Részletek Péczely Attila háborús naplójából

Péczely Attila (1897-1964) orvos, mineralógus, amatőr botanikus, entomológus és néprajzos-muzeológus, jeles népzenekutató, akinek a nevét Hódmezővásárhelyen a „Péczely Attila alapfokú művészeti Iskola” (a korábbi zeneiskola) és a „Péczely Attila ének-zenei Alapítvány”, Zalakomárban (korábban: Kiskomárom) pedig a „Péczely Attila Népzenei Csoport” viseli. Kevésbé ismert, hogy Péczely az első világháború idején, 1916-1918 között tüzérként szolgált a galíciai, bukovinai, dél-erdélyi, majd az olasz fronton. Neveltetése és családjának katonai hagyományai (déd-nagybátyja tisztként harcolta végig az 1848–49-es szabadságharcot, édesapja huszárkapitány volt) meghatározták azt, hogy érettségi után önkéntesnek jelentkezett. Háborús tapasztalatait a maga által készített fotókon, valamint harctéri naplójában örökítette meg. A háború után fényképeiből tetszetős albumot állított össze, amit egy-egy lapján saját rajzos motívumaival díszített. (Erről hamarosan külön posztban jelentkezünk.) Naplója számos tekintetben nyújt érdekes információt mind a laikusok, mind a történészek számára. Az itt következő posztban naplója egyik legjobb forrásértékű részét, olasz fogságba esésének, illetve hadifogságának történetét adjuk közre. Köszönettel tartozunk Péczely Attila fiának, dr. Péczely Péternek, amiért édesapja hagyatékát rendelkezésünkre bocsátotta, illetve az életrajzot további információkkal kiegészítette.

Péczely Attila 1897. augusztus 13-án Rákosszentmihályon született, de családja a Zala megyei Kiskomáromot vallotta szűkebb hazájának, ahol szőlőbirtokosok voltak. Nagyapja zongoraművész, édesapja operaénekes volt, így a zene igen korán meghatározta életét. Ráadásul kilenc–tízéves korában már népi gyermekjátékokat jegyzett fel, vagyis a népzenei kultúrkinccsel is hamar megismerkedett. Élete és tudományos munkássága – Kodály Zoltán tanítványaként – a néprajz, a népzene világára összpontosult. Igaz, a Budapesti Orvosi egyetemet elvégezve, 1927-től orvosként helyezkedett el, viszont a szabadidejében létrehozott ásványgyűjteménye országos hírnévre tett szert és még festéssel is foglalkozott.

 Péczely Attila 1915-ben, érettségi után

A fiatal Péczely Attila 1907-ben Nagyszombaton, a Szent Benedek-rendi katolikus gimnáziumban kezdte el középfokú tanulmányait, amelyet 1912-ben a keszthelyi Premontrei katolikus gimnáziumban folytatott és 1915 júniusában érettségizett. Ekkor önkéntesként vonult be, és a naplója elején, 1913 nyarán leírt, Károly Albrecht főherceg kiskomáromi tartózkodása során kialakult kapcsolatból adódott lehetőségnek és meghívásnak megfelelően kérelmezte, hogy a bécsi 2. lovas tüzérosztály pótkeretéhez kerüljön. Majdnem egy évig Bécsben élt úri életet, ki is emelte, hogy „Sok opera; bogár-, ásványvásárlás, muzsika, festés és Bécs bája és szépsége.” várta. A felsorolás mellesleg az érdeklődési köreit is tükrözte. Péczely Attila 1916. május 12-én hagyta el Bécset, és elindult a frontra. A Kárpátokba viszont csak május 25-én érkezett meg, ugyanis Zalában családjával is találkozhatott, és Debrecenben is volt egy megállója, ahol lekéste a vonatát. Hamar átesett a tűzkeresztségen, és a 6. lovas tüzérezred hadapródjaként, 1916. október 3-ától pedig zászlósaként vett részt a Bruszilov-offenzíva megállításában.

 Péczely Attila egyéves önkéntes címzetes főtüzérként, 1915 szeptemberében

Naplójában szinte napi rendszerességgel rögzítette élményeit, amelyek jórészt az események bemutatására szorítkoznak. 1917. február 26-án kapta meg hadnagyi kinevezését, amely végigkísérte a háború során. 1918 februárjában tanulmányi szabadságot kért és kapott, így kezdhette meg az 1918 tavaszi félévében orvosi tanulmányait. Ezek nem tartottak sokáig, mert 1918. május 29-én az olasz frontra kellett mennie. Egysége ekkor már itt szolgált, így 1918. június 2-ára el is érte Campo Vecchio térségét. A III. hadtest kötelékébe tartozott, állása a Hétközség-fennsík északi peremén, az Alternotto-nyergen feküdt. Részt vett az első és a második piavei csatában, 1918. november 3-án éppen visszavonult alakulatával, amikor a Monarchia hadvezetése bejelentette a fegyverszünet aláírását, és itt kezdődik a közreadott naplórészlet.

 A fronton, tüzér hadnagyként

A meglehetősen kaotikus helyzetben Péczely Attila privilegizált helyzetbe került, hiszen tisztként került hadifogságba. Természetesen a leírásnál sok a más korabeli forrásból vagy történeti munkából is ismert elem, miszerint kifosztották, voltak atrocitások, tapintható volt a nemzetiségek, illetve a tisztek és a legénység közötti feszültség, rossz volt az ellátás, a hadifogolytáborokat esetlegesen állították fel. A fogságba esésnél az első pár nap leírása viszont újdonság, mivel a menet során érintett helyek bővítik topográfiai ismereteinket. A szükségszállásokról ugyanis szinte semmit se tudunk. Az első fontos mérföldkőnek Mozzecane tábora számított, amely az olasz 1. hadsereg alárendeltségében működő tiszti gyűjtőtábor volt (a pár legénységi hadifogoly tisztszolga volt). Péczely 1918. november 11-én érkezett ide, miközben a hivatalos kimutatások alapján a hely csak november 12-étől működött, vagyis egy még félkész közeg fogadta. Mozzecane táborát december 19-én számolták fel, addig itt összesen 1057 tisztet őriztek. 1918. december 7-ével (ekkor Péczely már majdnem egy hete elhagyta a helyet) 872 tiszt (köztük 242 magyar) és 147 főnyi legénység (köztük 101 magyar) tartózkodott itt. A magyarokon kívül lengyel, jugoszláv, csehszlovák, német (köztük osztrák), ukrán és olasz hadifoglyokat őriztek Mozzecanéban. Ennek a meglehetősen vegyes összetételű csoportnak a 10-14 napos egészségügyi karantén idejére kellett megoldani az őrzését. A többi nagyobb gyűjtőtáborhoz hasonlóan Mozzecanét is sebtében, 1918. november elején, pár nap alatt emelték, vagyis a hadifoglyokat szükségszállások fogadták. Péczely életkörülményei tehát jónak számítottak, mivel ő tisztként barakkot kapott, míg a legénység inkább fűtetlen sátrakba került. A napló másik újdonsága a végcél, avagy Monopoli. Itt csak 1918. decemberétől fogadtak hadifoglyokat, főleg tiszteket, és nagy számban magyarokat. Péczely Attila az egyik első hadifogoly-szállítmány tagja lehetett, ugyanis 1918. december második felében érkezett ide 700 fő, akikkel teljessé vált a táborlétszám. A Péczely által említett, már-már anekdotaszerű történetek mellett csupán egy információt tudunk a helyről: Monopoliban egy 20 főből álló zenekar és egy 60 fős énekkar alakult, amely a település templomában is közreműködött. Mise után pedig mindannyian a plébános vendégei voltak, és ismerve Péczely zenei tehetségét, valószínűsíthető, hogy ő is szerepet kapott a helyi zenei élet fenntartásában.

Nem tudjuk pontosan, mikor tért haza, valószínűleg erre csak valamikor 1919 nyarán került sor. Itthon először apja birtokán, Kiskomáromban segített a gazdálkodásban és közben befejezte az orvosi egyetemet, praktizálni kezdett. Ekkor már Kodály tanítványaként és egyre inkább barátjaként, valamint Bartók Béla munkatársaként népdalokat gyűjtött. 1928. június 28-án már a fővárosban praktizáló orvosként a rákosszentmihályi római katolikus templomban vette feleségül Ényi Editet. 1930-tól – néhány betege rábeszélésére – Hódmezővásárhelyre költözött családjával és ott praktizált. 1937-ben a Magyar Királyi Honvédség mint orvos-századost reaktiválja és a helyi laktanya vezető főorvosának nevezik ki. 1944 őszén csapatával evakuálják és családjával együtt 1945 áprilisában Klagenfurt mellett angol hadifogságba kerülnek. Az év őszén hazatérnek, Kaposváron „igazolják”, és pár héten belől elfoglalják vásárhelyi lakásukat, újra praktizálni kezd. 1949-ben – visszautasítva az Egészségügyi Minisztérium megbízását, hogy, „kedve szerint” foglalja el vagy a városi kórház igazgatói, vagy a helyi OTBA rendelőintézet főorvosi állását, melyet az MKP-be való belépéshez kötnek – orvosi állásából felfüggesztik és eltiltják az orvosi praxistól. 1950 őszéig csak fizikai munkát vállalhat kizárólag Hódmezővásárhelyen, majd ezt követően, Kodály Zoltán, Erdei Ferenc és Ortutay Gyula együttes fellépésének hatására, az MTA tudóspótlékos alkalmazásában a Szegedi Móra Ferenc Múzeumba nevezik ki, mint néprajzost. Csak 1953-ban kap munkát Hódmezővásárhelyen, mint a Tornyai János múzeumba kinevezett néprajzi osztály vezetője. Innen megy nyugdíjba, 1962-ben. Ezt követően is (1964-ben bekövetkezett haláláig) az MTA külső munkatársa.

Első világháborús naplója a család tulajdonában, tisztázott, tollal írt lapokon maradt fenn. Az írás jól olvasható, néhol érezhető is, hogy utólag szerkesztett bele részeket a szerző. Ennek ellenére az elsődleges forrásokkal szemben kötelező kritika mellett autentikus és hasznos forrásként kezelhető.

* * *

Olasz fogságban

Vajon bele tudja-e magát képzelni a mi helyzetünkbe az, aki nem élte át azt, hogy akkor, amikor nap nap után a leghevesebb harcok ágyúszavát hozta felénk a szél a Sisemol felől, amikor nem tudtuk, hogy összeomlott minden frontunk, csak annyit mondtak, hogy fegyverszünet van, megkezdődtek a béketárgyalások, ki-ki mehet hazájába, véget ért a hosszú, nyomasztó háború, hogy akkor nem volt időnk mérlegelni azt, hogy mit hozhat ránk a béke, csak örültünk, hogy végre elérkezett.

Este kaptuk a parancsot a hadsereg-parancsnokságtól, hogy Trient előtt üssünk tábort. Mindenki vegyen magához egy kézicsomagra való felszerelést, három napi élelmet, reggel a csapatok induljanak meg Trient felé, az olasz kordonnál adják át fegyvereiket és a pályaudvarnál vagonírozzanak be és térjenek vissza hazájukba.

Trient előtt megállapodtunk és kifogtuk a lovainkat, aztán eleresztettük őket, ne jusson olyan könnyen hozzájuk az olasz. Nagy tábortüzeket gyújtottunk és megvacsoráztunk. Aztán összepakoltuk a legszükségesebb holmikat, a többit a legénységnek adtuk. Az embereim híven és fegyelmezetten kitartottak mellettem. Egyetlen rendzavarás, vagy pláne engedetlenség nem fordult elő. Míg más csapatok kutyába sem vették tisztjeiket, sőt a mi ezredünkben pl. a 3. üteg legénysége kifosztotta a tiszti bagage-kocsit, addig az én embereim még arra is engedélyt kértek, hogy a távol levő tiszt urak holmiját maguk közt eloszthassák.

Hogy kissé átlássam a helyzetet, lóra ültem és belovagoltam az olasz kordonig. Két alpini ajánlkozott, hogy vezet. Egy darabig mentem velük, de kissé gyanús volt túlságos szolgálatkészségük, egy kanyarodónál hirtelen megfordultam és faképnél hagytam őket. Lapaine kapitány kiosztotta az ezredkasszát. Nekem már nem jutott elég. Azért visszatértem ütegemhez és a saját részemből fizettem ki a legénység zsoldját. Az üteg iratait és térképeit elégettem.

Még mielőtt lefeküdtem volna, avval szórakoztam, hogy a színes jelzőrakétákat ellövöldöztem. Aztán az országút mellett lepihentem. Egy lovascsapat közeledett hosszú lándzsákkal. Rákiáltottam a vezetőre „Allo, inglesi?” Ez udvariasan köszöntött: „No, cavalleria italiana, e lei?” „Sono ufficiale dell’artigleria!” „Evviva il pace!” és tovább nyargaltak.

November 4.

Elaludtam. Úgy egy óra felé felköltöttek. Nagy álmosan fölnéztem, egy csomó emberem állt körül; vajon mit akarnak? Valami ételfélét hoztak csajkafödeleken, kértek, hogy kóstoljam meg az ő főztjüket. Valami irgalmatlanul nagy barátfüle-féle tésztát tettek elém, amely félig nyers volt, kívül csöpögött a zsírtól. Nagy kínnal legyűrtem kettőt, nem akartam őket jóindulatukban megbántani. Schicht, aki még nem aludt, elmesélte, hogy a tábortüzek mellett formális gyűlést tartottak és hangoztatták, hogy a régi tisztjeik közül egyedül tartottam ki mellettük, s mint utolsó ütegparancsnokukat, akit mindig szerettek, s aki mindig igazságos és jó voltam hozzájuk, valami módon üdvözölni akartak és egyszerű paraszti lelkük úgy gondolta ki, hogy megtraktálnak főztjükből. Igazán meghatódtam ennyi jóság láttára akkor, amikor már körülöttünk a hűtlenség ült orgiákat.

Reggel 4-kor felkeltünk. Az üteget rendbe szedtem és megindultunk a város felé. Amint elértük az olaszok kordonját, kérték fegyvereinket. Átadtuk őket, mentünk az állomás felé. Amint fegyvertelenek voltunk, egyszerre véget ért az udvariasság. Minden olasz katona megállított bennünket. Fegyverkutatás ürügye alatt kiforgatták csomagjainkat. Egyik a villanylámpámat vette el, a másik a lakkcipőmet, ezért aztán hálából az után szaladt, aki a lámpámat bezsebelte és azt visszahozta nekem. Jó cipőért a saját ócska villanylámpámat! Néma megvetéssel tűrtük a megalázó kutatgatásokat, kizsebeléseket. Ez a náció, amely soha győzelmet fegyverrel nem aratott, amely még pár perccel előbb, míg revolver volt az oldalamon, udvariaskodott és meghunyászkodott, most egyszerre hős lett és borzasztó büszkén verte a mellét és – szemtelenül fosztogatott.

Náluk azonban ezerszerte aljasabb volt a trentói lakosság. Ezek fegyvereket ragadtak és ócsárolták, gyalázták, rabolták kivált a törzstiszteket. Egy ezredes vonakodott a derékszíját átadni egy ilyen csavargónak, erre az szó nélkül lelőtte. Mikor ezt egy 82-es székely baka meglátta, nem bírta fékezni dühét, felragadott egy puskát és a puskatussal szétzúzta a gazember koponyáját; igaz, hogy a másik pillanatban öt olasz szurony járta át becsületes szívét, de olyan hős, olyan speciálisan magyar hős volt, hogy nem felejthetem el, amit tett, és névtelen emlékének pár sorral itt adózom.

Alávalóan bánnak velünk, az igaz, no de megyünk haza és pár nap, vagy csak pár óra és túl leszünk a megaláztatásokon. Hiú ábránd! Az egész ígérgetés jól kieszelt csapda volt, melyet az ellenség saját hadvezetőségünkkel egyetértve állított számunkra, s amelybe mi kavarodott fővel belementünk. De hát hittünk, nem képzeltük, hogy ilyen hazug aljasság is legyen a világon. A békében is bíztunk, hiszen Wilson annyi szép ígéretet tett. Mi szegény rövidlátók!

Mentünk nagy csapatban. Ejnye, hiszen nem a pályaudvar felé irányítanak bennünket. Kezdtünk rosszat sejteni. Szemben velünk az olasz csapatok, autokolonnák, ágyúk végtelen sora hömpölygött. Minden ember arca ragyogott a győzelemmámortól. Egy udvarba beterelték a tiszteket. Karpinski azt mondta, hogy nem maradhat velem, mert a tiszteket fogságba viszik, a legénység hazamehet. Hát úgy látszik ezeknek az embereknek a hűsége csak addig tart, ameddig érdekeikkel nem ütközik össze. Rá sem néztem Karpinskira, csak annyit mondtam neki, menjen, többé ne is lássam. De hát mért keresek én hűséget idegen emberek közt. Eszembe jutott az a szegény 82-es székely baka. Kiálltam a kapuba és elkiáltottam magam magyarul: „Ki áll be hozzám tisztiszolgának?” Egy harcsabajszú öreg huszár jelentkezett. Gyerünk öreg, le a komisz mundért, egy finom kamgarn blúzról leszedtük a distinctiót, felhúzattuk az öreggel, az olasz úgyis csak azt nézi finom-e a ruha, akkor tisztnek nézi, és maradhat velünk. Egy német újság került a kezünkbe. Az olaszok Klagenfurtban, hát mi történt?

Elindul a menet Trentóból az ismeretlen felé

Főhősünk pár napi menetelést követően Avióban kerül először hadifogolytáborba. A viszonyok cseppet sem kielégítőek, de legalább ételhez jut. Sok társának erre se volt lehetősége a fogság első napjaiban. A kötelező egészségügyi karantént Mozzecanéban tölti, ahol gyanúsan sokat italoztak, majd Veronán keresztül megindul Dél-Olaszországba.

November 4.

Egyszer csak kihirdetik, hogy autók jönnek értünk, majd – egyszer, és azon megyünk délre, de tisztiszolgát nem vihetünk. Aki azonban akar, mehet gyalogszerrel is. Mi egypáran elhatároztuk, hogy inkább gyalog megyünk, de szolgáinkat nem adjuk le. Egy kétkerekű taligára rakodtunk és megindult a karaván az Etsch völgyén dél felé.

És bizony okos dolog volt, hogy elindultunk, azokat, akik maradtak, még az éj folyamán a trienti lakosság még az utolsó fehérneműjükből is kifosztotta. Egyébként még mindig avval hitegettek bennünket, hogy mivel itt a vasútvonal nagyon el van foglalva, dél felé kell mennünk és majd az udinei vonalon küldenek haza bennünket. Hát csak mentünk, minden kíséret nélkül. ....-ben ittunk egy pohár bort, és lassan haladtunk tovább. Egyszer csak egy csomó autó jött szemben, amerre csak elhaladt, az olaszok őrült evvivázást csaptak. A sofőrök mellett carabinierik. Diaz generalissimus vonult Trient felé. Mivel mi semminemű tiszteletet nem adtunk, az olaszok magatartása kezdett fenyegető lenni, azért hamarosan letértünk az útról és egy szőlőben ütöttük fel éjjeli tanyánkat. Vacsoráztunk és lefeküdtünk. Az olaszok egész éjjel meneteltek Trient felé, ordítottak, a csehek velük versenyt. Még azóta is sokszor hallom álmaimban üvöltözésüket. Már kezdett ránk borulni az a különös lelki állapot, amely később egészen elvette józan ítélőképességünket.

November 5-én

Tovább mentünk Villa Lagarinába. Itt egy darabig vártunk autókra, de aztán betereltek bennünket egy kastélyba és annak a padlásán szállásoltak el bennünket. Gyönyörű park veszi körül a kastélyt, itt sétáltunk. Utolsó konzervjeinket elfogyasztottuk.

November 6-án

Megint tovább küldtek bennünket, kíséret nélkül. Dél felé értünk Moriba, ahol kaptunk fejenként egy fél konzervet és kétszersültet. Egy ház udvarán ütöttünk tanyát, ott főztünk. Aludni aztán felvonultunk a második emeletre, ahol volt még egy ép szoba, az első emelet és a többi rész leomlott, a lépcsőház azért ép volt és mi fel tudtunk menni levegőben lógó tanyánkra.

November 7-én

Két őrt rendeltek karavánunk mellé, de azért még mindig hangoztatták, hogy nem vagyunk foglyok. Két kicsi olasz ment mellettünk feltűzött szuronnyal. A vonalon nem tudtunk áthatolni, úgy össze volt lőve minden. Kénytelenek voltunk a hegyi útnak vágni. Az egyik ház mellett egy ulánus tiszt egy eltemetetlen halottban felismerte egyik bajtársát, aki az utolsó napon esett el járőrben. Mentünk tovább. Átléptük az olasz vonalat és szerpentineken kapaszkodtunk nehéz kordénkkal fölfelé. Borzasztó fárasztó volt a menet. A két őrt dirigáltuk, hogy most megállás, most mehetünk és kezdett fenyegető lenni a magatartásunk. Egyszer csak Simay Cézárral találkoztunk. Szép kényelmesen sétált valami barna rutén bőrkabátban fölfelé, csomag nélkül. „Cézár, mit keresel erre?” Azt mondta, hogy elvesztette a tisztiszolgáját és most csak ballag, maga sem tudja hová, de különben, ha már itt vagyunk, velünk jön. Estefelé egy olasz nehéz üteg állásához értünk. Beszédbe elegyedtünk a tisztekkel. Kisült, hogy ők lőtték ütegünket júliusban a Cengióról és sokat bosszankodtak, hogy nem értek el eredményt. Vacsorát hozattak: rizottót, bizony jól esett, még nem ettünk ma.

Aztán mentünk tovább most már lefelé. Csakhamar lenn voltunk megint az Etsch völgyben. Már nemigen akarózott tovább menni. A két őrt szidtuk, csúfoltuk, ráncigáltuk valami hisztérikus őrülettel. Ezek nem tudták mire vélni a dolgot és nem hogy fegyvert nem használtak, hanem mindent békésen tűrtek, mi meg csak mentünk rikogatva, böködve őket, mint a bolondok. Kivált szegény Angiliszoknak volt mit hallani. Pilcantéban a templom előtt megálltunk és ott egy pár olasz tiszt átvett bennünket. Egypár volt köztük, aki németül is tudott. Az egyik egyszer csak felszólított, hogy kövessem a lakására. Ott aztán kirukkolt óhajával, látta, hogy jó a zseblámpám eleme, adjam neki, ő meg nekem adja a rossz elemét. Igazán szerény kívánság és előnyös csere rám nézve, itt van fogja az egész lámpát és legyen vele boldog, egy honfitársa már úgyis elcserélte jó cipőmet a saját lámpámért, cseppet sem csodálkozom, ha ő meg ilyen cserét ajánl. Úgy látszik ez önöknél nemzeti szokás. Itt a lámpa, ajánlom magamat. Visszamentem a többiekhez, betuszkoltak bennünket egy házba, hoztak szalmát, arra lefeküdtünk, adtak feketekávét, konzervet, kétszersültet, s mikor már lefeküdtünk, olasz főhadnagy barátom bevilágított jól égő zseblámpámmal és megnyugodva távozott, rendben nyugodtunk.

 A pilcantei templom napjainkban
(Forrás: necrologie.corrierealpi.gelocal.it)

November 8-án

Reggel bevásároltunk gesztenyét, fügét, csokoládét, aztán sorba álltunk és átvonultunk az Etsch bal partján levő Avio ([ri]vo sinistro)-ba. Mikor a hídhoz értünk, az őrségen levő olasz szakasz fegyverben szalutált. Ez is hozzátartozott a becsapáshoz, nehogy fogolynak gondoljuk magunkat.

Avióban egy barakktáborban helyeztek el bennünket, itt aztán már összetalálkoztunk a hadtest többi tisztjével. Volt kantin is, ahol mindent vásárolhattunk. Száz koronáért húsz lírát fizettek. Még Trientnél az olasz katonák 100 Koronáért 100 lírát akartak adni, mi annyira tájékozatlanok voltunk, hogy azt hittük, többet is kapunk érte, most aztán leesett az állunk. A tábori látcsövemet eladtam egy olasz őrnagynak 60 líráért, mivel a fényképezőgépemért csak 50-et akart adni, mérgemben szétszedtem.

Ebédre üres levest és egy darabka húst és kétszersültet és bort kaptunk, vacsorára rizslevest. Elég gyenge volt a koszt, de a kantinban mindent lehetett venni, olyan dolgokat, amit a háború alatt nélkülöznünk kellett: narancsot, fügét, szalámit, sajtokat, csak pénzzel kellett győzni.

Unalmunkban kezdtünk rulettezni, baccarat-ozni és pazaroltuk a pénzt.

Este korán lefeküdtünk. A tábor egyes részeiben azonban annyi volt a patkány, hogy kénytelenek voltak patkányőrségeket felállítani; akik tüzes csóvával őrizték a barakkbejáratokat, nehogy a patkányok az alvókon szaladgáljanak keresztül kasul.

November 9-én

A tegnapi életmódot folytattuk. Egy kis baleset is történt a táborban, egy tiszthelyettes belelépett egy szalmacsomóba és egy ott eldobott kézigránát felrobbant és megsebesítette. Különben most már szigorú őrizet alatt voltunk.

November 10-én

Délután sorakoztunk és mentünk a pályaudvarra. Még azonban egy kis cirkusz is volt, elszedték sétabotjainkat, nehogy ilyen veszedelmes fegyverek birtokában még szétverjük az olasz hadsereget. Nyitott és marhavagonokba bezsúfoltak bennünket olyan szorosan, hogy épen csak állni tudtunk és elrobogtunk Verona felé. Szembejövő vonatokon olaszok, cseh és oláh legionáriusok jöttek. Egy cseh hős csapat óriási üvöltözés és szitkozódás közt leköpködött bennünket. Aztán elmaradtak a barbár hordák és a nap bíbor-lilán bukott le az Alpok utolsó nyúlványai mögé, az égre karcsú ciprusok és várromok sziluettjei rajzolódtak és feledve fáradtságot, megaláztatást, itta lelkünk az alkony csodáját magába. Már jó késő lehetett, mikor átmentünk Veronán, mindenütt rakéták, tűzijátékok sisteregtek, ünnepelték a mi bukásunkat.

Robogtunk tovább. Úgy 10:30 óra körül kiszállítottak bennünket. Kofferjeinkkel, csomagjainkkal elindultunk valamerre az éjszakába. Körülöttünk carabinierik dölyfösködtek. Már vagy két óra hosszat cipeltük nehéz csomagjainkat, voltak köztünk, akik spanyolban voltak 39-40 fokos lázzal és összeroskadtak. A carabinierik puskatussal ütötték őket és revolverrel hajszolták őket előre. Egyszer csak megálltunk és vártunk, vártunk, azután parancs jött, hogy menjünk vissza. Visszamentünk ugyanazon vagonokba, ahonnét kiszálltunk és a hiábavaló kirándulás után tovább mentünk. Dossobuono volt annak az átkozott emlékű helynek a neve, ahol ez a kínzás történt velünk és az oroszlánrész az ottani csendőrséget illeti.

November 11-én

Egy marhavagon sarkában kuporogva elnyomott az álom, egymáson keresztül kasul feküdtünk, mert a kimerültség mindnyájunkon erőt vett. Még éjszaka volt, mikor megérkeztünk Mozzecaneba. Ahogy a villannyal gyéren megvilágított utcákon áthaladtunk, megérlelődött bennünk az elhatározás, hogy lesz ami lesz, de ha itt el nem helyeznek bennünket, tovább egy tapodtat sem megyünk. Egy fényesen kivilágított emeletes ház előtt megálltunk. A kapuban csoportokra osztottak bennünket és minden csoport bevonult a szobájába. Persze nem kell okvetlenül szobára gondolni. Volt csoport, amelynek a kapu alja volt a szoba, volt olyan, aki a lépcsőházban kapott helyet. Mindenesetre annyian voltunk egy „szobában”, hogy ha lefeküdtünk, minden talpalatnyi területet beborítottunk. Hoztunk magunknak szalmát az udvarról és lefeküdtünk, kimerülten, fáradtan és aludtunk másnap tízig.

November 12-én

Reggel kávét kaptunk, délre megint üres levest, kis darab húst, bort, kenyeret, néha egy darabka sajtot. Vacsorára rizst vagy makarónit. Ebéd után szalmazsákokat kaptunk. Megtömtük őket és a fal mellé állítottuk őket egymásra, mert este, ha lefeküdtünk, a földön nem volt annyi hely, hogy ki lehetett volna menni anélkül, hogy egymáson ne lépkedtünk volna keresztül. Gondolható, hogy nem volt valami jó levegő, de ez még nem volt minden. Az emelet egyetlen illemhelyét a szobánktól csak egy rosszul záró ajtó választotta el. Reggelre olyan dögletes levegő volt, hogy alig lehetett kibírni. Éjjelre már nem lehetett nyitva hagyni az ablakokat, mert hideg volt.

Délután egy öreg vezérkari ezredes jött szobánkba és helyért könyörgött. Adler hadnagy és Schicht neki támadtak és kidobták. Aztán mikor indulatuk elmúlt, belátták hibájukat, bocsánatot kértek tőle és most már maguk csináltak helyet az öregnek és nagyon figyelmes és előzékeny volt hozzá az egész szoba, annál inkább, mert mindenki sajnálta, eddig kiszolgáláshoz volt szokva, egész ezred (127. gyalogezred) leste parancsát, most mindent magának kellett tennie. Amíg a törzstiszteket el nem helyezték, igyekeztünk gondját viselni. Azonban ruháit sem tudta tisztítani és eltetvesedett. Sőt már ránk is átterjedtek és az a veszedelem fenyegette az egész szobát, hogy megint úgy járunk, mint az orosz fronton. Nagy küzdelem árán sikerült elejét vennünk a kellemetlenségnek.

Két szolgánk, Balogé és az én új öregem még velünk volt. Persze velünk egy szobában aludtak, velünk együtt ettek.

Egész nap hevertünk, sétáltunk a kertben és diskuráltunk.

November 13. – december

Az életmódunk egyhangúságát csak az enyhítette, hogy négyes sorokban, kellő őrizet mellett sétálni jártunk. Mikor kimentünk, mikor hazajöttünk odúinkba, mindannyiszor gondosan leszámoltak bennünket, hogy nem szökött-e el valaki. A vidék teljesen sík, kissé kavicsos a talaj, de elég termékeny. Jól gondozott műutak mellett kis távolságra egymástól kisebb nagyobb községek, villanyvilágítással, üzletekkel. A séták folyamán megengedték, hogy az üzletekben bevásároljunk, s ezt szívesen vettük, mert bent a kantinban minden drágább volt. Különben olasz őreink is állandó kereskedést űztek és csempésztek be mindent. Bájos helyekre vittek sétaútjaink, egy napon Villa Francáig elmentünk.

Vasárnap a templomba mentünk. Volt magyar és német mise. Míg mi egy hangon énekeltünk, addig az osztrákok kiváló négyes kart állítottak össze és gyönyörűen énekeltek.

Már Avióban írhattunk haza, innét is hetenkint kétszer küldhetett mindenki lapot. Postát persze hazulról még nem kaptunk. A nap hátralevő részében kártyáztunk, veszekedtünk. Esténként nagy ivások voltak. A császárvadászok egy este úgy berúgtak, hogy az utcán sétáló olasz tisztek fejére piszkítottak az emeletről. Ezek meg oly gyávák voltak, hogy szólni sem mertek. A magyaroknál is voltak ivások durva tréfákkal fűszerezve, egy olasz kapitány állandó vendégük volt. Ott azonban hála Istennek annyira nem feledkeztek meg magukról.

Különben egész fogságunk alatt akármennyire korlátoztak is bennünket szabadságunkban, inni lehetett, amennyi belénk fért.

Az olaszok megkezdték a leszerelést. Hallottuk a csapatokat elvonulni zeneszóval és annál inkább éreztük rabságunkat. A császárvadászok kitűnő zenei érzékkel ellesték indulóikat és kiválóan utánozták a katonabandát és esténként produkálták magukat.

Most már zsoldot is kaptunk napi 9 Lírát.

Egyébként biztattak bennünket, hogy rövidesen haza megyünk. Ha kérdeztük, mikor, az volt a válasz, hogy: „domani”, holnap, és hittünk is addig, míg meg nem tudtuk, hogy domani mindig annyit jelent, mint sokára, dopodomani pedig soha.

Egyszer csak dec. ...-án parancsot kaptunk, hogy csomagoljunk. Ezen a napon szabad kimenőnk volt a városba. Bevásároltunk és betértünk egy vendéglőbe is (a konyhába), ahol boron kívül fekete kávét lehetett csak kapni. Érdekes, hogy itt Mozzecane vidékén kályhák többnyire nincsenek a szobákban, bár a tél elég hideg, hanem az olaszok egész nap nagy körgallérjaikban járnak és kuporognak a szobákban. A konyhákban szabad tűzhelyen főznek és csupa vörösréz edényük van. A feketét persze olasz szokás szerint „con bagno” szolgálták fel, vagyis a csésze alját is teletöltötték.

Egyébként ezen az estén tizenketten szöktek meg a táborból, az olasz parancsnok nem sokat törődött vele, tudta, hogy úgyis előkerülnek. Egy közülük egy szalmaszállítmányba bújt. Sikerült spanyolban magas lázzal Trientig eljutnia, itt azonban kínzó köhögése elárulta, visszahozták.

Dec...-én

Csomagjainkat autókra raktuk, mi pedig gyalogszerrel megindultunk Verona felé. Villafrancában láttuk azt a házat, ahol a villafrancai békét aláírták. A városnak szép széles egyenes főutcája van, déli végén áll a régi vörös téglából épített, borostyánnal befuttatott erődítmény. Északra a várostól emlékoszlop jelöli azt a helyet, ahonnét II. Viktor Emánuel Ferenc József ellen győzelmes csatáját vezette 1848-ban.

 A villafrancai emlékmű
(Forrás: www.lombardiabeniculturali.it)

Több községen, köztük az átkos emlékű Dossobuonón mentünk át és jól kifáradva értük el Verona falait. Az egész úton egyetlen incidens fordult csak elő. A jugoszlávok zászlókkal, énekelve haladtak a menet élén. Kijelentettük, hogy árulókkal egy csapatban nem megyünk. Kénytelenek voltak elválasztani tőlünk a csapatukat. Veronában átmentünk a híres vörös hídon, egy mezőn álltunk egy ideig. Aztán megindultunk. Nem vettük észre, hogy a magyarokat és németeket külön választották és egy kis magyar csapattal az osztrákok közé kerültünk. Hegyeken át, holtfáradtan tereltek bennünket a város körül és nagy sokára egy erőd kapuja előtt álltunk meg. Lehetett már este 10 óra. Beosztottak bennünket szobáinkba. Lepedővel és vánkosokkal ellátott tábori ágyakat kaptunk, tiszta tágas termekben. Végre tisztességesen fekhettünk.

Itt is volt kantin minden jóval. A kosztunk is jobb volt, mint Mozzecanéban. Reggel a sáncokon sétáltunk. Lent mindent ezüstös köd borított, amelyből csak a karcsú campanilék emelkedtek ki, harangjaik betöltötték zúgásukkal a levegőt. A város morajlása alig jutott fel hozzánk. Nyugatra más erődök látszottak ciprusoktól körülvéve, messzebb délen a síkon fekvő Forte Procolo, körülötte rengeteg ember, csupa fogoly szabad táborban. Megtudtuk, hogy ide kerültek a magyar tisztek. Mikor a köd felszállt, láthattuk alattunk a várost a kanyargó Adige-vel, gyönyörködhettünk a remek kilátásban. Az udvaron régi ágyúk, csak díszek, meresztették fölfelé elnémult torkukat. A bástyák alatt egy régi római amfiteátrum romjai látszottak. Forte Skt. Pietrónak hívták erődünket. A császárvadászok már zenekart is szerveztek, és énekkarunkkal felváltva egy kiugró bástyán hangversenyeztek kiválóan, szépen. December 2-ig maradtunk itt. Azután este átmentünk egy külvárosi pályaudvarra, itt találkoztunk a magyarokkal és hamarosan átszöktünk hozzájuk. Ugyan nem volt sok értelme, mert egy vonatba kerültünk és pedig egy páran szerencsésen II. osztályú kocsiba és elrobogtunk Mozzecane-Mantova-Modena-Ancona irányában.

A monopoli tiszti táborban

A kötelező egészségügyi karantén leteltét követően hősünk elindult végleges őrzési helyére. A tábori kalandok folytatódnak, immár kissé konszolidáltabb körülmények közepette. A kritikus leírás érdekes portrékat is felvillant, rámutat az olasz hatóságok látszat tevékenységére, de Péczely tisztként mégis egy élhető helyzetbe került. A napló Monopoliban végződik, a hazatérésről már nincs benne szó.

December 3.

Faenzánál virradt ránk. Elrobogtunk régi történelmi városkák mellett, Rimininél elértük az Adriát. Fano-Pesaro-Senigallia ősrégi falait megbámultuk. Anconánál esteledett ránk. Másnap nyugat felé az Appeninek ormaiban gyönyörködtünk, az „olasz-csizma” sarkantyújánál a tenger elmaradt, estefelé értünk Bariba. Ahogy a vonatról látszik, modern város, széles utcákkal. Dél felé egy kisebb állomáson magyar fiúk a tilalom ellenére leszálltak és a narancsárus gyerekekkel alkudoztak. Többszöri felszólításra sem foglalták el helyeiket, erre egy renitenskedőt egy olasz katona puskatussal mellbe vágott. Nagy felzúdulás volt erre, az olasz tisztek figyelmeztették legénységüket, hogy az ilyeneket lehetőleg kerüljék, de viszont bennünket, hogy parancsaiknak engedelmeskedjünk. A kocsik elhagyását pedig egyszer s mindenkorra betiltották.

Már egészen délies vidéken jártunk. A vasút mentén olajfa és szentjánoskenyérfák, mandula és egyéb gyümölcsfákkal vegyesen virultak a kék ég alatt, a falvak közelében pedig kőfallal kerített narancsfaligetekből mosolygott a gyönyörű gyümölcs. Minden zöld, minden csupa virág, az ég olyan kék, a házak olyan vakítóan fehérek, mintha cukorból volnának. Nagy, tüskés levelű kaktuszok, mint útszéli gyom szegélyezik a gyümölcsösöket.

Délután Monopoliban szálltunk ki, a bámuló lakosság sorfala közt bevonultunk táborainkba.

Külön a törzstisztek, egy csoport a Casa …-ba, egy a Casa Santába, egy pedig a Casa San Francescóba. Mi a Casa ...-ba kerültünk, elég kényelmesen, nem sokan egy-egy szobába. Itt is voltak tábori ágyaink gyapot vánkosokkal, lepedőkkel. A kolostornak kicsiny udvara volt, narancsfákkal. Mindjárt hozzáláttak asztalosok a tiszti étkező bútorzatának a készítéséhez. Este rizskását és tejkonzervet vettünk és az udvaron tejberizst főztünk magunknak vacsorára.

Több mint egy hónapi herce-hurca után végre nyugalmas, elég tűrhető helyzetbe kerültünk. Nemcsak, hogy magyarok majd mindnyájan együtt voltunk, de még volt ezredünk tisztjei közül is sokan egy táborba kerültünk. A magyar tiszteknek kis töredéke a Casa Santába jutott.

 A Casa Santa, azaz a régi Szent Teréz kolostor napjainkban
(Forrás: www.universofotografico.it)

De nem azért magyar a magyar, hogy sorsával meg legyen elégedve. Akadt egy néhány tiszt, aki a Casa Santába szorult magyar tisztekkel összebeszélt és felbiztatták a tábort, hogy kérjük, hogy minket magyarokat valamennyiönket a Casa Santába helyezzenek át. Kilátásba helyezték, hogy ott sokkal kényelmesebb helyünk lesz, szép nagy udvarunk, és jó bánásmódban lesz részünk. Mi aztán bele is mentünk és mivel az ottani olasz parancsnokot is sikerült megnyerni tervünknek, két napi tartózkodás után átvonultunk a Casa Santába.

Az udvar valóban meglepetéssel szolgált, körülbelül fele akkora volt, mint a C. ...-ban. A szobák elég nagyok lettek volna egynegyed annyi ember részére, úgy azonban olyan szorosan összezsúfoltak bennünket, hogy ágy ágy mellett állott szorosan, csak annyi hely volt minden két ágy között, hogy épen hozzá lehetett férni. S a bánásmód? Erről később.

Azonnal nyilvánvaló lett, hogy felültettek bennünket. De már nem volt mit tennünk, bele kellett nyugodnunk sorsunkba.

Simay Cézárral a 2-es számú szobába kerültünk harminc társunkkal, a legvegyesebb társaság – mint utólag kiderült, sok nem is volt tiszt, jogtalanul viselték rangjelzésüket.

Ha sok szomorúságot hozott nekünk ajándékba egy-egy harctéri karácsony, Akkor is voltak örömteli percei is. Mégis szabadok voltunk, megvolt az összeköttetésünk otthonunkkal, és idegen földön állottunk őrt egész, sértetlen hazánkért.

Monopoli karácsony! Még az emléke is sötét. Egy narancsgally a karácsonyfánk, pár izzó, tüzes gyümölcs rajta. Rabság, elhagyatottság alatta az ajándékok. Hazulról, amióta felbomlott a frontunk hírt nem kaptunk. Azt tudtuk, hogy Magyarországot feldarabolták, de hogyan, kinek az otthonában ülnek idegen rablók? Csupa kérdés, csupa kétség. Leskó százados, Gaál főhadnagy, és még egy páran összekotyvasztottak valami ételt számunkra. Kilenckor megettük ágyunk szélén ülve. Keserűen nyelegettük a makarónit. Aztán szótlanul bebújtunk takarónk alá, olyan félősen, hogy észre ne vegyük, hogy karácsony van. Künt csillagosan ránk borult a langyos, mediterrán éjszaka.

Persze semmi sem tart örökké; a mi szomorúságos karácsonyi hangulatunk is elszállt az átélt, elfeledett nyomorúságok közé, s a fiatal, élni vágyó erő megtalálta örömeit is a rabságban. Megkészült az étkezőnk, kaptunk hozzá felszerelést. Saját magunk, helyesebben egy választott bizottság szerezte be az élelmiszereket és főzött. Leskó bácsit választották meg főkonyha- és ellátásmesternek. Fizetésünkből levonták az olasz kincstár részére az élelmezésért járó összeget, a többit aztán tíz naponként kifizették. Ez a megmaradt összeg ugyan nem lett volna elég arra, hogy a legszükségesebb élvezeti cikkeket beszerezzük belőle. Kölcsönökre szorultunk. Sokan voltak olyanok, akik egész ezredpénztárokat hoztak el, ezektől aztán igyekeztünk szerezni pénzt. Ezt aztán nagyon hamar bezsebelte tőlünk az olasz kantinos.

Az életmódunk a következő volt: Reggel 6 óra után egy kis csészére való valódi (!) feketekávét hoztak az olaszok ágyunkhoz. Akinek volt, tett bele tejkonzervet. ½ 7-kor meghúzták a harangot először felkelésre. ½ 8-kor másodikat harangoztak, ekkor mindenkinek el kellett hagynia a termét. Az udvarban, az étkezőben lézengtünk, ettünk narancsot, potate zuckerot, szentjánoskenyeret, kaktusz gyümölcsöt és sok egyéb csodabogarat. Viszont az olaszok a szalonnát tartották csodabogárnak, amelyet a városkában kizárólag mi fogyasztottunk.

Az étteremben kereskedelmi előadások folytak, sakkoztak. 10 órakor a harmadik csengőszóra szobánként sorakoztunk. A parancsnok: Io kapitány – úgy csúfoltuk, mert az io-t mindig igen hangsúlyozta – megolvasott bennünket, nem szöktünk e meg egy madár hátán, megtartotta szakszerű magyarázatait, hogy ne szemeteljünk, mert magunknak kell összetakarítanunk, mert ő nem tűrheti, hogy egy vitéz olasz katona fogoly tisztek után takarítson.

Ezen önérzetfejlesztő előadások után egészen délig nem volt semmi dolgunk. Délben két csoportba osztva ebédeltünk. Menünkön szerepeltek: zöldség-, lóbab-, rizs- és makaróni leves, lóbabbal és olajjal főtt rizs, sajtos makaróni, konzervgulyás, amerikai húskonzerv felszeletelve, ecet-olajos hagymával, tüskés rája. Hús hetenként kétszer volt, ha jól emlékszem, egész ott létem alatt egyszer volt friss kecskehús és egyszer hal, máskor mindig konzervhúst kaptunk.

Hát még a vizünk! Akváriumnak beillett volna. Ciszternákban fogták fel az esővizet, ebben aztán vízibolhák jártak víg táncot és más apró lények úszkáltak benne. Kis citrom megtette a hatását, mégsem kerültek élve a gyomrunkba. Különben citrom két más fontos szempontból is szükséges volt: egyrészt a víz kellemetlen ízét javította, másrészt mint skorbut elleni védőszer használatát az olasz parancsnokság is előírta.

Bort a kantinban, később az étkezőben is lehetett venni. Egy személyre egy étkezéshez ½ litert volt szabad venni, de az üzlet az olasznál előbbre való volt a parancsnál, bizony vehettünk és ihattunk, amennyit csak akartunk. Ennek aztán sok berúgás és megzavart álom volt a következménye.

Délután, rendesen hetenként háromszor sétálni mentünk őrizet alatt a tengerpartra és az olaszok bámulatára vígan fürödtünk december végén. Séta után többnyire az étkezőben töltöttük az időt vacsoráig. Vacsora után beszélgettünk, szórakoztunk 9-ig, ekkor el kellett hagynunk az étkezőt, ilyenkor mostuk szennyes ruhánkat. 10-kor el kellett oltanunk a villanyt és ránk borult az álom. Másnap kezdődött elölről a program.

1918. december 31.

Amilyen szomorú volt a karácsonyunk, olyan vígan voltunk Szilveszter estéjén. Volt különféle szórakozás, bolondozások, tombola finomabbnál finomabb nyereménytárgyakkal. Az első díj egy hatalmas kosár volt egy üveg pezsgővel, egy üveg Marsalával, tele fügével, naranccsal, szentjánoskenyérrel és más jóval. A többi nyereménytárgy is szép volt, csak az a kár, hogy semmit nem nyertem. Minden nyerőt nagy kiabálással üdvözöltek: „panama-panama!”, volt nagy zsivaj és sok nevetés. A bor fogyott. A zárórát a kapitány 12-ig meghosszabbította, különben ezen a napon olasz tisztet nem is lehetett látni. A berúgottak száma ezen az éjjelen biztosan felment a tábor 80%-ára. Vígan léptük át az új esztendő küszöbét, amelytől szabadulásunkat vártuk.

1919

Az olasz parancsnokság cédulákat osztott szét aláírás végett, amelyben becsületszóval fogadja az aláíró, hogy a táborból meg nem szökik. Megtagadtuk az aláírást, erre beszüntették a sétákat, még a misére is fegyveres őrség jött be velünk a templomba. Ez ellen tiltakoztunk és követeltük, hogy az őrök maradjanak a kapukon kívül.

Tárgyalások indultak meg az olasz parancsnokság és a mi saját parancsnokságunk (Szivér kapitány és Licsek huszár főhadnagy mint tolmács) közt. Végül az olaszok úgy formulázták a cédulát, hogy az aláíró becsületszavára fogadja, hogy a séták tartama alatt nem szökik meg. Mivel ez szolgálati szabályzat értelmében megfogadható, semmi akadálya sem volt, hogy a cédulát aláírjuk és a séták újra megkezdődjenek. Valóban a cédulát nagyobb rész alá is írta, egy töredék azonban azt mondta, hogy olasznak semmit meg nem fogad, megint visszautasította az aláírást. Akik aláírták, azok mehettek sétára, kimenetnél leadták a cédulát, hazajövetnél újra kiosztották. Azért persze, a ki- és bemenetnél megolvastak bennünket, néha ötször is egymásután. Őrök most is jöttek velünk, de csak bajonettel.

Talán egy hétig tarthatott a nyakasok ellenállása, végül maguk kérték, hogy aláírhassák a cédulát. Ez meg is történt, azonban újra puskás őröket rendeltek mellénk. A templomba azonban őr többé fegyveresen be nem léphetett.

Az étkező számára béreltek egy pianínót. Esténként volt egy kis muzsika. Szomorú dolog, de be kell vallanom, hogy 199 magyar tiszt közt nem akadt egy, aki tudott volna rendesen kottáról játszani. Egyik este egy tüzérfőhadnagy a Sicilianát játszotta a Parasztbecsületből. Mellé álltam és kezdtem énekelni. A zsivaj mindinkább csitult, nemsokára néma csendben szárnyalt a hangom, végig a kitűnő akusztikájú termen. A végén tapsorkán. Még egyet kettőt énekeltem. Nagy volt a sikerem. Elhatároztam, hogy valamiképpen rendezek énekestélyeket. Két heti készület kellett hozzá, míg a kíséreteket Meisel főhadnagy utasításom szerint leírta és betanulta (kottánk nem volt). Festettem egy plakátot az első dalest műsorával. Nagy érdeklődéssel leste mindenki, mi lesz. Már első éneklésem óta a tábor elkényeztetett kedvence lettem.

A kitűzött napon zsúfolva volt a terem. Ember ember hátán szorongott. Felhangzottak az első akkordok, halotti csend lett. Aztán megkezdtem. Volt sok taps. Számok közben maga Gaál főhadnagy szervírozott számomra Leskó bácsi parancsára tálcán tojásos konyakot. Kilenckor kellemes hangulatban mentünk aludni.

Nagy eseménye volt táborunknak az első hazai levél megérkezése. Simay kapta. Mindenki érdeklődéssel körülsereglette: mi van otthon? Simay a levél örömére hat liter vörösbort állíttatott az asztalra, ezt négyen, mivel már 9 óra volt és el kellett hagynunk a termet, kiittuk egy húzásra. Egy óra múlva jelentkezett is a hatás, amelyről jobb nem beszélni. Annyit elárulhatok, hogy a szobába fel akartam menni és háromszor gurultam le a lépcsőn az első emeletről a földszintig, míg végre valaki felsegített.

Már Mozzecaneból mindenfelé fordultunk, hogy egyrészt pénz segítséget kapjunk, másrészt jobban helyezzenek el bennünket. Monopoliba meg is érkezett a Hercegprímás úr segítsége: egy csomag Biblia. Ennek is örültünk. Különben az angol biblia társulat mindjárt az első hetekben küldött ide megbízottat és bámulatos olcsó áron elárasztotta a tábort olasz nyelvű szentírás fordításokkal. Néhány kereskedő engedélyt nyert, hogy bent a táborban elárusíthassa holmiját. Ezek voltak aztán a pénzbeváltóink, amely mesterség egyebekben tilos volt. Cipész és szabó is jött be és akinek volt jócskán pénze, elég jutányosan készíttetett ruhát, cipőt magának.

Fogoly legénységet kaptunk szobáink kitakarítására, köztük néhány mesterembert, akik a konyha melletti műhelyükben javították ruháinkat, cipőnket, persze nem ingyen.

Megjelent táborunkban a monopoli-i püspök úr őméltósága két kanonok és a monopoli táborok parancsnokságának kíséretében bíborkalapban, papagájzöld zsinórral. A parancsnok hivatalos katonai jelentést tett neki feszes „vigyázz”-állásunk közepette. A püspök úr kenetteljes olasz beszédet intézett hozzánk a keresztényi türelemről, őrzőinkhez a keresztényi szeretetről, megígérte, hogy mindent megtesz érdekünkben, hogy minél jobb sorunk, minél több szabadságunk legyen és ismét feszes vigyázz-állásunk és az őrség tisztelgése közt elhagyta a tábort. Ígéretei csak ígéretek maradtak. Csupán három papunkat hívta meg egy vasárnap ebédre és ott kilátásba helyezte, hogy fog számunkra egy ünnepélyes misét mondani.

Táborunk parancsnokságát érthető izgalomban tartotta a bari-i hadtestparancsnok úr őexcellenciájának beígért hivatalos látogatása. Napokkal előbb átvizsgálták csomagjainkat, már amúgy is letört végű késeinkből még egy darabot letörtek.

Végre elérkezett a nagy nap. Már nyolc órakor megvolt a szokásos szobánkénti leszámolás.

Sorban állva vártunk. ½ 10 felé Capitano Io azt mondta, hogy még nem jön egyhamar az Excellenza, szétmehetünk, de az udvarban tartózkodjunk. Alig oszoltunk szét, beront a Capitano és ordít: „Attenti!”, persze az olasz vezényszóra senki sem reagált, sőt Licsek főhadnagy, a tolmács igen kedélyesen majd föllökte azt a kis pojácaszerű alakot, aki a Capitano mögött dúlt ábrázattal berontott, s aki nem volt más, mint őexcellenciája a hadtestparancsnok teljes életnagyságában. Nekirontott a kis altábornagy az olasz kapitánynak és ott legénysége és mi előttünk úgy lekapta, hogy az csak irult-pirult. Mi meg nem kis kárörömmel szemléltük a dolgot, hogy Iónak is kijut a prédikációból.

Aztán Licsek jött sorra, hogy mer itt olasz alpini kalapban járni és miért nem tanúsít tiszteletet, Szivér volt a harmadik, megfenyegette becsukással. Ezután haragja már láthatóan lelohadt. Felsorakoztunk. A kis gnóm felállt egy emelvényre. Irtózatos szem- és bajuszforgatások közepette lelkünkre kötötte, hogy ezentúl az olasz vezényszóra is hallgassunk. Aztán elment a szobákat megvizsgálni. Mikor visszatért, szelídebb hangon, de borzasztó gesztikulálással tudtunkra adta, hogy ha jól viselkedünk ő rajta lesz, hogy kedvezményekben részesüljünk. Belátja, hogy ilyen túlzsúfoltság nem emberhez méltó és el fogja rendelni, hogy a tábort két részre osszák. Addig is lesz gondja rá, hogy egy-más kényelmi eszközt küldjön.

Csakugyan pár nap múlva kaptunk is fejenként két széket. Capitano jelezte, hogy ez még nem minden, majd meglátjuk az olaszok humánus bánásmódja még miben részesít bennünket.

Egy napon aztán hatalmas csomagok érkeztek. Az udvar közepén a szalmából kibontottak az egész tábor és az őrség általános derültsége közepette 199 db vadonatúj éjjeli edényt.

Nagy csörömpölések közt általános vígság közepette visszaadtuk a kiváló ajándékot.

Valahonnét szereztünk egy futballt és kibéreltünk egy rétet sétahelyünknél. Most aztán egy részünk futballozott a sétaidő alatt, más rész fürdött, tengeri állatokat fogdosott.

Monopoli

Ebben az érdekes régi városban éltünk bezárva 199 magyar egy kolostorban, a legkülönbözőbb társadalmi állásokból és rétegekből, a legkülönbözőbb ezredekből, az ország legkülönbözőbb vidékéről közös életre kényszerítve.

Természetes dolog, hogy összeütközések az ellentétes embertípusok közt itt, ahol a tulajdonképpeni szubordináció már hiányzott, napirenden voltak.

Részeg oláh és tót néptanítók, tiszti ruhába bújt altisztek goromba, durva viselkedése, műveletlen elemek ízléstelen, otromba társasága sok kellemetlenséget okoztak még olyannak is, aki nem keveredett közibük. A viszonyok alakulása úgy hozta magával, hogy kénytelenek voltunk szűkebb körű társaságokat alakítani, amelyektől minden oda nem illő elemet távol tartottunk.

A mi kis társaságunkba tartoztak:

Dr. Schnur R.6., Dr. Baranyai 15.H.E., Bótz t.l. 15.H.E., Balog Lajos fhdgy. R.6., Jálics Ferenc hdgy. 8.H.E., Szivér szds. 11.W.E., Simay Cézár hdgy. R. 6., Szakal hdgy. 8.H.E., Galgóczy fhdgy. 15.H.E., Dr. Haász Aladár fhdgy. 11.W. E. és én.

Táborunknak valóban volt egy pár olyan különleges emberpéldánya, hogy érdemes róluk megemlékezni.

Egyik díszpéldány volt a rabnóták szomorú-szívű faragója Máthé zászlós. Öles ember, torzonborz szakálla és csapzott haja közt örökké zavart nézésű szemek. Ócska ruha, otromba bakancs.

Valamikor volt egy jegyese, aki azonban elhagyta. Hogy a leány M. üldözéseitől megszabaduljon, azt íratta neki, hogy meghalt. Ez idő óta M. mintha kissé megbomlott volna. Gyalog bekóborolta Erdélyt, útján a legfantasztikusabb esetek történtek meg vele, legalább amint ő elmesélte, feljött Budapestre, beállt hajókra zsákolónak. Itt dolgozott egy ideig, mint egy barom, míg rájöttek, hogy érettségizett ember és valami kis gőzösön másodkapitánynak tették meg. Itt érte a háború, azonban sikerült magát felmentetnie, annál is inkább, mert megint kezdett nem normálisan viselkedni. Végre 18-ban kikerült a frontra a 82-es székelyekhez, pár hónapi frontszolgálatát tiszttársai bevallása szerint nem valami dicsőségesen teljesítette. Közben igyekezett mindinkább bolondnak feltűnni, úgy hogy végül is el akarták küldeni a frontról. Ekkor azonban jött az összeomlás, s a Hétközség síkján való visszavonulásnál egy szakasszal valami önálló vállalkozással bízták meg. Annyira hasznavehetetlen volt, hogy a szakaszvezetője vette át a vezetést, ő pedig csapatától eltűnt és csak a fogságban látták újra viszont.

Egy szobában laktunk. Először azzal tűnt fel, hogy a szentírást olvasta föl hangosan és utána prédikációt tartott. Eleinte szívesen hallgattuk, később úgy tűnt fel, mintha ezáltal népszerűségre akart volna szert tenni, aztán borzasztó kínverseket, ú.n. rabnótákat faragott, ezeket római számokkal címezte és mindenkinek felolvasta. Pár szentjánoskenyérért elmosta a csajkáinkat és minden szolgai munkára vállalkozott. Nemsokára céltáblája lett az egész tábornak, kivált, mikor látták, hogy borzasztóan gyáva. Egyszer valakit megsértett és az elküldte hozzá a segédeit. Ezeknek azt a választ adta, hogy sz... rájuk is meg a felükre is. Elég volt egy papírra egy fekete kezet rajzolni és az ágyára tenni, hogy ne menjen aludni egész éjszaka. Állandóan attól rettegett, hogy meg akarják gyilkolni. Sok mulattató órát szerzett a szobának.

Csernóta hdgy. Illaván a fegyházban volt tanító. Idősebb, beesett szemű, ráncos képű, borotvált tót. Intelligenciája nem állt magasabban, mint egy tehéné. Elmesélte, hogy: „ném is hiné ëmbër, mit këll mutătni tanító urnăk iskolábă gyërëkëknëk. Kell négykézláb szaladgálni dobogón, ugătni, mutatni, hogy’ tesz kutyă, hogy tesz kakas, hogy tesz bika meg tëhén.” Elképzelhatő, milyen épülésére szolgálhatott a nebulóknak, mikor a tanító úr négykézláb, ugatva körülszaladgálta a dobogót. Valóban, „nëm is hinné ember”, hogy ilyen intelligens embert hogyan bízhattak meg gyermekek oktatásával.

Ellopta egy tiszttársa gyűrűjét, erről az olasz parancsnokság is tudomást szerzett és elhatározta, hogy rangjától megfosztva legénységi táborba küldi. Mikor Cs. erről tudomást szerzett, ágyba feküdt, beteget jelentett és egy álló hónapig nem hagyta el az ágyat, míg eltetvesedett, lesoványodott és úgy legyengült, hogy mikor táborunkat feloszlatták, csak támogatással bírt kivánszorogni az állomásra, ahonnét egy szuronyos őr kíséretében legénységi táborba továbbították.

A napló kéziratának digitalizált átírásáért köszönetet mondunk Kirilly Editnek.