A Fossalta Maggiore-i osztrák–magyar katonai temető története

2019. október 12-én az olaszországi Fossalta Maggiore településen megindító nemzetközi megemlékezés zajlott. A Piave keleti partján található faluban állomásozott 1918-ban Szombathely házi ezrede, a cs. és kir. 83. és a részben ebből létrejött 106. gyalogezred. Itt alakította ki temetőjét is, amiben emlékművet is emelt. A temetőt ugyan később felszámolták, de az emlékmű a helyén maradt. 100 évvel később a környéken kutató magyar szervezetek érdeklődésére a terület olasz tulajdonosa és családja is fontosnak gondolta, hogy az emlékművet saját költségén felújítsa. Az avatásról mi is beszámoltunk, a temető és az emlékmű történetét Christian Patres olasz történész írta meg a számunkra.

2019. október 12., Fossalta Maggiore. A nyár mintha nem akart volna teret engedni az ősz előhírnökeinek. A nap fényével és melegével kényeztette a venetói vidék csöndjében megbújó falucskát. A templomtéren már minden készen állt: egyenruhák, zászlók és jelvények, néhányuk történelmi, mind tökéletes rendben, készen a felvonulásra. Közvetlenül mögöttük az Olaszországot, Ausztriát és Magyarországot képviselő polgári, katonai, illetve egyházi méltóságok. A menetet az összegyűlt lakosság zárta le. Az egyeztetett jelre a menet rendezetten elindult a közeli ligetbe.

(Fotó: Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány)

Mintha a hely és az alkalom szentségét tartanák tiszteletben, a léptek zaját elnyelő puha gyepen halkan haladt a menet, és a lombkorona nyílásain keresztül már látszódott is a célja. A földterület sarkában, egy kisebb kiemelkedésen, amelyet a helyiek „mutera”-ként emlegetnek (a helyi nyelvjárásban ez mesterséges dombot jelent) messziről feltűnt a Fossalta Maggiore-i osztrák–magyar katonai temető halotti emlékművének fehér kontúrja.

A menet úton az emlékműhöz
(Fotó: Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány)

A műemléknek helyet adó földterület tulajdonosának megrendelésére pár hónappal korábban elkezdték a műemlék helyreállítási munkálatait, amelyek befejezését ünnepelte a menet. A munkálatok a történelmi javak megőrzését célzó modern szemlélet jegyében elvégzett konzerváló helyreállítást takartak, amely során kijavították az idő okozta repedéseket, eltávolították a lerakódásokat, de az emberkéz okozta változtatásokhoz nem nyúltak. Az emlékmű csonka piramis formájú, amelynek a tetején egy keresztet helyeztek el. A kereszt szárainak találkozásánál a „Károly Csapatkereszt” felirat olvasható, amelyről a későbbiekben részletesen is lesz szó. Egy fedetlen fejű, összekulcsolt kezű katona támaszkodik a talapzatnak, sisakját maga mellé helyezte.

(Fotó: Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány)

Pár évvel ezelőtt, miközben egy, a piavei front hátországában található falvakról szóló munkán dolgoztam, elkezdtem érdeklődni kifejezetten ezen műemlék iránt, amelyet hosszú ideig az emberek szeme elől elrejtve, névtelen száműzetésre ítéltek.

A rendelkezésre álló információk valóban szűkösek voltak, és két rövid utalásból álltak, amelyek a történész Eugenio Buccio 35 évvel korábban írt könyvében olvashatóak: ezek egy falusi öregember, Marcello Tinazzi emlékei, akit gyerekként a megszállók az emlékmű építésére köteleztek.

„[…] 16 éves volt, amikor a megszállás végén az osztrákok felépítették az emlékművet. Az olasz ellentámadás megakadályozta ennek befejezését, a magaslat lábánál eltemetett hősi halottak – a saját sír kiváltságában részesülő tisztek és a tömegsírban eltemetettek – neveit tartalmazó tábla felrakását, akiket a háborút követően máshova temettek át. […] A szobrász katona volt, és vele tájszólásban lehetett beszélni, mert Triesztből származott. […] Ekkor Marcello Tinazzi hirtelen feláll és megfog egy rozsdás táblát, amelyet a »mutera« lábánál talált. Egyedül ennyi maradt az osztrák katonai temetőből. Nehézkesen kisilabizálom a vasba vésett feliratot. Az 1918. június 15-én elhunyt Karl Anderka, a 148. tüzérezred tisztjelöltjének sírjáról származik.” (Eugenio Bucciol: A pranzo da Gigi Puppin. Treviso, Marton Editore, 1984.)

Ez utolsó sorok téves olvasata alapján terjedt el az a vélekedés, amely szerint az emlékművet a fiatal cseh tüzér számára emelték. E félreértésnek ma is sokan adnak hitelt, habár a legfrissebb kutatások egy teljesen eltérő történetről tanúskodnak.

Akkoriban nem ismertem a Visegrádi Szent György Lovagrend magyar egyesületet, Fossalta Maggiore-i látogatásaikat és kutatásaikat. Kezem közé került viszont Doromby József könyve. Ez a szöveg mifelénk ismeretlen, de a munkámhoz kulcsfontosságúnak bizonyult. A 83. és a 106. ezred emlékeit összefoglaló kötet 168. oldalán fellelhető az emlékműnek a befejezést követően készült fényképe. Vagyis inkább valami olyasmié, amely két hangsúlyos különbséget leszámítva nagyon hasonlít a műemlék általunk ma ismert formájához.

A kép Doromby József említett kötetéből

Az első, leglátványosabb eltérés a katona feje, amely teljesen más, mint a mostani, miközben a második, nem kevésbé fontos különbség a talapzaton tisztán olvasható „I.R. 83” szövegben rejlik. Először kételkedtem is, hogy ugyanarról a dologról volt szó. A fénykép aláírása egy, a „Piave töltésén felállított emlékmű”-ről beszélt, miközben Fossalta Maggiore ettől körülbelül hat kilométerre fekszik. A hasonlóság viszont döbbenetes volt: a talapzat formája, a kereszt díszítése, a szobor mérete és tartása... mind egyezett. Emellett nem tűnt túl valószínűnek, hogy egy hasonló építményt emeljenek a folyó töltésén, vagyis a front legelső vonalában, amelyet folyamatosan lőtt az olasz tüzérség. Mellesleg sohase olvastam hasonló műemlékekről arrafelé. Az összes kétséget megoldotta a pár oldallal korábbi szövegrészlet:

„Meg kell itt emlékeznünk ezredünk közszeretetben álló, fáradhatatlan hőslelkű tábori lelkészének, Holler Konrád bencésrendi tanárnak, az elesett 83-as hősök emlékének ápolása terén kifejtett kegyeletes munkásságáról. Mint minden olyan állásban, ahol ezredünk hosszabb időt töltött és sajnos, nagyszámú hősi halottat temetett el, úgy itt is példás gondossággal elrendezett temetőt létesített. Segítségére jött ebben az utolsó állásban ezredünk egyik tartalékos tisztje, Elischer hadnagy, polgári foglalkozására nézve szobrászművész, akivel együttesen egy műkőből készült igen művészies emlékoszlopot állítottak fel a Fossalta Maggiore-i 83-as temetőben. Az emlékmű, amely bizonyára még most is fennáll, október közepén készült el. Akkor még nem gondoltuk, hogy oly rövid idő múlva ott kell hagynunk a »Vitam et sanguinem« (életünket és vérünket) felírású emléket.” (Doromby József: A volt Cs. és Kir. 83-as és 106-os gyalogezredek története és emlékkönyve: a történeti részt írta: Holóssy János, Budapest, 1934. 162.)

E mondatokban megtaláltam a választ az összes kérdésemre: milyen célból és mikor emelték az emlékművet, illetve ki volt az alkotó.

A műemlékhez vezető következő látogatásom során megállapítottam, hogy a szobor fejét másféle betonból formázták, mint a testét, és a nyak magasságában tisztán látszódott az illesztési pont. Nem tudni ki, mikor és milyen célból okozta a sérülést. Az utóbbi években valószínűleg senki se vette észre az eltérést, amelyet az eredetit ábrázoló felvétel hiányában nem is lehet könnyen észrevenni. Mi történhetett? Legvalószínűbb feltételezésem, hogy egy dühös gesztus állhatott a háttérben valaki részéről, akivel szemben az ellenséges megszállás éve során erőszakot és visszaélést követtek el. Avagy egy fiatal és a korából fakadó túláradó felelőtlenség állhatott az öntelt gesztus mögött. A fej biztosan elveszett: vagy apró és már megmenthetetlen részekre törött, vagy valaki elrejtette. Amikor a kár kijavításáról döntés született, helyére egy fiatal, kifejezéstelen tekintettel maga elé néző arcot formáztak meg, így viszont már nem kapcsolódott tartalmilag a témához a társai sorsa felett lehajtott fejjel, keserűen merengő katona motívuma.

Az emlékmű 1918-ban a felavatását követően
(Horváth Lajos hagyatékából Horvay Tibor jóvoltából)

Jobban körülnézve, a talapzaton se látszódnak már az eredeti dedikációs szöveg betűi, amelyeket elnagyoltan átjavítottak. A vállon hordott puska csöve, a mű egyedüli fém része se maradt meg. Ezen felül még kisebb-nagyobb javítások figyelhetők meg.

Nyilvánvaló, hogy a műemléket nem csak egy személy, hanem egy teljes ezred, a 83. gyalogezred emlékére emelték.

A k.u.k I.R. 83 (kaiserlich und königlich Infanterie Regiment 83 – császári és királyi 83. gyalogezred) 1883. január 1-én alakult meg, Szombathely környéki katonákkal egészítették ki, akik 50%-ban magyar, 30%-ban német, 15%-ban szlovén és 5%-ban horvát nemzetiségűek voltak. 1918 februárjától, a császári és királyi hadsereg átszervezése során a 83. gyalogezred III. és IV. zászlóalja, a 76. gyalogezred III. zászlóaljával alkotta az új 106. gyalogezredet, amelyet Lehár Antal, az ismert zeneszerző, Ferenc testvérének a parancsnoksága alá rendeltek. A későbbiekben a 106. gyalogezredbe olvadó 83. gyalogezred a háború első éveiben a keleti és a szerb fronton tevékenykedett, és csak 1918 tavaszán, az 1918. júniusi offenzíva előkészítése során érkezett Olaszországba. Eleinte Vazzola di Piave környékén állomásozott, és részt vett a csata első szakaszában, amikor a Grave di Papadopolinál harcolt. Június 18-án áthelyezték Buscóba és Fossalta Maggioréba, hogy támogassa a Piave alsó folyásánál zajló támadást, amely látszólag nagyobb sikerrel kecsegtetett. Két nappal később Salgaredánál vonták őket előre az első vonalba, ahol leváltották a támadás első napjától folyamatosan harcoló, és ezért kimerült csapatokat. A támadás kudarcát követően, az elkerülhetetlen eseményekre várva, a 83-asok a háború utolsó napjaiig a területünkön állomásoztak. A döntő Vittorio Veneto-i csatában a harmadik hadseregünk előretolt csapatai által üldözött Lehár 1918. október 31-én az utolsó, dicsőséges védekező harcok során vezette csapatait a Livenza bal partján, Motta magasságában. Fedezte a visszavonulását, így sikeresen hazavezette ezredét és elkerülte a hadifogság szégyenét.

Az emlékmű 1918-ban a felavatását követően
(Horváth Lajos hagyatékából Horvay Tibor jóvoltából)

A műemlék különleges eleme a kereszten olvasható felirat: ez egy idézet az I. Károly osztrák császár (IV. Károly néven magyar király – a szerk.) által 1916. december 13-án, a koronázása után pár héttel alapított kitüntetés szövegéből, a „Károly Csapatkereszt”-ről. Ezt a kitüntetést azok kapták meg, akik legalább 12 hét frontszolgálatot teljesítettek, és részt vettek legalább egy csatában. Az érmét cinkből készítették, talpas keresztet ábrázolt, amelynek a szárait körbeöleli egy babérkoszorú. Hátoldalán ez a felirat olvasható: „GRATI PRINCEPS ET PATRIA CAROLVS IMP. ET REX (A hálás uralkodó és haza – Károly – császár és király). Előlapján, a kereszt felső szárán a magyar és osztrák koronákat ábrázolták, amelyek között található egy „C” betű (C, mint Károly). Középen olvasható a „VITAM ET SANGVINEM” (életünket és vérünket) felirat, és az alsó száron pedig római számmal az érem alapításának dátuma: MDCCCCXVI (1916). Ez az érem az egy évszázaddal korábban, I. Ferenc császár által alapított kereszt mintájára készült, amelyet a Napóleon elleni felszabadító háborúkban küzdő katonáknak adományoztak. A latin mottó még régebbi hagyományokat idéz, és Mária Terézia 1741-es, pozsonyi koronázásához kötik; ekkor a magyar nemesek, szablyájukat kirántva tettek esküt életük és vérük feláldozására Mária Teréziáért: „Vitam et sanguinem consecramus! Moriamur pro rege nostro Maria Theresia!”.

A 83. gyalogezred hősei ma Fossano Maggiorétól távol nyugszanak. A többi frontszakaszhoz hasonlóan rögtön a harcokat követően összegyűjtötték a holttesteket a gyakran templomok, és katonai kórházakká átalakított épületek közelében kialakított alkalmi temetőkben. Fossalta Maggiore és a környező települések, Chiarano, Piavon, Rustignè, Motta di Livenza, Salgareda stb. esetében se történt másként. Marcello Tinazzi is megemlékezett arról, hogy a holttesteket a háború végét követő években exhumálták. A kisebb katonai temetők rendezése során ugyanis a holttesteket a polgári temetőkben a nekik külön fenntartott parcellákba szállították. 1943 júliusában, a második világháború kellős közepén a Bécsi Hősi Halotti és Hadisírügyi Központi Felügyelőség irányítása alatt vették kezdetét az újabb exhumálások. Az új célállomás Padova megyében a cittadellai temető volt, ahol akkoriban Olaszország legnagyobb nem olasz katonákat összpontosító temetőjét alakították ki. A munkálatokat akadályozta, de nem állította le a szeptember 3-ai fegyverszünetet követő zűrzavar, amely hamarosan úrrá lett országunkon. Az idő által elkoptatott és elszíneződött táblákat nehezen lehetett érteni, így a Fossalta Maggiore-i polgári temető kapcsán a nyilvántartás csak bizonytalan írással és hiányosan sorol fel párat a 83-as halottak nevéből:

Mások az „olvashatatlan név” felirat mögött rejtőzhetnek, amely feltűnik néhány síron.

A cittadellai temető nyilvántartásában a fentiek közül csak tíz név szerepel [őket jelöli a * a táblázatban]. Valószínűleg a testeket azonosító cédulák közül sok elveszett a holttestek szállítása és áttemetése során.

Visszatérve a Fossalta Maggiore-i emlékmű fényképéhez Doromby József könyvében: a képfelirat szerint 1934 májusában ennek egy másolatát felállították Pinkafőn (a mai Pinkafeld Ausztriában, a magyar határ mellett). Ez a nyom vezetett el a távoli testvéremlékmű felfedezéséhez.

A pinkafői emlékmű avatási ünnepsége
(Forrás: commons.wikimedia.org)

Pinkafőn a szoborcsoportot egy a későbbiekben a 83. gyalogezred veteránjai kezdeményezésére Rehparknak nevezett füves réten állították fel. A megbízást újra Hans Wolfgang Elischer szobrász kapta, aki a Fossalta Maggiore-i emlékmű mintájára, de ezúttal bronzból készítette el azt, amely szerinte az „imádkozó harcost” ábrázolja. A talapzat feliratán ez olvasható: „A 83. és 106. gyalogezred hősi halottainak a társaiktól”.

Koszorúzás a pinkafői emlékműnél a felavatásakor
(Forrás: commons.wikimedia.org)

1934. július elsején, az emlékmű felavatásán nagy tömeg vett részt, köztük számos intézményi, vallási és katonai személyiséggel, mint például Lehár vezérőrnaggyal.

Az emlékművet 1945-ben, a második világháborút követően lerombolták, majd Johann Wagner kormányzó, az ezred korábbi harcosának felszólítására 1959-ben az önkormányzat újra felállította.

1996 közepén áthelyezték a „Josef Turba” laktanyába, amely a 83. gyalogezred 1917 augusztusában kinevezett utolsó parancsnokának a nevét viseli. Ahogy Lehár a 106-osokat, úgy vezette ő is haza a 83-asokat a Vittorio Venetót követő pusztító visszavonulás során. Itt július 6-án avatták fel újra, amely a 83. gyalogezred utódjaként működő 19. zászlóalj ünnepnapja.

A laktanyát 2014-ben felszámolták, helyén ma lakóházak állnak. Az emlékmű viszont a helyén maradt, egy szépen gondozott téren, amelyet épületek vesznek körbe.

A pinkafői emlékmű napjainkban
(Fotó: Deák Szonja)

Fossalta Maggiore és Pinkafő mellett a 83. gyalogezred katonáinak Szombathelyen is emléket állítottak. Merkly Ferenc helyi szobrász alkotását a Szent István park bejáratánál, a Kálvária templomhoz vezető út mellett állították fel és 1931. május 3-án avatták fel.

A szombathelyi emlékmű avatása 1931-ben
(Horváth Lajos hagyatékából Horvay Tibor jóvoltából)

A szobor egy magyar katonát ábrázol, aki hősiesen szembeszáll a veszéllyel, jobb kezében egy gránátot tart, a másikban pedig a vállának támasztott zászló rúdját. A lába előtt álló oroszlán is a bátor lendületet jelképezi. A talapzaton Vörösmarty Mihály hazafias költeményének [a Szózatnak] egy sora olvasható: „Még jőni kell, még jőni fog”. Pár éve kiegészítették két márványtáblával, amely az ezred csatatereit sorolja fel. Fossalta Maggiore is szerepel közöttük.

Az emlékmű napjainban
(Forrás és további képek: https://www.kozterkep.hu/13707#)

2019. október 12., Fossalta Maggiore. Miután a menet elérte a fás liget enyhe emelkedőjét, a résztvevők felsorakoztak a műemlék előtt és kezdetét vette az ünnepség. Az egymást követő hivatalos beszédek közül meg kell említeni a Vas megyei kormánymegbízottét, Harangozó Bertalan úrét. Hosszú és megindító felszólalásában kiemelte mennyire fontos ma hazája számára, hogy megemlékezzen a háborúban elesett, és a hazától távol eltemetett fiairól, illetve ápolja emléküket, amelyre évtizedeken keresztül a kommunista diktatúra miatt nem kerülhetett sor. A mostani polgári társadalom egyik legszebb vívmánya, hogy olaszok, magyarok és osztrákok összegyűlhettek, és megkoszorúzhatták azt az emlékművet, amely a hősiességet, illetve a háború által okozott fájdalmat és gyászt ábrázolja.

A település vezetőjének és Vas megye kormánymegbízottjának a kézfogása az emlékmű előtt (Fotó: Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány)

Megható volt, amikor Wolfgang Wildberger ezredes, az osztrák Fekete Kereszt szervezet képviselője átadta az arany fokozatú érdemérmet Maurizio Coledan úrnak, a terület tulajdonosának, azon helyreállítási munkálatok megrendelőjének, amelyre a Kulturális Javak Felügyelőségével együttműködésében került sor.

A terület tulajdonosa, a jobb oldalon áló Maurizio Coledan úr az osztrák hadisírgondozó szervezet elismerésének az átvételét követően
(Fotó: Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány)

Coledan úr, a műemlék építésén 100 évvel korábban dolgozó Marcello Tinazzi unokája láthatóan megrendülten idézte fel családja tiszteletét az összes háborús hősi halott iránti keresztényi kegyelet eme jelképe iránt, és újította meg elkötelezettségét, hogy ezt megőrizze az eljövendő generációk számára.

Szerző: Christian Patres

Fordította: Juhász Balázs

Az eredeti olasz nyelvű cikk: „VITAM ET SANGUINEM” - La storia del cimitero austro-ungarico di Fossalta Maggiore