Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 28. rész
Különféle elképzelések a hazajutásra. A tengeri út megoldódni látszik, ám a szárazföldön már nehezebb a helyzet. Mackensen magyarországi internálásának híre Isztambulba is eljut és Kemény doktoréknak sok nehézséget okoz. Végre megvan a hajó, amely honfitársainkat reményeik szerint hazaszállítja majd. A Resid pasa azonban előbb alapos átalakítást igényel. Pomiankowski tábornok elemében: figyelme szinte mindenre kiterjed. 1919. január 6-án azután a hajó elindul Trieszt (és Magyarország) felé…
Hazaszállításunk a tengereken át
Mint említettem, az antant és Pomjankovszky generálisunk közt már pár hete tárgyalások folynak a hazaszállításunk ügyében. Kikötötte azonban azt, hogy egyetlenegy, a saját költségünkön bérelt hajóval kell minden a Monarchiába tartozó alattvalónak (magyarok és osztrákok) elmenni, ugyanazon hajó köteles elvinni az összes monarchiabeli, innen kiutasított, civileket is; német alattvalónak a hajóval menni bármilyen formában szigorúan tilos. Ugyanez áll mindennemű legkisebb fegyverre is. Élelmet 20 napra kell magunkkal vinni.
Megindultak a tárgyalások a különböző hajóvállalatokkal. Eleinte az olaszok hitegettek bennünket, majd az angolok. Majd meg a jugoszlávok ígérték, hogy Triesztből küldenek értünk egy hajót, az egykori sajátjainkból. De mind csak ígérgetés volt. Vagy ők gondolták meg, vagy mi nem voltunk képesek a kért nagy összeget előteremteni. A törökök szívesen adtak volna, de ők már nem a maguk urai. Aztán előttünk ismeretlen diplomáciai körülmények is közrejátszottak. A tengeren csak elmentünk volna, de a szárazföldjén nem akart egyik állam sem átbocsátani, csak egyedül a németek voltak erre hajlandók Hamburgon-Berlin-Bécsen át. Ebbe meg tudja az ég miért, az antant nem egyezett bele. A jugoszlávok és az osztrákok még javában puskáztak egymásra, itt átmenni ezért nem lehetett. A románokon keresztül mi magunk nem akartunk menni, a horvátok-szerbek meg Magyarországgal álltak hadilábon, akárcsak az oláh. Végül Marseilles-be s onnan Francia-Németországokon át akartunk menni, ez már perfekt volt, de aztán ez is dugába dőlt. Közben súlyos forradalmak hírei érkeztek a központi hatalmak országaiból, a leggyalázatosabb hírek éppen Magyarországról jöttek.
Újra és újra ismétlésekbe bocsátkozom, amikor a k.u.k. csapatoknak a németek melletti másodrangú szerepéről szólok. Nem lehet ezt eléggé hangoztatni, hogy tanuljunk, okuljunk belőle.
Nemcsak Európában, de itt a végtelen messze Ázsiában is ugyanaz volt a helyzet. A német dirigált, a német vezetett, a németé volt minden előny és hatalom, mi tényleg csak az uszályhordozók szerepét játszottuk. Szerencse azonban, hogy ez így volt, mert k.u.k. vezetés mellett már [1]915-ben odajutottunk volna, ahová most. A hírhedt k.u.k. Gener[al]stab tehetetlen vezetése, a csehek, szerbek szakadatlan árulásai, a Habsburg dynasztia kétszínű játéka (a Syxtus herceghez intézett levél stb.), a Monarchia nemzetiségeinek most lejátszódó hűtlensége; a mindezekért megnyilvánvaló, ránk nézve igen szégyenletes különlegesen kedvező bánásmód az antant részéről mind-mind azt a látszatot keltették a németek előtt, hogy mibennünk kígyót melengettek a mellükön (németek megjegyzése), a bulgárokban, törökökben sokszorosan hűebb szövetségest kaptak és vesztettek el. Még a magyarok voltak az egyedüliek, akik vitézül, hűen, lovagiasan kitartottak végig a németek mellett. Mindezeket a fejtegetéseket sokszor és számtalanszor végighallgattuk, mi magyarok azonban büszkék voltunk az elismerésre, hiszen 12 ezernél több német van itt s ezek mind-mind egyformán, ahogy írom, gondolkodtak. Hogy mi rövidesen elmegyünk, hogy hajót kapunk stb. ez csak megerősítette bennük eddigi véleményüket a szövetséges „hála Isten, csak volt” Monarchiáról. És most jött egy hír, egy gyalázatos, Magyarországot örök szégyenbe taszító undok cselekedet híre: a magyarok minden antant interventio nélkül a nagy Mackensent lefegyverezték, magát a vezért tanácskozás céljából felcsalták Pestre, ott alattomosan elfogták s bezárták. Maguk az antant lapok írták így meg. Mintha ezer villám csapott volna bele az eddig köztünk fennálló egyetértésbe. Tán nem is igaz! Védekeztünk mi magyarok. Sajnos azonban az összes, még a török lapok is megerősítették a „lovagias” magyarok ezen ocsmány eljárását. Tőrbe csalni, aztán elfogni, majd bezárni a nagy német hadvezérek legnépszerűbb alakját, akinek neve egy színvonalon állt, sőt talán még népszerűbb volt Hindenburg és Ludendorffnál. Megalázni egy mindig győztes becsületben megőszült, hófehér hajú aggastyánt, a nagy gorlicei győzőt, a legnagyobb katonai vállalkozásnak, a belgrádi Duna átkelésnek a hősét, aki egycsapásra gyűrte le a vitézül harcoló szerbet és montenegróit, eltiporta a dögkeselyű, a hiéna módjára alattomosan harcoló czigány népet, az oláht. És amiért speciálisan mi magyarok örökké hálával tartozunk neki, mert egyszer a Kárpátokban, máskor meg Erdélyben mentette meg Magyarországot s akadályozta meg az ország ellenséggel való elözönlését. Ezt mi mind tudjuk, mindezt a nagy Mackensenről magam szónokolom az asztalnál el a németeknek, hogy enyhítsek a szégyenünkön, hogy a ránk annyiszor alkalmazott, most pedig gúnyosan használt „lovagias magyar nemzet”-et védjem, a múltkor együtt könnyeztem a németekkel a nagy császárért, most pedig nem restellem bevallani, sírok a gyalázatunkon, meg a nagy Mackensenért.
Próbáljuk kimagyarázni a dolgot azzal, hogy mindezt nem a lovagias magyarok, hanem a zsidó lapok által felheccelt söpredék, az utca csinálta a degenerált Károlyival az élén, akinek elődje már egyszer a majtényi síkon eladta hazáját; gondoljanak a német tiszttársaim arra, füzöm tovább szavaimat, hogy az általuk annyira szeretett nagy császárt is nem az igazi, hanem a söpredék németek kergették el abból a hazájából, amelyért ő tett éppen a legtöbbet. Úgy látszik fején találtam a szöget, mert csend lett s páran „sehr bravo”, „bravo”-t kiáltottak. Szinte büszke voltam magamra s az egész jelenetet az érveléseimmel együtt ebéd után azonnal le is jegyeztem. De aztán arra gondoltam, hogy mit ér mindez, hiszen a német haderő nem 35-40 tisztből áll, akiknek én itt beszéltem. Hiába, szerencsétlenek vagyunk mi magyarok.
Megkaptuk végre a hajót, amely elszállít bennünket haza, „Resid Pascha” a neve, török hajó. Mégiscsak a törökök szántak meg bennünket.
A hajó, amely Kemény doktorék életében fontos szerephez jutott, eredetileg Angliában, Newcastle-ban épült: 1901-ben bocsátották vízre és a Port Antonio névre keresztelték. Hossza 112,8, szélessége 14,1, merülése 6,7 méter volt. Űrméretét a szakirodalom 4458 bruttóregisztertonnában adja meg. 3 hengeres, 3500 lóerős gőzgépe maximálisan 12 csomós sebességre volt képes, azaz nem tartozott a gyors vízijárművek közé. A Port Antonio kezdetben postahajóként közlekedett Bristol és Jamaica között, majd 1911-ben megvette a török hadiflottát támogató társaság. Ekkor nevezték át Resid pasa (törökül Resid vagy Resit Paşa) névre. A balkánháborúk idején már a török hadiflottában teljesített szolgálatot szállító- ill. kórházhajóként. Azután a Nagy Háborúban 1914. aug. 4-én ez a hajó szállította volna Angliába a török megrendelésre készült két dreadnought (csatahajó) személyzetét, ám mivel a britek végül nem adták át a megrendelt hajókat, a Resid pasa 7-én Lisszabonból kénytelen volt visszafordulni. 1916 januárjában a hadiflotta megvált tőle, talán ez is magyarázza, hogy 1918 novemberében, mikor az antant megszállta Isztambult, két másik hajóval együtt a Resid pasát is az egykori központi hatalmak Törökországban őrzött katonáinak hazaszállítására jelölték ki. A két világháború között még főleg raktárhajóként alkalmazták. 1940-ben végleg kiszuperálták, 1953-ban pedig szétdarabolták és fémhulladéknak adták el. Így fejezte be a Resid pasa földi pályafutását.
A Resid pasa még postahajóként, mint Port Antonio – korabeli képeslapon
(Forrás: magpiecards.co.uk/view_item.php?ref=1800§ion=Shipping)
A Resid pasa csapatszállító hajóként: itt valószínűleg német katonákat szállít haza
(Forrás: www.pingudumuzayede.com/urun/1868504/savas-askeri-denizcilik-osmanli-seyr-i-sefain-idaresi-tarafindan-1911-de-satin-a)
Régi öreg hadihajó, újabban élőmarha és élelem-munitio szállításra használták. Pomjankovszky generális egy itteni német hajós tiszttel és hajóorvossal nézette meg, adjanak ők véleményt, rábízhatjuk-e magunkat, mit kell rajta javítani stb. stb. A német orvossal magam is beszéltem. [Az orvos] kétszer süllyedt el a világháborúban, utoljára a csatornában Dover táján, 6 órán át úszott, amíg kimentették. A missio véleménye az, hogy csak úgy férünk el a hajón, ha a hajó belső űrét két szakaszos deszkapriccsekre átépítjük.
Megindult a készülődés. Csak a piszok eltakarítása, a desinficiálása a hajónak 850 török fontba került (1 font 33 Kor.), a priccsek számára vásárolt deszka 3000 fontot emésztett fel.
Hátra van a méregdrága szén, a költségek, a hajóért fizetendő bér s a napszám, amit a saját embereinknek kell a napi munkáért fizetni. Óvatosságból maga a Kmdo ajánlott fel bizonyos napi összeget a katonáinknak, de jellemző, hogy a San. Kol., amelynek egy része még most is Mach őrmesterre, Fazekasra hallgatott, nem akart dolgozni, esetleg csak horribilis napibérért. Persze nem kapták meg. Fazekas nem ment dolgozni, páran követték a példáját. Erre jött a parancs, hogy akik nem dolgoznak, akik izgatnak, nem utazhatnak velünk, hanem átadandók a németeknek s itt maradnak. Erre Fazekas és társai beteget jelentettek, most én vettem kezembe őket, mindannyit egészségesnek jelentvén ki, amire kényszerűségből munkához is láttak. Fazekast ráadásul társai alaposan elverték a hajón. Ez volt az ázsiai bolsevista kilengések legutolsó hulláma, azt is pár magyar csinálta. Mennyit ártott ez nekünk!
A hajón utazókról pontos konsignatiót követelt az antant. Most sült ki, hogy egész tömeg szerb-horvát is van velünk, akik annak idején magyarnak vallották magukat s azok is akarnak maradni, azért nem mentek el.
Vita tárgyát képezte, hogy mi történjék a letartóztatásban levő azon „elvtárs” sofőrökkel, akik súlyos fegyelemsértéseket, rablásokat, betöréseket stb. követtek el. Átadjuk-e őket a németeknek Prinkipo szigetén, avagy magunkkal vigyük a hajón. Végre is az utóbbit határozta el a vezetőség. Mivel én vagyok az egészségügyi főnök s így a hajó orvosa is, nekem kell eldönteni, hogy az itt betegen fekvők közül kik jöhetnek velünk s kiknek kell itt maradniuk. Aki fogoly volt, az átérzi, hogy mit jelent ez. Megint egy új hóhér szerep.
Csak hármat vagyok kénytelen itt hagyni, mind magyarok. Egyik annyira sírva fakad, hogy környezetét, velünk együtt az ápolókat is magával ragadja. Családja, gyermekei vannak otthon, megúszta a sivatagot, itt a legsúlyosabb spanyolból valahogy kilábolt s most meg mi hagyjuk itt. Még a végén arról panaszkodik, hogy semmi kitüntetése sincs. Keressük a tisztjét, egy aktív fhd., aki azóta régen és sürgősen elszökött valahová Európába. Szólok Pomjanovszkynak s kérem, hogy jöjjön el az itt maradandókat megvigasztalni. Készséggel megteszi. Körülálljuk az ágyat a csontvázszerű magyar körül; sírva panaszkodik, könyörögve okolja meg, hogy miért szeretne velünk jönni. Mintha ezt meg kellene okolni! Szem nem marad könnyek nélkül. Pomjanovszky vigasztalja s interventiómra a régen jogosan járó Károly csapatkeresztet, a kis ezüstöt s a török félholdat adományozza neki, a németek meg beígérik neki a vaskeresztet. 19 hónapig járta a derék fiú a vad sivatagok frontjait minden kitüntetés nélkül.
2. oszt. ezüst vitézségi érem (kisezüst), Károly csapatkereszt, Török „Vas félhold”, német Vaskereszt lovagkeresztje (Forrás: mandadb.hu/tetel/650868/Kisezust_Vitezsegi_Erem; Wikipéda; signum-laudis.hu/keptar/kepek/147-gallipoli-csillag; fototer.oszk.hu/elso-vilaghaboru/128308/)
Mivel pénze nincs, gyűjtést indítok, s mi vesszük meg neki mindhárom kitüntetést s másnap tiszti küldöttség élén én dekorálom föl. Ez volt aztán a jelenet egy olyan nehéz beteg német kórházbarakkban, ahonnan naponta 7-8 embert vitt el a spanyoljárvány. Nem tudtunk egy szót sem szólni, csak kezet szorítani a derék emberrel. Sírt-sírt utánunk. Ha szállítható lett volna, elhoztuk volna, de a viharos tenger biztosan megölte volna. Ott maradt. Ki tudja mi lett vele.
Sok mindenünket eladtuk, gondolván, hogy az úton úgyis elvész. Senki sem tudta, hogy pénzét fontokra, Napóleonra avagy magyar koronára cserélje-e be. Az angol font túl drága – 65 Kor, a francia 56 Kor, a török 33 Kor. mindenki csekket vesz a török-francia bankban. Nekem volt 12 ezer koronám, amit a sivatagokon át megmentettem, már 4 hete feladtam a Feldposton a postára. Ukrajnán át ment. Tán még el is veszett.
Végre is elérkezett a várva várt nagy nap. 1916. január 6-a. Egész nap folyik a behajózás. A rendelet szerint még ma elindulunk. Minden egyes hajón utazó személy reversalist ír alá arról, hogy az úton történő mindennemű esetleges katasztrófáért – legyen az összeütközés, tűzveszély, avagy aknára futás, vagy amire valamennyien gondolunk, gyilkolásokkal egybekötött legénységi lázadás, amit a szállongó hírek szerint a legénység előre beígért egyesek, de főleg az összes tisztek számára – szóval ezekért, sem az állammal, sem egyes személyekkel szemben kártérítési igényekkel stb. fel nem lép, s hogy saját szabad akaratából választotta a hazatérés ezen útját. Mindenki aláírt mindent. Ki nem szeretett volna bármi áron is hazamenni. Egész nap folyik a behajózás, délután ½ 5-re be kell fejezve lenni.
Mindenki izgatott, ide-oda szaladgál ismerősöktől búcsúzni, pénzét beváltani, elhelyezni. Általában ezzel a pénzüggyel van a legtöbb baj. Majd mindenki török fontokat vesz, amely jelenleg 30–33 Kor. közt ingadozik, az angol-francia arany túlságosan drága. Egyesek viszont csak aranyra vadásznak.
Megérkeznek a török fővárosból s más helyekről is az antant által kiutasított civilek. Körülbelül 145-en vannak, van 8-10 apáca, pár kis gyerek, akik közt 3 hónapos, 3 évesek is akadnak. A hajón összesen 1400-an vagyunk. Elindulás előtt antant kat. missió vizsgálja át a hajót, ugyanis a legszigorúbban megtiltották, hogy a hajón utazó személyeknél bárminemű fegyver legyen. Még a legártatlanabb pisztolyokat is le kell adni, avagy eladni, csak pár Mannlicher fegyvert engedélyezett az antant a legszükségesebb őrszolgálat céljaira, ezeket tisztek veszik át. Ebből lehetne ugyanis a legnagyobb kellemetlenség.
Csak pár nappal ezelőtt történt, hogy egyik nagy kórházhajó német betegekkel akart a Fekete- tengeren át útba indulni. Két órával az indulás előtt antant missió jött a hajóra s azonnal fegyverekre akadt. Erre elrendelte az összes ládák-csomagok felbontását. Úgy estefelé volt a dolog. Épületes látvány volt, ahogy a hajó egyik oldalán tömegesen dobálták be a németek a rengeteg fegyvert a tengerbe, míg a másik oldalon a szigorú vizsgálat folyt. Inkább a tengerbe, mint az antant kezébe.
Az antant katonai missió csakugyan megjött, a jelentések után, hogy sem fegyverek, sem németek nincsenek a hajón, elállt mindennemű kutatástól, pedig, ha kutatott volna, mi mindenre akadt volna.
Elkövetkezett végre az is, ami a legnehezebb aktus volt: elbúcsúzni a derék németektől. Könnyekkel teltek meg a szemek, erős-férfias kézszorítások jelezték azt, ami a keblekben végbe ment, az ölelkezések pótolták a torkunkat elhagyni nem tudó, fojtogató szavakat. Csak akkor kiabáltunk, integettünk, amikor már távolra kerültünk egymástól. Szegény németek itt maradnak. Ki tudja meddig. Naponta annyi a súlyos spanyoljárvány miatti halottjuk, hogy ki tudja, hányan kerülnek haza. „Hát mégis csak elmennek!” volt egyik-másik német tiszt búcsúszava. És ebben a mondatban az is benne volt, hogy lám, mi németek nem állunk ennyire az antant gratiájában. Boldog, hatalmas nép az, amelyet még legyőzve is úgy fél az ellensége. Az elindulás előtt nagyon megható jelenetet váltott ki egy szerencsétlen felfedezés. Három német katonát találtak meg elrejtőzve a hajó egyik zugában. Már éppen az utolsó pillanatokban kellett kiszállniok. Szegény fiúk. Elgondolható, hogy mi volt ez rájuk nézve. Nagyon, de nagyon sajnáltuk őket. Napok óta rejtőzködtek ott hiába.
A hajó előtti tengerpart megtelik ismerősökkel, akik búcsúzni jöttek ki. Felharsan a hajón a zene, az ének, zsebkendők-kalapok repülnek fel a levegőbe, 100 és 100 kar emelkedik a magasba, hurrázás, kiabálás, integetés közben méltóságos lassúsággal hagyja el hajónk a partot s pont 6 órakor délután, 1919. január 6-án, megindulunk a Bosporuson át a hatalmas antant hajó szörnyetegek közt a Dardanellák felé. Elmegyünk a dicső múltú, most már antant tulajdonba jutott Gőben és Breslau csatahajók mellett. Mint a leláncolt oroszlán, úgy áll itt árván a két német hajó, amelyet szigorú őrei, az antant hadihajók vesznek körül.
A hajó minden zuga tele van emberekkel. 80–90-es csoportokban egymás mellett fekszenek az emberek a deszka priccseken, akárcsak a fronton a kavernákban. Egyik helyen 78 tiszt fekszik egymás mellett a hajó fenekén levő priccseken. Van a hajó első emeletén 22 kabin, amelyeket a törzstisztek, családok, öregek foglalnak le. Az apácák mélyen a hajó fenekén húzódnak meg a hajó padlózatán. A hajó legtetején levő ún. kis szalonban alszunk mi orvosok, összesen 8-an vagyunk. Ez a maródiak szobája is.
Az étteremben az asztalokon, a padokon ugyancsak emberek alusznak, bár itt túl sok a poloska. A fedélzeten van megkötözve 14 drb. sovány ökör, amelyek a rengeteg konzervával együtt az élelmezést szolgálják.
A Resid pasa fedélzetén. Az előtérben, a tisztek között középen Pomiankowski altábornagy (Forrás: Peter Jung: Der k.u.k. Wüstenkrieg. Österreich-Ungarn im Vorderen Orient 1915-1918. Styria Verlag 1992.)
Pomiankowski altábornagy így örökítette meg az eseményeket a visszaemlékezéseiben.
„Hazaszállításunkhoz az egyetlen lehetséges útvonal az Égei- és az Adriai-tengeren keresztül Triesztbe vezető tengeri útvonal volt. Ehhez azonban a viszonylag hosszú útra alkalmas hajóra, valamint szénre volt szükség. Az olasz főbiztos aktív közbenjárásának köszönhetően november végén a török Reschid Pascha (4000 tonna) katonai szállítóhajót jelölték ki az osztrák–magyar csapatok hazaszállítására. E hajó rendeltetési helyéről szóló megállapodással egyidejűleg az antant részéről azt a feltételt kaptam, hogy az osztrák–magyar csapatokkal együtt a volt osztrák–magyar kolóniát is el kell szállítani Konstantinápolyból Triesztbe. Mivel nem akartam tétovázással veszélyeztetni a gyors hazaszállítást, ezt a feltételt további megfontolás nélkül elfogadtam. […]
[1918.] december 10-én kaptam egy üzenetet a török haditengerészeti minisztériumtól, hogy a Reschid Pascha hajó, amelyet a hazaszállításunkra szántak, megérkezett Haidar Paschába, és rendelkezésemre áll. Tudtam, hogy ezt a hajót – 4000 tonna vízkiszorítású – Törökország 1912-ben vásárolta Angliában, ott szolgált az Indiába irányuló áru- és személyszállításra., és a törökök csapat- és hadianyag-szállításra használták. A török kapitány, aki személyesen nagyon kedvező benyomást tett rám, biztosított arról, hogy a hajó műszakilag és navigációs szempontból tökéletesen alkalmas a Triesztbe vezető útra. A hajó teljes legénysége török volt. Az általam elrendelt részletes ellenőrzés során kiderült, hogy bár a hajót a török kormány állandóan csapatszállításra használta, még a legprimitívebb felszerelésekkel sem rendelkezett e célra. A katonák elszállásolására szolgáló bármilyen ellátás, deszkaágyak, konyhák, mosdók, elektromos világítás stb. nem léteztek. Különösen szükségesnek látszott azonban az alapos tisztítás és fertőtlenítés, mivel e tekintetben a hajó rengeteg kívánnivalót hagyott maga után. […]
A meglepetések megelőzése érdekében megbízható altisztekből álló különleges biztonsági rendőrséget szerveztem, és minden intézkedést megtettem a béke és rend fenntartása érdekében. Ezenfelül tűzoltóságot szerveztem, valamint egy különítményt az elektromos vezetékek felügyeletére. […]
Karácsony táján értesültem az angol admiralitásról, hogy a „Reschid Pascha” január első napjaiban kapja meg az útra szükséges szenet, és hogy egy angol tengerésztiszt (a szükséges térképekkel ellátva) velünk utazik, hogy biztosítsa a hajót az aknaveszély ellen. Gallipoli (Dél-Olaszország) kikötőjében ezt az angolt egy olasz tengerésztiszt váltja majd fel. Végül az olasz főbiztos arról tájékoztatott, hogy az olasz hatóságok Triesztben biztosítanak egy vasúti szerelvényt a kontingens Bécsbe vagy Budapestre történő szállításához. […]
Végre elérkezett az indulás napja! A „Reschid Pascha” január 2-án friss vizet, 3-án és 4-én szenet vett fel, 5-én pedig visszatért a Hajdar Pascha rakpartra, ahol azonnal megkezdődött a rakodás. Először a vágómarhákat (16 ökör), majd a mobil tábori konyhákat, az élelmiszerkészleteket és végül a csomagjainkat rakodták be. 6-án a Haidar Pasából, Maltepéből és Prinkipóból érkező részlegeket, majd a Perából érkező kolóniát szállították be. A pénztárat, a hadbiztosság és a könyvelés aktáit jól elrejtették egy tiszti kabinban; minden más politikai és katonai aktát, valamint a jelentéseket, amelyeknek több példánya másolatban már Bécsben volt, megsemmisítették, mivel esetleges elkobzásuk különböző hozzánk közel álló személyek lelepleződéséhez vezethetett volna. Félelmünk, hogy az antant szervei megjelennek a hajó ellenőrzésére, nem igazolódott be; senki sem jött, és az indulás incidensek nélkül zajlott le.
Délután 4 órakor én voltam az utolsó, aki a hajó fedélzetére lépett. Utoljára szólalt meg az előírt kürtjel, és megkaptam a szokásos tiszteletadást, és utoljára kaptam jelentést a fedélzeten lévő tisztek, férfiak és civilek számáról. Körülbelül 200 tiszt, 1050 ember és 200 civil volt a fedélzeten. Ezen kívül a Szalonikiből visszatért csehek is a fedélzetre osontak és elrejtőztek, de lebuktak. A hajón hagytam őket, de elrendeltem, hogy különítsék el őket a többi katonától.”
(Joseph Pomiankowski: Die Zusammenbruch des Ottomanischen Reiches. Zürich – Leipzig – Wien, 1928., 425–428. oldal, kihagyásokkal)
Következő rész: „Rettenetes-irtózatos perspektíva tárul elénk!”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
