A Nagy Háború alatti Pestszentlőrincet bemutató sorozatom előző részében megismerkedhettünk Lipták Pál építési és vasipari gyárával, amely az I. világháború idején a legnagyobb magyar lőszergyártók közé emelkedett. Ennek megfelelően a Monarchia tüzérségének többféle lőszert is előállított, ezekkel fogunk ebben a részben behatóbban megismerkedni.

A Dr. Lipták és Társa Építési és Vasipari Rt. 1915 utolsó harmadában kezdett tüzérségi lőszerek gyártásával foglalkozni és a minél nagyobb kihasználtság érdekében áttért az éjjel-nappali üzemre. „Lipták Pál dr. vezérigazgató azt a fölvilágosítást adta, hogy a vállalatnak oly nagy hadianyagszállításra szóló megbízás jutott osztályrészül, a mely éjjel-nappali üzemben hosszú időre igénybeveszi a vállalat teljes termelőképességét. A nyers- és üzemi segédanyagok tekintetében kellő előrelátással minden intézkedés megtörtént, úgy hogy a gyártás zavartalan menete biztosítva van” – nyugtatott meg mindenkit 1916 májusában a gyárvezetés a Budapesti Hírlap hasábjain.

Ennek is volt köszönhető, hogy az évet a gyár 2,8 millió koronás nyereséggel zárta, ami az 5 millió koronás alaptőkéhez képest 57 százalékos jövedelmezőséget jelentett. Ugyanakkor az újabb beruházások érdekében nagymértékű tőkebevonás történt: a cég alaptőkéjét 20 millió koronára emelték. „Ez az emelkedés nagy részben összefüggésben áll a nagyszabású lövedékszállítási megbízatásokkal, amelyeket a vállalat az elmúlt év folyamán a hadvezetőségtől kapott.” 1914-ről 1915-re a gyárberendezés értéke megduplázódott, 1915-ről 1916-ra pedig megtriplázódott.

 A Lipták-gyár 1916-ban
(Forrás: Tomory Lajos Múzeum)

Az 1916-os év nagy változásokat hozott a gyár életében. Májusban Cséti Róbertet, a Magyar Acélárugyár igazgatóját – aki akkor került be a Lipták-gyár igazgatóságába – nevezték ki Lipták Pál vezérigazgató helyett ügyvezető igazgatónak. Liptákot az igazgatóság második alelnökévé választották. Ez lényegében fölfelé buktatást jelentett, ugyanis az alapító nemsokára a céget is elhagyta.

 Cséti Róbert
(Forrás: adt.arcanum.hu)

Verbói Cséti Róbert (Selmecbánya, 1872 – Budapest, 1933) 1872. december 18-án született Selmecbányán. Apja a selmecbányai akadémia tanára volt. Tanulmányait szülővárosában végezte, kohómérnöki oklevelének megszerzése után 1895-1896-ban ő is az akadémián, az építészeti tanszéken oktatott tanársegédként. Már fiatalon az Első Magyar Acélárugyár élére került, amit igazgatósága alatt jelentősen felfejlesztett. 1905-ben a vállalat ügyvezető igazgatója lett, 1914-ben bekerült az igazgatóságba, melynek haláláig tagja maradt. 1916-ban az acélárugyár vezetése mellett a pestszentlőrinci Lipták-gyár és a Magyar Lőszergyár igazgatóságába is bekerült. A sok munka, utazás, tárgyalás tönkretette az egészségét, ezért 1919-ben visszavonult, és kisújszállási birtokain gazdálkodott. 1919 áprilisában a román csapatok vezetése őt nevezte ki az általuk a Tisza vonaláig megszállt Jász-Nagykun-Szolnok vármegye főispánjának. A háború után a közgazdaság tanulmányozása felé fordult. Kihasználva sokrétű nyelvismeretét, Magyarország talpra állítása érdekében sokat utazott külföldön. 1923-ban az olajiparban látott lehetőséget. Megalapította az Ampla Ipari és Kereskedelmi Rt.-t, amelynek haláláig az elnöke volt. 1933. április 16-án halt meg Budapesten.

A személyi változásokkal egy időben, 1916. május 25-én a Dr. Lipták és Társa megjelent a tőzsdei forgalomban, s ezek a lépések együttesen előkészítették a terepet a tervbe vett további nagy ívű fejlesztésekhez, vagyis a pestszentlőrinci lőszergyár megalapításához. 1916-ban és 1917-ben jelentősen kibővítették az üzemet, ekkor építették az Apponyi utca sarkán a tiszti- és munkáséttermet is, amelyhez munkás hálóház is kapcsolódott.

A Lipták-gyárba egyre fiatalabbakat vettek fel, és mint a hadászat számára nélkülözhetetlen üzem, visszatarthatta a munkásait a behívások alól, sőt kérhetett besorozott hadimunkásokat is. Így a gyár munkásainak száma 1917-ben 5300-ra emelkedett.

 Munkások a lőrinci Lipták-gyár lőszerüzemében 1916 körül
(Forrás: Kispesti Helytörténeti Gyűjtemény)

A honvéd tüzérség – a közös hadsereghez hasonlóan – többféle, hatásmechanizmusukban eltérő lőszerfajtát használt (repesz- és rombológránát, srapnel, gránátsrapnel, kartács) és a különböző lövegek különböző űrméretű lőszert igényeltek, ugyanis a Monarchia hadseregében 12-féle űrméretű ágyú, tarack és mozsár volt rendszeresítve, amelyekhez 113 különböző típusú lőszert kellett előállítani. Az űrméretet centiméterben adták meg, és ezen az alapon tartották nyilván a lövedékeket. Ezek közül Pestszentlőrincen a 7,5 és 10,4 cm-es gránátot és gránátsrapnelt, valamint a 15 cm-es gránátot állították elő.

A repeszgránát egyszerű felépítésű volt. A lövedéktest tartalmazta a robbanótöltetet, a fejben lévő gyújtó pedig időzíthető volt, így egyaránt fel lehetett robbantani becsapódáskor, de még a levegőben is. Előbbi a fedezésben, utóbbi a nyílt terepen felállt ellenség ellen volt hatásos. Az időzített robbanást a gyújtóban elhelyezett préselt lőpor biztosította. A könnyű ágyúkhoz a 7,5 cm-es repeszgránátot rendszeresítették.

A rombológránátokat, amelyek betonerődök és tüzérségi állások ellen voltak alkalmazhatók, a közepes és nehéz, 10,4 cm-es és 15 cm-es űrméretű tarackoknál és tábori ágyúknál használták. A feje acélból készült, hogy a célba belefúródhasson, és csak azután robbant. Éppen ezért a gyújtót a lövedék fenekén helyezték el, amely a becsapódáskor a tehetetlenségi erő hatására lépett működésbe. A 10,4 cm-es gránát súlya 17,5 kg volt, ebből 1,1 kg volt maga a robbanóanyag, amihez az osztrák–magyar gyárakban a trotilt, vagy az ammonalt használták, míg Németországban az ekrazitot.

Mivel a gránát jellemzően a fedezék mögött megbújó ellenség ellen volt eredményes, ezért az első világháború előtt, amikor a fedezéképítés nem volt általános, használata visszaszorult a srapnellel szemben. Jelentősége azonban a nagy háborúban ismét felértékelődött, így előtérbe került a gránátok gyártása a srapnel rovására. A srapnel lövedékhüvelye a repeszgránátéval megegyezett. Azonban a testet nem robbanóanyaggal, hanem több száz 1 cm átmérőjű, 1 dkg tömegű ólom-, vagy később az anyaghiány fokozódása miatt vasgolyóval töltötték meg. Fejét időzítővel látták el, hogy a levegőben robbanjon. Az így szétrepülő lövedék nagy területen végzett pusztítást az ellenség soraiban, még a 2-3 centiméter vastag fenyődeszkát is átütötte.

A kétféle lőszer pozitív tulajdonságait ötvözve a központi hatalmak egy új típust rendszeresítettek, a gránátsrapnelt. A röviden G-srapnelnek nevezett lövedékfajta a srapnelhez volt hasonlatos, annyi különbséggel, hogy a röppálya alsó szakszán – az időzítő hatására – szétrepülő golyók mellett a fejrész egyben maradt, és az ott elhelyezett robbanótöltet csak becsapódáskor robbant. Így egyformán lehetett az ellenséges katonák és a védőállások ellen is használni, igaz, repeszhatása nem volt olyan erős, mint az azonos űrmérető gránátnak.

1916 végén – amikor a Hindenburg-program beindult – nyolc lőszergyár működött a Monarchia területén: Wöllersdorf, Gebruder Böhler, Munitionswerke Enzesfeld, Skoda-Werke, Weiss Manfréd Csepel, Lipták és Társa Pestszentlőrinc, Dynamit-Nobel Pozsony, A.Z.D. Komárom. Utóbbi négy Magyarország területén volt, de a legnagyobb három közé csak a csepeli gyár került be, másodikként a wöllersdorfi és az enzesfeldi közé. A Hindenburg-program a gazdaság maximális kihasználását vette tervbe – a haditermelés számára. Ennek nyomán a Lipták-gyárból naponta 2500-2500 db 7,5 cm-es, 2300-2300 db 10,4 cm-es gránátnak és gránátsrapnelnek, valamint 1000 darab 15 cm-es gránátnak kellett volna kikerülnie.

Saját termelése mellett a gyár végszerelést is végzett, ugyanis, mint azt Turcsányi Gyula 1925-ös elemzésében is írta: „lövedékgyártással, öntéssel, esztergályozással minden gyár és műhely foglalkozott, melynek öntödéje vagy esztergapadja volt. A kisebb üzemek csak a 7,5 és 8 cm-es lövedéket munkálták meg. Minden üzemnek hivatalosan megállapított teljesítőképességéhez mérten bizonyos minimumot kellett szállítani.” Ilyen beszállító volt a Lipták-gyárral szomszédos kispesti Hofherr–Schrantz traktorgyár is. Az élesre szerelést a fenti nyolc üzemben végezték, ahonnan a muníció azonnal indult a frontra.

 10,4 cm-es Škoda tábori tarack Erdélyben
(Forrás: Fortepan/Asztalos András – 146075)

A Hindenburg-program a Monarchia napi összes tüzérségi lőszertermelését 20 000 db 7,5 cm, 72 000 db 8 cm, 45 000 db 10 cm, 4600 db 10,4 cm, 7300 db 15 cm-es gránátban, srapnelben és gránátsrapnelben határozta meg. Ez olyan hatalmas számot jelentett, hogy sohasem tudták elérni. Még 1917 májusában sem, amikor a legintenzívebb volt a termelés, ugyanis az ebben a hónapban összeszerelt 2 600 000 darab tüzérségi lőszer is több mint 1 millióval maradt el a Hindenburg-program által előirányzottól. Mégis a Monarchia a háború alatt összesen 72 000 000 tüzérségi lőszert gyártott, ez lényegében megegyezett az olasz és orosz termeléssel. Ehhez képest csak 1917. augusztus 18–24. között az olasz fronton, a 7 napig tartó 11. isonzói csatában osztrák–magyar részről kereken kétmillió, míg olasz részről több mint 1,2 millió darab tüzérségi lőszert használtak fel, ami az érintett országok hadiiparának egyhavi termelése volt.

A Lipták-gyár nemcsak hagyományos lőszert gyártott, hanem a Monarchiában elsőként 1915-től vegyi fegyvert is. Vegyi támadást először Németország alkalmazott a második ypres-i csatában 1915. április 22-én, de gyorsan elterjedt. Ausztria–Magyarország első vegyi támadása a Doberdó-fennsíkon történt 1916. június 29-én. 1916-tól áttértek a gáztöltésű tüzérségi lőszerek alkalmazására. A harci gázokat itthon az egyszerűbb előállítás kedvéért a 7 és fél, 8, 10 és 15 cm-es repeszgránátok hüvelyébe töltötték. A töltőgázt Németországból hozták be. A klasszikus gázlövedék fala a becsapódástól csupán megrepedt, és a réseken kiáramlott a mérges gáz, a repeszhatású gázlövedék nagyobb mennyiségű robbanószert is tartalmazott.

Az osztrák–magyar tüzérség az olasz fronton alkalmazott gázlövedékeket először 1917. október 23–24-én. A sorozatgyártás 1917-ben a Lipták-gyárban indult meg a német LOST és KLARK anyagokkal, majd tavasszal az újpesti Chinoin-gyár is beszállt a termelésbe, itt saját fejlesztésű gázokat is használtak (a brómtartalmú „C” és „B” anyagot). Érdemi gyártást ez a két üzem produkált, 1918-ig megközelítően 1 millió 370 ezer gázlőszert. A termelés nagy részét az újpesti vegyületek tették ki. Hetenként átlag 20-25 000 lövedék készült el, de ez nagyban függött a német gázszállításoktól is. KLARK-ot, melyet kék kereszttel jelöltek, mindkét üzemben töltöttek a lőszerekbe, míg LOST-ot (mustárgáz), a sárga kereszttel jelöltet egyedül Pestszentlőrincen. Utóbbiból mintegy 200 000 darab készült.

 Gázálarcot viselő tüzérek a Dolomitokban
(Forrás: Fortepan/Österreichische Nationalbibliothek – 212623)

A kék keresztes anyag ingerő hatású volt, a légzőszerveket károsító arzénvegyületeket tartalmazott. A sárga keresztes hólyaghúzó hatással bírt. A színtelen, szagtalan klórvegyületek áthatoltak a ruházaton is, velük érintkezve a bőrön néhány óra múlva hólyagos elváltozások jelentek meg.

Irodalomjegyzék:

• KOVÁCS Vilmos: A magyar királyi honvédség tábori tüzérségének lőszerei 1913–1945. Kandidátusi értekezés. 1995.
• TURCSÁNYI Gyula: Az osztrák–magyar hadianyagipar fegyver- és lőszerteljesítménye a világháború alatt. In: Műszaki Szemle 1925. augusztus-szeptember.
• Magyarország az első világháborúban. LEXIKON A–Zs. Főszerk.: Szijj Jolán. Budapest, 2000. 202. o. (434. szócikk) és 712. o. (1596. szócikk)
• Bányászati és Kohászati Lapok, 1933. június 3. 241–242. o.
• CSÁKY Károly: Híres selmecbányai tanárok. Dunaszerdahely, 2003. 47–48. o.
• Kisújszállási nagykun kalendárium a 2010. közönséges évre. Kisújszállás, 2010. 94. o.