Az első világháborús hadigondozás Magyarországon – 1. rész
A háborúk legnagyobb vesztesei a családok, amelyek katonát adnak a hazának, s közülük is leginkább a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedők. A Nagy Háború idején szolgálatot teljesítők apák, férjek, fiúk, családfenntartók voltak. Hiányzó jövedelmük miatt az ő hozzátartozóik voltak leginkább kitéve a nélkülözésnek. A hadbavonultak után folyósított kis összegű segélyek nem biztosították a kenyérkereső nélkül maradt feleségek, gyermekek, idős szülők megélhetését. Még nehezebb volt azoknak a családoknak a sorsa, ahová vissza sem tért a családfenntartó a háborúból, vagy ha igen, akkor sebesülten, csonkán, betegen. Az elesett vagy munkaképtelenné vált katonák hiányzó jövedelmének pótlására, a magukra maradt családok megsegítésére az állam eszköze a hadigondozás volt. Sorozatunkban ennek az intézményét mutatjuk be, arra a kérdésre is választ keresve, hogy a hadigondozás képes volt-e megfelelően biztosítani a hadirokkantak, a kenyérkereső nélkül maradt hadiözvegyek és árvák megélhetését.
Hadifoglyaink sorsa továbbra is bizonytalan. Előbb északra, Durazzó felé irányítják őket, azután délre, ahol állítólag Valona a célállomás. Ezzel végérvényesen szertefoszlik a remény, hogy visszaadják őket a Monarchiának. Ehelyett olasz kézre kerülnek, de így végre megszabadulnak a gyűlölt szerbektől. Találkoznak Dante Alighierivel is… Hamarosan kezdetét veszi egy viszontagságos hajóút, melynek végén Szakraida és társai a Szamárszigeten (Asinara) kötnek ki. Hősünk szomorú szilveszteren búcsúzik az 1915-ös esztendőtől…
Dr. Fodor Szabolcs Bátor régóta kutatja a cs. és kir. békéscsabai 101-es gyalogezredben szolgált dédapja történetét. 1914-ben Ágoston László András hivatásos katonaként az ezred kikülönített II. zászlóaljában szolgált Trebinjében, a Monarchia balkáni végvidékén. Ott élt vele családja is, s olvasónk nagyapja is a bosznia–hercegovinai kisvárosban született. A háború kitörését követően Ágoston törzsőrmester járőrszolgálatra indult embereivel a betörő montenegrói csapatok felderítésére. Soha többé nem került elő. Sírhelyének a felkutatásában a napjainkban Trebinjében élő Djokic Évától érkezett segítség…
Szakraida és társai immár albán földön menetelnek – pontosabban vánszorognak – tovább, ismeretlen úticéljuk felé. Szenvedéseik egyre csak fokozódnak: magas hegyeken keresztül vezet az útjuk, egyre fogyatkozó erejüket az éhezésen kívül a zord természeti körülmények is apasztják. És hát fogvatartóik sem lettek időközben elviselhetőbbek. Egy időre felcsillanni látszik a remény, hogy talán sorsuk révbe ér: ehhez csupán Monastirt (Bitolát) kellene elérniük. Ám nem így történik és az elmondhatatlan kínokkal teli golgota tovább folytatódik…
Manapság a gyermekkatona kifejezés hallatán legtöbbeknek az Afrikában lejátszódó fegyveres konfliktusok fiatalkorú szereplői jutnak eszükbe. Pedig gyermekek már az első világháborúban is részt vettek. Közülük a 
És 1915. október 19-én megkezdődött a halálmenet… Szakraida István és szerencsétlen sorsú társai szigorú őrizet mellett indulnak Koszovó felé, nehogy a gyorsan közeledő bolgár csapatok megszabadíthassák őket rabságuktól. Az őszi esős időjárás a rossz utakat szinte járhatatlanná változtatja. A rabok cipői tönkremennek, lábaik kisebesednek. A nap végén a szállás nyomorúságos, a pénz értéktelen, az ellátás főleg kenyérből áll. November közepén nagy kő esik le a szívükről: Monastir felé fordítják a csapatot, nem Szkutari (azaz a kibírhatatlan szenvedést ígérő Albánia) felé…
Mai fotóink segítségével Papp Lukács 1. honvéd huszárezredbeli tiszthelyettest mutatjuk be, aki 1905-től 1923-ig teljesített katonai szolgálatot. A kitüntetések sorával dekorált altiszt az ezred utászosztagának, majd műszaki százada egyik szakaszának a parancsnokaként szolgált a háborúban, s az orosz fronton a saját nevét viselő fedezékkel rendelkezett...
A mai nap 10 éves a blogunk. Szerkesztőségünk ebből a „történelmi” alkalomból megkereste az alapítókat, hogy elevenítsék fel az emlékeikben miként él az indulás időszaka, milyen előzmények után, hogyan is indult el 10 éve az oldalunk. Következzen a blog indulásának története az alapítók szemével. Ezzel is könnyíteni szeretnénk a jövőbeni historiográfiai kutatók munkáját. :)
1915 őszén a nisi fogolytábor lakói számtalan jelből érzékelik, hogy komoly dolgok készülnek: küszöbön áll a szerbek elleni támadás. A bolgár határ közelsége pedig reális esélyt kínál arra, hogy rabságuk esetleg véget érhet. Egy német repülőgép váratlan felbukkanása tovább erősíti a reménykedést. Annál nehezebb viszont elviselni a kényszerű tehetetlenséget, annál gyűlöletesebb a fogság. Hamarosan döntés születik a tábor kiürítéséről. „Holnap indulunk Nisből gyalog, irány bizonytalan…” – írja naplójába Szakraida.
Az Amerikai Egyesült Államok hadba lépését követően a Selective Service Act hatalmazta fel a Wilson-adminisztrációt, hogy sorozással növelje megfelelő létszámúra az Egyesült Államok katonai erejét. Ennek eredményeképp 1917. június 5. és 1918. szeptember 12. között minden 18 és 45 éves kor közötti férfi, aki az USA területén élt, köteles volt regisztrálni, függetlenül attól, hogy amerikai állampolgár volt-e, vagy sem. Természetesen nem mindenki került besorozásra a regisztráltak közül, illetve voltak, akik szolgáltak a hadseregben anélkül, hogy regisztráltak volna. A regisztráció ugyan kötelező volt, de a – többször is módosított és kiegészített – Selective Service Act lehetővé tette, hogy a regisztrálók a tényleges besorozás alól felmentést kérjenek, amennyiben erre megfelelő (és bizonyítható) indokot tudtak találni. Ebben az írásban azt próbálom meg körüljárni, hogy a magyar regisztrálók milyen válaszokat adtak a regisztrációs lapokon a sorozás alóli felmentéssel kapcsolatos kérdésre.
Legutóbbi kommentek