Gépházunk még 2008-ban járt az egykori Somme-i harcok színhelyein, és nagyjából a blog indulása óta írta a következő posztot az ott szerzett élményeiről és tapasztalatairól. Érdekes megfigyeléseket tett, amiből még érdekesebb tanulságokat lehet levonni…

Sose érdekelt különösebben az első világháború. A középiskolában teljesítettem a penzumot, de ennyi, egyebekben nem kifejezetten hozott lázba. Persze tudtam, hogy kedvesemet annál inkább, de nem fogtam gyanút, amikor a 2008. március közepére tervezett utazásunk célját („bárhová, ahol meleg van”) hirtelen irányváltással Észak-Franciaországra módosította. Egy kis Brüsszel, egy kis középkori Franciaország, egy kis óceánpart, ja és egy kis első világháború, majdhogynem mellékesen. Végül is a bárhová nekem elég, a meleghez nem ragaszkodtam, úgyhogy beleegyeztem. Aztán ahogy ültünk a brüsszeli repteret a várossal összekötő vonaton, és a bánatos ég alatt az előző éjjel leesett hó foltjait bámultuk, felmerült, hogy pontosan miért is nem volt jó az a Lisszabon vagy Madrid, de akkor már késő volt…

Brüsszelben töltöttünk egy napot, majd autót béreltünk, és nekiindultunk a Meuse völgyében. Az ütemterv meglehetősen szoros volt, így egy-egy helyen nem sokat tudtunk időzni. Útba ejtettük Charleville–Meziéres-t, ahol egyrészt megnéztük a Rimbaud Múzeumot, másrészt leszámoltunk a franciákkal kapcsolatos egyik legfontosabb előítéletünkkel, miután egy helyi erő nemcsak megmutatta, merre van a múzeum, de az esőre való tekintettel el is kísért minket egy darabon, megosztva velünk esernyőjét. Az egy kis középkor kategóriát Chaumont, Laon és Troyes városával teljesítettük, mindháromnak viszonylag épen fennmaradt és/vagy nagyon szépen rendbe hozott középkori óvárosa van.

 Chaumont óvárosa a szomszédos domb felől

Laon egyik sétálóutcájában furcsa dologra figyeltünk fel: egy könyvesbolt utcára néző három kirakatablakának egyikét minden látható ok nélkül teljes egészében az első világháborúnak szentelték.

 Könyvesbolt Laon óvárosának egyik utcájában

Benéztünk (naná!), ha úgy tetszik, ráhangolódásként, és belül is azt tapasztaltuk, hogy szép nagy teret szenteltek a témának (az általunk látott összes többi könyvesboltban is, teszem hozzá). Kiadványok elképesztően széles választékát kínálták, megannyi igényes kivitelű darabot a legkomolyabb szakirodalomtól kezdve a könnyebb műfajokon át egészen a főleg képeket tartalmazó albumokig. Komoly veszélybe került a túra hátralévő részének költségvetése, de bevásároltunk, már csak a hihetetlenül igényes, nálunk igencsak nehezen hozzáférhető minőségi képanyag miatt is.

 A túra egyik célpontja: a Somme-i csaták helyszíne, Albert és Péronne környéke

 A Somme völgye autóstérképen

A következő napon aztán tényleg belecsaptunk a lecsóba a Péronne-i múzeummal. Azzal kezdeném, hogy tőlünk nyugatra valahogy tudnak múzeumot csinálni. Az ember jó érzéssel megy be (a belépti díjat leszámítva), odabent releváns dolgokat lát, és amikor kijön, úgy érzi, kapott valamit.

Megpróbálom körülírni, mire gondolok itt. Kezdetnek például voltak ablakok. Nagyok. Viszont az üveghasználat itt meg is állt. Következésképp a kiállított tárgyak nagy része természetes fényben fürdött, és lehetett őket látni. Nem a saját magam vagy szpotlámpák tükörképét, hanem a tárgyakat. Mindenféle maszatos üvegtárlókban kiállított darabokkal ellentétben ezekhez közel lehetett kerülni, viszonyt lehetett velük létesíteni. Óriási befogadói élményt jelentett a „de hisz ezeket akár meg is lehetne érinteni” felismerés, amitől persze rögtön működni és hatni is kezdett az egész. Ami még nagyon érdekes és újszerű volt (kicsit morbidan hangzik, de nagyon stílszerű is), hogy minden egyenruha a földre volt kiterítve. Ja, és végül, de semmi esetre sem utolsósorban a múzeum ajándékboltjában kifejezetten kúl dolgokat lehetett kapni.

 „Tárlók” a Péronne-i első világháborús múzeumban
A galéria megnyitásához kattintson a képre!          

A tárgyi tudás felfrissítése és a lelki felkészülés után elindultunk a Somme völgyében vívott csaták összes fontos emlékhelyét egyetlen útvonalra felfűző Circuit du Souvenir-en. Néhány kisebb eltévedés után rájöttünk, hogy ezen a környéken gyakorlatilag semmilyen úton nem lehet úgy megtenni 1 kilométert, hogy ne találkozzunk valamilyen temetővel. Akkor még elmondhattam, hogy gyerekkorom kötelező köreit leszámítva nem túl sok katonatemetőt láttam, így érthetően újdonságként ért a dolog. Sok is volt, a legtöbbjük elég nagy is volt, és az a rengeteg egyforma fejfa önmagában is meglehetősen nyomasztóan hatott, az után meg különösen, hogy észrevettem: a legtöbb temető bejáratánál vagy központi részén külön sírkő jelez még néhány száz vagy ezer ismeretlent is.

 A Circuit du Souvenir

 Német katonai temető Rancourt-nál

 Szántóföldek közé ékelődött katonai temető Ovillers-la-Boisselle mellett

A temetők nagy része egy adott náció katonáinak nyughelyéül szolgál, amikből – az antanthatalmak gyarmatain toborzott zászlóaljaknak köszönhetően – igen sokféle volt. Ami azonban mindegyikben közös volt, az a rendezettség. A Loire-völgy kastélyait ha nem is megszégyenítő, de azokkal összehasonlítható igényességgel nyírt bokrok és gyep, hófehér sírkövek. Mindegyik kövön olvasható a név, de a temető bejáratánál, zárható fülkében nyilvántartási könyv is volt szinte mindenhol.

 Katonai temető Guillemont közelében

A fontos helyszínek nagy temetői mellett néhol komolyabb emlékhelyeket is kialakítottak, ahol meg lehetett tekinteni az ott szolgálatot teljesítő egységek történetét is. Ezek némelyike teljes értékű múzeumként működött, sok és jó anyaggal, több teremmel és rendes személyzettel. Ezek közül a Beaumont–hameli kanadai emlékhely maradt meg nagyon bennem.

Beaumont–Hamelt mindenképpen meg akartam nézni, mert ott állítólag „épen hagyott lövészárkok” vannak. Ezek végül is csalódást okoztak, mert az „épen hagyás” azt jelentette, hogy nem csináltak velük semmit, következésképp annyi volt az egész, hogy a fűvel szépen benőtt réten látszott néhány hupli, amikbe – ha eléggé akarta valaki – bele lehetett látni a lövészárkok cikk-cakkjait. Valami mástól viszont leesett az állam.

 A beaumont-hameli „lövészárkok”

Gyanús volt, hogy a múzeum személyzete kifejezetten fiatal, és mindegyikük kifogástalanul beszél angolul. A franciákkal kapcsolatos egyik előítéletemmel néhány bekezdéssel feljebb már sikerült leszámolnom, a nyelvismeretükkel kapcsolatos azonban időről-időre újabb megerősítést nyert. Hamar kiderült, hogy az említett fiatalok tulajdonképpen Kanadából jöttek, és önkéntesként vannak itt néhány hónapig, amit a valamelyik ottani minisztérium szervez. Nem győztem csodálkozni, hogy minden tekintetben átlagos, egyetem plusz-mínusz néhány éves fiatalok hónapokra elutaznak egy óceánnal arrébb lényegében ingyen dolgozni, de látszott rajtuk, pontosabban a sorok között el is mondták, hogy ők bizony piszok büszkék a két emberöltővel korábban itt harcoló őseikre, és ezért akár az önkéntes munkát is vállalják.

 A Somme-nál eltűntek emlékhelye Thiepvalban

A Somme-völgy egyik legnagyobb, kilométerekről látható építménye a harcokban eltűntek tízezreiről megemlékező thiepvali, főleg angol „érdekeltségű” emlékhely, ahol komolyabb múzeumot rendeztek be. Az emlékmű mérete és az egyforma, fehér fejfák által elfoglalt terület nagysága egyaránt döbbenetes volt. A múzeum parkolójában két angol rendszámos busz is állt, valószínűleg ezek hozták azokat az osztálykirándulókat, akiktől a kiállításon mozdulni is alig lehetett. Tumultus, lökdösődés, kiabálás – biztos mindenki látott már múzeumba behajtott tinédzsereket, vagy emlékszik saját osztálykirándulásos élményeire. Ugyanúgy nem lehetett velük bírni, ugyanúgy rágyújtottak stikában a melléképület takarásában, és minden más szempontból is teljesen normális osztálykirándulóknak tűntek. Egy dolog nem illett csak bele a képbe. Fürtökben lógtak a számítógépes terminálokon az elektronikus nyilvántartást böngészve, a billentyűzetet sikerrel magukhoz ragadókat a többiek egymást túlkiabálva próbálták rábeszélni, hogy mégis inkább az ő családnevükre keressen rá előbb, ne a másikéra. Szemmel láthatóan nagyon is közük volt ehhez a réginek tűnő témához.

 Lövészárok-jelenetek az Albert-i Musée Somme 1916-ból
A galéria megnyitásához kattintson a képre!                      

A környéken töltött utolsó napunkon még megnéztük az Albert-i Somme-múzeumot és az arrasi Wellington-kőbányát, majd úgy gondoltuk, hogy ránk fér egy kis levezetés és lazítás az óceánparton. Ahol természetesen azonnal beleütköztünk a 2. világháború mementóiként ott rozsdálló partvédelmi erődökbe…