„A Nagy Háború véget ért, a távoli harcterekről vezető szövevényes, idegen utakon magyar katonák hosszú menetben békésen vonultak és reménykedtek, hogy szeretteiket rövidesen magukhoz ölelik. Egyikük sem gondolta, hogy névtelenül kerülnek egy idegen ország tömegsírjába.” – 1918 őszén a balkáni front összeomlása után az Ohridi-tó mellől haza induló és a tengeri hajóút során kitört tűzben szerencsétlenül járt m. kir. 162. népfelkelő gyalogdandár tragédiájának, s halottaik Split melletti Sustipan temetőben nyugvó későbbi sorsának a történetét Szedlár Rudolf délvidéki helytörténész küldte meg a számunkra.
A kezdet: Bulgária összeomlása és a központi hatalmak haderejének a visszavonulása, a flotta átadása és a fegyverletétel
Az antant Szalonikinél összevont balkáni hadserege, amely görög, francia, szerb, angol és olasz katonákból állt, 1918. szeptember közepén Macedóniában a Vardar folyó nyugati részén áttörte és kettévágta az 500 km-es bolgár védvonalat, amely az Adriától a török határig hatolt. A bolgár katonák rongyosak, kiéhezettek voltak, harci moráljuk a mélypontra süllyedt, ezért a harcteret elhagyva hazaindultak.
Kormányuk szeptember 29-én fegyverszünetet kért és kapott, egyben kapitulált, ami megkönnyítette a szövetségesek mély behatolását Szerbiába, Niš és Belgrád irányába. Ezzel a lépéssel az összeomlott bolgár főseregtől elvágták az Ohridi-tó mellett állomásozó mintegy háromezer, többségében magyar katonából álló osztrák–magyar egységet.
Ausztria–Magyarország 1918. október 2-án megkezdte Albánia kiürítését a tengeren át, míg az Ohrid melletti 162. gyalogdandár két nappal később kapta meg a visszavonulási parancsot és indultak el a Monarchia déli hadikikötője, Cattaro felé. Vezetőjük Sréter István ezredes (1867–1942) volt, aki később hitelesen írt a történésekről. Szerinte érezni lehetett a háború közeli végét, a központi hatalmak összeomlását és az antant győzelmét.
Sréter István altábornagy, 1920-ban honvédelmi miniszter
(Forrás: wikipedia.org)
Sréter István kötetének a borítója
1918. október 31-én IV. Károly császár és király parancsára Horthy Miklós ellentengernagy, a Monarchia haditengerészetének főparancsnoka, a teljes hadiflottát átadta az újonnan alakult Jugoszláv Nemzeti Tanácsnak.
Georg von Trapp, a császári és királyi haditengerészet egyik legsikeresebb tengeralattjáró parancsnoka Az utolsó tisztelgésig – Egy osztrák–magyar tengeralattjárókapitány történetei című kötetében így emlékezett vissza a flotta utolsó napjaira: „Aztán ránk tört október 30-a. Őfelsége a császár és király megbízásából száraz szavakkal közlik: a teljes haditengerészet, az úszó flottaeszközök és minden szárazföldi berendezés átmegy a jugoszláv állam tulajdonába. A nem délszlávok számára fennáll a lehetőség az új zászló alatt továbbszolgálni. Mindenki mást tartósan szabadságolnak. A Bocche-ban a végleges, teljesen előírásszerűen végrehajtott átadásig a szolgálatot a szokásos módon kell folytatni. Az a hír járja, hogy a délszlávok ennek ellenértékeként három hadikölcsönt vettek át. Senki sem tudja, hogy a délszlávok egy államot alkotnak-e majd a Monarchián belül, vagy sem. Minden esetre az átadás a császár parancsára történik, ezért a hajókat és a tengeralattjárókat nem süllyesztik el.
A »jugoszlávok« most [a] haditengerészet főurait játsszák régi bajtársaikkal szemben, akiknek ezzel alaposan elveszik a kedvét attól, hogy továbbszolgáljanak náluk, pedig igencsak nagy szükség lenne itt rájuk. Egyetlen hajó, egyetlen torpedóhajó sincs olyan állapotban a következő napokban, hogy kihajózzon. A telefon is éppen, hogy csak működik. A császári parancs a legénységre mindenütt ugyanúgy hat: egyszerűen csak haza akarnak menni. Csupán a vezérkar és hivatásos altisztek fogják fel a helyzet tragikus mivoltát. Látják, ahogy közeleg a teljes nyomor. Egy havi fizetés, egy takaró és tizennégy napi konzerv-ellátmány, ennyi a búcsú a sok szolgálatban és háborúban eltöltött év után.”
November 3-án Padovában Ausztria–Magyarország teljhatalmú megbízottja, Weber gyalogsági tábornok aláírta a fegyverszüneti szerződést az antant megbízottja, Pietro Badoglio altábornagy előtt. 11-én a fegyverek elcsendesedtek, a háború véget ért.
A visszavonuló 3000 fős magyar haderő útközben szétvált, 2500 tagja az albán és montenegrói hegyeken át vezető gyalogmenet után, november 10-én megérkezett a Risano, melletti Vitoglavba, ahol leltárba vették a felszerelést és a fegyverzetet, amelyet a délszlávoknak kellett átadni. Ezt 13-án és a következő napon megtették, de az átadott tüzérségi ütegekről, lovakról, kocsikról és személyes fegyverekről a szerbek csak formális elismervényt adtak, pénzt nem.
Napokkal később, 19-én, megérkezett az egykori M. Kir. Adria Tengerhajózási Részvénytársaság Báró Kemény gőzhajója Risanóba. A háború végén a Monarchia összes hadi és kereskedelmi hajója a győztes antant birtokába került, így lett a Báró Kemény teherhajó parancsnoka egy fiatal francia hajóskapitány. Természetesen a közönséges szolgálatot továbbra is az Adria és Lloyd társaságok matrózai látták el.
A Báró Kemény gőzhajó Fiumében 1910 körül
(Forrás: hajoregiszter.hu)
A Báró Kemény mellett az Amphitrite teherszállító gőzhajót is kirendelték a „magyar csoport” Fiuméba szállításához. A Báró Kemény már sérülten érkezett Risanóba, mert az egyetlen működő hajócsavar egyik szárnya törött volt. November 20-án 2600 ember és a tisztek behajóztak. A szerb katonák feltolakodtak a Báró Kemény fedélzetére és követelték a tisztek oldalfegyverét és a látcsöveket. A fiatal francia tengerésztiszt erélyesen közbelépett és letessékelte a követelőzőket, mondván: „A hajón Franciaország parancsol!”
A tragédia
Déli 12 óra körül elindult a hajó, amely Teodóban megtöltötte a szénraktárait. Kumbornál horgonyt vetett és ott éjszakáztak. Másnap a horgonyfelszedés nehézsége és a hibás hajócsavar miatt a hajó késve indult el. A hideg idő és a fém hajótest mély vízbemerülése miatt a katonák fáztak a fedélzet alatti raktártérben, ahol faforgácson és deszkákból összetákolt, hevenyészett emeletes ágyakon pihentek, tüzet raktak, hogy éjszakára kissé felmelegedjenek.
Almissa környékén kora reggel nagy riadalom támadt abban a hajórekeszben, ahol tüzet gyújtottak. A faforgács lángra lobbant és meggyulladtak a deszkaágyak. A fedélzet alatt hatszáz ember tartózkodott, akik most az életüket mentve, riadtan, fuldokolva, egymást lökdösve, törtek ki a hajórekeszből. Az égési sebektől jajveszékelő katonák lármája miatt a keletkező zűrzavaron csak nehezen lehetett úrrá lenni. Odalenn pokoli tűzvész dühöngött. A tűz elől menekülő emberek a hajó egyik felébe tódultak, amitől a hajó félrebillent. A fiatal francia kapitány harsány hangon igyekezett úrrá lenni a pánik felett és rövidesen megkezdődött az oltás. A szivattyúk működése mellett az épségben maradt magyar katonák is segédkeztek a mentésben, azonban mindez nem sokat segített a féktelen tűz oltásában. A rekeszben szenet és fát is tároltak, ami olyan hevesen égett, hogy a hajó vas oldala is kezdett áthevülni.
A hajóskapitány elrendelte, hogy deszkákkal és nedves vásznakkal fedjék le a rekesz kijáratát. Látta, hogy az odalenn rekedteknek nincs menekülési lehetőségük, de a hajót és az életben maradt katonákat meg kell menteni. A tűzvész olyan nagyméretű volt, hogy minden résen lángok csaptak ki. A nyílás elzárása is hevenyészett volt, amit a kapitány és néhány beosztottja teljesen lefedni szándékozott. A rendszertelenül odarakott deszkák és a nedves pokrócok megigazításán dolgoztak, amikor a súlyuk alatt beszakadt a tákolmány. A kapitány, a hajó zászlósa, az első gépész és két honvédtiszt lezuhantak a tüzes mélységbe és bennégtek.
A honvédeket vezénylő ezredes parancsára a nyílást sikerült lezárni, miközben a szivattyúk pumpálták a vizet és a füstölgő hajót a korábbi magyar kormányos irányította Spalato felé. A tűzvész oka sosem derült ki. Spalatóba déli 12-kor érkeztek meg, ahol a kikötő tűzoltósága nagy vesződséggel másnap sikeresen eloltotta a tüzet. Százhuszonhatan hiányoztak. Több mint kétezer katona a Szent Péter mólón tolongott, útjukat a jugoszláv katonaság elállta, élükön egy korábbi osztrák–magyar tiszttel. Mögöttük a kíváncsi lakosság érdeklődéssel nézte a fejleményeket.
Szerb csetnikek Splitben 1918-ban
(Forrás: kamenjar.com)
Tudósítások a tragédiáról
A spliti Novo Doba (Új Korszak) napilap 1918. november 23-án Súlyos szerencsétlenség a tengeren címmel közölte az olvasókkal, hogy előző napon az Adria társasághoz tartozó – a Kotori-öbölből Split felé tartó Báró Kemény teherhajón – tűz ütött ki. Amikor a hajó a kikötőbe ért, a Szent Péter mólónál kikötött, ahova a helyi tűzoltók és a szerb katonaság azonnali beavatkozása során a tüzet sikerült megfékezni. A gőzhajón kb. 2500, többségében magyar katona és tiszt tartózkodott, akik az albán és makedón frontról hazatérőben voltak Rijeka felé, amikor reggel 9 óra körül a hajófar rakterében, ahol a katonák a hideg elől menedékbe húzódtak, tűz ütött ki. A raktérben valamennyi angol szén és faáru volt felhalmozva.
Jacques Atger fiatal párizsi hajóskapitány elrendelte a raktér fedélzeti nyílása lefedését, amelyhez bükkfadeszkákat és átnedvesített ponyvákat használtak. A nyílás lefedése közben a megégett deszkákon tartózkodó Atger parancsnok, M. Boinot francia gépész, a bakari Čuljak kadét, a rijekai Kumbratović első gépész és az ezred két tisztje alatt a fedélzet beszakadt. Mindnyájan életüket vesztették.
A tüzet az esti órákban sikerült megfékezni és eloltani. A felszálló füstben kivehetők voltak a megszenesedett holttestek, de a hajótestbe senki sem mehetett le a forróság és a tömérdek izzó parázs miatt. A holttestek halmaza azokból az emberekből állt, akik végigszenvedték a lövészárkokat és kéznyújtásra voltak a hazájuktól és szeretteiktől, most pedig szörnyű kínok közepette vesztették életüket.
A legénység életben maradt tagjait két hajón szállítják el Rijekába. A fiatal francia kapitány számára a tisztek a helyi őszi virágokból kötött koszorút vásároltak.
A napilap 200 áldozatról számol be, ami igazolja Sréter ezredes feljegyzéseit, aki azt is megemlítette, hogy a több mint 60 súlyosan sebesült katonáját a jugoszlávok további gyógykezelésre a városi kórházba szállították. Mivel a mólót senki sem hagyhatta el, megbízható polgárokkal koszorút vásároltak és tiszteletből a francia tiszt koporsójára helyezték.
A spliti újság szívbemarkoló cikkéből idézünk: „És majdan nem fogják megkérdezni kik voltak ők. Mindegy. Mindegy hány évesek voltak, mindegy, honnan jöttek és hova szándékoztak menni. Emlékezzenek a kétszáz testre, akiknek a tüdejük megégett a gonosz gázban. De miért is kérdeznénk: kik voltak ők? Idegenek, ismeretlenek, külhoniak. De megtörténhet, hogy közülük bárkit is repesve vártak a ház ajtajában, hogy hazatéréskor átöleljék annyi vihar után. Bármelyiküket homlokon csókolják, amikor ősszel hazatér és az örömtől sírva fakadjon a harcok véres vihara után. Hogyan történhetett mindez, senki sem tud rá választ adni. Titkukat megőrizve, magukkal viszik a sírba. A szemek, amelyekből bármit is kiolvasnánk, örökre lezárultak.”
A francia tisztet és beosztottjait díszes kíséret követte a temetőbe és a Szent Antal kápolna melletti sírokba helyezték őket. Kórus énekelt, közben a szerb díszőrség három sortüzet adott le.
Az Est 1918. december 6-án egy szemtanú beszámolóját közölte le, amelyből részletet közlünk: „A vasból készült hajó négy hatalmas kamrájába 500-500 ember volt elhelyezve. A legénység és a tisztek fekvőhelye a hajófenéken, vastagon felszórt faforgács volt. November 20-án délben 12 órakor futott ki a tengerre a »Báró Kemény«, hogy bennünket Fiúméba vigyen. Két nap, két éjjel utaztunk, lassú menetben, mert a gőzös négy propellerje közül csak egy működött. Huszonkettedikén reggel hét órakor nagy kiabálásra futottam fel a hajó elején lévő kamrából. A hajó hátsó részén zűrzavar, futkosás volt látható és az utolsó kamra nyílásából sűrű füst gomolygott. – Tűz van! Tűz van! – kiabálták, s egyre több ember törtetett fel a fedélzetre, amely eddig majdnem üres volt, minthogy kellemetlen bóra fújt. Végül annyian voltunk, hogy mozdulni sem lehetett, mert mind a kétezer ember számára szűk volt a fedélzet. A hajó parancsnoka, egy francia hajóskapitány és a tisztek nyugodt fellépése a további pánik elejét vette. Sikerült leparancsolni a katonákat a kamrájukba s megpróbálkoztak a mentéssel. Az égő kamra szűk lépcsőjén véres, sebesült égett katonák egymást ölve, marcangolva törtettek elő a füsttengerből. Mikor már egy jó darabig nem jött semmi, tudni lehetett, hogy lent már csak holtak vannak. Reménytelen dolognak látszott a tűz terjedését megakadályozni, míg partot nem érünk. De megpróbálkoztunk vele. A francia parancsnok az égő kamra négy-öt méter széles lejárati nyílását hirtelen bedeszkáztatta és vizes ponyvákat rakatott rá, hogy légmentesen elzárja a kamrát, s ez által elfojtsa a tüzet. E munkálatnál maga a parancsnok és egyik tisztünk, Balla Gábor 31-es főhadnagy járt elöl a legjobb példával. Ők maguk álltak a deszkázat közepén s igazították a ponyvavégeket, hogy a légmentes elzárás sikerüljön. Egyszerre recsegés, majd tompa zuhanás hallatszott, s az egész ponyvaalkotmány a rajta tartózkodókkal együtt eltűnt a kamra mélyében. A francia parancsnok, Balla főhadnagy és még vagy három francia katona zuhant a mélybe. […] Mind az öten ott vesztek a gyilkos gázban. Az élőkre kellett gondolni. Befejeztük a munkát, a lék eldugaszolását, amire a most már tűzsírban pihenő francia adott parancsot. Ezután megszámláltuk a katonákat: száztíz hiányzott. Hatvan volt a súlyos sebesültek száma. […] A hajót a másodparancsnok a part felé irányította s kínos lassúsággal haladtunk, minthogy – mint említettem – a négy propeller közül csak egy működött. A főárbocon ez a zászlójelzés lengett: »Nagy a veszély. Tűz a hajón.« Hat óra múlva elértük Spalatót.”
Végjátszma
A megszenesedett holttesteket kirakták a mólóra, onnan áthelyezték őket motor nélküli hajóvontákra, amelyeket vontatóhajójával (remorker) a Marjan-félsziget felé irányítottak. Ennek déli oldalán, a kisebb Sustipan félszigeten egy régi temető volt, amelynek keleti részét a háborúban elesett katonáknak, illetve tengerészeknek tartották fenn. A tűzvészben odaveszett magyar honvédeket itt szándékoztak közös sírban eltemetni.
A hajóvontákhoz köteleket erősítettek, amelyeket vontatóhajóval szállították a Baluni-öböl felé, majd a Sustipánon közös sírba temették őket. Az egyik hajóvonta kötele elszakadt és az erős jugó déli szél a nyílt tenger felé sodorta az irányíthatatlan tákolmányt a rajta lévő holttestekkel együtt.
Korabeli motornélküli hajóvonta
(Forrás: wikipedia.org)
A kikötő egyik kisebb gőzhajója azonnal megindult és utolérte a hánykolódó vontát. A tapasztalt legénység hamar elvégezte a mentést, így ezek a szerencsétlen halottak is a Szent István-félszigeten térhettek örök nyugovóra.
Kezdetben egy emléktábla hirdette horvát nyelven: „Emlékül a katonáknak és harcosoknak, akik ezen a helyen találtak végső nyugalmat 1914–1918. Emeltette Split város.” A hajókatasztrófák közül a Báró Kemény gőzös követelte a legtöbb magyar életet.
A Sustipan-félsziget 1928-ban a Marjan-félsziget felől
(Forrás: www.dalmacijadanas.hr)
Évtizedeken át senki sem háborgatta a temetőt, mígnem 1959-ben Split város vezetősége eldöntötte, hogy az évszázados temetőt felszámolja és a helyén parkot létesít, a félsziget keleti felén új kikötőt nyitnak a vitorlásoknak és jachtoknak. A város forgalmas turisztikai központ lett, így a Marjan-félsziget átalakítása közben a tenger melletti Szent István szirt temetőjét el kellett tüntetni.
A Sustipan temető az 1930-as években
(Dr. Duško Kečkemet: Splitsko groblje Sustipan című kötetéből)
A rémült hozzátartozók tiltakozása sem segített az elődeiknek emelt monumentális síremlékek megmentésében, így akik anyagilag fedezni tudták az exhumálásokat és a síremlékek megmentését, azok új sírhelyet válthattak a Lovrinac városi temetőben. Akik ezt anyagilag nem engedhették meg, azok őseinek a síremlékeit szétzúzták, a sírokat letarolták és a terepet elsimították.
A temető síremlékeinek az eltávolítása
(Dr. Duško Kečkemet: Splitsko groblje Sustipan című kötetéből)
Az elesett katonáknak szánt keleti részleg jeltelen volt, a parcellák csak egy régi térképen voltak dokumentálva, így ezzel a területtel nem kellett elszámolni, csupán füvesíteni és ciprusokat, fenyőket telepíteni. A munkálatok közben az aprócska félsziget partja helyenként omladozni kezdett, így a kőtörmelékkel és a földdel együtt csontok is a tengerbe szóródtak. A város ezt figyelembe sem vette. A katonatemetőben a háborúkban elesettek, így a szerencsétlen magyarok, németek és más nemzetségűek jeltelenül lettek elföldelve. Nem is törődött velük senki, kivéve néhány elszánt embert, akik tenni akartak a múlt megőrzése érdekében.
Mentési kísérletek
Dr. Duško Kečkemet (1923–2020) horvát művészettörténész, egyetemi tanár, műkritikus, már 1959-ben keményen bírálta a spliti hatóságokat, amiért megkezdték lerombolni a több évszázados temetőt. Írásaiban folyamatosan ellenezte a pusztítást, ezzel együtt keserűen vette tudomásul a lakosság érdektelenségét. Egyik munkájában, az 1994-ben kiadott Splitsko groblje Sustipan, magyarul Spliti Sustipan temető című könyvében korábbi alapos kutatását vetette papírra az egykori temető állapotáról. Szavai szerint a hozzávetőlegesen 400 kriptában és 4000 sírban 42.000 elhunyt nyugodott. A háború után ide már nem temetkeztek és nem is gondozták a sírokat. Kiskorú sírrablók garázdálkodtak a bozótosban, akik lefeszítették a fémtáblákat és feliratokat, amelyeket fémkereskedőknek eladtak.
Dr. Duško Kečkemet
(Forrás: mestrovic.hr)
Dr. Duško Kečkemet kötetének a címlapja
Kečkemet felvázolta a temető korabeli állapotát, a kripták és a sírok helyzetét, valamint a keleti falnál időközben nyom nélkül maradt katonai parcellát, ahol a magyar katonákat helyezték tömegsírba.
A tudós hiába törekedett a hírlapokban, a községi elöljáróknál, a minisztereknél, a műemlékvédő intézeteknél és a politikusoknál szót emelni a történelmi jelentőségű temető védelmében. Egyetlen javaslatot sem kapott. Keserűen jegyezte meg, hogy a temetőben egyetlen szerszámot használnak, a nagykalapácsot. Odavesztek Ivan Meštrović, Toma Rosandić és több ismert dalmát, valamint olasz szobrászmesterek munkái.
Ante Cettineo (1898–1956) horvát költő, műfordító a Ciprusok hangja versében 1918-ban arról ír, hogy egyes helyeken – így a spliti temetőben – elmerengünk, mert a hely számunkra az örökkévalóságot, egyben a fényes maradandóságot hirdeti. Cettineót egy másik spliti költő, Ante Sapunar (1931–2017) 1995-ben közzétett írásában idézi, amint visszaemlékezik arra „ami már köztudott és megállapítást nyert”, miszerint az 1959–60-ban elpusztított temető le nem mosható szennyet okozott a városnak. A költő, a Műemlék- és Hagyományvédő Társaság tagjaként megjegyezte, hogy a temető helyszínét a késő antik kori sírok fémjelezték már a 4. és 6. századtól, később egy bencés kolostort építettek ide, amelyet Sanctus Stephanus de pinis, azaz Szent István a fenyvesben néven ismertek.
Légifelvétel Sustipanról
Csantavér – Magyarkanizsa – Split
A sokat emlegetett Split után felvetődik a kérdés, vajon mi köze van a két Észak-Bácskai településnek a tengerparti városhoz?
Kutatásaim során kapcsolatba léptem a topolyai születésű Fontányi Árpáddal, a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége Spliti Magyar Egyesületének alapító elnökével, aki szintén a hajókatsztrófa áldozatai nyughelye után kutatott. Fontányi úr a következőképpen nyilatkozott: „Már abban az időben sem volt nagyobb visszhangja a katasztrófának és sajnos, ez az érdektelenség a későbbiekben sem változott. Így ma már sajnos nem lehet tudni, hol nyugszanak ezek az azonosítatlan katonák.”
A korabeli viszonyokban kell keresnünk az akkori érdektelenséget: a hosszan tartó háború végén minden katona és matróz haza akart menni. A nagy kérdés csupán az volt, hogy hol a haza? Magyarországot feldarabolták és idegen csapatok megszállták. Budapesten kikiáltották a bolsevik Tanácsköztársaságot, a Délvidéket franciák által támogatott szerb csapatok tartották ellenőrzésük alatt. Nemcsak az egykori országban uralkodott zűrzavar, hanem a délszláv tagállamokban is, a terület felosztása körül támadt vita miatt. Az általános felfordulásban a hozzátartozók az Európa-szerte eltűnt apát, testvért, fiút hazavárták, ám az ország vezetése nem foglalkozott az eltűntek felkutatásával. A hajóban összeégett holttesteket lehetetlen volt azonosítani, a dandárparancsnok is csak szám szerint tudta, hogy hány katonája veszett oda, valamint a súlyos sebesültek számát, akik kórházi ápolásra szorultak, és a következő hajóval Fiume felé vette az irányt.
Számháború keletkezett a vélt és valós veszteségekről, de évek múltán egyedül a halottá nyilvánítások tudtak biztosat állítani. Ezekből pedig a környékünkön csupán egyetlen katonáról van tudomásunk, a csantavéri születésű Dukai Sándorról, aki telekkönyvileg kanizsai lakos volt. A Topolyához tartozó Csantavér település közel feküdt Topolya–Zenta–Magyarkanizsa „hármas határához”, ezért a közeli tanyavilágban született gyermekeket a csantavéri templomban keresztelték, függetlenül attól, hogy telekkönyvileg más községhez tartoztak. Így volt lehetséges a Zentához tartozó külső középjárásról, vagy a Magyarkanizsához tartozó, ám Csantavérhez közeli tanyákról besorozott katonaveszteségek kettős nyilvántartása.
Dukai Sándor neve is két helyen szerepel, a Tisza mentéről Molnár Tibor által összeállított kötetben és jelen sorok írójának a csantavéri első világháborús veszteségekről írt könyvében: „DUKAI Sándor katona. Született 1888. február 27-én, Csantavéren (magyarkanizsai), apja Lukács, anyja Zsoldos Etelka. R. k. vallású, földműves, nőtlen. A háború végén Albániából (Cattaróból – a szerző megj.) gőzhajón szállították haza alakulatát, a hajón keletkezett tűzben vesztette életét. Holttá nyilvánítva a zentai JB Gn. 874/1925 sz. végzésével, a halál megállapított időpontja 1918. december 31-e. A magyarkanizsai AH bejegyezte a halottak anyakönyvébe 266/1927 sz. alatt.”
Ma már tudjuk, hogy Dukai Sándor 1918. november 22-én vesztette életét a Báró Kemény teherhajón Omiš–Split között. Egy túlélő bajtársa közölhette a halálhírt, aki Dukait előző napon még láthatta, a szerencsétlenség után már nem találkozott vele és arra következtetett, hogy a tűzvészben odaveszett. Feltételezzük, hogy az anyaországban és a Kárpát-medence magyarlakta országrészeiben hasonló módon sikerült katonákat azonosítani a halottá nyilvánításkor, azonban a vidékünkön több ilyen esetről nincs tudomásunk.
A ciprusok hangja
Fontányi Árpád 2021. július 30-án keltezett levelében többek között ezt írja: „A sírok legtöbbje fel lett dúlva, csontokat dobáltak a tengerbe is, de szerintem és sokak szerint csak elsímitották felettük a földet és beültették fűvel. Az említett emléktábla eltünt, de vele együtt a temető felszámolásáról szóló dokumentumok is, amint ezt tegnap közölte velem a Spliti Múzeum kurátora. Mindezt ma közöltem a horvátországi magyar nagykövet munkatársával, aki foglalkozik az üggyel.“
Fontányi Árpád
(Forrás: Facebook.com)
Néhány héttel később újabb levelet kaptam, amelyben Fontányi úr közölte, hogy a Spliti Múzeum szerint nem rendelkeznek olyan dokumentummal, ami a sustipáni tömegsír sorsára utalna. Az emléktábla elhelyezését a hatóság nem engedélyezi. Egyben mellékelte a Magyar Nagykövetség levelét, amelyben a véderőattasé szívélyesen közli, hogy nyomozást végzett az ügyben. Ennek eredményeként ismerteti a korabeli horvát és magyar hírlapok szűkszavú tudósítását és azt, hogy a felismerhetetlen áldozatokat nem lehetett azonosítani. Többek között tudatja Fontányi úrral azt, hogy a Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársai, valamint a Katonai Emlékezet és Hadisírgondozó Igazgatóság munkatársai megkeresték a bécsi levéltári kirendeltséget, azonban a Báró Kemény gőzösön kitört tűzre vonatkozó levéltári irat nem került elő. Átvizsgálták továbbá a magyar királyi 162. népfelkelő gyalogdandárnak a Hadtörténelmi Levéltárban található iratanyagát is, de a kutatás itt sem vezetett eredményre.
Mesélték, hogy évekkel korábban a Sustipan parkján végigsöpört egy orkán erejű zivatar, amely néhány fát tövestől kicsavart. A fatövek a sáros földből emberi csontokat forgattak ki. A munkások hamar újra füvesítették a terepet és fákat ültettek.
Sustipan a tenger felől
(A szerző felvétele)
Cettineo arról elmélkedett, hogy az örökkévalóságot a fényes maradandóság hirdeti. A ciprusok alatt 126 ismeretlen katona nyugszik, közülük csupán egyetlen név viseli a maradandóságot, Dukai Sándoré. Valahol láttam egy első világháborús sírfeliratot, amelyen ez áll: „Isten előtt egyetlen katona sem ismeretlen.“
Felhasznált irodalom
• Sréter István: Összeomlás az albán arcvonalon, Budapest 1924
• Molnár Tibor: A bácskai Tisza mente I. világháborús hősi halottai, Zenta 2015
• Szende Zoltán: Magyar katasztrófa 1918–19, Budapest 1933
• Szedlár Rudolf: A királyért és a hazáért – Csantavér az első világháborúban. Zenta 2021
