Lawrence és az osztrák–magyar tüzérek

Valószínűleg sokak nagy filmélménye volt a Magyarországon az 1990-es évek elején bemutatott, minden idők 10 legjobb háborús filmje között számon tartott Arábiai Lawrence című brit filmdráma és annak a hatására el is olvasták a magyarul szintén csak ekkoriban megjelent Lázadás a sivatagban című kötetet is. Vagy épp fordított sorrendben. Rám mindkettő nagy hatást gyakorolt. Később tudatosult csak bennem, hogy a filmben az első világháború idején a törökök ellen a brit Lawrence vezetésével gerillaharcot folytató arabok – a németek mellett – osztrák–magyar katonákat is felrobbanthattak a vasúti pályákon. A 2010-es évektől, dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplójának megismerése óta pedig egyre jobban foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon a törökök oldalán harcolóló derék doktor és katonatársai, a Közel-Keleten megfordult osztrák–magyar katonák találkoztak-e közvetlenül is a másik oldal legismertebb, ikonikus hőssé vált szereplőjével? Egy esetben bizonyosan…

2022 őszén kezdtük el közölni a blog olvasói által a szerb és az olasz frontról már jól ismert, rendkívül szimpatikus ezredorvos palesztinai naplóját. Az írásmű gondozására sikerült megnyernünk a korszak egyik legjobb kutatóját, Pollmann Ferencet. A naplóíró legnyersebb formában fennmaradt, s egyúttal legkülönlegesebb, a magyar hadtörténetírásban is kevésbé feldolgozott helyszínen játszódó írásműve azonban a közreadó mellett jelentős kihívás elé állított bennünket, a blog szerkesztőit is. A szöveg értelmezése, a helyszínek és a szereplők beazonosítása, a megfelelő illusztrációk, térképvázlatok keresése folyamatos háttérkutatásokat és egymásközti egyeztetést is kívánt. Ez segített hozzá engem is, hogy közelebb kerüljek a bevezetőben felvetett kérdés megválaszolásához.

Dr. Kemény Gyula a naplójában többször említi a gerillaharcot folytató arabok támadásait, ami az 1918. nyári frontra utazásakor már reális veszélyt jelentett a számára is. „A velünk ellenséges viszonyban levő, az angoloktól megvásárolt vad beduin-drúz-fellach törzsek között halad a vasút, amelyet a bennszülöttek sokszor megrongálnak, a hidakat felrobbantják, a kisiklott vagy lezuhant vonatot kirabolják, utasait legyilkolják, amint ez már idén többször megtörtént” – olvashatjuk a naplójában.

 Feiszal herceg (fehér köntösben), Husszein mekkai nagyserif, az arab felkelés vezetőjének a fia vezeti a felkelő harcosokat 1917 januárjában
(Forrás: David Murphy: The Arab Revolt 1916–18. Lawrence sets Arabia ablaze. Osprey Publishing Ltd. 2008.)

Háttérkutatásaink során bukkantunk egy 1936-ban a 8 Órai Újság című lapban megjelent hat részből álló cikksorozatra, amiben Petur László A lángoló sivatag… Az arab háború magyar hősei címmel idézte fel a török birodalom közel-keleti területein vívott harcokban résztvevő magyarok történetét és ami a számunkra legizgalmasabb, örökítette meg az akkor még szép számban élő résztvevők személyes emlékeit. Az emlékezők között felbukkan dr. Kemény Gyula is (igaz, tévesen Gáborként említve a nevét), a többségük azonban névtelen marad. Ma már nehéz megállapítani, hogy Petur Lászlónak további tervei voltak-e a személyekkel és az összegyűjtött anyaggal, vagy a mesélők kérték a névtelenségüket, mindenesetre nagy veszteség és csak sajnálhatjuk, hogy nem ismerhetjük a történetek szereplőinek a nevét.

Petur László (1904, Budapest – 1973, Budapest) újságíró, író. 1925-től jelentek meg írásai a Nyugat, a 100%, a Magyar Hírlap, az Újság, a Pesti Napló, az Esti Kurír című lapokban. 1934-től 1943-ig volt a 8 órai Újságnál a rendőri rovat vezetője, majd riportere. Irodalmi munkássága is számottevő.

A cikksorozat alapvetően időrendben próbál haladni, érzékelhető azonban, hogy az írójuk nem volt tisztában az 1916–1918. évi palesztinai katonai események pontos történetével, időrendiségével, mert a kronologikus rend többször felborul és egyes események idősíkjai is egybecsúsznak. A legszembetűnőbb az 1917-es gázai csaták és az 1918 őszi Jordán-völgyi vereség utáni visszavonulás teljes egybemosása, holott a 3. gázai csata után Jeruzsálem ugyan elveszett és északabbra tevődött a front, de 1917 decemberétől 1918. szeptember 18-ig egy helyben állt. 1918 nyarán dr. Kemény Gyula is erre a frontszakaszra ért ki, s erről számolt be a naplójában.

A cikksorozat 1936. május 26-ai első része egy hatásos idézettel indul, amely mindkét háborús fél szempontjából jól jellemzi a közel-keleti harcokat, s ami a témánk szempontjából is kiemelt jelentőséggel bír: „Aki nem élt közöttünk: a kőhomok és láva lángoló birodalmában, – a gyötrődő szenvedések országában, az sohasem fogja igazán megtudni, mi volt az arábiai hadjárat. Fájdalmaktól és nélkülözésektől kiszikkadt testtel vándoroltunk a délibábok nyomában: puskáink csövét forróra tüzesítette a nap és a kegyetlen harc. Úgy mi, mint az ellenség, egyformán szenvedtünk: vérünket felforralta a kín. A szenvedés meg a láng poklában született meg az új Arábia…” Az idézet forrása „Lawrence ezredes emlékiratai”, akinek a neve későbbiekben is majd rendre felbukkan a sorozatban. Legtöbbször a témánk szempontjából legizgalmasabb, 1936. május 27-én megjelent 2. részben, ami Lurens bey, a Sátán testvére alcímet kapta. Az arabok és a törökök körében Lurens bey néven volt ismert az angol katonatiszt. A Sátán testvére, vagy Sátán öccse jelzőket már a törökök tették hozzá...

 Petur László: A lángoló sivatag… Az arab háború magyar hősei című cikksorozata 2. részének a szalagcíme.
(Forrás: 8 Órai Újság, 1936. május 27., Arcanum Digitális Tudománytár)

Petur László ebben a részben ismertette, hogy az 1916-ban zajlott szuezi offenzívákat követőn tömegével kerültek kórházba a szélsőséges viszonyokhoz kevésbé szokott európaiak. A jeruzsálemi kórház is megtelt betegekkel. Megörökíti azt a máshonnan is ismert esetet, amikor a lábadozó magyarok cigánybandát alakítottak és így szórakoztatták a beteg vagy sebesült német és török társaikat, valamint az angol hadifoglyokat. A jelenetről egy kép dr. Kemény Gyula hagyatékában is megmaradt.

 Palesztinai kórházban a betegek részére muzsikáló magyar cigánybanda
(Dr. Kemény Gyula hagyatékából, Kemény Szilárd jóvoltából)

Ezt követően olvasható az a történet, amely szerint Lawrence közvetlenül is kapcsolatba került osztrák–magyar katonákkal. Petur László a jeruzsálemi kórházban fekvő magyar tüzérek szájába adva meséli el egy vonatrobbantásnak a történetét, amelynek szerinte magyar szereplői is voltak. Ez a fejezet A mudovvarai pokol címet viseli. Az alábbiakban szó szerint és teljes egészében idézem ezt a részt a cikkből.

„Egy délelőtt – meséli a kórház egyik lakója, – néma csendben hevertünk a kórteremben, letargiába süllyedve, még azzal sem törődve, hogy arcunkat és kezünket sűrűn ellepik a legyek. Egyszerre csak mozgás támadt és mohamedán egészségügyi altisztek két hordágyat hoztak be a barakkba. Krétafehér arccal hevert rajtuk két osztrák–magyar tüzértiszt... Mudovvarából szállították őket ide... Másnap már az egész tábor beszélt a mudovvarai merénylet borzalmas történetéről...”

Teljes biztonságban ültünk fel a vonatra – emlékezik a rémes napra a kaland egy másik résztvevője. – A vonaton török tisztek, legénység, súlyos sebesültek, nők és gyermekek utaztak, valamint harminc részint német, részint osztrák–magyar tüzértiszt, akik kiképző útjukról akartak visszajutni Jeruzsálembe. A vagonok tetején homokzsákok mögött figyelt az őrség a sivatag felé, nehogy váratlan támadás érje a vonatot. Mudovvara előtt lassan haladt a vonat, a túlterhelt szerelvényt a lejtőn így is csak két mozdony tudta felfelé vinni. Alig, hogy az első mozdony áthaladt egy kis hídon, borzalmas detonáció hallatszott és a következő pillanatban elsötétült előttünk a világ. Toronymagas porfelhőben recsegve torlódtak egymásra a fa vagonok, jajveszékelés és ordítás hangzott fel, amelyet gépfegyverek kerepelése nyomott el. A mozdonyok darabokra szakadtak szét és az utánuk következő két vagon sebesültekkel tömve lezuhant a szakadékba. Kétszáz ember morzsolódott szét az éles kovasziklákon, az életben maradottakat pedig a vonal mellett húzódó homokgerincről végigkaszabolták az arabok gépfegyverei... Képtelenek voltunk a védekezésre. Az arabok mint megvadult ördögök csaptak le a vonatra, kíméletlenül legyilkolva mindenkit, aki megkísérelte az ellenállást. Megkezdődött a fosztogatás ... Mindent felpakoltak tevéikre; a törökök szétfutottak, a sebesültek reménytelenül véreztek.

A szerteszakadt kocsik között egyszerre csak egy fehér selyemburnuszos karcsú férfi tűnt fel, aki szótlanul nézte a pusztító, őrjöngő rombolást... Mi, katonatisztek, egy csoportba verődtünk, nyugodtan, de mindenre elszánva vártuk a fejleményeket... Egyelőre nem bántottak bennünket. Az arab harcosok félmeztelenre vetkőzve kutatták végig a vagonokat, minden megmozdíthatót magukkal vittek és amit nem tudtak elcipelni, azt elpusztították.

Egyikünk, egy német tiszt odalépett a magányosan álló fehér burnuszos alakhoz, aki úgy látszott, vezére a bandának és tört török nyelven megszólította... A barnára sült férfi folyékony angolsággal, majd németül válaszolt: – Legyenek nyugodtak, – mondotta. – Az arabokkal most, sajnos, nem lehet bírni, de néhány perc múlva Mudovvarából biztosan segítség érkezik, mert a törökök onnét is látták a robbanást. Fellélegzettünk... Azt hittük, hogy mégis csak megmenekülünk...

A következő pillanatban azonban borzalmas dolog történt. Az egyik vértől mocskos arab odarohant a katonatisztek csoportjához és egy százados kezéből kikapta kézitáskáját. A százados megragadta az arabot s a tisztek csoportjában ekkor eldörrent egy lövés. Az arabok ordítozva estek nekünk, késsel és puskával... Meg sem kísérelhettük az ellenállást, vértől borítva zuhantak el az emberek. Még a hullákat is tovább szurkálták és percek alatt lemészárolták az egész csoportot...

Alig negyedóráig tartott az egész őrjöngő tánc: Lurens bey arabjai úgy, ahogy jöttek, eltűntek nyomtalanul a végtelen sivatagban. A vonaton utazó tisztek közül mindössze ketten menekültek meg, súlyos állapotban, a haláltól...

De ki is volt ténylegesen ez a titokzatos „Lurens bey”, akinek a neve később Lawrence ezredes és Arábia Lawrence néven vált világszerte ismertté? A lexikonok száraz adatai szerint Thomas Edward Lawrence (1888–1935) brit régész, katonatiszt, diplomata és író volt, aki az első világháború idején az Oszmán Birodalom elleni arab lázadásban, valamint a palesztinai hadjáratban játszott szerepéről vált híressé.

 Thomas Edward Lawrence ezredes 1918-ban
(Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/T._E._Lawrence)

A brit katonai hírszerzés kötelékébe szerződött tudós nyelvzseni színes személyiségéről Forgács Balázs Arábiai Lawrence és az arab felkelés című 2017-es remek tanulmányából részletes és árnyalt képet kaphatunk. Ebben olvashatjuk: „Nem ő volt az egyetlen brit katonai tanácsadó az arab erők mellett, de ő lett az, aki végül a felkelés szellemi vezetőjeként, a csapatok szervezőjeként, kairói összekötőként és szakértőként oroszlánrészt vállalt a felkelés sikerre vitelében. Ismerve a humán és természetföldrajzi adottságokat, Lawrence rugalmasan azonosult az arabokkal, a felkelés során nem erőltette rájuk a nyugati mintákat, elfogadta őket önállónak, vagyis hagyta, hogy harcukat saját módszereik alapján folytassák.”

 Thomas Edward Lawrence fehér burnuszában 1919-ben
(Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/T._E._Lawrence)

A Thomas Edward Lawrence által vezetett irreguláris arab csapatokkal végrehajtott gerillatámadások jelentős része a török hadtápvonalak megbénítására, ezek között is leginkább a legfontosabb közlekedési és utánpótlási vonalat jelentő Hedzsász vasút ellen irányult. A Kemény doktor naplójában is gyakran emlegetett Hedzsász (angolul Hejaz, Hijaz, törökül Hicaz Demiryolu) egy keskeny nyomtávú vasútvonal volt, amely Damaszkuszból Medinába haladt Arábia Hedzsász régióján keresztül, Derától a Földközi-tenger mellett Haifába tartó ágvezetékkel. A vasút eredeti fő célja az volt, hogy kapcsolatot létesítsen Konstantinápoly, az Oszmán Birodalom fővárosa és az iszlám kalifátus székhelye, valamint az Arábiában lévő Hedzsász, az iszlám legszentebb vallási helyszínei és Mekka szent városának, a mekkai zarándoklat céljának a helye között. További fontos cél volt az arab tartományok gazdasági és politikai integrációjának javítása az oszmán államban, valamint a katonai erők szállításának a megkönnyítése. Az 1900 és 1908 közötti építkezés csak Medináig ért el. A teljes Damaszkusz–Medina-szakasz 1322 kilométer hosszú volt.

 A kisázsiai vasútvonalak és frontvonalak 1917–1918-ban
(Forrás: Thomas Edward Lawrence: A bölcsesség hét pillére. I. kötet. Révai, Budapest, 1935.)

A vasútvonal fontos vízvételező állomása volt az Akabától 130 kilométerre délkeletre található Mudovvara. Megtámadásának a történetét Lawrence mindkét könyvében, az 1919-ben írt és többször átdolgozott, majd a széles nagyközönség számára nyomtatásban 1926-ban megjelentett Seven pillars of Wisdom (magyarul A bölcsesség hét pillére címen 1935-ben a Révai által kiadva) és az 1927-ben kiadott rövidített változatában a Revolt in the Desert (magyarul Lázadás a sivatagban, 1990) című kötetében is részletesen megörökítette. A két változat között azonban, ahogy majd látni fogjuk, a mi szempontunkból fontos különbségek is voltak.

Akaba elfoglalását követően, 1917. szeptember elején határozta el az állomás megtámadását, amelyet könnyen elérhető célpontnak tartott, s amelynek feldúlása jelentős károkat okozhatott a törököknek. Alaposan felkészült a támadásra, az esetleges török ellenállásra számítva géppuskákat és aknavetőt is vitt magával két angol altiszttel, Yells és Brocke őrmesterrel együtt, akiket a fegyverük típusa alapján neveztek el egymás közt: a géppuskást csak Lewisnak, az aknavetőst pedig Stokesnak. 1917. szeptember 7-én indult Akabából, majd sorra felkereste közeli arab szövetégeseit és összegyűjtötte alkalmi csapatát, ami Mudovvarához érve 160 főt számlált. A helyőrségben 200 törököt kémleltek ki, ezért módosították a tervet, s az állomás megtámadása helyett attól délre egy kétíves hídnál a vasútvonalon haladó vonat felrobbantása és megtámadása mellett döntöttek, amelyhez 50 font (kb. 22,67 kg) zselatinos robbantószert használtak fel.

 Lawrence útjai és a hedzsászi vasút. Fenn a bal sarokban látható Akaba, ahonnan Rumm érintésével indultak Mudovvara megtámadására Lawrence csapatai
(Forás: Thomas Edward Lawrence: A bölcsesség hét pillére. I. kötet. Révai, Budapest, 1935.)

1917. szeptember 18-án a törökök mind az északi Mudovvarából, mind a déli Hallat Ammarból felfedezték őket és egy-egy különítmény indult ellenük. A déli irányból érkező kisebb csoport elterelésére egy tevés osztagot küldtek ki, míg a délben meginduló északi 100 fős csoport miatt már a visszavonulást tervezték az elhelyezett robbanóanyag hátra hagyásával, amikor Hallat Ammarból a pályaudvarról megindult észak felé az ott álló vonat. Lawrence módosította a tervet, bízott benne, hogy hamarabb oda ér a szerelvény és addig végeznek a robbantási akcióval, amíg a körülbelül 2 órányira lévő török gyalogság Mudovvarából megérkezik. A kockázatos vállalkozás végeredményének egy osztrák–magyar szempontú olvasatát fentebb már megismerhettük. Ismerjük meg a történetet úgy is, ahogy azt Lawrence A bölcsesség hét pillére kötetében megörökítette. Az összehasonlíthatóság és az 1935-ös kiadás ma már nehéz beszerezhetősége miatt hosszabban idézem ezt a részt a kötet LXVI. és LXVII. fejezetéből.

„Ebben a pillanatban azonban a mozdonyok, melyek nagyon nagyoknak látszottak, süvöltő füttyükkel robogtak a hajlás körül a szemünk elé. Mögöttük következett tíz teherkocsi, ablakaikban és ajtóikban sűrűn néztek ki a puskacsövek és a tetejükön kis homokzsák-fészkekben törökök voltak elbújva, hogy lőjenek ránk. Én nem gondoltam két mozdonyra és abban a pillanatban elhatároztam, hogy a második alatt robbantom fel az aknát; hogyha még olyan kicsi is a hatása, a sértetlenül maradt gép nem tudja magát elcsatolni és odább húzza a kocsikat.

Ennek megfelelően, amikor a második mozdony vezetője a hídon volt, felemeltem a kezemet Szálemnek. Erre rettentő dörrenés következett és a vasútvonal eltűnt a szemünk elől a fekete por és füst terjengő oszlopában, amely harminc-negyven méter magas és széles volt. A sötétségből recsegő roppanások és a megrepedezett acél hosszú hangos érces csengése hallatszott, sok vasdarab repült a levegőbe, mialatt a mozdonynak egy egész kereke hirtelen feketén felpattant a füstfelhőből az ég felé és zengve szállt el a fejünk fölött, hogy lassan és súlyosan belehulljon a mögöttünk levő sivatagba. Ennek a zaját kivéve, halálos csend következett, nem hallatszott emberi kiáltás, sem puskalövés, amint most már a robbanás szürke köde szállott fel a vonalról felénk és a hegygerincünk fölött, amíg el nem veszett a hegyekben.

Ebben a csendes pillanatban délfelé szaladtam az altisztjeimhez. Szálem fölkapta a puskáját és belelőtt a sötétbe. Mielőtt felkapaszkodtam volna a géppuskákhoz, a mélyedés tele lett lövésekkel és a beduinok barna alakjaival, akik előrevágtattak, neki az ellenségnek. Én körülnéztem, hogy meglássam, mi történik ily gyorsan és láttam a vonatot szétzúzódva állni a pálya mentén, vagonjainak oldalai felhasadoztak a rájuk ütődött puskagolyóktól, mialatt a törökök kitódultak a túlsó ajtókon, hogy eljussanak a vasúti töltés fedezékébe.

Míg én így figyeltem, géppuskáink kattogtak a fejem fölött és a törökök hosszú sorai lehengeredtek a vasúti kocsik tetejéről. Úgy hullottak, mint a gyapotbálák a puskagolyók bősz jégesőjétől, amely a kocsitető körül zuhogott és sárga ködfoszlányokat csapkodott ki a kocsik oldalából. Ennyire előnyünkre vált a géppuskák uralkodó helyzete.

Mikor elértem Stokest és Lewist, az ütközet új fordulatot vett. A megmaradt törökök eljutottak a töltés mögé, amely itt körülbelül négy méter magas volt és a vasúti kerekek fedezékéből lövöldöztek egyenesen a beduinokra, akik húsz méternyire voltak a homokkal töltött üregekben. A kanyarodó vasútvonal félholdjában az ellenség meg volt védve a géppuskáktól, de Stokes bedugta első golyóját és néhány másodperc múlva következett egy roppanás, amint a lövedék belevágott a vonaton túl a sivatagba.

Megérintette az emelőkészüléket és második lövése pontosan beleesett a vasúti kocsikba, a mély üregben a híd fölött, ahol a törökök menedéket kerestek. Rommá zúzta ezt a helyet. Az élve maradottak a csoportból vad rémületben törtek ki a sivatagba, futásuk közben eldobálva puskáikat és felszerelésüket. Ez volt a kedvező alkalom Lewis géppuskáinak. Az őrmester mogorván pásztázta őket, sorozat sorozat után, míg a nyílt homok tele volt szórva holttestekkel. Musagraf, a Serári fiú, a második géppuska mögött azt hitte, hogy a csatának vége van, egy kiáltással félredobta fegyverét és nagy sebességgel rohant le, puskáját kezében tartva, a többiekhez, akik mint a vadállatok, elkezdték a kocsikat feltörni és zsákmányolni. Ez körülbelül tíz percig tartott.

Messzelátómmal felfelé néztem a vonalon és láttam, hogy a mudovvarai őrjárat bizonytalanul visszavonul a vasút felé, hogy találkozzon a vonat menekültjeivel, akik tőlük telhető leggyorsabban szaladtak északi irányban. Dél felé néztem és láttam, hogy harminc emberünk a teve nyakára fekve vágtat felénk, hogy része legyen a zsákmányban. Az ottani törökök látták őket és elkezdtek utánuk mozogni, végtelen óvatossággal, sortüzeket csinálva. Szemmel láthatólag félórai időnk volt és aztán kétszeres fenyegetés hárult ránk.

Az események ismertetését megszakítva beillesztek ide egy angol nyelvű vázlatot, ami szemléletesen bemutatja a Lawrence által eddig megörökített eseményeket.

 
(Forrás: Neil Faulkner: Lawrence of Arabia’s War: The Arabs, the British and the Remaking of the Middle East in WWI, 2016. 304. oldal)

A Lawrence által leírt történet folytatásában olvasható a számunkra legizgalmasabb rész az osztrák–magyar katonákról, amit félkövérrel külön is kiemeltem.

Leszaladtam a romokhoz, hogy lássam, mit végzett az akna. A híd eltűnt és a hasadékába beleesett az elülső vagon, amely betegekkel volt tele. A zuhanás három, vagy négy kivételével valamennyiöket megölte és holtan és haldokolva görögtek le a kocsi összetört végében levő véres halomra. Az élve maradottak egyike delíriumban kiabálta a tífusz szót. Így tehát én azonnal bezártam az ajtót és otthagytam.

A következő vasúti kocsik kisiklottak és összetörtek, némelyiknek a kereke kijavíthatatlanul tönkre volt téve. A második mozdony nem volt más, mint egy füstölgő vashalmaz. A kerekei felfelé voltak fordulva, kazánjának az oldala leszakadt. A mozdonyvezető helye és a szerkocsi szilánkokra töredezett és a híd felhalmozódott kövein feküdt. Ez nem fog többet járni. Az elülső mozdony jobban járt, bár súlyosan kisiklott és félig felfordult, a mozdonyvezető helye összetört, de a gőze még nyomás alatt volt és az alváza érintetlen.

Legfőbb célunk volt mozdonyokat elpusztítani és én a karomon tartottam egy lőgyapot ládát kanócokkal és detonátorral, hogy biztossá tegyem a dolgot. Ezeket elhelyeztem a henger külső részén. Jobb lett volna a víztartón elhelyezni, de a sípoló gőz miatt attól féltem, hogy általános robbanás történik és az embereimet is érheti (akik úgy nyüzsögtek a zsákmányon, mint a hangyák) valami szétrobbanó töredéke a gépnek. De semmiképpen sem akarták a zsákmányolást abbahagyni, amíg nem jöttek a törökök. Így tehát meggyújtottam a kanócot és mikor ez fél percig égett, a zsákmányolók egy kissé hátrahőköltek. Ekkor a bomba felrobbant, szilánkká tépve a hengert és a tengelyt is. Ebben a pillanatban nem voltam bizonyos, hogy a kár elegendő-e, de a törökök később használhatatlannak minősítették a gépet és szétdarabolták.

A völgy sivár látványt nyújtott. Az arabok meg voltak őrülve, össze-vissza szaladgáltak a legnagyobb sebességgel, hajadonfőtt és félig meztelenül, kiáltozva, a levegőbe lövöldözve, egymás körmébe és öklébe kapaszkodva, miközben feltépték a vasúti kocsikat és előre-hátra tántorogtak roppant bálákkal, melyeket a vonal mentén helyeztek el és végigkutatták, tönkretéve, amit nem tudtak használni. A vonat tele volt rakva menekülőkkel és betegekkel, az eufráteszi hajószolgálat önkénteseivel és török tisztek Damaszkuszba visszatérő családtagjaival.

Rakásszámra voltak itt elszórva szőnyegek, tucatszámra derékaljak és virágos paplanok, halmai a takaróknak, mindenféle képzelhető férfi és női ruhák, órák, főzőedények, dísztárgyak és fegyverek. Az egyik oldalon harminc-negyven hisztérikus nő állt fátyol nélkül, tépve a ruháikat és a hajukat és őrülten sikoltozva. Az arabok rájuk sem figyelve pusztították a háztartási holmikat, zsákmányolva, amit csak lehetett. A tevék köztulajdonba kerültek. Minden ember görcsösen felrakta a legközelebb keze ügyébe eső tevére, amit csak el tudott bírni és nyugat felé elindította a sivatagba, míg ő visszafordult, hogy még zsákmányoljon, amit megkívánt.

Látva, hogy nagyjából nem csinálok semmit, az asszonyok hozzám rohantak és irgalomért ordítozva jöttek nekem. Én biztosítottam őket, hogy minden jó lesz, de nem akartak elmenni tőlem, amíg némely férjek meg nem szabadítottak. Ezek eltaszigálták feleségeiket és átkarolták a lábaimat az azonnali haláltól való szörnyű félelmükben. Az ilyen letört török csúnya látvány, elrugdostam őket, ahogy tudtam, meztelen lábammal és végre megszabadultam.

Ezután egy csoport osztrák, tisztek és tartalékos tisztek, nyugodtan hozzám fordultak török nyelven és szállást kértek. Akadozó német nyelven feleltem nekik, mire az egyik angol nyelven orvost kért a sebei számára. Nem volt orvosunk, de ez nem tett semmit, mert úgyis halálosan volt megsebesülve és már haldoklott. Azt mondtam nekik, hogy a törökök egy óra múlva visszatérnek és gondjukba veszik őket. De az az egy addigra meghalt, ahogy a többiek is legtöbben (kiképzők voltak az új Skoda hegyi haubicoknál, amelyeket a törököknek a hedzsászi háború számára szállítottak), mivel vita támadt közöttük és az én testőreim között és az egyikük rásütötte a pisztolyát a fiatal Rahailra. Feldühödött embereim levágták őket kettő vagy három híján, mielőtt én közbeléphettem volna. [A kiemelés PT.]

Amennyire a nagy izgalomban látni lehetett, a mi oldalunkon nem volt veszteség. A kilencven hadifogoly katona között volt öt egyiptomi katona alsóruhában. Ismertek engem és elmondták, hogy Davenport egy éjszakai portyázásán Vádi Aisz közelében elvágták őket a törökök és fogságba estek. Elmondtak nekem egyetmást Davenport munkájáról, hogy állandóan dolgozik Abdulla szakaszában, amelyet hónapról-hónapra nyugtalanságban tart, anélkül a bátorítás nélkül, melyet nekünk a siker és a helyi lelkesedés nyújt. Legjobb segítői voltak az ilyen állhatatos gyalogosok, mint ezek, akikkel én elvezettettem a foglyokat megbeszélt gyülekező helyünkre a sós szikláknál.

Lewis és Stokes odajöttek hozzám segíteni. Kissé aggódtam miattuk, mert az arabok, ha elvesztették az eszüket, képesek voltak a jóbarátot épp úgy megtámadni, mint az ellenséget. Háromszor kellett magamnak is védekezni, amikor úgy tettek, mintha nem ismernének és a holmim után kapkodtak. De az őrmesternek harctól beszennyezett kaki ruhája kevés vonzóerővel volt rájuk nézve. Lewis a vasútvonaltól keletre ment, hogy megszámlálja a harminc embert, akiket megölt és véletlenül török aranyat és trófeákat talált a hátizsákjukban. Stokes az összeomlott hídon ment keresztül és látta ott húsz töröknek a testét, melyeket második golyójával darabokra tépett és aztán sietve visszatért.

Ahmed odajött hozzám, a karjai tele voltak zsákmánnyal és azt kiabálta (az arab ember nem tud normálisan beszélni a győzelem izgalmában), hogy egy öreg asszony az utolsó rakodókocsiban beszélni akar velem. Azonnal elküldtem üres kézzel a tevémért és néhány teherhordó tevéért, hogy elvigyék az ágyúkat, mert az ellenség tüze most már tisztán hallható volt és az arabok zsákmánnyal eltelve egyenkint kezdtek elszaladni a dombok felé, maguk előtt hajtva a roskadozó tevéket valami biztos helyre. Rossz taktika volt otthagyni az ágyúkat mindvégig, de az első döntő sikerű kísérlet zűrzavara megzavarta az ítéletünket.”

A Petur László és a Lawrence által megörökített történetet összevetve sok hasonlóságot és némi különbséget is találhatunk. Mindkét leírásban két mozdonnyal vontatott szerelvényről van szó. Lawrence 10 kocsit említ, míg a magyar újságírónál a kocsik számáról nem esik szó. A lezuhant első kocsi esetében mindkét visszaemlékezés sebesültszállítóról ír. Petur Lászlónál a második kocsi is így szerepel.

Az arabok géppuskáit mindketten említik, a vonat védőinek az ellenállását végül megtörő aknavetőről csak Lawrence-nél esik szó. (Fent ugyan „ágyút” olvashattunk, de szöveg logikája alapján – Stokes típusú brit lövészárok aknavető – egyértelmű, hogy itt aknavetőről van szó. A Lázadás a sivatagban magyar szövegében már Schöpflin Aladár, a fordító is aknavetőt ír.)

 „Stokes” munkában: 1915-ben hadrendbe állított brit 3 incses (81 mm) Stokes típusú gyalogsági vagy lövészárok aknavető használat közben a Közel-Keleten
(Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Loading_Stokes_Mortar_Middle_East.jpeg)

A két narratívában eltéréseket találhatunk Lawrence és az osztrák–magyar katonák találkozásának a leírásában. Petúr László kereken 30 katonát, a kiképző útjukról visszatérő német és osztrák–magyar tüzértiszteket említ. Ő a végül lincseléshez vezető eseményt is egy német tiszthez köti. Lawrence pontos létszámot és a vonaton tartózkodó németeket nem említ, egyértelműen osztráknak nevezi a csoportot, ahogy általában az osztrák–magyar katonákat az ellenség képviselői szokták. Megörökíti azt is, hogy az általa tisztként és altisztként szereplő katonák milyen kiképzésről térnek is vissza: „kiképzők voltak az új Skoda hegyi haubicoknál, amelyeket a törököknek a hedzsászi háború számára szállítottak.”

A megmenekülők létszámát Petur László két, Lawrence 2–3 főben írja le. Amennyiben Petur László 30 fős kiképzői létszámát elfogadjuk, akkor Lawrence feldühödött testőrei 27–28 tüzért mészároltak le, ami talán újságírói túlzás. Edwin Herbert brit történész 2002-ben megjelent Small Wars an Skirmishes 1902–18. című kötetében szintén vizsgálta a mudovvarai eseményeket. Ő a megtámadott vonaton utazók katonai veszteségeit elemezve a 70 török katona mellett (amely adat megegyezi a Lawrence-ével) 14 fő Skoda hegyi tarackos kiképzőről, közöttük egy osztrák hadnagyról és 13 osztrák és német tiszthelyettesről tesz említést. Az ő forrása Thomas Lowell volt, egy amerikai újságíró, akit Lawrence folyamatosan anyaggal látott el és aki hetekre elkísérte őt a sivatagba is. Lowell 1926-os With Lawrence in Arabia című kötetében úgy említi ezt a számot és az áldozatok összetételét, mint akiket felrobbantottak, kegyesen elhallgatva, vagy tényleg nem ismerve a haláluk Lawrence által megörökített tényleges okát.

 Az egyik Lawrence-ről készül ikonikus fotó 1917-ből
(Forrás: David Murphy: The Arab Revolt 1916–18. Lawrence sets Arabia ablaze. Osprey Publishing Ltd. 2008.)

Petur László írása alapján a két megmenekült katona megegyezik a jeruzsálemi kórházba szállított tüzértisztekkel, s a szövegének a logikájából következően az egyikükkel később ő maga is találkozott, vagy csak olvasta a visszaemlékezését, ami alapján az egész történetet megörökítette a lapban. Persze azt sem lehet teljesen kizárni, hogy mivel az újságíró a cikk születésekor már ismerte Lawrence könyveit, hisz azok angolul már jó pár éve, s 1935-től magyarul is hozzáférhetőek voltak, az egész sztorit csak az ott olvasottakhoz igazította, a megmenekült tüzéreket magyarként beállítva, néhány részletre azonban nem kellően figyelve…

A magyar első világháborús veszteségi adatbázisban a Közel-Keleten elesettek vagy megsebesültek között nem szerepel Mudovvara említése, ami sajnos szintén nem jelent semmi biztosat, mert megfelelő adatok hiányában nagyon sok más helyszín és személy is kimaradt belőle.

Jelenleg így nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy pontosan mennyien voltak és kik lehettek azok az osztrák–magyar katonák, akik Mudovvaránál Lawrence-szel szemtől szembe találkoztak, s akik az életüket vesztették ezt követően, ahogy a szerencsés túlélő 2–3 katona neve sem ismert. Az angol nyelvű források alapján 14-en valószínűleg voltak, a magyar újságcikk szerint 30-an, ami talán túlzás. További kutatások segíthetnek a kérdés tisztázásában.

Thomas Edward Lawrence 1927-ben megjelent Lázadás a sivatagban kötetében, így annak az 1990-ban megjelent magyar kiadásában a mudovvarai robbantásnál az osztrák–magyar katonákkal való találkozásról és beszélgetésről szóló bekezdést hiába keressük. A szerző valamiért úgy ítélte meg, hogy azt a szélesebb olvasói kör részére készített, terjedelmileg jelentősen lerövidített kiadásban már nem szerepelteti. A terjedelmi korlátok és a könnyebb olvashatóság miatt a szöveg lerövidítése érthető, így viszont fontos részek is kimaradtak a felénél kisebbre rövidített verzióból, s lényegtelenebbek (például esetünkben a hisztérikus török nőkkel és a férjeikkel való találkozásról szóló bekezdések) pedig benne maradtak. A pontos okot ma már lehetetlen megállapítani, de talán itt az is elképzelhető, hogy a magát az írásaiban többször is keresztényként meghatározó Lawrence számára esetleg utólag már kellemetlen volt a keresztény osztrák–magyar hadifoglyok lemészárlása, amit a vezetése alatt álló arabok brutális kegyetlenséggel hajtottak végre, s amit nem tudott megakadályozni.

 Mudovvara (Mudawwara) település napjainkban Jordánia és Szaúd-Arábia határán
(Forrás: https://en.m.wikipedia.org/wiki/Mudawwara)

A mudovvarai vonatrobbantás felbukkant és fontos szerepet kapott az angol katonatiszt nevét világszerte (újra) ismertté tevő Arábiai Lawrence (Lawrence of Arabia) című David Lean rendezésében 1962-ben készült és 1963-ban hét Oscar-díjban részesült brit történelmi filmdrámában is, amiben a főszereplőt harminc évvel később, az 1992-es magyarországi bemutatót követően én is megismertem. A film sikerében a látványos nagyjelenetek mellett minden bizonnyal nagy szerepet játszott Peter O’Toole remek alakítása, aki ezzel a filmmel futott be, valamint a további sok neves filmsztár (Alec Guinness, Anthony Quinn, Jack Hawkins, José Ferrer, Anthony Quayle, Claude Rains, Arthur Kennedy, Omar Sharif) felvonultatása is.

 Peter O’Toole Arábiai Lawrence szerepében
(Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Lawrence_of_Arabia_(film) )

Thomas Edward Lawrence különleges személyisége és az általa végrehajtott akciók napjainkban is foglalkoztatják a tudományos kutatókat és a hétköznapi embereket egyaránt, sokan a helyszíneket is felkeresik, ahol sok egykor felrobbantott vagy kisiklatott vonat ma is az eredeti helyén látható, ahogy például ebben a videófilmben is néhány.

 Az interneten rendszeresen felbukkanó kép a Hedzsász vasútvonal egyik kisiklatott török szerelvényének a mozdonyáról, amelyik napjainkban is ugyanott fekszik a sivatagban
(Forrás: https://twitter.com/sarapolak_cz/status/1192077943373205506/photo/1)

Lawrence személye napjaink popkultúrájára is nagy hatással van, újabb filmekben is rendre feltűnik az alakja, a Sabaton rockzenekar pedig dalt is írt róla, címének a legfontosabb, általam is idézett művének a címét, Seven Pillars of Wisdom választva. A dalhoz készült videóklip a filmből vett jelenetekből áll, amelyekben feltűnnek a vonatok elleni támadások is. A videoklipben többször felvillanak a filmbeli mudovvarai támadás jelenetei is, amely Lawrence első nagy robbantásos akciója volt és amelynek, ahogy azt megismerhettük osztrák–magyar áldozatai is voltak.

Felhasznált irodalom:

Barr, James: Setting the desert on fire. T. E. Lawrence and Britain’s Secret War in Arabia, 1916–18. Bloomsbury Publishing Plc. 2006.

Biró Dániel: A bölcsesség hét pillére. In: ELBIDA Projekt. Antik útikalandok a könyvespolcon blog. 2017. május 18. https://elbidaprojekt.hu/2017/05/a-bolcsesseg-het-pillere.html

Murphy, David: The Arab Revolt 1916–18. Lawrence sets Arabia ablaze. Osprey Publishing Ltd. 2008.

Faulkner, Neil: Lawrence of Arabia’s War: The Arabs, the British and the Remaking of the Middle East in WWI. Yale University Press New Haven And London. 2016.

Forgács Balázs: Arábiai Lawrence és az arab felkelés. In: Hadmérnök. XII. évf. 2. szám (2017. június), 321–340. old. http://real.mtak.hu/63245/

Herbert, Edwin: Small Wars and Skirmishes 1902–18. Early Twentieth-Century Colonial Campaigns in Africa, Asia and the Americas. Foundry Books Publication. Nottingham, 2002.

Lawrence, Thomas Edward: A bölcsesség hét pillére. I–II. kötet; Révai, Budapest, 1935.

Lawrence, Thomas Edward: Lázadás a sivatagban. Új Génius Kiadó, Budapest, 1990.

Lowell, Thomas: With Lawrence in Arabia. London. Hutchinson & Co. (Publishers), Ltd., 1926.

Petur László: A lángoló sivatag… Az arab háború magyar hősei. 8 Órai Újság. 1936. május 26., 27., 28., 29., 30., 31.