A Nagy Háború

A M. Kir. szatmári 12. honvéd gyalogezred harcai Kostanjevica térségében 2/1. rész

A Máramaros, Ugocsa és Szatmár vármegyékből sorozott M. Kir. 12. honvéd gyalogezred hadiútjában két alkalommal is nagy szerepet játszott a május 23-a. 1915-ben ezen a napon Placzkowice-Kozineki térségében lezajlott harcok emlékére ez a dátum lett az alakulat ezrednapja. A háború után 1926-ban Debrecenben megtartott ünnepségen az emléknapot kibővítették az 1917-ben szintén ezen a napon Kostanjevica térségében megvívott harcokra való emlékezéssel. Az elkövetkezőkben az ezred a III. zászlóaljának 1917. május 23-i történetét követhetjük nyomon.

Szatmári honvédek első szállítmánya 1916. december 13-án érkezett meg Volhíniából az olasz hadszíntérre. A hadszíntérváltás után, közel két hónapos front mögötti szolgálatot követően 1917. február 14-én ment először új állásába az ezred. Nem sokkal később, 1917. április 27-étől, a Kostanjevica térségében védekező csapatok életében komoly változások történtek. A hadvezetőség úgy döntött, hogy a VII. hadtest alakulatai által védett védőszakaszokat átcsoportosítják. A M. Kir. 41. honvéd hadosztály arcvonalának északi részén 2 és fél védőszakaszt átadott az ott védekező 17. hadosztálynak, délen viszont 4 védőszakaszt átvett. Így az eddigi kilenc védőszakasz helyett immár 10 és fél felet kellett védenie az alakulatnak, amely kötelékében négy honvéd gyalogezred, a M. Kir. nagykanizsai 20., a veszprémi 31., a dési 32. és a szatmári 12. harcolt. Ez azt is jelentette a mindennapokra nézve, hogy az eddig megszokottakkal ellentétben két ezred helyett a továbbiakban három volt egyszerre állásban.

 A M. Kir. 41. honvédhadosztály védelmi szakaszai Kostanjevica térségében 1917 tavaszán
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár II. 187. M. Kir. 41. honvéd gyaloghadosztály iratanyaga, 34 doboz)

Az ezred tisztikarában 1917. április 29-től változások történtek, amely eredményeképpen a fenti tisztikar vezette az alakulatot 10. isonzói csata előtt néhány nappal
(Forrás: vitéz Deseő Lajos: A M. Kir. szatmári 12. honvéd gyalogezred valamint menet és népfelkelő ezredeinek története, Budapest, 1931.)

Az állásban töltött szolgálat más volt, mint amit az orosz hadszíntéren korábban megtapasztalhattak a honvédek. Mindenekelőtt gondot jelentett, hogy a köves, sziklás talajban nagyon nehezen lehetett a védelmet nyújtó lövészárkokat kiépíteni, mélyíteni, amelyre pedig az olasz tüzérség folyamatos támadása miatt nagy szükség volt. Éppen ezért jelentett segítséget, hogy a karsztos területen rengeteg természetes képződmény, dolina, barlang található és ezeket fel tudták használni az itt harcolók védelmére.

A lövészárkok rendszere, ezzel együtt a védelem szervezése is eltért a korábbiaktól. Az állásrendszer mélységben jobban tagolt volt, mint korábban, az első védelmi vonal három részből állt: 1.a-val jelölték fő védelmi vonalat, mögötte 40-100 lépéssel helyezkedett el az 1.b, majd e mögött átlagosan 1000 lépésre a 1.c védelmi vonal. A második védelmi vonalat az elsőtől mintegy 1000 lépés választotta el. A kiépített vonalak közötti nagy távolságokat gyakran köztes állásokkal csökkentették.

 Mélységében tagolt védelmi rendszer a 31-33 védelmi szakaszban (Kékkel jelölve az 1.a vonal, mögötte 1b vonal, majd kissé hátrébb zölddel jelölve az 1.c vonal.)
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár II. 336. M. Kir. 82. honvéd gyalogdandár iratanyaga 4. doboz)

Az első vonalat a könnyebb tájékozódás, csapatok elosztása érdekében 4-500 lépés hosszú védőszakaszokra tagolták, amelyeket egyenként egy századnyi erő szállt meg. A Doberdó-fennsíkhoz hasonlóan itt is számokkal különböztették meg őket. Az első vonal átlag egy méter mély, harántgátakkal ellátott árkokból állt, amelynek nagyon alacsony mellvédje volt, előtte viszont átlag nyolcszoros gyalogsági akadályt helyeztek el. Az első vonalak előtt, a terepviszonyokhoz alkalmazkodva, mintegy 200 méterrel építették ki a tábori őrsöket, amelyeket gyakran természetes mélyedésekben helyeztek el és drótakadályokkal, homokzsákokkal védtek.

 Vázlaton jól látszik a tábori őrsök vonala Kostanjevica térségében a 28-29. védőszakaszban
(HM HIM Hadtörténelmi Levéltár II. 187. M. Kir. 41. honvéd gyaloghadosztály iratanyaga 34 doboz)

Egy zászlóalj általában két, mint rövidesen látni fogjuk, esetenként három védőszakaszt védett. Így optimális esetben két század megszállt egy-egy védőszakaszt, 2 pedig tartalékban volt. Három védőszakasz esetében természetesen csak egy század volt tartalékban. Ekkorra a harcászat, a védekezés jelentősen megváltozott a korábbaikhoz képest. Nem zsúfolásig megszállt első vonalat kellett tartani mindenáron, hanem rugalmas védekezéssel nagyobb szerepet kaptak a hátulról jövő tartalékok, akik mozgó harcra jellemző rohammal támadták az árokba esetlegesen befurakodott ellenséges csapatokat.

1917 április végétől a szembenálló felek egy újabb olasz offenzívára készültek. Az olaszok harci tevékenysége elsősorban légi megfigyelésre és tüzérségi tevékenységre terjedt ki. Május 12-étől, a 10. isonzói csata első napjától, megváltozott a tüzérség támadásának az iránya, most már nemcsak az első vonalakat, de a tartalékban levő csapatokat, valamint a parancsnokságoknak helyt adó dolinákat, kavernákat is erősen támadták. Ennek következtében az ezred május 21-ig 14 hősi halottat és 78 sebesültet veszített, de a lerombolt állásokat sikerült helyreállítani.

Május 23-án szerdán, a III. zászlóalj Kostanjevicától délre a 31-33-as védőszakaszokban volt állásban. Az alakulattal már a kora reggeli órákban minden összeköttetés megszakadt, a hozzájuk kiküldött küldöncök, járőrök nem jutottak vissza a parancsnokságokra, illetve a tőlük küldött jelentések sem értek célt. Pedig mindent megpróbáltak, telefonösszeköttetés hiányában „parancsot a századokhoz és jelentéseket a tüzérséghez, a tart. II. zlj-hez és az ezredparancsnokághoz kettős küldöncök utján küldök” – emlékezett Danczer Lajos tartalékos hadnagy a kialakult helyzetre a háború után. Állásban a 9., 10. és a 11. század volt, míg a 12. század tartalékban a Leo kavernában tartózkodott. Velük szemben olasz oldalon a Lombardia dandár 73. gyalogezrede készült a harcra. A támadók a korabeli szakirodalom szerint minimum 3-4 szeres túlerőben lehettek.

 A M. Kir. szatmári 12 honvéd gyalogezred III. zászlóaljának századainak elhelyezkedése 1917. május 23-án (Danczer Lajos tartalékos hadnagy vázlata, 1920-ból)
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár II. 598. M. Kir. 12. honvéd gyalogezred iratanyaga 4. doboz)

Az első vonal előtt mintegy 4-700 lépés távolságra itt is a tábori őrsök vonala húzódott, amelyet a fő védelmi vonaltól való nagy távolság miatt homozsákokkal gyakorlatilag összefüggő állássá építettek ki. Védelmüket pedig az első vonalban szolgáló századok egy-egy szakasza látta el.

A hajnal óta tartó tüzérségi támadás nagy károkat okozott: több kaverna bejáratot találat ért, így zászlóaljparancsnokság Leó dolinában található kavernája is felgyulladt. A dolinában elhelyezett zászlóalj tartaléknak védelmet nyújtó barakkok is leégtek, így a honvédek nem tudtak menedéket keresni a tüzérségi támadások elől. Danczer Lajos hadnagy a dolinában tartózkodott és így elevenítette fel a szerepét az eseményekben a háború után: „A Leo dolinában levő zlj. parancsnoksági kavernát a barakkokat az ellenséges nehézaknák felgyújtják. Mint zlj. segédtiszt, a zlj. irományát és a lőszerraktárt életveszélyes körülmények között megmentettem.”

 A 32-es védelmi szakasz mögött a Leó kaverna elhelyezkedése 1917 májusában
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár II. 336. M. Kir. 82. honvéd gyalogdandár iratanyaga 4. doboz)

2023. március 26-án egy terepbejárás során Pintér Tamással és Rózsafi Jánossal mi is eljutottunk a Leo dolinába, amely méretével, meredek oldalával ma is impozáns látványt nyújtott. A természeti képződmény nyugati falában volt a két kijárattal rendelkező parancsnoki kaverna, ahonnan a III. zászlóalj egésznapos harcait irányítottak. Az olasz tüzérségnek meglehetősen pontosan kellett lőnie, hogy a dolina nyugati falán levő kaverna ácsolata tüzet fogjon. A területen lezajlott harcokat kutatva, több esetben is találkoztunk hasonlóval, okkal feltételezhetjük, hogy így a kaverna tűzek nem a véletlennek, sokkal inkább a levegőből történő felderítésnek és irányított tüzérségi tűznek voltak köszönhetők. A Leo dolina esetében véleményem szerint elképzelhető az is, hogy a barakkokról terjedhetett át a tűz a kaverna ácsolatára.

 Pintér Tamás a Leo dolina szegélyén, a képen jól érzékelhető a dolina nagysága, jobbra a bekötő árok maradványai
(Rózsafi János felvétele)

A tüzérségi előkészítés után reggel 9 órakor megindultak az olasz rohamhullámok, amelyeket azonban a tábori őrsök vonalából leadott rakétajelzésekkel kért tüzérségi támogatás megállított. A támadók azonban a zászlóalj védőszakaszától délre védekező császári és királyi 21. gyalogezred védővonalában tovább nyomultak előre. A zászlóaljparancsnokság úgy döntött, hogy a tartalékban levő 12. század fele a zászlóalj balszárnyát erősíti, míg a másik fele az 1.b vonalba húzódik előre. Egy órával később már sikeresebb volt az olaszok támadása. Elérték az első vonal előtt elhelyezkedő tábori őrsök vonalát. Az visszaemlékezésekben ellentmondó információk vannak, hogy mely tábori őrsöknek sikerült visszavonulniuk és melyek estek fogságba. Pontos levéltári jelentés hiányában csak azt lehet kijelenteni, hogy a támadás során az olaszok a tábori őrsöket megszállták, ahonnan ismételten többször megpróbálták az előretörést, de ezt azonban a szatmári honvédek megállították.

 A 31–33-as védőszakaszok vázlata. Jól láthatók (1-6-ig számozással) a tábori őrsök és a fő védelmi vonal között elhelyezkedő dolinák
(Forrás: HM HIM Hadtörténelmi Levéltár II. 187. M. Kir. 41. honvéd gyaloghadosztály iratanyaga 34 doboz)

A sikertelen támadásokat követően, délután négy óráig az olaszok csak járőröket küldtek előre a megszállt tábori őrsvonalból a szatmári első vonal irányába. Ekkor viszont rohamra indultak. A géppuska és aknatűzzel támogatott gyalogsági támadásuk azonban kudarcba fulladt, de nem adták fel, hogy megszállják a 12-esek által védett állásokat. Kisebb csoportokban, a környező dolinákban gyülekeztek, ahonnan kisebb vállalkozásokat vezettek.

Előfordult, hogy 12-es járőrök merészkedtek előre és támadták az olaszok által megszállt dolinákat. Több kisebb vállalkozásuk járt sikerrel, amelyek során számos foglyot ejtettek, illetve gyengítették az olaszok harci kedvét. Gyakori volt, hogy a bátrabb szatmári honvédek mellvédre felállva igyekeztek célba venni a dolinából felbukkanó olaszokat.

A visszavert próbálkozások ellenére komoly veszélyt jelentett, hogy tábori őrsök elvesztése után a szomszédos védőszakaszban szolgáló 21-esek nem tudták tartani állásaikat, így az olaszok a szatmáriak balszárnya irányában nyomultak előre. A korábban idevezényelt 12. század parancsnoka, Dobó Sándor hadnagy így számolt be a harcokról: „A zászlóalj balszárnyán túl a csehek meghátráltak, mire a 12. század a zlj. balszárnya mögé betörő olaszokat megtámadta és visszaverte.” Egy másik 12-es tiszt, a 10. században szolgáló Kovács Béla hadnagy így emlékezett: „A szabaddá lett terepen akadály nélkül törtek előre a taliánok egészen a fővonalig. (Sőt, a tőlünk balra levő 11-es[helyesen 21-es – a szerző.] csehek fő vonalába be is törtek, mert a csehek az orrukat sem dugták ki, a kavernák mélyén várták a digókat. De Jovanovics százados, zlj. parancsnok a III. zlj tartalékban levő 12. századával, megmentendő a helyzetet ellentámadást vezetett a csehek vonalába betörő olaszok ellen, s visszaszorította őket.”

A fentebb már idézet Danczer hadnagy így emlékezett az ellentámadás egyik súlyos következményére: „A zlj. parancsnokom Jovanovics százados, a balszárny 21. gy.e. szakaszában gránát légnyomást kap eszméletlenül ott marad du.5-ig. A zlj. vezetését saját elhatározásomból átvettem.” A Későbbi órákban a százados visszavette az alakulat vezetését, de az utóharcok alatt lábtörést szenvedett és kénytelen volt ismét átadni a parancsnoklást.

Este 7 órakor futott be az egész nap elszigetelten küzdő zászlóalj első jelentése az ezredhez, melyben további erősítést és lőszert kértek. Az erősítés meg is érkezett, amikor a fél 7. század fél kilenckor bevonult a Leó dolinába.

Ennek ellenére a túlerő továbbra is fennállt, illetve további veszélyt jelentett, hogy a tábori őrsök és a közelükben levő dolinák továbbra is olasz kézen voltak. Dobó Sándor hadnagy így foglalta össze a kialakult helyzetet: „Tekintettel a közelgő alkonyatra, attól kellett tartani, hogy a nagy tömeg állásainkat a sötétség beálltával megrohanja.” Ezt megelőzendő elrendelték, hogy minden század önállóan egy-egy szakaszt küldjön az általa védett arcvonala elé, hogy az ott lévő dolinákból az olaszokat visszaszorítsa.

 Rózsafi János és Stencinger Norbert a Leo dolinában levő parancsnoki kaverna bejáratánál 2023 tavaszán
(Pintér Tamás felvétele)

Kovács Béla hadnagy, aki egyes szám harmadik személyben írta meg történetét, a háború után így emlékezett: „A 9. századtól Suba/nem Sándor és önkéntes, hanem a zászlós, 10. századtól Kovács Béla /én/, a 11. századtól Asztalos Ferenc zászlós voltak a járőrök parancsnokai és vezetői.”

A 10. századtól kiküldött járőr tehát Kovács Béla hadnagy vezetésével indult el. De alig hagyta el a főállás előtti drótakadályokat a saját tüzérségi tűz megakasztotta az előrenyomulást, amivel nemcsak az olaszokat, de a támadó szakaszt is szétugrasztotta. A támadók közül öten visszamenekültek a főállásba, és jelentették, hogy a szakaszt elfogták. Szerencsére nem így történt. A hadnagy rakétajelzéssel figyelmeztette a tüzérséget, hogy hosszabbat lőjön, majd összeszedte szakaszát. A továbbiakat így örökítette meg: „Mindjárt az első fél órában sikerült a fojtogató olasz gyűrűt áttörniük és az ellenség hátába kerülniük és kettő gépfegyvert, egy tisztel és 5-6 főnyi legénységgel zsákmányul ejteniük.” De, még nem volt vége a harcoknak. „Az előretolt állást elérve Kovács hadnagy a 17 emberét három vonalba állította fel és 8-10 méteres szakaszokon támadt az eltolt állásba befészkelődött olaszokra. Emberei kézigránát tüzet adtak, s az ennek következtében hátraszaladni nem tudó olaszokat elölről is megtámadták.” Amikor a megszállták az általuk támadott őrsöt, akkor felvették a kapcsolatot a 9. század támadó szakaszával és hozzáfogtak a főállás és a tábori őrsök közötti terület megtisztításhoz. A foglyokat összeterelték, de a nagy számuk miatt őrzésük sem volt egyszerű feladat: „Ekkor azonban már 65-70 sértetlen olasz fogoly volt összegyűjtve az előretolt állás mögötti dolinában. S az őket őrző két ember egyike azt kérte, hogy szállítsák már hátra a foglyokat, mert ha úgymond eszükbe jutna és bátorságuk volna hozzá kődarabokkal is agyonverhetnének mindannyiunkat” –emlékezett a helyzetre Kovács hadnagy. A foglyokat hátra kisérték, majd a 11. század előtti előretolt állást is visszafoglalták. Hajnalban Jovanovics százados parancsára összeszedték az éjszaka folyamán zsákmányolt fegyvereket, lőszert és élelmiszert. „Aztán elindult embereivel a főállás felé, […] Egy kis cseppkőbarlangban 11 meghúzódott olaszt és egy aknavetőt fogott el.”

A sikeres vállalkozáshoz, személyes bátorság mellett, nagy mértékben hozzájárultak a természeti viszonyok. A dolinákat, amelyben a támadók elhelyezkedtek, a terep adottságainak köszönhetően észrevétlenül meg lehetett közelíteni és támadni. A hadnagy a végrehajtott sikeres vállalkozásért Kardokkal díszített hadiékítményes III. osztályú Vaskorona Rendet, illetve 1922-ben vitézi címet kapott.

 Olasz foglyok a csata idején
(Forrás: Schamschula Rezső tábornok fotóhagyatéka)

Este 9 órakor a tüzérségi tűz már csak szórványos volt és egy órával később a zászlóalj jelenthette, hogy mindenhol az eredeti állásban tartózkodnak. Annyi változás történt, hogy a tábori őrsöket közelebb hozták a fővonalhoz, hogy így egy újabb roham esetében könnyebben tudjanak segítséget nyújtani nekik. A sikeres vállalkozások értékét növeli, hogy nagyon kicsik voltak a veszteségeik, szemben az olaszokéval. Amíg a zászlóalj állásai előtt rengeteg olasz elesett katona feküdt, addig az alakulat veszteségeit 20-25 főben, határozta meg az emlékalbum, „ebből néhány halott.” A levéltári dokumentumokban a veszteségeket május 22-25-e közötti időszakra tüntetik fel, ezek alapján azonban joggal következtethetünk arra, hogy a zászlóaljnak nagyobbak voltak a veszteségei, mint ahogy az emlékalbumban megjelent.

Levéltári források hiányában a nap történetének a feldolgozásában kénytelenek vagyunk a több esetben ma már patetikusnak ható, háború után született visszaemlékezésekre hagyatkozni, amelyek a harcok lényegét azonban jól szemléltetik. Hitelességüket talán alátámaszthatják a kitüntetések, amelyeket a harcok után kiosztottak. A leírtakat erősíti továbbá az ezrednapló összegzése: „1917. május 23-án a III/12 és a II/32. első vonalbeli zlj-ak 5, illetve 3 támadást vertek vissza, dacára a legrettenetesebb pergőtűznek. A tisztek és a legénység az elsőtől az utolsóig, mint valóságos, hősök kitartottak, és mint a tigrisek verekedtek.”

A M. Kir. 41. honvéd gyaloghadosztály parancsnoka, Schamschula altábornagy másnap küldött táviratában így értékelte az előző nap eseményeit: „Honvédek! A tegnapi nehéz harcokban dicsőségesen viselkedtetek. A leghevesebb olasz támadások dacára állásaink mindenhol a kezünkben maradtak, az olasz foglyok száma az ezret megközelíti. Külön elismerést érdemel a II/31-es zászlóalj által végrehajtott ellentámadás Kostanjevicára, s a III/12 zászlóalj magatartása, mely saját erejéből 5 támadást visszavert, közel 500 foglyot ejtett s 5 géppuskát zsákmányolt! Igy tovább s a győzelem a miénk!”

 Schamschula Rezső altábornagy 1917 végén
(Forrás: Schamschula Rezső tábornok fotóhagyatéka)