Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 17. rész
Új fejezet indul katonaorvosunk balkáni naplójában: a Szerbia elleni hadjárat leírása, ami elé utólag egy rövid, visszaemlékező felvezetést és előszót is szerkesztett. Ebben hősünk erősen szpojlerezve leírja az offenzíva végkimenetelét is, amiről persze 1914. november 6-án, amikor megtudják, hogy másnapra virradóra megindul a hadjárat, s át kell kelniük a tőlük néhány kilométerre található Drinán, még semmit sem sejtettek. A bevezető részek után Kemény doktor szerencsére visszakapcsol naplóíró üzemmódba…
III. RÉSZ
A Szerbia elleni hadjárat, 1914
Hadi beosztás:
VI. hadsereg: Frank Liborius táborszernagy
16. hadtest: Wurm tábornok,
50. hadosztály: Kalser tábornok
III. hegyidandár: Schwanda alezredes,
37/4. zászlóalj: Németh százados parancsnoksága alatt.
Előszó
A háború kezdetekor mindenre számíthattunk, titokban még arra is, hogy a nagy küzdelemben esetleg alul maradunk. De nem akadt élőlény széles e Monarchiában, aki még csak álmában is mert volna arra gondolni, hogy minket a szerbek oly csúfosan megverjenek, és a Monarchia híres hadereje egykor a szerbek elől menekülni fog. És bekövetkezett.
Mi lehetett és mi volt ennek a szégyenteljes vereségnek az oka?
A szerb front helyzete 1914. október 17. és december 4. között
(Doromby József - Reé László szerk.: A magyar gyalogság című kötetből)
Eleinte csak egy-két hadosztályt küldözgettünk Szerbiába, majd hadtestekkel s a végén hadseregekkel támadtunk arra a Szerbiára, amelynek összes férfi lakossága, a kis gyermekeket is beleértve, sokkal kisebb volt, mint a mi hadrakelt hadseregünk létszáma. Katonaságunk elsőrangúan fegyelmezett, vitéz, bátor férfiakból állott, csupa tényleges katonából. Mégis vereséget szenvedtünk. Hát akkor mi lehetett ennek az oka?
Erre próbálnék rámutatni. Ahogy már említettem, a tényeket, az eseményeket a legbántóbb őszinteséggel írom le mindenütt úgy, ahogy azok akkor történtek. Egészen apró, lényegtelennek látszó események sem maradnak ki, mert hiszen néha ezek a legjellemzőbbek. Ezen aprólékosan részletes és őszinte leírással az a célom, hogy hű képet fessek egy katonailag legkisebb önálló egységről – a zászlóaljról, annak szerbiai küzdelmeiről, szenvedéseiről, nélkülözéseiről. Mert hiszen világos, hogy amiben a mi zászlóaljunk hiányt szenvedett, amiben mi nélkülöztünk, az fájt, azt nyögte a többi zászlóalj is, mivel nyilvánvaló dolog, hogy egyetlenegy zászlóaljat nem vezetnek, nem élelmeznek, nem űznek-hajtanak egyedül. Ha mi kaptunk kenyeret, akkor a többi zászlóalj is kapott, ha mi koplaltunk, fagyoskodtunk, akkor a többiek is ezt tették. A zászlóaljak alkotják a dandárokat, dandárok a hadosztályokat. Ezért a mi zászlóaljunk hűen megörökített sorsából, szenvedéseiből általánosan is hű képet alkothatunk a szerbiai hadjáratról. E célból húzódik végig az egész munkán az eseményeknek annyira aprólékos leírása.
A józan észjárású bakák szerint azért vertek meg bennünket, mert nem volt „cipő” és „cipó”. Ez igaz! Ez a leghívebb magyarázat, vagy más szóval azért vertek meg bennünket, mert túlságosan gyatra és lelketlenül szívtelen volt a katonai vezetés.
Szerbiában örökre levizsgázott a mi beképzelt, külön kasztot képező vezérkarunk, a protekciósok, a törtetők és gőggel telített, a befelé egymást, ha kell, ha érdeke kívánja, akár ciánkálival is megmérgező, egymásra féltékeny, de kifelé mégis összetartók ezen csapata.
A k.u.k. vezérkarnak világszerte közmondásos tudatlansága, bornírt gőgje orgiákat ült Szerbiában, amikor lelketlen szívtelenséggel hajtotta bele a sok ezer fiatal életet a halálba, űzte előre a lefagyott lábú, üres gyomrú ifjakat és családapákat. „Nur vorwärts, vorwärts!” – harsogták bele a telefonba ezek a hős vezetők.
De lássuk csak, hogyan folyt le mindez?
Előnyomulás
Átkelésünk a Drinán
1914. november 6–7.
Amint azt már az előzőkben láttuk, a mi önálló 37-es zászlóaljunk a hadüzenet óta, sőt valamivel talán előbb is, állandóan harcban állt és áll az ellenséggel. A már leírt montenegrói harcok után Bosznia megtisztításában vettünk részt. A Romanija Planinai ütközet után kitakarodtak Boszniából az egyesült szerb–montenegrói hadak, s a Drina folyó túlsó partján foglaltak állást, ahol már régen elkészített, s ravaszul megerősített sáncaikban jelenleg is várakoznak.
[1914.] október 31-én indulunk meg a Drina felé, ezt is valójában csak akkor vesszük észre, amikor november 5-én letáborozunk a szép fekvésű Hrancic nevű falucska mellett. Csak itt és ekkor vesszük észre, hogy majdnem a Drina partján vagyunk.
Körülbelül már 10 nap óta szándékosan, vagy mert tényleg nem is volt, nem kaptunk térképeket. Valamit azonban sejtünk. Mert ha már itt csobog mellettünk a Drina, akkor nem hiába vagyunk ide irányítva. November 5-én kapjuk meg az ötödik számú menetszázadot, amely csupa csenevész, gyenge, fegyvert is alig látott 240 emberből áll. Tapasztalatlan katonák, akik folyton panaszkodnak, nyögnek, seregszámra kidőlnek, de azért sok felesleges holmijukat még sem akarják eldobálni. A 240 embert felosztják az egyes századok között. Az öreg bakák társaságában rövid idő múlva egész biztosan jó katonákká lesznek, csak az eddigi nagy evésről, a jó étvágyról fognak majd nehezen leszokni. (De majd megszokják ezt is, ha nem lesz mit enni.) Erre a menetszázadra nagy szükség volt, mert a zászlóalj alig állott már 600 emberből, pedig 1256-an voltunk, amikor ezelőtt hat héttel Bilekből elindultunk. Egyesek megbetegedtek, mások meg meglógtak. Egyesek fogságba kerültek, mások, és ez a legtöbb, megsebesültek, vagy elestek, s ott nyugosznak valahol az erdőkben, a mezőkön, bokrok és fák tövében egyszerű fakeresztjeik alatt. Ők már örökre és végérvényesen átkeltek a Drinán.
1914. november 6-án délután két órakor kapja meg a mi zászlóaljunk a mai és a holnapi napra szóló parancsokat. Ugyanakkor térképet is kiosztanak közöttünk. Mintha csak hangyabolyba lépne az ember, úgy megelevenedik a tábor. Sürög-forog mindenki. Aggodalom ül az arcokra. A józan eszű bakák minden különösebb parancs nélkül csomagolni kezdenek. Nekik igen jó orruk szokott lenni. Furcsa hírek terjednek el. Bekövetkező offenzíváról beszélnek. Minket is elfog az izgalom, ahogy a sok részletes parancs megérkezik.
Németh százados, jelenlegi zászlóaljparancsnokunk, nem akarja velünk közölni a kapott rendelkezéseket, azt mondja, hogy várjunk az általa kiadandó parancsokra. A tisztikar arról próbálja meggyőzni, hogy a teendőket napvilágon [kell] megbeszélni, amíg időnk van. De Németh nem akar engedni. Közben az egész tisztikar összegyülekezik, s valóságos lázadás tör ki ellene. S végül is meghajlik a terror előtt. Duzzogva adja át a Brigadétól (dandártól) érkezett parancsokat Przybill századosnak, s mintha semmi sem történt volna, nyugodtan a tűz mellé ül, s azt piszkálgatja. Szegény Németh! S még szegényebb zászlóalj!
A kapott parancsok pedig nagyjában a következőket tartalmazzák:
1. Jelenleg Szerbiával szemben a következő haderők állanak harcra készen:
Harcvonalunk balszárnya Mitrovica táján, jobbszárnya pedig Visegrád környékén van. Ez az egész haderő két hadseregre és egy úgynevezett kombinált Divízióra (hadosztályra) oszlik, amelynek állítólag 22 zászlóalja lenne.
Az északi haderő képezi az V. hadsereget, amely a 13. és 15. hadtesteket foglalja magában. Ezután következik a Kruppanj-Jagodinja táján a már régen heves harcokban álló Goiginger-féle kombinált Divizió (hadosztály). Ettől délfelé pedig le egészen Visegrádig a VI. hadsereg áll, amely a Frank-féle haderő; a 16. hadtestet is magában foglalja. Itt van a mi 37-es zászlóaljunk is beosztva.
„A Szerbia elleni felvonulás sémája” – vázlat dr. Kemény Gyula naplójából
2. A Drinán való átkelés pedig még ma, 6-án éjjel s 7-ére virradó reggel lesz, s ezzel kezdetét veszi a Szerbia elleni nagy támadás.
3. A drinai átkelést a VI. hadseregnek egyik Divíziója kezdi Ljubovijánál. Egy másik Divízió ellenben délfelé a Drina parton foglal állást azért, hogy esetleg a másfél hadosztálynyi szerb haderő, amely Visegrádnál átmenekült a Drina túlsó partjára, hátba ne támadhasson bennünket.
Az átkelést az 50-ik Kalser-féle hadosztály kezdi meg; közülük elsőként a Pongrácz-féle III. Brigádja (dandárja). Ha azonban ez a Brigade elvérezne, vagy az átkelés végrehajtására gyengének bizonyulna, akkor a 15. hegyi Brigade fog segítségére sietni. De ha a III. Brigade reggelig át tud kelni a Drinán, akkor, ahogy lehetséges lesz, rögtön hidat vernek, amelyen még 7-én reggel átkel majd a 15. Brigade is.
Tehát átkelés lesz! Hamarabb belekerülünk a csávába, mint sem gondoltuk volna. És éppen a mi Brigadénk kezdi! Ez a Brigade a következő csapatokból áll: 30-as, 33-as, 37-es, 46-os, 61-es és 18-as zászlóaljak. Ezek közül a 30-asok lengyelek-rutének, a 18-asok csehek és németek, a többi négy zászlóalj magyar.
4. A parancsok szerint a kitűzött cél, amelyet 7-én estig okvetlen el kell érni, a következő: a 46, 61. és 18-as zászlóaljaknak a Ptkovo brdo (¤978) és a Rzanj (¤976) nevű magaslatokat kell megszállnia, míg a 30-as, 33-as és 37-es zászlóaljaknak ugyanakkor a Zelenikre (¤961) kell feljutnia. Ezek a magaslatok az átkelési helytől, Ljubovijától, 13–15 kilométerre feküsznek egymás mellett.
5. Az átkelés után a Drina túlsó partján azonnal összeköttetést kell keresni észak felé az V. hadsereggel, amelynek a jobbszárnyán hozzánk csatlakozva a már említett, tőlünk balra harcoló Goiginger-féle kombinált Divízió van. Ezen Divízió jobbszárnyát a mi bileki VI. Brigadénk (dandárunk) képezi. Tehát a bileki csapatokkal kell összeköttetést keresni. Mint már említettem, a Goiginger-féle Divízió már régen heves harcokban áll a szerbekkel a Kruppanj-Jagodinja vonalon, ahol a szerbek már hetek óta nagy hősiességgel védelmezik Valjevót.
„Sematikus rajz Szerbiáról” – vázlat dr. Kemény Gyula naplójából az 1914. november 6-ra tervezett drinai étkelés helyéről és környékéről
Az egész átkelésnek a sötétség leple alatt kell végbemennie, s hozzá ágyúharc nélkül, legalább is a mi részünkről. Az átkelés csónakokon fog történni, s ezalatt halotti csendnek kell lenni. A már átkelt csapatok fegyverüket nem, vagy csak a legnagyobb szükségben használhatják. A túloldali kevés ellenség bajonettel gázolandó le. Megállás nincs, nehogy az ellenfélnek ideje legyen magát összeszedni, s a már átkelt csapatokat legyilkolni, vagy a vízbe kergetni.
Jól fontolóra kell venni azt, hogy az átkeléseknél nem igen van pardon az átkeltek számára, ezért tegye meg mindenki a kötelességét.
Ilyen és más hasonló irányelveket tartalmaznak a parancsok. Csend lesz közöttünk. Itt ülünk a nagy fűben. Mindenki mélyen elgondolkozva bámul maga elé. Mi lesz, hogy lesz? A puskák és ágyúk némák maradnak. Hogy fog ez menni?
Pedig milyen egyszerű mindez a jól borotvált vezetők számára. Nézzük csak: a 16. hadtest kijelöli az átkelés számára a Kalser-féle 50. Divíziót. Az 50. Divízió két Brigadéja közül kijelöli a III. Brigadét. A III. Brigadekommandó (dandárparancsnokság) meg kijelöli, hogy öt zászlóalja közül melyik menjen elsőnek a vízbe. A kijelölt zászlóaljparancsnokság meg elrendeli, hogy melyik század menjen elsőnek. A századparancsnok meg elrendeli, hogy melyik szakasz ugorjon elsőnek a csónakokba. Minél lejjebb jön ez a kijelölés, annál végzetesebb. Mily könnyű ez a hadtest, Divízió, Brigade számára, s milyen nehéz már azon zászlóaljnak a sorsa, amelyikre a végső kijelölés esik. Hát még a századé? A sok kijelölő, elrendelő nagy hatalmak közül azonban csak a zászlóaljparancsnokság az, amelyik már nemcsak kijelöli, hanem ő is együtt megy a csapattal bele a vízbe.
Ilyen sablonszerűen jut le az élet-halál fölötti rendelkezés az egyszerű bakáig. Neki már nincs kit kijelölni. Neki már menni kell, az ő számára már csak egyetlen reménység lehetséges, hogy esetleg valami könnyű karcolással megússza az egészet. Beteget ugyan jelenthetne, mert beteg. De hát ki nem beteg itt. Azután meg őt az orvosa is csak igen alapos okból küldené vissza. Neki, hiába minden, be kell szállnia a csónakba.
Tőlünk balra valahol ma is állandóan dörögnek az ágyúk. Az egyik Brigade egyik zászlóalja ma átkelést kísérelt meg, de 300 sebesült és halott árán sem sikerült az neki. Jó ómen ez is!
A mi III. Brigadénk átkelése egyszerre két helyen lesz. Az egyik helyen elsőnek a híres szegedi 46-osok, mögöttük rögtön a 30-asok, a másik helyen pedig a 18-asok lesznek a legelsők, míg mögöttük a 61-esek következnek. A legelöl menő zászlóaljak számára ki vannak már jelölve a helyettesek, éppen úgy a helyetteseknek a helyettesei is, akik ha szükséges az elsőknek segítségére fognak sietni, azok veszteségeit pótolni, az esetleges halottak, sebesültek helyébe lépni. Mi 37-esek egyelőre elég jól járunk, mert sorrend szerint mint harmadik zászlóalj fogunk átkelni.
Van nagy készülődés. Mindenki csomagol. Parancs szerint mindazt, ami felesleges, el kell dobni, vagy a trainhez küldeni. Írások, levelek, újságok mind elégetendők. Mindenki írjon haza, amíg arra ideje van. Mindenki köteles megmosakodni, lábvizet venni, lábait bezsírozni s megborotválkozni. Pontosan revideálni kell a bakák zsebeit, hogy vajon benne van-e ama két, a saját személyére legfontosabb dolog, az egyik a kötszer (Verbandpäckchen) sebesülés esetére, a másik a Legitimationskapsli (személyazonossági lap), halál esetére. Minden embernél van ezenkívül három konzerv és megfelelő mennyiségű Zwieback (kétszersült), három napi élelmezés. Ezeket megenni csak parancs esetén szabad. A megírt sok levelet, tábori lapot még ma elviszi Hirsch proviant hadnagy hátra valamelyik tábori postára. Ezen alkalmat mindenki használja ki, mert ki tudja, hogy mit hoz a mai éjjel, a holnapi nap?
Ezek után most már tényleg neki mehetünk a víznek, ahogy bakáink mondják. November 6-án délután 6 órakor van az indulás Hrancicról. Délután 5 órakor még ezen sorokat írom. Ezalatt egyesek nyárson, csajkákban húst sütnek, olyan vígan ülnek a tűz körül, mintha semmiről sem tudnának. De nagy szerencse is az, hogy az ember nem ismeri előre a sorsát, hogy rejtve van előtte a jövendő.
Következő rész: „Hová, hová, hóhérlegények?”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója
