Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 27. rész
A napló ezen fejezetében Kemény doktor a konstantinápolyi hadifoglyok közötti bolsevik agitációról, egy szélsőbaloldali fordulat létrejöttének kísérletéről számol be. Hogyan és kik között működött a legénység körében a tisztekkel szembeni izgatás? A naplóíró megfejti az egész mozgalom fő motívumát: a „kassza” megszerzésének vágyát… A németekre (akikről a doktor megállapítja, hogy „derék, komoly nép ez”), valamint az osztrák–magyar tüzérekre persze nem hatott az izgatás…
Már a Kohut-féle cseh árulás előtt eddig ismeretlen, egészen különös jelenségek kezdtek lábra kapni a katonák között. A sofőrök, villanyszerelők, lakatosok osztaga semmiféle tiszti parancsokat nem akart respektálni, sőt, több esetben egyenesen megtagadták az engedelmességet. Hivatkoztak az oroszországi eseményekre meg arra, hogy Odesszában a magyar huszárok már rég megalakították a szovjet rendszert, hogy ott már a katonatanács vette át a hatalmat stb. stb. Ugyanezek a sofőrök hasonló értelemben agitáltak a többi k.u.k. formatiónál is, de minden különösebb eredmény nélkül. Mert nagyon érdekes dolog az, hogy éppen azok rendelkeztek a legtöbb komolysággal és belátással, akik a háborúban a legtöbbet szenvedtek. Ezek az emberek becsülték a velük együtt éhező és fázó tisztjeiket, ezek a frontbeli becsületes emberek épp azzal torkollták le az agitátorokat, hogy éppen ők akarnak vezetők lenni, akik itthon jól éltek, gazdagodtak és híztak a fronton éhező és halomszámra elesett társaik rovására? Miért nem jöttek ki hát akkor a frontra, ha már egyszer „mindenki egyenlő!”
Így folytak a viták a legénységi barakkokban. Az ázsiai oldalon nehezen ment az ú.n. „forradalmasítás”. Annál inkább dolgoztak a sofőrök a Boszporusz európai oldalán a tulajdonképpeni Kospoliban.Ezek a főleg nagyvárosi söpredékből kikerült, panamázó és mindig jól élő Lombroso-alakok egyik napon reggel lezárták a laktanyájuk kapuját.
Cesare Lombroso és tipikus bűnözőportréi
(Forrás: https://hu.sainte-anastasie.org/articles/psicologia/cesare-lombroso-y-su-clasificacin-de-los-criminales.html)
A bejönni akaró parancsnok Rittmeistert nem bocsátották be. Az udvaron nagy gyűlést tartottak, tisztjeiket egyszerűen letették, maguk közül a legvéresebb striciket vezetőknek választották, megalakították a katonatanácsot, megválasztották a bizalmiakat. Kitűzték a vörös szalagokat, a „K” rózsát s egyéb rangjelzéseket leszedtek, szóval kész volt a sofőr szovjet. Minderről a többi csapatokat hasonló cselekedetre buzdítva értesítették, s aztán megfogalmazta az újszülött intézmény a 20–22 pontból álló nagyhangú kiáltványát, felsorolván benne „igazságos” követeléseit.
Jellemző, hogy a követelések legnagyobb része több fizetésre, nagyobb zsoldra, jobb étkezésre s ezekkel szemben úgyszólván semmiféle kötelezettségre, semmi termelő munkára, de annál nagyobb „szabadság”-ra vonatkozott. A „nagyobb szabadság” alatt örökös kimenőt, teljes fegyelmezetlenséget és munkakerülést értettek. Mivel pedig a „nagy szabadság” a fejükbe szállt, az utcán járókelőkkel is „öntudatos proletár módra” viselkedtek, mindenkibe belekötöttek s itt is-ott is „kommunizálni” kezdtek. Leghangosabbak, fő vezetők épp a csehek voltak. Hanem erre már közbelépett a török hatóság. Oszmán katonaság vette körül a laktanyát, a közveszélyesen „öntudatos” népséget lefegyverezték, s egyúttal kiadta a török a végső figyelmeztetést is: ha még egyszer a legkevesebb hasonló cselekedet, avagy csak ilyen irányú mozgalom adná elő magát, az egész társaságot valamelyik messze fekvő kis szigetre szállítják s ott boldogíthatják egymást szovjet alapon. Ugyanezen figyelmeztetés megjelent az összes csapatok parancsában is. A sofőrök morogtak, de meghunyászkodtak, mert látták, hogy az igazi céljukat, a pénzes kasszát el nem érhették s tudták, hogy a török nem érti ilyen dologban a tréfát.
Osztrák–magyar tehergépjárművek és sofőrjeik még a korábbi időszakban Diarbekirnél (Forrás: Peter Jung Der k.u.k. Wüstenkrieg. Österreich–Ungarn im Vorderen Orient 1915–1918. című kötete. 1992.)
Ez volt nálunk az első bolseviki szerű tünet, amely eset után mindaddig, amíg a csehek, szerbek, horvátok, oláhok ki nem váltak közülünk, csend volt. De aztán megint kezdődött. A sötétben bujkáló izgatók most más, sokkal veszedelmesebb irányban kezdték a fegyelmet aláásni. Elhitették a legénységgel, hogy tisztán a tiszt urak az okai, hogy haza nem mehetnek, mert a tiszt urak a magas fizetést nem akarják elengedni, azért várják egyik elsejét a másik után. Nekik ti. a tiszt uraknak nem fáj a fejük, ha akár afrikai fogságba is visznek mindnyájunkat, mert nekik ott is jobb lakásuk, jobb kosztjuk lesz, aztán az ellenséges tisztek is csak tisztek; aztán meg nekik – ti. az izgatóknak – biztos tudomásuk van arról, hogy mi már rég hajót kaptunk volna a hazamenetelre, de egyrészt az itteni nagy tiszti fizetés, másrészt meg a legénységgel való együtt utazástól való félelem, meg azon hírek, hogy otthon „már rég” öldösik le a tiszteket s az itteniek is a tenger fenekétől félnek. Ezek azok az okok, amelyek miatt a tisztek nem fogadták el a már „felajánlott” hajót. „Lám a csehek és a többiek már otthon vannak, mi meg itt sínylődünk, mert nem akad egy tiszt sem, aki a legénység pártjára állana.”
Így megy ez nap-nap után. A legénység állandóan gyűlésezik, a nagy ritkán kapott parancsot sem akarja teljesíteni. És megint csak hol találtak ezek a maszlagok termékeny talajra? A Krecsák-féle cs. és kir. San. Kol.-nál, tehát megint csak olyan formatiónál, amely a háborút csak úgy végig ette-itta, lógta és henyélte a hinterlandban. Ez a gyülevész szedett-vedett társaság kezdett szovjetről, letépendő tiszti csillagokról, tiszti gyilkolásokról, „egyenlőségről” stb. álmodozni, ahogy azt nagyon helytelenül az itteni antant lapok az orosz állapotokról megírták. Közben azonban némileg lehűltek, mert a már említett 3-400 tagból álló sofőr és egyéb hasonló társaságot hirtelenében átszállítottak a rideg és télen lakatlan Prinkipo szigetére. Most azt hitték ezek itt, hogy rajtuk a sor.
Különböző újabb rémhírek, izgatások pár nap múlva ismét felkavarták a rendet. Azzal kezdődött a dolog, hogy a mi sanit. és egyéb a kolonne-hoz tartozó legénység kijelentette, hogy ezután a tiszti étkezde számára nem dolgozik, nevezetesen nem akartak vizet hordani, krumplit hámozni, fát vágni, tüzet rakni, a tiszti legényeket meg le akarták beszélni arról, hogy a tiszteknél továbbra is „lealázó munkára” vállalkozzanak. Minek a „tiszt úr”, minek a „tiszti menage”. A nagy kasszát meg el kell venni a tisztektől és felosztani, mert különben ők osztják föl, vagy egyszerűen föleszik; kérdés, hogy nem üres-e máris a kassza. Aztán minek mennének ők őrségre a magazinokhoz, ha a benne levő dolgokat előbb-utóbb úgyis vagy a „tiszturak” seftelik el, vagy osztják föl egymás közt, vagy pedig az antant, vagy a törökök veszik el. Ők éppen ezért nem őrzik tovább sem a kasszát, sem a magazinokat. Főleg az volt ránk kellemetlen, mert a k.u.k. étkezdénkben evett vagy 35-40 német tiszt, míg mi csak öten-hatan voltunk. Bár a németek adtak volna a konyhára embereket, de ezt nem akartuk, legalább egyelőre nem. A kasszát, mert ez fúrta legjobban az agitátorok oldalát, bevettük a magunk barakkjába. A krumplitisztításhoz, tűzrakáshoz etc. a saját legénységünket küldtük el felváltva. Közben sikerült napról-napra valahogy lecsillapítani a kedélyeket, már annál is inkább, mert ezeknek az örökös heccelődéseknek az okozója, lelke egy színmagyar fiú – Fazekas nevű itteni kocsis volt. Eleinte még hallgattak rá az emberek, de később elvesztette befolyását, mert közben rájöttek, hogy ez az öntudatos Fazekas többet volt részeg, mint józan, hogy örökösen csak a kasszát akarja megkeríteni, meg a magazinokat, lovakat szeretné eladni. Szinte szégyellték már az emberek maguk is, hogy egy Fazekas, az általa terjesztett bolond híreknek beugrottak.
Közben dicséretre méltó módon maga Pomjankovszky generális is személyesen és többször végigjárta a sátorokat, egyenkint beszélt az emberekkel, bíztatta őket, hogy nemsokára hazamennek etc.
Tőlem megkérdezte négyszemközt, hogy nem a S. Kol. parancsnokára, Krecsákra haragszanak-e az emberek, nem-e ő az oka minden nyugtalanságnak. Nem volna-e jobb, ha én magam venném át a parancs[nokságo]-t, mert ő, a generális nem képes megérteni, hogy az a nagyszámú tüzérlegénység, amely annyit szenvedett a sivatagokban is, a fronton is, teljesen nyugodtan, fegyelmezetten várja sorsa jobbra fordulását, míg a San. Kol., ott is főleg a magyarok, nem férnek a bőrükbe. Mi van a magyarokkal? Az Odessán át való elszállítást is éppen a magyar huszárok szovjetje miatt nem lehetett végrehajtani; tudom-e én, mint magyar ember, hogy mennyi rengeteg nemzeti vagyon jutott éppen az odessai huszárok miatt az antant kezeibe; most meg itt kellemetlenkednek addig, míg egyszer valami bolondot követnek el, s akkor megyünk mindannyian valami tengeri szigetre. Így mossa a fejemet a generális a „magyarok” miatt.
Hanem a nagyobbik baj csak ezután következett el. Egy betegesen sápadt és ideges osztrák káplár, akit csak „bolseviki káplár”-nak hívtunk, s aztán egy cseh-német, mások szerint horvát származású, Mach nevű őrmester vették kezükbe a bolseviki irányú mozgalom szítását. A „bolseviki káplár” a saját szakállára járt-kelt az antant missziókhoz s egyéb helyekre s hozta és vitte a híreket. Elment [két szó olvashatatlan], ő volt az összekötő személyiség; felkereste, megbeszélte a dolgokat még a prinkipói sofőr népséggel is. Ezalatt Mach őrmester itthon dolgozott.
Most már nem csak a magyarok, hanem az osztrákok is minden nap gyűléseztek egy nagy közös teremben. Rendszeres izgatás folyt minden este 11 óráig. Vannak már bizalmiak is. Csak a katonatanács hiányzik még. Állandóan az osztrákok, főleg a két fenti személy viszik a szót. A magyarok csak ülnek ott, mint afféle tudatlan tuskók. Köztük még arra sem akad ember, aki a német beszédeket tolmácsolja, nemhogy valaki felszólalna. Fazekas alig mer elmenni a gyűlésekre. A magyarok ügyét, mint bizalmi, végre is egy Visinger nevű manipuláns őrmester veszi a kezébe. Ez az őrmester azonban ügyes [egy szó olvashatatlan] vár. Egyelőre inkább a tisztekkel férnek, nyilvánosan színt nem vall. Sokat be-[?] Az ok[?] vele, látszólag elítéli az egész mozgalmat.
Nagyobb baj az, hogy egyik osztrák hadnagyunk, talán csupa félelemből, teljesen a legénység közé keveredik, velünk nem is érintkezik, hogy gyanússá ne váljon a katonák előtt, kimarad a tiszti étkezdéből, elmegy a legénységi konyhára enni, esténkint pedig szónokol németül a gyűléseken; „boldognak, büszkének érzem magamat, hogy megnyerhettem a legénység bizalmát” dörgi a teremben. Még csak ez hiányzott nekünk.
Most már ez a hdn, Mach őrmester és a „bols[evik]. káplár” veszik át a vezetést. Pomyankovsky generális ismét és újra kijő a barakkokba megnyugtatni az embereket, kikérdezi panaszaikat. Válaszul erre másnap öttagú küldöttség megy Pomyankovszky generálishoz. Tagjai a mi hadn-unk, Mach őrm., a „bolsi káplár” s még két közember. Vakmerően szemtelenül kezdik beszédüket, amire a gener. a bolsi káplárt egyszerűen kidobja. Ez imponált. A bentmaradt 4 meghunyászkodik. Kérésük az, hogy az antanthoz akarnak elmenni, hogy ott a hazaszállítást szorgalmazzák. Pomyankovszky kioktatja őket, hogy az eljárásuk, szándékuk egyenesen hazaárulás és az összetartásunk megsemmisítése. Így sohsem jutunk haza stb. Ez hatott. Este az egész legénység viharos gyűlést tart, amelyre a magyarok, mint indifferens idegen embert, engem kérnek fel, hogy a generális üzenetét magyarul is tolmácsoljam. Mit tegyek. Elmegyek társaimmal együtt s aztán a tolmácsolás után eljövünk onnan.
Pomiankowski altábornagy így örökítette meg az eseményeket a visszaemlékezéseiben.
„November 4-én, amikor délelőtt az irodámba jöttem, az előszobában három altisztet láttam, akik rám vártak. Az adjutáns jelentette, hogy ezek az altisztek egy kérést kívánnak előterjeszteni, mire én bevezettettem őket a szobámba. A legidősebb közülük jelentette nekem, hogy a gépkocsidepó altisztjei és sorkatonái, tekintettel a Monarchiában a hadseregben bevezetett új rendelkezésre, előző éjjel gyűlést tartottak, és úgy döntöttek, hogy a törökországi osztrák–magyar csapatoknál is be kell vezetni a katonatanácsokat. E reform végrehajtása céljából elhatározták, hogy tájékoztatnak a katonagyűlés követeléseiről, amelyeket egy jegyzőkönyvben foglaltak össze. A szónok ezennel átadta nekem a fent említett jegyzőkönyvet és megjegyezte, hogy a csapat az abban foglalt határozatok azonnali végrehajtását kéri, és a laktanyában várja válaszomat.
Az úgynevezett jegyzőkönyv, amelyet futólag átolvastam, 15 követelést tartalmazott, és „a Gépkocsidepó Katonatanácsának Végrehajtó Bizottsága” írta alá. A követelések élén a „pénztár és minden anyag azonnali átadása az alulírott bizottságnak” állt. Továbbá „valamennyi tiszt lemondását, az összes rangjelzés eltávolítását, valamennyi napirend, hivatal, akta stb. átadását a Katonatanács által megválasztott új funkcionáriusoknak stb.” olvastam.
Ezen arcátlansággal szemben kifelé tökéletesen megőriztem a nyugalmat, az altiszteknek azt válaszoltam, hogy a Katonatanács jegyzőkönyvben foglalt határozatait tudomásul veszem, és a szükséges utasításokat azonnal kiadom. Ezt közölhetik a laktanyában lévő katonákkal, és két óra múlva jöjjenek vissza, hogy velem megbeszéljék a végrehajtás részleteit. Az altisztek elégedettek voltak a nyilatkozatommal, és elhagyták az irodámat.
Ekkor azonnal az irodámba hívattam az osztályparancsnokokat, elmondtam nekik, mi történt, és megkérdeztem Hervay alezredest, hogy tudja-e garantálni nekem, hogy a tüzérség katonái hűségesek maradnak a kötelességükhöz, és nem mennek át a lázadókhoz (akik mintegy 200 embert számláltak). Az alezredes azonban nem tudta megadni nekem a kért garanciát, mivel nem tudta, hogy a tüzérek között vannak-e bizonytalan elemek.
Tekintettel erre a helyzetre, nem volt más választásom, mint a törökök segítségét kérni. Ezért a török hadügyminisztériumot telefonon keresztül felhívattam, és szerencsére közvetlenül a telefononkészüléknél találtam Dzsevad Pasa hadügyminisztert. Miután tájékoztattam őt a történtekről, elmondtam neki, hogy a lázadás sikere esetén milyen veszély fenyegeti a török hadsereget, és kértem, hogy bocsásson rendelkezésemre egy kb. 400 fős, harckész fegyverzetű török különítményt, hogy velük radikálisan leverhessem a lázadást. Dzsevad pasa azonnal megígérte, hogy egy fél zászlóaljat küld; egy általam kijelölt tisztnek a Top Hane-i arzenál előtt kellett rá várakoznia és vezetnie az akciót.
A lázadókat annyira meglepte a törökök megjelenése, hogy nem tanúsítottak ellenállást. Amikor látták, hogy a laktanyát minden oldalról körülvették, és hogy a menekülés lehetetlen, rövid tárgyalás után megadták magukat, átadták az összes fegyvert, lőszert és robbanóanyagot, és ideiglenesen internálták őket a laktanyájukban.”
(Joseph Pomiankowski: Die Zusammenbruch des Ottomanischen Reiches. Zürich – Leipzig – Wien, 1928., 411-412. oldal)
Dzsevad pasa
(Forrás: wikipédia)
A folyton lázongó San. Kol.-nál nekem volt a legkönnyebb helyzetem, már azért is, mert mint Feistmantel utóda én adtam be őket vaskeresztre, meg teljesen ismeretlen voltam a számukra. Behívom egyszer hozzám Mach őrmestert, mint aki itt a legveszélyesebb, de a legokosabb is. Azzal az egyik agitatiós beszédével azonban, amikor követelte a kassza közös kezelését, mindenki számára súlyos pénzeket, mint „előleget”, elárulta magát. Még egy fhd. van velem a szobában. „Tulajdonképpen mit akarnak maguk, Mach? Maga köztük a legokosabb, mondja, mit akarnak elérni, mi a végcéljuk? Nem veszélyes-e az egyszerű legénységet felizgatni?” Ehhez hasonló egyéb dolgokat kérdeztem még tőle. Egyenesen meglepő volt a válasz: „legjobb volna egy kis pénzzel betömni a szájukat”. „De hiszen maguk vezetik őket” – mondom én. „Jobb, ha én és a társaim tesszük ezt, mint mások, mi azért mégis inkább az intelligens tiszt urakkal tartunk” s más hasonló dolgokat mesél Mach. Mikor elmegy, arra kér bennünket, hogy el ne mondjuk, amiket mondott, s mi tisztek bízzunk csak benne. De a pénzzel való „osztozkodást” nagyon is ajánlja.
Ekkor láttuk, hogy kivel van dolgunk. Hiszen ez az ember szélhámos, ő is csak a kasszára vadászik. Ezt az embert bármely pillanatban meg lehet vesztegetni. Nem is vettük többé komolyan a Machék handabandázását. Ezután is voltak még állandóan apró zavarok, de inkább egymás között veszekedtek. Mivel engedelmeskedni, dolgozni nem akartak, a tisztjeik magukra hagyták őket. Erre egymás közt sem tudtak megegyezni, hogy ki menjen vízért, ki hozzon fát, ki dolgozzon, hogy ebéd legyen. Így megtörtént, hogy nem is főztek maguknak. Másnap új bizalmit választottak, aztán azt is letették, mert a bizalmi parancsolni akart, ők pedig neki még kevésbé engedelmeskedtek, mint nekünk. Így mondott csődöt a készülő „szovjet” nálunk is.
Még csak egy dolgot érdemes megemlíteni. Az egy udvarban, egy és ugyanazon dróton belül levő német katonák ezen heccek alatt a legnagyobb fegyelmet tanúsították. Pedig szemük előtt folyt le heteken át a Mach-Fazekas féle agitatio. A német soha nem ment oda hozzájuk még érdeklődni sem, pedig németül ment a szóbeszéd. Nálunk volt pl. bőven kocsiló, de a mi „öntudatos” embereink még ezeket sem akarták befogni, még így sem akartak dolgozni. Ezzel szemben a németek lovak hiányában saját maguk húzták a fával, vízzel, élelemmel stb. megrakott kocsikat. Ott náluk úgy ment minden, mintha [1]916-ot írtunk volna. Pedig 15 ezernél több német van itt kis helyen elszórva. Derék, komoly nép ez, hiába. Az is igaz, hogy a mi tüzéreink, akik a frontokról ide összeözönlöttek, szintén becsületesen viselkedtek, némi kilengések voltak ugyan, de szóra sem érdemes. Csak a San. Kol. és a sofőr társaság akarta megjavítani és boldoggá tenni a világot, hogy aztán ők maguk lehessenek benne az urak, a cézárok.
Következő rész: „Mégiscsak a törökök szántak meg bennünket…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
