Hogy is kezdődött 10 éve?

2020.07.28. 07:25 :: Nagy Háború szerkesztőség

A mai nap 10 éves a blogunk. Szerkesztőségünk ebből a „történelmi” alkalomból megkereste az alapítókat, hogy elevenítsék fel az emlékeikben miként él az indulás időszaka, milyen előzmények után, hogyan is indult el 10 éve az oldalunk. Következzen a blog indulásának története az alapítók szemével. Ezzel is könnyíteni szeretnénk a jövőbeni historiográfiai kutatók munkáját. :)

 
Pintér Tamás alapító, szerkesztő

Egy hónapja tettem fel a blogunk alapítóinak a kérdést, hogy az ő emlékezetükben hogyan él a blogunk 10 évvel ezelőtti indulása. A válasz bizonyos tekintetben egyszerű, de mégsem az. Ugyanazt a jelent is mindenki másképp éli meg. Melyikünké az igazi jelen, az „igazi megélés”? Mindannyiunké? Igen, hisz mindenki a saját szubjektív jelenét érzi valóságnak. S mit tesz az idő ezzel a jelenről alkotott valóságképpel? Hogy lesz a jelenből múlt és „történelem”? A saját esetünkben a blog létrejöttének a története. Én azt gondolom, hogy csak is a sok, esetünkben az alapítók különböző párhuzamos emlékezetének az egészéből állhat össze a közös múltunk. Az idő előrehaladtával az emlékezet rostája, a későbbi események, s mások emlékezetének a hatása egyaránt alakítja a múltról magunkban kialakuló képet. A 10 év egy olyan állomás, amikor már érdemes ezeket az emlékeket leírni és egymás mellé helyezni. Igyekeztem én is összegyűjteni a sajátjaimat.

A blog ugyan 10 éve, 2010. július 28-án indult el, de az alapítók közös története jóval hamarabb kezdődött. Én legelőször Rózsafi Jánost ismertem meg közülük. Az ismeretségünk Négyesi Lajosnak, a csata- és hadszíntérkutatás magyarországi tudományos megteremtőjének köszönhető, aki „táborba szervezte” a szó valós és átvitt értelmében is a téma iránt érdeklődőket. A Jánossal közös első táborunk 2002 nyarán volt az Isonzó fölött, a Mrzl vrh oldalában. Ugyanitt, csak egy évvel később, szintén Négyesi Lajosnak köszönhetően találkoztunk Stencinger Norberttel az az évi tábor előkészítése során. Mindhárman bekapcsolódtunk a Magyar Hadtudományi Társaságon belül akkor létrehozott Csata- és Hadszíntérkutató Szakosztály munkájába. Az Isonzó mentén dél felé haladva először 2005-ben jutottunk el a Kókay László naplójában írt helyszíneket kutatva közösen a Doberdó-fennsíkra, ami az elkövetkező években hármunk fő kutatási területe és a barátságunkat is megalapozó helyszíne lett. A San Martino del Carsóban és a Fajti Hriben folytatott kutatásainkról Rózsafi Jánossal közösen a Hadtörténelmi Közlemények részére is írtunk egy cikket, majd további írások és kötetek következtek.

Hármunk közös történetében és a blog felé vezető úton meghatározó állomásnak tartom, hogy 2009-ben a visintini magyar kápolna átadására felkérést kaptunk a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezetétől egy emlékkiadvány összeállítására. Az alkalminak szánt füzetnél sokkal komolyabb mű született, elkészült a Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című közös kötetünk, ami teljesen új dimenziókat nyitott meg előttünk. Bekerültünk egy olyan „sodrásba”, ami azóta is tart. A kötet hatására rengeteg megkeresést kaptunk az olvasóktól, érdeklődőktől, érintettektől, a területet felkeresni vágyóktól.

Egy ilyen megkeresésnek is köszönhető, hogy 2010 tavaszán a blog alapításában társainkká váló másik baráti társasággal is egymásra találtunk. Rózsafi János keresett meg, hogy egy az általa javasolt tematika és irodalom alapján az Isonzónál járt baráti társaság találkozni szeretne velünk, mert egy hiánypótló internetes oldal létrehozásán gondolkodnak, ami a hozzájuk hasonlóan utazni vágyókat segíthetné. Az első közös személyes találkozásunkat megelőzően hosszasan egyeztettünk egymással mi hárman, hogy mi mit is látnánk szívesen egy ilyen oldalon. Az internet nyújtotta lehetőségek nem voltak ismeretlenek előttünk, hisz én is annak a segítségével találtam rá 2002-ben Négyesi Lajos kutatásaira, s tulajdonképp az interneten találtunk ezáltal egymásra, s a szakosztályunk oldalán is jelentek már meg elektronikus írásaink.

Az első közös találkozásunkra és tulajdonképp a blog megalapítására egy Ráday utcai étteremben 2010. május 26-án, szerdán este került sor. Ekkor dőlt el a blog forma „Örömkatona” javaslatára és a név az én javaslatomra. Eldöntöttük azt is, hogy egy „manifesztumban” foglaljuk össze a blog célját és küldetését. Az alapító ülésen választottuk meg a két szerkesztőt is, Babos Krisztinát és Pintér Tamást, akik a két baráti társaságot is képviselték. Az informatikai háttér biztosítását, a „gépház” feladatait Mamuzsics Péter és „Örömkatona” vállalta. Ugyanezen a napon indult el a Nagy Háború Blog szerkesztőségi levelező listája, amin keresztül még öt éven át tartottuk a kapcsolatot egymással.

2010. május 31-én készítettem el és küldtem meg Babos Krisztina szerkesztőtársam részére a manifesztumunkat, amit a szerkesztők javaslatára az alapítók is egységesen elfogadtak és a mai napig változatlanul érvényes.

 

2010. június 24-én, csütörtökön az akkori munkahelyem Fővám téri irodájában találkoztunk személyesen újra, s ekkor döntöttük el az arculati kérdéseket és az indulás pontos időpontját is. Nagyon be voltunk már zsongva és az eredetileg szeptember 1-re tervezett indulást előrehoztuk a Nagy Háború kitörésének a 96. évfordulójára, 2010. július 28-ára. 2010. július 20-án, kedden újra találkoztunk és a rovatokat, a szerzői információk megjelenését is pontosítottuk. S lassan minden készen állt az indulásra.

2010. július 28-án stílszerűen épp egy csatatérre induló kutatóútról szóló Kimentek a doberdói harctérre… című poszttal elindult a blogunk, amit ezt követően a mai nappal bezárólag 1408 további írás követett. A blog elmúlt 10 éve gazdag történetének a bemutatása szétszakítaná ennek ez emlékező posztnak a kereteit, reményeink szerint erre egy kiadványban lesz majd lehetőségünk.

Rózsafi János alapító, állandó szerző

Gyűjtögettem az emlékmorzsákat, majd elkezdődött sorokba rendezésük. Izgalmas indulás volt. Amikor megjelentek az első posztok, vártuk a visszajelzést, figyeltük hányan olvasták el, milyen a reagálás, hányan „lájkolják”. Aztán gyorsan rohantak az évek…

Ha visszatekintek a blogunk 10 évvel ezelőtti indulására, akkor egy láncszerű folyamat áll össze emlékeimben, amelynek első láncszeme egy telefonhívás volt. Persze ezt a telefonhívást is megelőzték események, de amikor nálam megcsörrent a telefon, akkor kezdődött formálódni az az első láncszem. Még ne szaladjunk azonban ennyire előre, előbb tekintsük át az előzményeket.

Pintér Tamással és Stencinger Norberttel 2010-ben már nyolc év közös terep- és levéltári kutatással teli sűrű év állt mögöttünk. Négyesi Lajos (ma már honvéd ezredes) vezetésével a Magyar Hadtudományi Társaság Csata- és Hadszíntérkutató Szakosztályának tagjaiként jártuk az egykori harctereket. 2005-től kiemelten az Isonzó-frontra koncentráltunk, és szakosztályon belül összeállt a triónk, az „olasz szekció”. Főképpen a Doberdó-fennsíkon lezajlott küzdelmek történetét kutattuk. Eredményeinket nagyon sok előadáson, konferencián igyekeztünk az érdeklődők elé tárni.

Stencinger Norberttel közösen írt könyvünk, a 17-es székesfehérvári honvédek a Doberdón címmel 2008-ban jelent meg a Csatatér útikönyvek sorozat második köteteként, a Honvédség és Társadalom Baráti Kör Székesfehérvári Szervezete kiadásában, Görög István szerkesztésével, Négyesi Lajos lektorálásával. A kötet, amint a sorozat címe is utal rá, útikönyv. Stencinger Norberttel az volt a célunk, hogy az utazó, amikor felkeresi az egykori doberdói harcteret a könyvet kézben tartva segítséget kapjon: hol mi történt, miért ott, és miért úgy, ahogy. Utazzon vissza az időben, hiszen ott áll az egykori védelmi szakaszban, kaverna előtt, vagy temetőben. Mindezt egy ott küzdő gyalogezred harcain keresztül bemutatva írtuk meg. A könyvet a pákozdi Katonai Emlékparkban lehetett megvásárolni, és igen hamar elfogyott.

A fenti előzmények után elkezdem a „láncszemek” összegyűjtését. Mindjárt az első láncszem az a telefonhívás, amelyet Négyesi Lajostól kaptam 2010 márciusában. Lajos elmondta, hogy megkereste őt egy baráti társaság, mert túrát terveznek, szeretnék bejárni az egykori Isonzó-front egyes részeit, így a Doberdó-fennsíkot is. Segítséget kértek, hogy melyik területeket érdemes megtekinteni. Ekkor kapták azt a javaslatot, hogy szerezzék be a doberdói könyvünket és annak a segítségével ismerjék meg, járják be a fennsíkot. Megadta számukra az elérhetőségemet.

A baráti társaságból Babos Krisztina hívott fel telefonon és érdeklődött könyvünk megvásárlásának lehetőségéről. Mivel a Katonai Emlékparkban ekkor már elfogyott a kiadvány, magamnak is csak egy darab volt, Stencinger Norbert tudott egyet átadni.

Azokban az években a szerdai napok voltak a kutatónapjaim a Hadtörténelmi Levéltárban, ezért Krisztával oda beszéltük meg a könyv átadásának helyét és időpontját. Kriszta naplófeljegyzésének köszönhetően erre 2010. március 24-én, szerdán délután 14 óra 30 perckor került sor az intézet portájánál. Persze akkor még „magázódós” találkozó volt. Azért igyekeztem szóban is tanácsokat adni, mit érdemes megnézni, mire vigyázzanak a karszt fennsíkon. És persze ne hagyják ki olasz barátaink San Martino del Carsóban alapított, Gianfranco Simonit által vezetett kis múzeumát megtekinteni!

Kriszta elmondta, hogy a tervezett túrájukra korabeli tábori levelezőlapot is készítettek, és szívesen küldenének egyet a számunkra is a „frontról.” Az elérhetőségemet megadva sikeres túrát kívántam, amelyre április 2–10 között kerítettek sort. A „frontról” megérkezett a tábori levelezőlap is, élménnyel teli út volt a számukra. Ez a történet, mint második láncszem kapcsolódott az elsőhöz.

Magam úgy voltam vele, hogy újabb érdeklődőknek segítettünk. Mint tettük azt nagyon sok esetben az isonzói, doberdói útjuk előtt a hozzánk fordulókkal. Ám 2010. április 20-a körül Kriszta újra felhívott, hogy szeretnének beszélni velem, mert az út során támadt egy ötletük, szeretnék elmondani. A találkozásra április 22-én került sor a X. kerület Fehér úti munkahelyemen a kora délutáni órákban. Babos Krisztina, Mamuzsics Péter és „Örömkatona” jött el a megbeszélésre. Kávézva, teázva hamar megtaláltuk a kötetlen hangot, s az utazás emlékei révén immár közös élmények is összekötöttek bennünket, „egy húron pendültünk”.

Elmondták, hogy sikeres volt a harctéri túrájuk, és sokat gondolkodtak azon, hogy nyitni kellene azok felé, akiket érdekel a Nagy Háború. Erre kiválóan alkalmas lehetne egy internetes újság és javaslatot tettek egy ilyen indítására. Úgy gondolták, hogy a mi kutatási eredményeinkkel és Mamuzsics Péter informatikai tudásával már van egy alap az induláshoz. Kezdésként építeni lehetne az alapítókra, és a fogadtatás határozná meg, hogy hogyan tovább. Sorjáztak a gondolatok, ötletek, javaslatok, gyorsan rohant az idő. Abban maradtunk, hogy tájékoztatom kutatótársaimat, és majd jelentkezem, milyen döntés született. Íme, a harmadik láncszem története.

A Fehér úti megbeszélés után Pintér Tamással és Stencinger Norberttel élénk telefon és e-mail kommunikáció kezdődött. Igyekeztünk átgondolni a javaslatot, egy internetes oldal tartalommal való megtöltésének a feladatait és a továbbfejlődési lehetőségekről is beszéltünk.

Ezek után került sor arra a IX. kerület Ráday utcai étteremben történt megbeszélésre, amikor már elkezdődött az internetes oldal konkrét „alapjainak” a lerakása.

 

Babos Krisztina alapító, szerkesztő

Az én NH blogos történetem (hacsak nem akarok visszamenni a gyerekkorig) 2008-ban Franciaországban kezdődött. Akkoriban erősödött fel bennem az érdeklődés a fotótörténet és a nagy háború, pontosabban e kettő metszete iránt, így kérésemre az az évi utunk Péterrel (a blog későbbi „Gépházával”) Észak-Franciaországba vezetett, ahol a legtöbb állomás valamely I. világháborús emlékhely volt. A sokféle – köztük német – nemzet szépen gondozott temetői, a múzeumokba és a műemlékekhez ellátogató családok tucatjai, a buszszámra érkező brit középiskolás kirándulók tömegei láttán ötlött fel bennem: vajon mi lehet a helyzet azokon a területeken, ahová a magyarokat küldték harcolni és meghalni. És egyébként miért nem jutott eszünkbe, hogy először azt nézzük meg?

Hogy elsőként nem a Doberdóra vagy Galíciába mentünk első világháborús helyszíneket látogatni, annak nagyrészt az is oka, hogy ez az itthon hosszú időn keresztül „elfeledett háború” kevéssé volt benne a köztudatban. Bár – mint később kiderült – egy szűk réteg már járt ki az egykori harcterekre, én mégsem láttam nyomát a „csatatérturizmusnak”, túrabeszámolóknak, a könyvesboltok valahogy nem roskadoztak a témától, és az interneten sem jöttek szembe olyan (magyar) oldalak, amelyek arról tájékoztattak volna, hogy mi minden látható még ma is pl. az Isonzó mentén.

Miután hazajöttünk Franciaországból, már biztos voltam benne, hogy szeretném felfedezni a magyar vonatkozású helyszíneket. Elsőként a Doberdót, amiről azon túl, hogy valahol az Isonzónál kell keresni, kapásból fogalmam se volt, hogy pontosan hol van. Mai térképen nem találod meg (csak egy falut hasonló névvel), ehhez korabeli térképet vagy történeti munkákat kell elővenni. Elkezdtem hát irodalmat keresni, elsősorban mait, amely alapján ki tudnék találni valamiféle túraprogramot. Így jutottam el a Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című kötethez, illetve a szerzők, Pintér Tamás, Rózsafi János és Stencinger Norbert további írásaihoz, amiket nem volt egyszerű megszerezni. Időközben segítséget kaptunk Négyesi Lajostól is, aki akkoriban a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeumban dolgozott. Ismeretlenül is kedvesen fogadott hármunkat, akik az Isonzóhoz készültünk, és nagyon sok jó ötletet adott útravalóul. De az egyik legbecsesebb ajándéka Rózsafi János elérhetősége volt, akivel gyorsan fel is vettem a kapcsolatot. Nemsokára vele is személyesen találkoztunk.

Jánosban egy segítőkész és kedves barátra leltünk, aki rengeteget tudott a Doberdóról, miután társaival sokszor járt ott kutatni. Tőle is sok hasznos tanácsot és infót és egy könyvet is kaptunk, amivel felvértezve már nekivághattunk egyhetes felfedező utunknak.

Elmondhatom, ez az utazás (az azt megelőző szervezéssel együtt) nagy hatást gyakorolt mindannyiunkra. Élményekkel gazdagon visszatérve azzal az ötlettel álltunk elő, hogy a témának szentelt internetes oldalt kellene létrehozni, ahol releváns és gyakorlati információkat lehet olvasni az első világháborúról és annak mai vonatkozásairól.

2010 májusában ismét találkoztunk Jánossal, de ezúttal csatlakozott Pintér Tamás is, akit most végre szintén megismerhettünk. Hát kb. ekkor és ott, a Ráday utca egyik teraszán kristályosodott ki a blog létrehozásának gondolata – „Örömkatona” javaslatára. Két hónappal később a Nagy Háború Blog elindult. Ami pedig azóta történt, valószínűleg mindannyiunk várakozásait felülmúlta. Túl azon, hogy nagyon sok barátságot, ismeretséget, tanulást és lehetőséget hozott magával, a legmeglepőbb az, hogy mindez már 10 éve zajlik. Nem gondoltam, hogy így lesz, de nagyon jó, hogy így lett.

 

Mamuzsics „Gépház” Péter

Több ponton is tudok kapcsolódni az első világháborúhoz. Középiskolásként, ha az osztály elég váratlanul és szépen énekelte el a „Kimegyek a doberdói harctérre…” kezdetű dalt történelemóra elején, akkor volt rá némi esély, hogy az amúgy felelésre szánt idő egy részében kötetlen történetmesélés legyen inkább. Mérnökként, legyen szó űrrakétáról, szuperszámítógépről, esetleg csak egy lövegről vagy adatközpontról, mindig is tetszettek a célirányos és nagy léptékű tervezés eredményei, vonzottak a „nagy vasak”. Csoportos önismerettel foglalkozó segítőként mélyen megérintenek a tömeges traumatizálódás eseményei, és rettentően érdekelnek a közös traumák feldolgozásának kérdései és lehetőségei.

 

E kapcsolódások erősen közvetettek voltak; szerencsés találkozások, jól sikerült beszélgetések és utazások sora kellett ehhez a kimenetelhez. A részletekre nem emlékszem jobban a többieknél, úgyhogy ezt meghagyom nekik, én pedig egyből arra a részre ugrok, amikor már megszületett a döntés a közös munkáról és ennek formátumáról. Gyakorló informatikus lévén nem volt kérdés, hogy a műszaki megvalósítás nálam köt ki, de miután a blogformátumnál magának a megjelenésnek is erős a műszaki kötődése, a dizájnfolyamatban is részt vettem. Az egyszerűség és konzisztencia megtartásának jegyében számos funkciót és látványelemet gondoltam volna elengedni, ezzel azonban a többiek gyakran nem értettek egyet. Hosszas vitákban és szórványos sértődésekben edzettük szerkesztőségünk emberi struktúráját, miközben több hétnyi próbálkozás és kazalnyi munkaverzió a mostani megjelenésünkhöz is elvezetett. Közben pertuba jöttem az üzemeltető támogató csapatával is, és rengeteget tanultam a használt technológiákról is. A mindenkori legmenőbb trendeket már a kezdetekben is csak biztonságos távolságból követő dizájnunk mára kifejezetten retró hatást kelt. Számomra ez a változatlanság része annak az egységnek, ami segített megtartani nemcsak a 10 éve lefektetett tartalomelőállítási és szerkesztési alapelveket, de a közreműködőket is, és bár a blog napi ügymenetében néhány éve már nem veszek részt közvetlenül, továbbra is jólesik így ránézni.

Stencinger Norbert alapító, állandó szerző

Emlékszem, 10 éve még azt sem tudtam, hogy mi az a blog. Az interneten gyakran megfordultam ugyan, de csak hosszas magyarázatok után értettem meg, hogy miért más a blog, mint a honlap. A fentiekből is kiderül, hogy nyilván nem az én ötletem volt a társaságban, hogy indítsunk egy első világháborúval foglalkozó blogot... Amikor azonban felmerült a kérdés, hogy belevágjunk-e, lelkesen támogattam az ötletet és aktívan részt vettem az előkészítő munkákban is. Végeláthatatlan hosszú, ugyanakkor rendkívül érdekes megbeszélések zajlottak Tamásék Fővám téri irodájában: milyen legyen a betűméret, betűszín, a háttér színe, hány poszt legyen hetente stb. Megannyi izgalmas kérdés, amely elvezetett egy számomra ismeretlen világba.

Aztán eljött a várva várt nap és megjelent az első poszt. És vele az első kommentek, amelyek jóindulatúlag figyelmeztettek az írásban elkövetett hibákra. Ezek akkor nagyon bosszantottak és megviseltek, de ma már csak mosolygok rajtuk. Hiszen most már tudom, amit akkor még nem, hogy az egykori kommentelő Pollmann Ferenc volt, akinek az észrevételei egyrészt jogosak voltak, ezt akkor is tudtam, másrészt megtisztelő volt számomra, hogy egyáltalán olvasta a cikket. A kommenteket aztán személyes találkozás követte és számos érdekfeszítő beszélgetés az első világháborúról, ahol többnyire csak passzívan figyeltem és tanultam, és talán még érdekfeszítőbb eszmecserék a másik közös szenvedély a magyar labdarúgás világáról, történetéről.

 

Az első posztot számos írás követte, de azzal, hogy mekkora olvasottsága, ismertsége van a blognak az első Isonzó Expressz útja során 2015-ben szembesültem. Persze, tudtam a számadatokat, hogy mennyien követik nyomon, hányan olvassák, találkoztunk olvasókkal a Kárpát-medence szerte tartott előadásaink során, de az utazáson tapasztaltak minden várakozást felülmúltak. Hatalmas élmény volt, azt gondolom nem csak nekem.

Az eltelt egy évtized alatt Dér Zoltán naplójának közlése során megismerkedtem a szerkesztői munkával is. Nagyon érdekes, izgalmas volt a blog heti menetrendjébe bekapcsolódni, erről az oldalról is részt venni az életében. Megtanulni a határidő tartását, ami bizony szerzőként nem mindig sikerült, blogos jegyzeteket írni, képeket gyűjteni a megjelenő posztokhoz, egyáltalán a szöveg felosztása mind-mind az újdonság erejével hatott és nagy élményt jelentett.

Öröm volt számomra, hogy javaslatom hatására 2014-től a Műhely rovatunkban immár tanulmányokat is olvashatnak az érdeklődök a felületünkön. Számos érdekes és tudományos szempontból értékes írással tiszteltek meg minket a szerzők, amelyek a blog tudományos értékét tovább növelik.

De ez csak három dolog, amit kiemeltem az elmúlt tíz esztendő eseményei közöl, pedig napestig sorolhatnám többit. Ezelőtt tíz évvel hatan kezdtük a blogot, hogy kutatásaink eredményét a széles nagyközönség elé tárjuk. Véleményem szerint már messze túlhaladtuk azokat a célokat, amelyet egykor magunk elé tűztünk. Tartalmas és szép évtized volt – kár, hogy ilyen gyorsan elszállt –, megannyi élménnyel, örömmel, bánattal, izgalommal, de leginkább munkával. Köszönöm mindenkinek, hogy részt vehettem benne!

 

 

Örömmel vesszük Olvasóink véleményét is a blogunkról és az elmúlt 10 évről. Megoszthatják ezt velünk itt kommentben, vagy akár bővebb, a szerkesztoseg kukac nagyhaboru.hu e-mail címünkre küldött levélben. Nem kívánunk semmiféle műfaji, tematikus, vagy terjedelmi korlátot felállítani, az egyes hozzászólások lehetnek néhány mondatosak és jóval bővebbek is, egyedül annyit kérünk, hogy az 5000 karaktert ne haladják meg. Az írásokból közölt válogatást a tervezett emlékkötetünkben is megjelentetjük.

8 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr3316080438

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

MTi 2020.07.28. 12:48:27

Erőt, egészséget és persze kitartást a folytatáshoz, bajtársaim!

PollmannFerenc 2020.07.28. 13:03:06

(Ne) pihenj! Folytasd tovább!

pasztorl92 2020.07.29. 08:11:11

Én és az NHB.

2014 nyarán nagy szerencse ért, kb. 100 000 Ft –tal rövidítettem meg a Szerencsejáték Zrt-t. Ha már fortuna csókot hintett felém úgy döntöttem, hogy „élményre” költöm ezt az összeget. Befizettem egy utazási iroda Isonzó emlékútjára. (Erről Kerényi Éva szerző beszámolót is írt, mely olvasható volt a blogon. 2014. októberében jelent meg a cikk.)

Az utazás helyszíneit már jól ismertem a blogról, aminek ekkor már olvasója voltam. Az utazás egyik szakmai vezetője, a blog szakértője, Rózsafi János volt, aki nagyon szakszerűen és fogyaszthatóan adta elő az itt harcolt magyar(országi) ezredek történetét. Az út végeztével abban maradtunk, hogy tartjuk a kapcsolatot, mely ekkor heti email váltásokban merült ki, segítségével egyre jobban beleástam magam az I. világháború és szűkebb környezetem történetébe.

2015-ben indítottam be az ő tapasztalatai, javaslataim alapján a helytörténeti kutatásaimat, kezdetben a régi Borsod vármegye, majd Zemplén és Heves felé nyitottam. (A jövőben pedig tervezem Abaúj és Gömör irányába elmenni.) János közbenjárásával néhány rövidebb, hosszabb poszttal ekkor már jelentkeztem a blogon is. Mindezen felbuzdulva és János javaslatára 2015-ben felvételiztem az egri Eszterházy Károly Egyetem történelem szakos bölcsész képzésére. (Ekkor még főiskola volt.) Itt sok kiváló tanártól tanulhattam, köztük volt/van Bartók Béla a blog szintén állandó szerzője, szakdolgozatom konzulense akinek iránymutatásai, tanácsai sokat segítenek a mai napig is. (Nagyon kedveltem még Pap Józsefet és Makai Jánost is. A fiatalabb generációból Borbély Zoltánt és Fábián Mátét.)

Ahogy a tanulmányaim és helytörténeti kutatásaim haladtak, egyre több és több helyen jelentek meg rövidebb, hosszabb munkáim, néhány felkérés is érkezett, hogy beszéljek ezekről. Előadásaimmal így jutottam el a helyi általános iskolától, könyvtárakon át a Miskolci Egyetem lejtős tereméig, ahol előttem Négyesi Lajos, utánam Bartók Béla adott elő. Mindezek nyomán ma már nem jelent gondot emberek elé kiállni és beszélni. Közben érkezett a felkérés Tamástól, hogy szeretné, ha a blog állandó szerzői közé lépnék, amit azóta is igyekszem meghálálni posztjaimmal. Vannak ami sülnek, vannak amiket jobbnak éreztem, mint amit az olvasottság hoz, de hát ez egy ilyen szakma.

Ha összegezném a dolgokat, hova jutottam el a blog és szerkesztőinek támogatásával:

- Több mint 70 cikk/poszt/tanulmány/kiadvány/ismeretterjesztő olvasmány, melyből 15 NHB poszt.

- Több mint 20 külföldi tanulmányút: Lengyelország, Szlovákia, Szlovénia, Olaszország, Erdély, Horvátország. (Egyszer még Ukrajnába is áttévedtem Medyka [Przemyśl mellett], de egy ukrán katonai járőr visszavonulásra kényszerített.)

- ~20 ismeretterjesztő előadás.

A blogról a kedvencem (és szerintem sokunké) Kovács György naplója, továbbá nagyon kedvelem Takács Róbert szerző stílusát, mind szóban, mind írásban.

Végül legnagyobb eredményemet is szeretném megosztani a blog olvasóközönségével. Történt, hogy egy ismerős tanárnő felkérése alapján 7 osztályosoknak meséltem utazásaimról, inkább érdekességeket bemutatva, mellőzve az évszámokat és a „kikivelmiérthogyanésvesztettünk” gondolatmeneteket. Az utolsó diám az ilyen típusú előadásoknál mindig könyvajánló. Javaslok a klasszikusokat (Remarque, Somogyvári) és a „centenáriumi vonal” szülöttjei közül is. Ilyenkor ez egész jó záró slidenak, nagy eredményeket még sem vár az ember. Az Y sem nagyon, de a Z generáció meg főleg nem olvas. Valamilyen új felfogás szerint abban az évben a diák választott, hogy mit akar kötelező olvasmánynak, leállt az iskola a Kőszívű ember fiai, Légy jó mindhalálig vonalról. Amikor a magyar tanár bekérte az olvasónaplókat 2 Nyugaton a helyzet változatlant és 2 Virágzik a mandulát kellett leosztályoznia. Az érdemjegyekre már nem emlékszem, de itt talán nem is a számszerűsítés a lényeg.

Ez az én sztorim, csak négy jégkorong mérkőzést megfogadtam döntetlenre....
Pásztor Levente

janos900 2020.07.31. 06:29:02

Nagy Háború blog jelentősége számomra

Évtizedek óta játszom hadtörténelmi korszakokat és eseményeket (csaták-ütközetek) feldolgozó un. terepasztalos hadijátékokat. A Nagy Háború nagyon sokáig, nem érdekelt különösebben, a magyar vonatkozásai meg abszolute nem. A dolog 2009-ben változott meg, amikor Londonba költöztem és beléptem egy brit hadijátékos klubba ahol hetente más-más korszak csatáit játszottuk újra. Hatalmas volt a kínálat, de valami egyedi színnel én is hozzá akartam járulni ehhez a szivárványhoz. Keresni kezdtem egy témát, amit mások nem játszottak, hogy egy igazán egyedi korszakot dolgozzak fel. Ez lett az első világháború, annak is a nyugati frontja a brit hadsereg harcai. Számtalan naplót és visszaemlékezést olvastam, mert engem a hétköznapi emberek háborúja érdekelt, a közkatonától a századosig bezárólag, a frontkatonák, élete és csatái. A brit hadseregről, angolul olvasottak kezdték megváltoztatni a véleményem a korszakról. 2011-ben olvastam el az első magyar naplót, Mészáros Vilmos visszaemlékezéseit, majd 2012-ben Péter barátom ajánlotta a figyelmembe a Nagy Háború blogot és Hary József naplóját, azóta vagyok rendszeres olvasó, és a blog hatására végül mi is felültünk 2019-ben az Isonzó Expresszre, az utazás hatalmas élményt adott. Sőt hazafelé még rögtönzött előadás keretében a saját blogomat is bemutathattam az utastársaknak. Az elmúlt években a Nagy Háború blog és a magyar naplók megismertették velem a korszakot és egyben megváltoztatták a hozzáállásomat is. Számomra a Nagy Háború blog bebizonyította, hogy 1945-től kezdődően a XX. századi Európa legnagyobb katasztrófáját és benne a magyarok szerepét, eddig agyon hallgatták és félremagyarázták nekünk már az iskolákban is. Feledésre ítélt korszak volt egy csomó hibás sztereotípiával a fejekbe, aztán jött ez a blog ami elkezdte bemutatni és emberközelibbé tenni, a múltunk egy fontos darabját. A legjelentősebb hatását én abban látom az alapítvány munkájának, hogy közérthetően kommunikál, és a turisztikával kombinálva élő élményt ad, ezzel mindenben segíti a hagyományok és az emlékek ápolását. Minden magyar történelmi korszaknak kívánok egy ugyanilyen alapítványt és blogot.

Fosca 2020.08.01. 21:25:46

Nekem a blog adta az inspirációt arra, hogy a elkezdjem nagyapám hadiútját és olasz hadifogságát kutatni. Aztán később, már a falu 376 hadba vonult honvédjét, aztán a hősi halottakat, a hazatérteket, majd a tágabb rokonságom tagjait, az ismerősök, ismeretlenek, barátok nagyszüleit, dédszüleit. Amikor ezt elkezdtem nem gondoltam, hogy a net ilyen tág lehetőségeket fog nyújtani a számomra és azt sem, hogy ennyi szállal kötődhetünk ehhez a háborúhoz. A kíváncsiság és az ősök iránti tisztelet nem engedi, hogy abba hagyjam.
Rengeteget köszönhetek a blog alapítóinak, akik mindenben segítettek és segítenek. Különösen dr. Stencinger Norbert, az ő Érdi lapban 7 éve megjelent írása volt a fertőző "vírus", amit azóta én is igyekszem tovább adni!

Hungryhorse 2020.08.03. 10:09:36

Kiváló blog!
Sok erőt, kitartást és jó egészséget kívánok a folytatásához!

BartókBéla 2020.08.05. 13:18:57

Mindig azt szoktam mondani a diákoknak, hogy a történelem iránti érdeklődés a család és a szülők ősei iránti érdeklődéssel kezdődik. Aki őriz néhány emléktárgyat nagyszülei vagy dédnagyszülei ifjúságáról, már meg van fertőzve a 20. századi magyar történelemmel. A blog munkatársai és olvasói között többen vannak, akiket a családkutatás vitt el a Nagy Háborúhoz és ez semmi máshoz nem hasonlítható energiát, szenvedélyt adott nekünk, ahogy ezt Pintér Tamás, Rózsafi János is meg tudná erősíteni.
A blog és az az alapítvány különlegességét éppen az adja, hogy a személyes történeteket, az egyszerű emberek emlékeit, naplóit, fotóit, élményeit kiválóan tudja beleilleszteni nagyobb hadtörténeti összefüggésekbe, amikor az érintett személyek hadiútját bemutatja.
2014-ben fogadtam el először Pintér Tamás meghívását a felvidéki katonatemetők meglátogatásához és hamarosan megismertem a kiválóan felkészült kollégákat, Takács Róbertet, Stencinger Norbertet, Rózsafi Jánost, Babos Krisztinát is. Azóta már volt szerencsém az Isonzó Expressz több járatán szerepelni, ami magas szakmai színvonalával országos hírnevet vívott ki magának.
Köszönöm, hogy résztvevője lehetek ennek a küldetésnek, és további sok sikert, élményt, kitartást,hivatástudatot kívánok a blog alapító munkatársainak.

BálintFerenc · http://nagyhaboru.blog.hu 2020.08.07. 21:33:58

Legalább még egyszer ennyit! De inkább többet! :)

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

Könyvajánló

Szentgál 

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Adó 1%

Művészek a háborúban 

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról