Egy internált francia úr visszaemlékezései az aszódi „szép napokról”
Viszonylag közkeletű gondolat, hogy az egyén története csak egy porszem a történelem viharaiban. Talán éppen ezért egy-egy történelmi esemény alulnézetből, vagyis az azt megélők szemszögéből való megközelítése a történelemmel foglakozó szakember számára mindig élvezetes részét jelenti a kutatásnak. Ilyen egyéni történettel bírt Paul de Montfort író, aki egyike volt annak a több száz francia állampolgárnak, akiket mint a Monarchiával szemben ellenséges ország állampolgárait az első világháború ideje alatt internálták a magyar hatóságok. A kényszerű marasztalás ellenére, amelyet Aszódon és Kolozsvárott töltött, szívesen emlékezett vissza a Magyarországon eltöltött évekre bő egy évtizeddel a háború után is.
Az aszódi internált-telep az első világháborúban
Amikor 1914 nyarán kitört az első világháború, a magyar kormány néhány ezer, Magyarországon tartózkodó, az antant államokhoz tartozó állampolgárt internált, illetve helyezett rendőri felügyelet alá. A nyugati államokhoz tartozó civileket, döntően férfiakat, elvétve őrizték a laktanyákból vagy más, többnyire katonai létesítményekből kialakított internálótáborokban, számukra úgynevezett koncentrációs telepeket hoztak létre. A velük szemben való enyhébb fellépést többek között az magyarázta, hogy például Franciaországban nagy számban őriztek magyar és osztrák állampolgárokat a francia hatóságok. A francia internált civilekkel való enyhébb bánásmód tehát többek között az ő érdekükben is történt.
Koncentrációs telepek kijelölésére feltehetőleg az ország több vármegyéjében is sor került. A koncentrációs telepek jelentősen különböztek az internálótáboroktól, hiszen itt nem volt egybefüggő barakkhálózat, nem voltak fallal vagy szögesdróttal körülzárt terek, katonaság, csendőrség nem őrizte az itt elhelyezett külföldi civileket. A koncentráció ebben az esetben éppen azt jelentette, hogy nagyobb számú, a Monarchiával hadiállapotban álló országhoz tartozó külföldi civilt telepítettek egy településre, amely kényszerlakhelyként szolgált számukra.
Az aszódi járás főszolgabírája által internált civil részére kiadott igazolvány a településen történő sétához (Forrás: HU-MNL-PML IV. 422. b. Az aszódi járás főszolgabírájának iratai 1912–1925. b. Általános iratok 1912-1925. 6357/1915.)
Ilyen koncentrációs telepként funkcionált a Pest–Pilis–Solt–Kiskun megyében lévő, Budapesttől kb. 50 kilométerre, északkeleti irányban található Aszód, ahova elsősorban nyugati állampolgárokat szállítottak. A településen 1914 szeptemberétől kezdték összegyűjteni elsősorban a brit és francia állampolgárokat, de tartottak itt rendőri felügyelet alatt néhány jobbmódú szerb és orosz, majd később olasz állampolgárt is. Számuk folyamatosan változó volt, átlagban nem voltak többen három-négy tucatnál. Pontosabb számadatokat tekintve egy 1915 januárjában kelt jelentés szerint a településen élő internált személyek száma 87 fő volt. Rajtuk kívül tíz fő nem internált személy is itt tartózkodott, akik hozzátartozók voltak. 1915 októberében tizenhat brit állampolgár élt a településen.
Aszódon a helyi adminisztráció szintjén a település főjegyzője felelt az internáltakért. Bármilyen rendellenességet jelentenie kellett a járási főszolgabírónak, javaslatot tehetett az egyes rendőri felügyelet alatt álló személyek kedvezményeivel vagy megbüntetésével kapcsolatban. Például a napi séta engedélyezésére tett javaslat a főjegyző feladata volt. A séta megadására való pozitív javaslat általában az adott internált magaviseletétől függött. A séta során kerülni kellett a vasútállomást és a vasútvonal érintését.
Az Aszódon őrzött George Webb internált angol állampolgár által az aszódi járás főszolgabírájához írt folyamodvány a településen történő napi séta engedélyezése tárgyában (Forrás: HU-MNL-PML IV. 422. b. Az aszódi járás főszolgabírájának iratai 1912-1925. b. Általános iratok 1912-1925. 6357/1915.)
Az itt őrzött – főleg magasabb társadalmi osztályhoz tartozó – internált külföldi állampolgárok az általuk bérelt lakásokban laktak, saját konyhájukon főztek. Mozgásukban annyiban voltak korlátozva, hogy a települést egy bizonyos távolságon túl – egészen pontosan 3 kilométert meghaladó körben – nem hagyhatták el. Némileg privilegizált helyzetüket mutatta, hogy külön kérvényt nyújthattak be a főszolgabírói hivatalnak, amennyiben Budapestre kívántak utazni valamilyen célból. Ezzel gyakran éltek is, és akiket jó magaviseletük alapján érdemesnek találtak erre, kíséret nélkül, a megfelelő igazolással ellátva tölthettek egy napot a fővárosban. Látogatók fogadásában nem korlátozták őket. Jelentkezési kötelezettségüket a járási főszolgabírói hivatalban heti két alkalomban – ez a keddi és a csütörtöki nap volt – állapították meg. A magyar államtól megkapták azt a 68 fillérnyi támogatást, amit minden internált személynek biztosítottak. Ezen felül az Amerikai Egyesült Államok bécsi főkonzulátusától havi 40 koronát kapott minden ide telepített brit és francia. Az amerikai vagy brit anyagi támogatás egész háború alatt történő folyamatosságáról nincsenek egyértelmű források. Az bizonyos, hogy a brit állampolgárok mindig kaptak valamennyi pénzügyi segítséget a budapesti amerikai konzulátus közbeiktatásával, de a háború utolsó évében – a brit külügyi források tanúsága szerint – a még itt tartózkodók helyzete is nehézzé vált. Foglalkozásuk széles skálán mozgott (drámaíró, földbirtokos, gyárigazgató, szakács, tanár, mérnök, de volt közöttük szerelő és hajóügynök is).
A forrás
A forrás keletkeztetőjéről, Paul de Montfort francia íróról – minden erőfeszítés ellenére – sajnos nagyon keveset sikerült megtudni. Az internálás alatt feltehetően erősen hungarofil beállítottságúvá váló de Montfort a háború után Magyarországon maradt, 1920 után egy revíziós tendenciájú, Magyarországon kiadott francia nyelvű lap szerkesztője is volt (Les pays du Danube), írói munkássága azonban nem mondható jelentősnek.
1914 késő nyarán került Aszódra, mint a Monarchiával ellenséges ország állampolgára. Visszaemlékezéséből kiderül, hogy nem töltötte rendőri felügyelet alatt egész idejét az aszódi koncentrációs telepen, hanem később Kolozsvárra települt át a magyar hatóságok engedélyével, azonban Aszódról való távozásának ideje nem derül ki írásából.
Memoárja jóval a háború után látott napvilágot. Az írás megjelenésében talán az is közrejátszott, hogy az 1920-as évek végén erőteljes kísérletek történtek a fagypont körüli magyar–francia diplomáciai és kulturális kapcsolatok felmelegítésére. Ennek egyik példája volt a Lukács György szerkesztésében 1929-ben megjelent Magyar művelődés története, amelynek második kötetében komoly teret szenteltek az angol és a német külkapcsolatok alakulása mellett a franciának is. Montfort visszaemlékezése (Egy háborús internált élményei Magyarországon, 444–448.) tehát ennek a tendenciának az eredményeképpen kerülhetett a kötetbe. Az általa leírtakat alátámasztják a Magyar Nemzeti Levéltár Pest Megyei Levéltárában őrzött iratok is. Ezekben a dokumentumokban, amelyek a „fogva tartók” oldaláról keletkeztek, azt olvashatjuk, hogy az Aszódon élő internált nyugati állampolgárok közül néhányan olyan jómódban éltek, hogy külön termük volt a helyi kávéházban, ahol esténként együtt pezsgőztek, mulatoztak. A helyi hölgyek iránt olthatatlan vonzalmat érző, főleg francia állampolgárságú internáltak némelyikével kapcsolatban a hatóság részéről visszatérő panasz volt, hogy „tökéletesen mindegy, hogy úri leány-e vagy cseléd leány, tisztességes-e vagy nem, mindegyiket egyformán molesztál.”
A Monfort által leírtak nem mindig egyeznek meg a levéltári iratanyagban fennmaradt információkkal, ezek azonban semmit nem vesznek el a forrás értékéből. Ilyen, voltaképpen elhanyagolható eltérés a jelentkezési kötelezettség, amely a vonatkozó levéltári anyagban heti két nap, míg Monfort memoárjában heti egy napot ad meg.
Végül két dolgot meg kell még megemlíteni. Jelen írásban csak a szerző által Aszódon töltött időre kívánunk kitérni, tekintettel arra, hogy a visszaemlékezésen belül leginkább ebben érhető tetten az a sajátos „internált lét”, amelynek tanulmányozását segítő források közül csak nagyon kevés maradt fenn Magyarországon. Ennek megfelelően a forrás egy részletét adjuk közre, mégpedig betűhű közlési módban.
Paul de Montfort egykori francia civil internált memoárja az Aszódon töltött napokról
„Az 1914. év augusztusának első napjaiban érkeztem Budapestre. Néhány nappal előbb történt meg a szerb hadüzenet és a magyar főváros népe, amely régen elfelejtette, vagy nem is tanulta meg, hogy mi a háború, izgalmas örömmel tolongott az utcákon. Nem is sejtették akkor még azokat a szenvedéseket, amelyeket ez a háború úgy az egyénekre, mint az egész országra zúdítandó volt. Az orosz határon hagyott „Bozsé cárja chranyi” helyett az utcák a „Kossuth Lajos azt üzente” dallamát visszhangozták.
Helyesen: Bozse carja hranyi – Isten óvja a cárt. Oroszország himnusza 1917-ig. Az első orosz himnusz a napóleoni háborúk utáni időszakban keletkezett. Az Oroszországgal szövetséges Anglia himnuszát Vaszilij Zsukovszkij orosz romantikus költő szabad fordításban átültette orosz nyelvre Az orosz nép imádsága címmel, amelyet egy katonai szemle alkalmával az angol himnusz zenéjére elénekeltek I. Sándor cárnak, megváltoztatva az első sort: Isten óvd a cárt formára. A cár kedvét lelte benne, aminek köszönhetően egyre gyakrabban adták elő, de még nem vált hivatalos állami attribútummá. Később a szöveget Zsukovszkij átdolgozta, 42 sorosra bővítette. Az 1833-as évhez köthető szövegváltozathoz I. Miklós cár felkérésére Alekszej Lyvov, az európai hírű hegedűművész és zeneszerző írt dallamot. Zsukovszkij és Lyvov „népi énekét” 1833. november 23-án hallgatta meg először az uralkodó. December 11-én adták elő először a nagy nyilvánosság előtt a moszkvai Bolsoj Színházban. Ez lett a Cári Birodalom első hivatalos himnusza, amely 1917-ig, II. Miklós lemondásáig volt érvényben.
(Fedinec Csilla: Hol a hazám? Ki a népem? A kárpátaljai ember himnuszai. Hitel. 2011. szeptember. 24. évf. 9. szám, 98-101.)
Ekkor még nem futottak be Budapestre a Drina és a Száva mentéről az első sebesültszállító vonatok, amelyeknek megjelenése mihamar lelohasztotta a főhadiszállás utasításai szerint működő, [a] sajtó által mesterségesen szított lelkesedést. Jelentkeztem a Platzkommandón továbbutazási engedélyem végett, ahol azonban közölték velem, hogy katonai és közbiztonsági okok miatt nem folytathatom utamat és hogy egyelőre internálnak. Megvallom, e szó „internálás” igen rosszul csengett fülemnek. Nagyon keveset tudtam Magyarországról és e keveset is Tissot úrnak Magyarországon méltán hírhedt könyvéből merítettem, úgy hogy ez ismereteim semmiképpen sem voltak megnyugtatásomra alkalmasak. Charles Rivet-nek Oroszországgal kapcsolatban mondott szavai pontosan jellemzik akkori ismereteimet Magyarországról (amelyeknél alaposabbakra sok honfitársam, sajnos, még máig sem tett szert): »A franciák e népről előre megalkotott ítéletek könnyű podgyászával voltak csupán felszerelve, amely ítéletek egyébként tévesek voltak és tág teret engedtek a fantáziának és a legendáknak.«
Képzeletben már láttam magam, mint internáltat, honfitársaimmal és szövetségeseinkkel valamely internáló táborban a vad és kultúrátlan magyar steppék közepén, a puszta marcona fiainak szigorú őrizete alatt, elzárva teljesen a külvilágtól. Milyen más lett a valóság! Aszód városa, amely az internáltaknak tartózkodási helyül jelöltetett ki, mintegy harminc kilométernyire fekszik Budapesttől. Körülbelül kétszáz francia, angol, belga, orosz, olasz, szerb és montenegrói gyűlt itt össze, kik viszonylagos mozgási szabadságot élveztek és idejükkel teljesen rendelkezhettek. Meg kell jegyeznem, hogy csupán azokat az ellenséges állambelieket internálták Aszódon, akik csak rövid ideje tartózkodtak Magyarországon, nem volt itt állandó foglalkozásuk, vagy valamely oknál fogva „gyanúsak” voltak. Az entente – állampolgárok túlnyomó része azonban megmaradhatott otthonában, minden kényszer nélkül szabadon élt, nyelvét nyugodtan beszélhette. A Budapesten és általában Magyarországon élő francia, angol stb. tanárok és tanárnők háborítatlanul folyathatták addigi életmódjukat és tevékenységüket, s a háború alatt is naponta összegyűltek a budapesti franciák évtizedes főhadiszállásán, a Central-kávéházban, anélkül, hogy akár a hatóságok, akár a közönség részéről a legcsekélyebb zaklatásnak lettek volna kitéve. Az alagi lóversenytér zsokéi és trénerei sem voltak internálva és az egész háború alatt zavartalanul űzhették foglalkozásukat.
Az aszódi internáltak élete sem volt egyébként nehéz. Kibéreltük a községtől úgyszólván az egész nagyvendéglőt, amely a „Farmbis-Club” székhelye lett (A „Farmbis” nevet a szövetséges és társult hatalmak nevének kezdőbetűiből alkottuk). Itt volt továbbá a „Francia-Angol-Belga Konyha”, a „Whisky-Sanatorium” és az „Internáltak Otthona”.
Az érdekes téma a korabeli sajtó érdeklődését is felkeltette. Helyszíni riport az aszódi internáltak mindennapjairól a Pesti Napló 1917. március 25-i számában
(Forrás: Arcanum)
Az internáltak szabadon választhatták lakásukat: bútorozott szobát bérelhettek, vagy a szállodában lakhattak, csupán egyszer egy héten kellett jelentkezniök az illetékes hatóságnál. Reggelenként a barátok összeverődtek és – minden őrizet nélkül – nagy sétákat tehettek a községben és környékén. Hazamenet rendszerint betértünk a főszolgabíróhoz, ahol a számunkra érkezett postát átvehettük. A „Farmbis”-ban, vagy a „FAB”-konyhán megebédeltünk, utána kávéházba mentünk, kártyáztunk, billiárdoztunk, vagy az „Internáltak Otthonának” nagy közös termében olvastunk.
Weiner Dávid fogadója, a Weiner Szálloda és Kávéház (később Korona Szálloda), amely az aszódi internáltak törzshelye volt
(Forrás: Manda)
Sokan közülünk a város fiatalságának francia, angol vagy olaszórákat adtak. Egyébként a város legjobb családjaival érintkeztünk és a viszony a lakosság és az internáltak között mindig a legszívélyesebb volt.
Az internáltak futballcsapata mérkőzést játszott a helyi Sport Egylettel. A mérkőzés bevételének egy részét, 15 koronát, a háborúban megvakult magyar katonák javára ajánlották fel a felek. Arról sajnos nem szól a forrás, ki nyerte a mérkőzést
(Forrás: Az Esthez érkezett újabb adományok. Az Est, 1915. június 28. 2.)
A magyaroknak különösen a franciákkal sok közös vonásuk van, ugyanazok a húrok rezonálnak a két nép lelkében: a szülőföld mélységes szeretete, a rajongó szabadságvágy, a lovagiasság, a művészi temperamentum, a gyors és csillogó szellem, a szép gesztusok iránti hajlam – mindmegannyi rokonvonások. A történelem folyamán számos baráti kapcsolat keletkezett magyarok és franciák között, és az a szimpátia, amelyet a magyarság Franciaországgal szemben mindenkor tanúsított, alig csökkent a háború alatt. Egy szép napon azonban közbejött valami, ami erősen veszélyeztette a francia internáltak nyugalmát és szabadságát. Az történt ugyanis, hogy Franciaországban szigorított táborokba internáltak magyar állampolgárokat és Budapesten erre szóbakerült, hogy megtorlásképen internálják az összes, még addig szabadon lévő franciákat Aszódra és a már eddig internáltakkal együtt ugyanolyan szigorú elbánásban részesítik őket, mint amilyet a magyar internáltaknak kellett Franciaországban elszenvedniük. Horn Emilnek, a magyar–francia barátság buzgó apostolának közbenjárása folytán e megtorló intézkedések elmaradtak, a magyarországi franciákat továbbra sem zaklatták és Aszódon is minden a régi mederben folyt tovább.
Horn Emil Károly (Párizs, 1858 – Párizs, 1937.) Eredetileg kereskedő, bankár és feltaláló. Pénzügyi munkája mellett jelentős volt irodalmi munkássága is, magyar művek franciára való fordítása terén szerzett jelentős érdemeket, 1906-ban megkapta a francia Becsületrendet. 1914-ben az MTA külső tagjává választották. Ahogy nekrológjában is írták: „Már régóta francia állampolgár volt, de élete végéig a magyar ügynek lelkes harcosa.” (Magyar Katolikus Lexikon. V. kötet. Szent István Társulat. Budapest 2000. 31., valamint Halálozás. Pesti Hírlap. 1937. június 9. 11.)
Néhány héttel később a francia internáltak beadványt intéztek a francia kormányhoz, amelyben a magyar hatóságok velük szemben tanúsított liberális bánásmódjára hivatkozva kérték, hogy a franciaországi magyar foglyoknak és internáltaknak az ottani hatóságok részéről ugyancsak megkülönböztetett bánásmód biztosíttassék. Az Aszódon nagy hullámokat felvert fenti incidens után az internáltak élete ismét visszatért a régi egyhangú kerékvágásba, amelybe csak az általunk rendezett francianyelvű műkedvelő színielőadások hoztak némi színt és változatosságot. Ezekre az előadásokra „tout Aszód”-ot meghívtuk és a városka előkelőségeivel az élén mindig nagyszámú közönség jelent is meg. Az internáltak együttesen ünnepelték meg egymás nemzeti ünnepeit, s ha ily alkalmakkor nemzeti himnuszainkat csak halkan énekeltük, ezt inkább tapintatból, semmint a kellemetlen következményektől való félelmünkben cselekedtük. […].”
* * *
Ezen a ponton véget ér az Aszóddal kapcsolatos leírás. Montfort később orvosa tanácsára, aki „levegőváltozást ajánlott”, áthelyezését kérte Kolozsvárra, amelyet engedélyeztek számára a magyar hatóságok. Itt megélhetése érdekében francia nyelvórákat, valamint lovagló- és vívóleckéket adott. Visszaemlékezésében szívélyes hangon szólt a magyarországi kényszertartózkodásáról, amelynek emlékét nyilván az idő múlása is megszépítette.
