Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 26. rész

Kemény doktor továbbra is a németeket sajnálja. Mennyivel rosszabb a sorsuk a monarchiabelieknél, akiknek lám az áruló Habsburgok miatt az antant megengedi a hazautazást (igaz saját költségen), feltéve, ha nem engednek németet a hajójukra! Mi magyarok persze a végén pont olyan szerencsétlenek leszünk, mint a németek: nekünk is feldarabolják az országunkat… A korábbi török vezetők sorsát is izgalommal követik. A Monarchia nemzetiségei sorra elhagyják a süllyedő hajót és az antant védőszárnyai alá helyezik magukat. A doktor és emberei végül egyedül maradnak az osztrák sógorokkal…

Hogy mennyire nem osztunk, nem szorzunk mi k.u.k.-beliek az antant szemében, azt már eddig is láttuk. Most újra szégyenkezve kell elviselnünk a különleges bánásmódot. A németeknek már réges-régen el kellett hagyniuk az európai oldalon fekvő Kospolit. Ezzel szemben a mi MB.-unk még most is az európai oldalon van, ott vannak a többi hivatalaink is, sok tisztünk lakik odaát, számukra szabad átjárás van ugyanoda.

 A törökországi osztrák–magyar teljhatalmú katonai megbízott: Joseph Pomiankowski
(Forrás: Wikipedia)

A németek szerint mindezt az áruló Habsburgoknak köszönhetjük. Bár viszont igaz, hogy az utolsó hetekben a k.u.k. formatiókat is mind átküldték ide az ázsiai oldalra.

Nagy magazinunk, sok ruhaneműnk stb. volt odaát felhalmozva, az mind elveszett vagy elseftelték. A jelentés szerint ismeretlen tettesek betörtek éjjel a magazinba s autón elszállították a legtöbb szövetet. Az MB G tisztjeiről senki sem tudott jót mondani. Milliók mentek kárba, de ugyanannyit vágtak zsebre mások. Harácsolt mindenki, aki a fazékhoz közel volt.

Már jó pár hete nagy izgalommal lesi a török világ, hogy mi lesz Enver, Talaat, Dzsemal pasákkal, akiket folyton keresnek, kutatnak. Az antant mindenféle csúf dolgokkal vádolja őket s már el van készítve számukra a börtön. A görög-örmény-zsidó lapok vígan kontráznak az antant vádak mellett, ők még rablással, direkte gyilkosságokkal, sikkasztásokkal vádolják meg az éppen most modern útra tért új Törökország ezen 3 nagy fiát. Ha a szerencsétlen háború nem jön közbe, ez a 3 nagy műveltségű férfi mentette volna meg s alakította volna át a török birodalmat. Most aztán örömmel olvassuk a francia lapokban, hogy Enver és társai már biztonságban vannak Európában. Ezekre még nagy szerep vár a török birodalom megmentésében.

 Enver, Talaat és Dzsemal pasa
(Forrás: https://honvedelem.hu/hatter/multidezo/szaz-eve-kezdodott-az-ormeny-tortenelem-legsotetebb-fejezete.html)

Rosszabbnál rosszabb hírek érkeznek Európából. Igaz, hogy ezeket antant lapok hozzák, de valami csak igaz belőlük. Arra meg, hogy a kedélyeket fölzavarják, éppen nagyon megfelelnek. A németeket a szabad mozgásban mindig jobban és jobban megszorítják. Fogy a pénzük is, a tiszti fizetéseket már erősen redukálták. De azért rend és fegyelem van köztük. Tudják és érzik, hangoztatják, hogy őket le nem győzték, csak kiéheztették, s szentül meg vannak győződve, hogy vereségüknek a Monarchia, főleg a szerintük áruló módon viselkedő Habsburg dinasztia s az általuk leginkább gyűlölt Zita királyné az oka.

Mialatt a németeket mind szigorúbban fogják, azalatt kapjuk mi k.u.k. formatiók az antant lapok révén a hírt, hogy köztünk és az antant itteni parancsnoksága közt a mi hazaszállításunk ügyében tárgyalások vannak. A hír igaznak bizonyul. Az antant tényleg megengedte, hogy hazamehetünk mind, csak azt köti ki, hogy senki itt ne maradjon, hogy németeket nem veszünk fel még álruhában sem a hajóra, s hogy egyetlenegy hajóval menjünk el a saját költségünkön.

Amely mértékben fölvidított bennünket a hazamenetel híre, ugyanilyen mértékben hangolta le a németeket. Nagyon elkeserednek, velünk szeretne mind jönni. Tisztek dienereknek ajánlkoznak, csak eljöhessenek. Az antant ezen kegye megint olaj a tűzre. Mint mindannyiszor, most újra beszéd tárgya lesz a mi különleges, szinte dédelgetett helyzetünk. Nekünk egyenesen felajánlják a hazamenetelt, a németeket pedig Limannal együtt kiviszik a lakatlan szigetre. Áruló volt úgy az uralkodónk, mint a felesége, árulók, szökevények voltak a nemzetiségeink, halljuk újra és újra. Egyet azonban állandóan hangoztatnak a németek, hogy ti. a Monarchia legderekabb, leghűségesebb népe a magyar, éppen ezért ország feldarabolásnak s egyéb szerencsétlenségeknek nézünk elébe, akárcsak Németország.

Mit szóljunk mindezekre! Együtt búsulunk a németekkel, együtt remélünk, együtt simfelünk. Amikor aztán antant közbelépésre a saját oláh, szerb, cseh katonaságunk is letépi a sapkarózsáit, jugoszlávnak, csehoszlováknak, nagy oláhnak jelenti ki magát, s közülünk kiválva átmegy antant védelem alá, akkor látjuk csak be igazán, hogy mennyire árvák maradtunk, hogy mindenki elhagyott bennünket, csak a német az, aki velünk van, aki szintén magára maradt.

Most már csak németek, osztrákok és magyarok vannak itt. A többi mind elment hűtlenül. Világéletükben magyarfaló osztrák tisztek most nyíltan is kénytelenek előttünk azt bevallani, amit a háború alatt úgyis láttak, hogy a Monarchia igazi támasza, leghűbb népe a magyar volt. Csak későn, nagyon későn látják be.

Theoretikus vitákkal töltjük az időt. A németek egymás közt is erős vitákat produkálnak, egymást kritizálják. Csak a császárra nem tud senki semmi rosszat. Az ő személye mindenki fölött áll most is, még itt Ázsiában is.

Van itt egy német tiszt. Elszászba való. Francia nő a felesége. Itt eszik az asztal végén. Ez a csendes szőke fiú örökösen hallgat, ha politikáról van szó, ilyen vitákban részt nem vesz, bár ugratják. A németek nem igen érintkeznek vele, sőt maguk közt árulónak tartják. Állítólag itt Kospoliban akarna letelepedni. Ez már nem igazi német. A felesége átvitte őt a határon, ellopta lelkileg őt a németektől. Mit nem tud az asszony!

Meg kell még emlékezni valakiről, a törökországi k.u.k. csapatok egészségügyi főnökéről, Feistmantel főtörzsorvosról. Ugyanis az a szerencse ért bennünket, hogy ő is elhagyta régi bajtársait. Sok éven át volt már itt keleten a háború előtt is. A háború alatt ő volt az ázsiai orvosfőnök.

 Feistmantel doktor
(Forrás: https://forum.axishistory.com/viewtopic.php?f=80&t=243756)

Egy száraz, unalmas, amellett epés és szarkasztikus modorú, gyomorbeteg ember, aki az idegesség legvégső fokán állott. Ez az ember bárhol megfelelhetett volna, csak itt nem. Az előzőekben már említettem, hogy tehetetlensége miatt akaratlanul is mennyi ember élete ment kárba, mennyit lehetett volna elevenen hazahozni, ha más intézkedik az ő helyében. Lelketlenül sivár, egyenesen szívtelen rendelkezései sok beteg embert juttattak a sakálok martalékává. Nem lett ugyan áruló, de elment, elhagyott bennünket. Rangban utána én vagyok a legidősebb, én vettem át az ő helyét. Még az egyszerű katonák kitüntetéseivel sem törődött, éppúgy az alárendelt tisztjeivel sem. Most helyette én csináltam 70-80-as listákat, hogy jogos jutalmukhoz az egyszerű emberek is hozzájussanak. Mind meg is kapták, éppúgy a tisztek is. Hasonlóan tettem a németekkel is. Még az utolsó napokban 140 legénységi és 22 tiszti beadványt csináltam az ő számukra is. Már rég megérdemelték volna.

A fegyelem felbomlása – bolseviki agitatió

Mint mindenütt a frontokon, nálunk is mindvégig legnagyobb rend és fegyelem uralkodott. A hosszú ideig tartó Rückzug épp úgy folyt le, mint annyiszor máskor az 5 év háború alatt. A fegyelemre abszolúte nem volt befolyással. Katonáink éppúgy viselkedtek, mint akár 2-3 évvel azelőtt. Csak hallottuk, hogy a hátunk mögött itt is, ott is kezd a fegyelem meglazulni, sőt itt-ott már az engedelmességet is megtagadta a legénység a tisztjeinek. Igaz, hogy eleinte ezeket a szórványos eseteket elnyomták, de mégis aggasztó tünet volt. És ami a legjellemzőbb; ezek a sajnálatos esetek mind egytől egyig a hinterlandbeli formatióknál, igazi munkásokból álló osztagoknál, sofőröknél stb. fordultak elő, tehát azoknál, akik jól éltek, ettek-ittak, a napot lopták s életüket nem fenyegette a gránát, a gépfegyver, a gáz. Ezek a hinterland hősök vették be először a sajtó útján propagált maszlagot. Ezzel szemben a tisztjeivel egyformán koplaló, a nedves s patkányoktól hemzsegő kavernákat lakó s folyton életveszélyben élő legénység intakt volt minden felforgató eszmétől.

Az első zavaró incidensek nálunk csak akkor léptek föl, amikor az antant felhívást bocsátott ki, hogy ha a csehek, tótok, horvátok, szerbek haza akarnak menni új hazájukba, akkor váljanak ki a k.u.k. seregből s jelentkezzenek. Ez a felhívás volt az Eris almája. Mert ki nem akart volna hazamenni! Mindenki akart.

Most kezdett bomlani nálunk a rend. Persze ebben is elsők voltak a csehek. Valami Kohut nevű res. cseh fhd. volt az első, aki a „K” jelzésű sapkarózsát letépte, helyette a Jugoszláv jelvényt tette fel.

 Tiszti (tábornoki) sapka K-betűs sapkarózsával
(Forrás: Des Kaisers Rock im 1. Weltkrieg. Hrsg. v. Stefan Rest. Wien, 2002., 79. oldal)

Felhívására majd minden cseh azonnal jelentkezett nála. Ők is letépték a Monarchiára emlékeztető külső jelzéseket, tőlünk parancsokat már el nem fogadtak, hanem átmentek az európai Törökországba s ott az antant védőszárnya alá kerültek. Mi azért most is nemesen bántunk el velük; minden lázadó 10 fontot, egy sereg konzervát, pár napi élelmet kapott útravalóul. Ez volt tőlük a búcsúnk. Nemsokára aztán hajóra rakták őket s elvitték a hazaáruló társaságot Szalonikibe. Itt fegyvert kaptak s most már mint antant katonaság szolgáltak. Először, mint csendőrség. De később híre járt, hogy az orosz frontra viszik őket. Ekkor kettő cseh visszaszökött hozzánk. Ők nem csehek, hanem osztrákok, mondták egyszerre.

A cseh lázadás törte meg a jeget, zavarta fel a rendet, bontotta meg a fegyelmet. Ezután már egyre jöttek a bujtogatók, akik az oláh, szerb származású katonáinkat lázítgatták. Ennek is csakhamar meglett az eredménye. Az oláh katonáink összeálltak, megkérdezésünk nélkül küldöttséget menesztettek az antanthoz (franciákhoz), hogy segítse őket haza, mert ők már többé nem a Monarchia, hanem „Nagy Románia” katonái. A cseh példára ők is letépték a sapkarózsákat s egyéb külső jelvényeket, aztán csoportba verődve átmentek az európai oldalra, ahol már várta őket az oláh hajó s vitte-vitte az újabb árulókat a Fekete-tengeren át „Nagy R[omániá]-„ba. Útravalóul ők is pénzt, élelmet, sok konzervát kaptak.

Elment, elhagyott engem is a legényem. Nagyvárad tájára való, különben nagyon derék magyar-oláh fiú volt. Még az utolsó percig is tisztességesen viselkedett, nehéz kétségek közt szánta rá magát, hogy elmenjen. De elment, mint mondotta, csak a családja, a gyerekei kedvéért, mert fél az afrikai fogságtól. Nagyon hívott engem is, ígérte, hogy átsegít Románián Budapestre.

A cseh példa ásta, bontotta, fűrészelte egyre a Monarchia ősi pilléreit. Épp így kiváltak közülünk ezek után a szerbek, horvátok is. Csak pár bosnyák nem akart sehogy sem elmenni, pedig ezeket már mi magunk igyekeztünk rávenni, hogy elmenjenek. Mégsem tették. Így maradtunk magunkra az osztrák sógorral. Most találtunk szívünk szerint először egymásra. Későn, nagyon későn.

Következő rész: „Így mondott csődöt a készülő »szovjet« nálunk is…”

Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója