A Nagy Háború

Van a magyarok kollektív emlékezetében néhány olyan dal, amit ha nem is mindenki, de elég sokan ismernek. Velük nőttünk fel, hallottuk a családban, megtanultuk az iskolában vagy a tábortűz mellett, vagy jobb híján a tévéből, rádióból. Ilyen az első világháborúból megmaradt Doberdó-dalunk is. Jómagam már sajnos nem emlékszem, hogy vajon ének- vagy történelemórán találkoztam vele először, de ez nem is lényeges. Ami fontos, hogy rám már akkor is nagy hatást gyakorolt. Otthon elővettem a régi családi fényképeket, és az ükapámat ábrázoló, egyetlen megmaradt első világháborús fotóról faggatni kezdtem nagyanyámat. Azt hiszem valamikor itt kezdődött érdeklődésem és érzelmi kötődésem a Nagy Háború korszakához, ami az óta is tart.

Sok évvel később aztán találkoztam egy olasz dallal, aminek először bánatos, keringőszerű dallama ragadott meg. Szövegéből már elsőre is értettem annyit, hogy a Doberdóról szól. Megkerestem hát a dal szövegét és amit tudni lehet róla, s valóban: egy első világháborús olasz népdalra bukkantam.

 A San Michele elfoglalása után készült amatőr felvételen egy idős olasz katona segíti a sebesült osztrák-magyar hadifogoly katonát
(Lucio Fabi: Il carso di Giuseppe Ungaretti)

Lukachich Géza tábornok síremléke

Az alábbi történet 2010 májusának végén történt. San Martinó del Carsóból Magyarországra látogató olasz kutató barátainkat kísértem ki a Rákoskeresztúri Új Köztemetőbe, hogy az olasz katonai parcellában tiszteletüket tehessék a Nagy Háború idején hadifogolyként Budapesten meghalt és eltemetett honfitársaik sírjánál. Amikor említettem nekik, hogy Lukachich Géza, a Monte San Michele egykori védelmezője is a közelben nyugszik, mindenképp szerették volna megnézni a síremlékét.

 Lukachich Géza tábornok háború után készült fotója

Rendhagyó kutatási napló - 1. rész: Oslavia

Egy ideje kutatótársaimmal együtt a Doberdón és környékén harcolt magyar népfelkelők története foglalkoztat bennünket. Két népfelkelő ezred, a 17-es székesfehérvári és a 29-es budapesti 1915 nyarától majdnem egy éven át az olasz hadszíntéren küzdött. 2010. november 3-tól 7-ig ismét a helyszínen kutattunk, és igyekeztünk az Isonzó mentén azokat a helyszíneket bejárni, ahol ezek a nevükkel ellentétben kötelező katonai szolgálatot teljesítő idősebb korú Fejér és Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyei magyar katonák megfordultak.

 Király Imre népfelkelő az olasz fronton

Változatos programokat ajánlhatok az elkövetkező hét napra. Ha valakinek nem sikerült eddig megnéznie a Moholy-Nagy László háborús rajzaiból rendezett kiállítást, holnap még elcsípheti. A PIM-ben kávéházi szalonest keretében idézik meg – többek között a Monarchia – kávéházainak hangulatát, amely ugyan nem annyira a Nagy Háborúról szól, de ha már ennyi szó esett a kommentekben az irodalmi vonatkozásokról, gondoltam beválogatom az ajánlóba. Blogunk szerzői Budapesten és Gödöllőn is előadást tartanak a Doberdó-fennsík jelentőségéről, valamint az ottani hadszíntérkutatás eredményeiről. A televíziót kedvelők láthatnak a héten játék- és dokumentumfilmeket egyaránt.

Kudlik Károly (1893-1979)

Az itt következő fotókat és a családi hagyományban fennmaradt anekdotát Arnold Ernő olvasónk bocsátotta rendelkezésünkre. Arnold Ernő évek óta kutatja családja történetét, amelynek során számos adatot, fotót és dokumentumot gyűjtött össze. Érdekes anyagot küldött számunkra több családtagjáról is, ezeket a közeljövőben közzétesszük itt a blogon. Egyúttal biztatjuk többi olvasónkat is, hogy küldjenek szerkesztőségünkbe családi történeteket, fotókat, amelyek gazdagíthatják közös emlékezetünket.

Arnold Ernő anyai nagybátyja, Kudlik Károly 1893-ban született Szabadkán. Édesapja, Kudlik Ádám hangszerkészítő mester volt. Károly követte édesapja mesterségét, és kitanulta a hangszerkészítést: először apja műhelyében volt tanonc (1908-tól), majd 1910-ben szakvizsgát tett, s ugyanebben az évben tapasztalatszerzés céljából Budapestre ment, ahol különböző hangszerüzemekben és bútorgyárakban dolgozott.

 Kudlik Károly (jobb szélen) és húga szüleik ezüstlakodalmán
a háború előtti „boldog békeidőkben”

Tegnapelőtt fejeződött be blogunkon a Borbély Kálmán tüzér főhadnagy visszaemlékezéseiből készült tizenötrészes cikk-sorozat. Az első posztban a közzétevő, Rózsafi János részletesen beszámol arról, hogyan került kapcsolatba az idős első világháborús veteránnal, és említést tesz a roveretói harangról is. Németh Dóra olvasónk küldte az alábbi bejegyzést, amelyben a neten található olasz források alapján írta meg annak a bizonyos harangnak a későbbi történetét.

Újévi üdvözletében a Szentatya többször is utalt a roveretói Maria Dolens harangra, amelynek zúgását az élő tévékapcsolatnak köszönhetően szinte az egész világ hallhatta. A harang minden este 21:30-kor százat kondul a háborúkban elesettek emlékére, s mára a népek közötti egyetértés és testvériség szimbólumává vált.

Borbély Kálmán tüzér főhadnagy hadiútja – 15. rész

Hazatérés a frontról

Azt láttuk, hogy körülöttünk szétesik a hadsereg. Mi tüzérek még úgy-ahogy igyekeztünk tartani magunkat, de láttuk, hogy a gyalogsági csapatoknál milyen borzalmas a helyzet. Egyszer volt egy tiszti gyűlésünk, amit egy Spocsil nevű szerb származású alezredes, ezredparancsnok tartott. Elmondta, hogy szeptember 28-án, Vencel napján a csehek szabotálni akarnak. Elképzelhető, hogy olyan helyzet fog előállni, amelyben nem biztos, hogy Ő megfelelő utasítást tud adni számunkra. Ha bekövetkezik az esemény, mindenki cselekedjék a saját belátása szerint. Amikor kijöttünk a gyűlésről, hát én akkor köptem egyet. Azt mondtam, ez nem hadsereg, hanem kupleráj.

 Hazatérnek a katonák. Katonavonat érkezése a korabeli filmhíradóban
(Forrás: Filmhíradók online)

Egy mai programmal kezdem, ami a múlt heti ajánlóból kimaradt: vacsoraszínház Svejkkel és a Monarchia dalaival ma este 7-kor. A hét többi napjára is marad azonban látni- és tapasztalnivaló: jövő szombatig még látogatható a Moholy-Nagy-kiállítás, amit a tábori levelezőlapokra rajzolt grafikáiból rendeztek, a héten is lesz Svejk-előadás a Tivoliban, és a tévében is nézhetünk I. világháborúval kapcsolatos játék- és egyéb filmeket. Íme a részletes kínálat.

1916 szeptemberének végén a győzelmes nagyszebeni csata véglegesen a központi hatalmak oldalára fordította a hadiszerencsét. A román hadsereg az egész arcvonalon visszavonulásra kényszerült és az üldözés során a gyorsan mozgó huszáralakulatok jutottak főszerephez.

A 4., 7., 12. és 14. közös huszárezredet és a 7. lovas tüzérosztályt magában foglaló 1. lovashadosztály október 12-én érte el a Csíki-havasokban fekvő úzvölgyi Aklos csárdát. A nem túl tágas völgy ettől kezdve szinte szurdokszerűen halad az Úzvölgy-telepig, ahol a vámháznál a románok szilárd védelmi állásokat építettek ki. A hadosztály parancsnoka elhatározta, hogy a völgyet szegélyező gerinceken keresztül átkaroló támadást indít. A mintegy 500 fős északi csoport a 7. huszárezred lövészosztályából, a 12. huszárezred egy lóról szállított századából, valamint három géppuskás osztagból állt. Az Aklos csárdától október 13-án 11.30-kor indulva először megmászták az 1555 méter magas Saj havasát, majd a hegygerincen menetelve elérték az 1473 méter magas Katlan ormát, ahol az éjszakát töltötték. A következő nap reggelén 06.30-kor indultak tovább az 1091 méteres Sár havasára, ahol már az ellenséges vonalak mögött jártak. Innen déli irányba, az úzvölgyi vámház felé egy kb. 50 méter széles hegygerincen ereszkedtek, melynek legmagasabb pontja a völgy fölé magasodó 905 méter magas kiemelkedés.