Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 21. rész
A Bejlevina magaslat oldalában teljes káoszban töltött 1914. november 10-ei éjszakát követően a világosban rendeződnek a 3. hegyi dandár zászlóaljai. A segélyhelyen lehet igazán érzékelni a fejetlen éjszakai támadás borzalmait. Egész nap, majd november 12-re virradó éjszaka is válogatás nélkül kezeli ezredorvosunk és medikusa az eléjük kerülő sebesülteket. Közben szerb tüzérségi tüzet is kapnak…
Dörögnek a fegyverek, robbannak a kézibombák előttünk, az oldalunkban, sőt messze mögöttünk lent a völgyben is, ahová gránátok, élesen süvítő srapnelek csapnak be. És ebből a rettenetes koncertből mindenfelől emberi hangok törnek elő, a sebesültek jajgatása, segélykiáltása hangzik itt is, ott is. Egyes eltévedt bakák ezredük számát kiabálják, mások meg muníciót, lovakat, parancsnokokat, segélyhelyeket keresve össze-vissza ordítoznak. Közben mindegyik. megretten a másiktól, ha feléje közeledik, ellenségnek tartván azt.
A mi 37-es zászlóaljunk messze fent van már a hegyoldalon, de nincsen összeköttetése egyelőre sem jobbra, sem balra. Mi lesz itt? Ez így nem maradhat. A zászlóalj századai még egymás közt sincsenek biztonságban afelől, hogy ki az ellenség, hogy hol van a rajvonal ebben a sötétségben. Egyik századunk meg egyenesen katasztrofális helyzetbe jut. Jelzik ugyanis, hogy előttünk úgy 200 lépésre a mi saját rajvonalunk fekszik a sárban. Erre egyik 37-es század nyugodtan előre mászik s az emberek a már csak 20–25 lépésre fekvő alakoknak odakiabálnak: „Halló! Halló! Hányasok vagytok?” Hangzik bele a sötétségbe. Pár pillanatnyi csend s rá hatalmas sortűz lesz a válasz. Halálhörgés, kiabálás. Tehát szerb csapat hasal ott elöl. Erre a lépre ment század rohanva rohan visszafelé. Ezen lefelé szaladóktól azután megijed a lejjebb hasaló saját csapatunk s azt hívén, már a szaladók hátába küldött szerb golyók járásából is, hogy maguk a szerbek csinálnak rohamot, sortűzzel fogadja a testvérszázadot. A hatalmas fegyverropogás, kiabálás, rohanás mindenkit tévedésbe ejt. A jóval balra és hátrább fekvő 33-asok nem ismervén a helyzetet, ugyancsak errefelé zúdítják puskatüzüket, hogy a vélt szerb rohamot feltartóztassák. Minden irányból süvítő golyók suhognak a levegőben.
Hihetetlenül kritikus helyzet ez. És most ehhez a káoszhoz hozzá kell gondolni a feneketlen sárt, a hidegen zuhogó esőt, a koromsötétséget, a mindent visszhangzó erdőt, az agyoncsigázott, bőrig ázott, napok óta meleg ételt nem látott bakákat. Ülni, guggolni a sárban, a bokrok között s rettegni minden közeledőtől, a saját embereinktől éppen úgy, mint az ellenségtől. Döglött lovak, jajgató sebesültek, ordítozó emberek, villanó fegyvercsövek, idegrázó gránátdörrenések, velőt hasító srapnel sivítások. Csudálatos dolog, hogy ebben az egész éjjel tartó rettentő pokolban mindenki meg nem őrül. Hol vannak ilyenkor a vezetők, a deli nyalka vezérkariak. Hol van legalább a Brigadekommandó (dandárparancsnokság), ha már a magas Divízióbeli (hadosztálybeli) telefonfronthősök nem lehetnek itt. Mit ér itt az, ha egyik zászlóaljparancsnok jól is vezetné csapatát, ha a többi zászlóaljról azt sem tudja, hogy merre, jobbra, balra, előre vannak-e. Hisz azt sem tudjuk, hogy van-e már valaki előttünk, nem-e védtelen az oldalunk. Minek is vannak a vezetők, ha ilyenkor nincsenek itt? Vagy nekik nem szabad a golyók közelébe jutni? Kitör belőlünk a keserűség, hiába. Mennyi áldozatot követel azután az ilyen fejetlenség. Igaz, hogy a végén győzünk, de hát ezért a győzelemért mindig ilyen súlyos árat kell fizetni? És a végén a győzelmekért járó elismerés kinek a mellét fogja ékesíteni? Azokét, akik ott hátul a meleg szobákban, életbiztonságban, csak úgy telefonice belezavarnak bennünket az ilyen súlyos helyzetekbe. Hisz még akkor is nehéz a rendelkezés, a fejetlenség elkerülése, ha van telefon. De mi most szakadatlanul előre rohanunk, ide előre ebben az iramban nem lehet telefonon operálni, pláne amikor a szerbiai térképek sem a legpontosabbak. Itt most személyesen kellene intézkedni, legalábbis a hírhedtté vált Zugetheiltek (vezérkari beosztottak) útján. De ezek sem arra valók, példa rájuk a mi odavezényelt Skoda századosunk.
Hiába való azonban minden kesergés, minden zúgolódás, ebugatás nem hallatszott eddig sem a mennyországba, ezután sem fog. A lenézett gyalogság, ez a mór, megteszi kötelességét.
Az egész hosszú, kínos éjszaka hasonlóan kétségbeejtő helyzetek közben múlik el. Végre is hajnalodik. Most már a szerbek tüzelése sem olyan heves. Csapataink egymásra találva rendeződnek, rajvonalat képeznek, mindenki beássa magát valahogyan s azután állat módjára fekszik bele a maga ásta sárgödörbe, esetleg sírgödrébe.
Amikor azonban már nappali világosság lesz, újra fellángol a harc. Különösen a szerb tüzérség lövi szakadatlanul a Bejlevina oldalát és a völgyet. Hanem most az egyszer csuda történik, megszólalnak ugyanis a mi ágyúink is. Csakhogy egyszer már halljuk őket. Ugyancsak alaposan küldik ők is gránátjaikat a Bejlevina tetejére. Pokoli koncert támad a fejünk felett. Főleg tőlünk messze balra valahol bömbölnek erősen az ágyúk. A Goiginger féle Divízió vívja ott harcát éjjel-nappal. A fegyvertüzelés mindkét részről szinte a lehetetlenségig fokozódik s ebben a borzalmas, emberileg szinte érthetetlenül gyors tüzelésben a szerbek igen nagy mesterek. Láttuk ezt már Montenegróban is. És ebben a pokoli golyóáradatban lovak, sárban meghengergetett emberi alakok hordják, cipelik egész nap a muníciót. A muníció! Ezen fordul most meg minden.
Kapjuk a kegyetlen parancsot: „Ma reggel felé (12-én hajnalban) általános roham intézendő a Bejlevina tetejét megszálló szerbek ellen. Részletes parancsok következnek.”
Tehát lesz még egy éjszakánk, ha ugyan elevenen átéljük. Csak valami meleget kapnánk enni. Csak tüzet lehetne rakni, hogy megszáradhatnánk. Majd megfagyunk a csuromvizesen reánk tapadó ruháinkban.
Csak most nappal (11-én) látszik meg valójában az elmúlt éjszaka minden rettenetessége, amikor mindent a maga valóságában látunk. Amikor a sok sebesült kis csoportokba verődve, avagy egyenként segítség után kezd kiabálni. A segélyhelyek közül csak a 46-os és a 37-es működik itt fent a hegyoldalon. Mi csapatainkkal átjöttünk ide. Mi 37-esek úgy a középen vagyunk, s ezért mindenfelől ide özönlenek a sebesültek. Az elmúlt rettenetes éjszakában orvosi munkáról szó sem lehetett, de meg a sebesültek sem mertek megmozdulni‚ a koromsötétségnek neki indulni. Csak most nappal nyílik arra lehetőség, hogy ezek a szerencsétlenek orvosi segélyben részesüljenek. Csak most látjuk az éjjelt.
A 37-eseken kívül 33-as és 46-os a sebesültek legnagyobb része. A derék és bátor segédorvos, dr. Bányai, ismét itt dolgozik valahol előttem jobbra. A sebesültek hozzák hírül, hogy a 46-os segélyhely is sokat szenved a fegyvergolyóktól. Kora hajnaltól késő délutánig, estig minden pihenés, evés, ivás nélkül a sárban derékszögben meghajolva kötözünk bátor és önfeláldozó Balla nevű medikusommal.
Sebesültkötözés
(Forrás: Fortepan.hu, adományozó Moravecz János)
A már jól ismert rendes kép: jajgató, nyögő, hörgő, sárral, vérrel borított emberi alakok jönnek egymást támogatva, botra, fegyverre támaszkodva, némelyek úgy a földön csúszva-mászva igyekeznek törött csontjaikat ide vonszolni. Bőrig ázva, jó pár kg sárt hurcolva a ruhájukon, keresik az orvosi segélyt. Az elmúlt éjjel minden borzalma, sárosan sápadt, kivérzett arcukra van írva. Rengeteg dolgunk van velük s csak ketten vagyunk hozzá. Az eső meg egyre esik, közben szakadatlanul suhognak, süvítenek felettünk, mellettünk az ellenséges golyók, mialatt véres rongyaiban, a sárban hentereg, fetreng itt körülöttünk a nyögő sebesültek raja.
Úgy délelőtt 11 óra előtt ide érkezik hozzánk a mi Brigadekommandónk (dandárparancsnokságunk). Lovon vannak az urak, orientálódni jöttek. Schwanda alezredes, Klemm vezérkari százados, Skoda százados, Hampel főhadnagy, valami lovas, huszár féle zászlós, azután az ordonáncok. Megállanak s nézik a sebesültek tömegét. Becsületére válik Schwanda alezredes parancsnoknak, hogy látva a sárban fetrengő, véresen, rongyosan megtépett sok hőst, sírva fakad a nyeregben. Beszélni akar velem, de a sírástól nem tud szóhoz jutni.
Állnak, egyre reánk néznek, Klemm egykedvűen szivarozik. Ott van Skoda is. Azután elmennek. Óh! Ha az éjjel is itt lettek volna velünk! Azt kellett volna végigélniük. Akkor már sírni sem tudnának.
Fekszik itt egy 46-os hadnagy, Manojlovits, aki nagyon szenvedhet, mert időnként rettenetes ordító jajgatásba fog. De nehezen van időm az ő számára, mert előbb az elvérzésre veszedelmes sebesültek jönnek sorra. Végre leszedem kötését. A bal szeme van kilőve és a sötétben rákötött kötés alatt a vér és a csontszilánkok a nyomás növekedése által az agyra igen nagy nyomást gyakorolnak. Ahogy átkötvén, az alvadt vért és a csont darabokat kiszedem a szemgödörből, a szerencsétlen hadnagy megszabadulván az óriási fájdalmaktól, örömében engem össze-vissza akar csókolni. „Ugye megvakultam?” – kérdezi. „Dehogy” – mondom neki az orvosi valótlanságot (pedig azóta rég üvegszemmel jár).
A sok között itt fekszik félig ülő helyzetben hátizsákra támaszkodva egy himlőhelyes arcú nagy bajuszú 33-as százados, Tvrdek Ottmár, aki bár igen súlyosan sebesült, mégis roppant férfiasan, csendben viseli el nagy fájdalmait. Összeszorítja fogait, a sápadtan kivérzett ajkait s közben folyton hozzám küldözgeti legényét, hogy segítsek már rajta, hogy kössem át újra, mert elvérzik, hogy ereje gyengül. Mindezt a legénye fülébe sugdossa. Végre rákerül a sor. Melléje térdelek. A gépfegyvere mellett hasalt, amikor a szerb golyó érte, a jobb kéz hátának mind az öt csontja, az álla s a jobb mellkasa van egyetlenegy golyóval átlőve. Roppant vérzik. Nem tudom, hogy túléli-e. Injekciókra szorul már most is. Olyan hálásan néz reám s egyetlen szó nélkül csak a kezemet szorongatja, az orvosi ellátás után, hálából. És mialatt véres kezemet rázza, arcán mindkét szeméből végigcsorognak a könnyek. Én sem tudok hasonló szemek nélkül, ennek a végtelen komoly, nagy bajuszú hősnek, az arcába nézni.
Megsebesült Maxim hadnagy, adjutánsunk is. Itt fekszik pár kitűnő 37-es altisztünk is körülöttem. Minden sebesült gyors segélyért, még gyorsabb elszállításért, vízért könyörög. Régi ismert kívánságok.
Egyszerre csak délelőtt úgy fél 12 óra tájban igen hevessé válik az előttünk a hegyoldalon rajvonalban fekvő csapataink tüzelése. Hasonló, talán még vadabbá fajul ugyanez a szerbek részéről. Mi lehet ez? Talán szerb támadás készül? Talán szerb roham lesz? Mi lesz akkor itt? Rettenetes még rágondolni is. De még gondolkozni sincs időnk, amikor egyszerre megdörren a cserjés erdő, s ez a dörrenés százszorosan visszhangozva tölti be a levegőt. Itt van a szerb gránát. Az elsőt azután 10–20–100 másik követi. Előttünk, mögöttünk, mellettünk magasra szórják a gránátok a puha, sáros földet. Majd szinte velőkig hatoló éles sivítással csattannak be a srapnelek. Elcsendesednek körülöttem az emberek, nem jajgat, nem nyög most senki sem. Ezek a magukkal is tehetetlen sebesültek kis malacok módjára egymás mellé bújnak, várva, hogy mikor csap be közéjük a halált hozó gránát. Éppen megint Tvrdek százados mellé térdelek, hogy már másodszor kössem át súlyos sebeit‚ hogy újabb injekciókat kapjon súlyos köhögési ingerének csillapítása céljából (morfium), amikor elkezdődik a gránát tüzelés. Ez a szerencsétlen százados folytonosan csak azt kérdezgeti: „Mi volt? Ugye gránát.” „Srapnel” - mondom neki. Pedig jól hallja ő, mert majd mind gránát érkezik s némelyik alig 20–30 lépésre zuhan le mellettünk. Tuzok módjára tenyerünkbe temetjük az arcunkat s a földre hajolva várakozunk sorsunkra. Csak Tvrdek kérdi újra és újra, hogy ez is srapnel volt-e? Ráhagyom. Rettenetes rágondolni is, ha ide közénk találna csapni egy ilyen búgó szörnyeteg. A végsőkig megfeszített idegekkel, arcunkat elfedve s a föld, a sár felé fordítva várjuk már vagy egy fél órája, hogy mi lesz velünk. Megszűnik-e már ez a rettenetes ágyúzás, vagy hogy mikor hangzik már fel a szerbek híres rohamkiáltása, a félelmetes bajonett rohamot jelző „Napred! Napred!” Hogy mikor lesznek rajtunk a komitácsik. Mert ez az előkészítő tüzelés biztosan a roham előjele. Mintha valamit is érne, lovamat (Nikita) állítom keresztbe Tvrdek, a legényem, két altisztsebesült s az én felső testem elé, hogy a ló teste fogja fel az esetleges golyót, gránát darabot, srapnelt. De ez a szegény pára is fél. Ekkora hevességű ágyúharcot velünk együtt ő sem hallott még sohasem. Megijed, elkezd forogni s reánk tipor, majd minden irányban rúgni kezd s combon rúgja az egyik fül-, nyaksebesült őrmestert, aki pedig mellette keresett menedéket.
Délután fél egy óra felé végre szűnni kezd az ágyútűz. Fejünket felemelve mereven figyelünk, na most fog jönni a Napred. Várjuk. Megfeszített figyelemmel nézünk el abba az irányba. Pár igen kínos pillanat telik így el s a szerbek rohama egyre késik. El is marad. Fellélegzünk. Otthon a kávéházi hősök bizonyára másképp viselkedtek volna. De itt így megy. Csak így. Ekkor mindenki felemelkedik, aki csak tud. Szinte kifújjuk magunkat. Mintha csak fojtogatásból szabadultunk volna ki. Azután újra gőzerővel dologhoz látunk. Sokan-sokan várják a megváltást, az életet ígérő orvosi segélyt. Közben újak és újabbak is jőnek. Délután négy órakor a változatosság kedvéért megint fellángol a harc, akárcsak délben, de most csak a rettenetes fegyvertűz ropog, gránát, srapnel egy sem jön. Egyébként a reggeltől estig tartó fegyvertüzet fel sem veszik már a bakáink, úgy megszokták, pedig valamennyi sebesülés kevés kivétellel golyótól ered.
Késő délután egész sereg szerb fogoly érkezik hozzánk. Ezek is éppen olyan piszkosak, sárosak, megviseltek, akárcsak mi. Ezen foglyokat kényszerítem arra, hogy sebesültjeinket vigyék magukkal. Örömmel, minden kényszer nélkül, vállalkoznak is reá. Tvrdeknek egy talyigát, egy lovas fogatot szereztem. Azon viszik el. Roppant hálálkodva búcsúzik. Nélkülem, vagy inkább az új kötések, injekciók nélkül el is vérzett volna régen.
Dr. Kemény Gyula egyik kiépített későbbi erdei segélyhelye az olasz fronton. Az álló alakok között jobbról a harmadik személy a naplóíró.
(Dr. Kemény Gyula hagyatékából Kemény Szilárd jóvoltából)
Többször szökni akarunk innen a kötözőhellyel, de éppen a kritikus pillanatokban mindig újabb sebesültek érkeznek. Végre is felhasználva a kínálkozó alkalmat s az ellátott sebesülteket sorsukra hagyva, miután már előzőleg két ordonáncot a megfelelő jelentéssel hátra küldtem, megindulunk a bokrok között felfelé. Mindenfelé vér és vér. Döglött lovak, roncsolt hullák, véresen széttépett ruhák, puskák, hátizsákok, a sárból, a gránátlyukakból félig kiálló emberi törzsek.
Egyik egyedül álló kunyhó tömve van a mi és a szerbek sebesültjeivel. Ahogy közéjük lépünk ez a véresen rongyos sáros tömeg megelevenedik. Felülnek, nyögve könyörögnek segítségért, vízért, akik beszélni, felülni nem tudnak, azok integetnek. Ezek a szerencsétlenek még tegnap este másztak be ide, hogy némi védelmet találjanak s ma estig hiába vártak emberi segítségre. És mennyi ilyen ember lehet még szerteszét a hegyoldalon. Rettenetes jelenetnek vagyunk a tanúi. Az egyik szerb sebesült magasra tartott kézzel integet felém. Hozzá megyek. Egész fél hasfala hiányzik s hasra fordultában reáfeküdt a saját beleire, ahogy azután oldalt fordult, megfeszültek s még jobban odaszorultak a kidőlt belek a szoba kemény földjéhez. Már jajgatni, nyögni sincsen ereje, csak integetve mutogat borzalmas hassebére. Morfium és morfium mindenkinek. Egész csomó már halva fekszik. Hiába rázzuk őket, már kihűltek. Kénytelen vagyok ezeket is itt hagyni minden segély nélkül, nehogy az előre menő zászlóaljtól lemaradjak. Elérem a csapatomat. „Mi lesz, megyünk-e ma éjjel a szerbek után?” – kérdezem. „Majd csak hajnal felé, amikorra a roham is parancsolva van” – kapom a választ.
Ekkor azonnal újra visszamegyünk Balla medikussal az előbb említett sebesültekkel megtelt házba. Órákon át bajlódunk velük. De nagy kérdés így is, ha ezen első, esetleg életmentő segítségben részesítjük is őket, hogy mi történik ezekkel. Mi tudjuk már: megyünk előre s ezek a magukkal is tehetetlenek meg itt maradnak. Mert ha összeszedik és el is viszik őket, ez is csak pár nap múlva következhetik be. De hány lesz akkor már ezek közül életben? A reglamából annyira ismert különböző egészségügyi intézményekből még eddig egyet sem láttunk. De különben is a mi rohamos előretörtetésünk minden utánpótlási munkát lehetetlenné tesz. Ezen iram miatt nem kapunk enni, inni, ezért nincs só és kenyér, ezért nincs posta, meleg ruha, cipő kiosztás. A bakák kénytelenek az élelmet maguk beszerezni, disznókat leölni, saját maguk megsütni, ha van rá idő, s azután só és kenyér nélkül megenni, hogy állandó hasmenéssel bajlódjanak.
Hanem a sebesültek sorsa! De nem érdemes hősnek lenni! Legalább itt elől nem! Minden ütközet alatt, de főleg utána özönlenek a sebesültek a segélyhelyre, nemcsak a mi, hanem más zászlóaljaktól, sőt az ellenségtől is. Sietve kell dolgozni, mert folyton attól rettegünk, hogy lemaradunk a zászlóaljtól, ami minden tekintetben súlyos bajnak lehet az okozója. Hiszen ha csak a saját csapatbeli katonákat volna köteles az orvos ellátni. Azután meg minden tiszt, minden baka azt szeretné, ha a rajvonalban is, mindig és mindenütt egy-egy orvos feküdne mellette, akibe persze a golyó bele nem szaladna, akit a gránát megkímélne. Ennyi helyen egyszerre egy orvos nem lehet. Másik tény az, hogy egyik segélyhely állandóan a csapatával megy a mögött, a másik pedig messze lemaradozik. Így az elől levőhöz megy minden sebesült. Már pedig sebesült és sebesült között, még ha ellenség is, nem szabad különbséget tenni. Csak a sebesülés súlyos volta az egyedül mérvadó. Így marad le az ember, avagy fájó szívvel megszökni kénytelen a segítséget váró emberektől. Ebből támadnak a félreértések, mint ma itt nálunk is a részeges Krausz intrikájára történt. A vezetőség pedig űz, hajt, kerget bennünket, pedig nincs élelem, ruha, alig van muníció, messze-messze lemaradnak az ágyúink, mert Szerbiának nincsenek országútjai. Csak előre! Nur vorwärts! Jön az állandó parancs.
Éjfél után 3 óráig dolgozom abban a rettenetes házban, főleg szerbekkel, 46-osokkal, 33-asokkal bajlódván. Ha idejében nem jövünk bennégtek volna a szerencsétlenek. Égett belül a szoba, alattuk a pokróc, vizes széna. Alig tudtuk a tüzet elfojtani. A haslövéses szerb már hulla, mások is sokan. Ez itt egy sem tud magán segíteni. Aki csak mászni is tudott, már mind elment.
Éjfél után 3 órakor már nem találom a zászlóaljamat az esti helyén. Most hol, merre keressük. Neki vágunk a bizonytalanságnak. Végre ráakadunk. Szóváltásom támad a részeg Krausz, de főleg az annyira jó szívű becsületes Przybill századossal, akit enni-inni valóval, dohánnyal a proviant tiszt, Krausz, lekenyerezett.
Mind el vagyunk keseredve. A rakia meg csak fokozza az indulatokat s nincs itt Balogh Sándor, aki tényleg vezesse is a zászlóaljat. Szomorú dolog az, ha a csapatot a proviant tiszt vezeti az ő privát bevásárlásai révén.
Következő rész: „Előbb még asszonyra áhítozó bakahullák…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója
