Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 18. rész
1914. november 6-án éjjel ezredorvosunk nagyváradi 37/IV-es zászlóalja a feldúlt boszniai Bratunac településen keresztül a Drina partjának a közelébe vonul. A hideg földön fekve lapuló alakulat mellett éjfél közeledtével utászok érkeznek és szekereken hozzák az „akasztófákat”, az átkelő csónakokat. A „hóhérlegények” nyomában hamarosan megindul a tűzharc…
Pont 6 órakor indulunk, és szakadatlan menetelés után a sötétség leple alatt szinte észrevétlenül érkezünk meg este 9 órakor közvetlen a Drina folyó mellett fekvő Bratunacra. Kis boszniai városka, amelynek házai kirabolva, felgyújtva merednek az ég felé. Maga a lakosság szintén elmenekült. Itt a házak között megállunk. Majd ismét tovább húzódunk, s a városkából kiérve egy mezőre jutunk. „Halt! Megállni!” – suttogják tovább a sorok között. Szorosan egymás mellé simul az a 8–900 ember, nehogy egymást elveszítse a koromsötétségben. Halotti csend. Mukkanni sem szabad. Nagy az izgatottság. Szemeinket belefúrjuk a sötétségbe arrafelé, ahol ama víz folyik. Magas dombok, hegyek körvonalai bontakoznak ki előttünk. Ezek lábánál folyik a hírhedt Drina. Lehasalunk az út mellett. Csak a gépfegyverosztag 19 lova, a segélyhely kosaras lovainak árnyéka emelkedik ki az úttesten. Gondtalanul emelgetik súlyos terhük alatt fáradt lábaikat ezek a mit sem sejtő állatok. Tőlünk jobbra, úgy 200 lépésre élénk mozgolódás, halk zaj és mormogás támad. Mi az? Kik-mik vannak ott? Egész tömeg ember emelkedik fel halkan, mintha a földből nőttek volna ki! Csendben húzódnak tovább. A szegedi 46-osok. Tehát nem vagyunk egyedül. Sok száz és száz, ezer és ezer ember hasal, mászik itt most ide-oda némán hangtalanul.
Úgy háromnegyed tíz órakor egyszerre csak jön nagy csendben az avizó: „37 előre!” Suttogva hangzik végig a sorok között a gyűlöletes, örökös „Auf! Auf!” Na, most! Szorosan egymás nyomába lépkedve indulunk meg az úton. Most a nagy veszélyben hihetetlenül érvényesül a tömegvonzás. Le nem maradna most senki. Csak a bakancsok csikorgása a kavicsos úton, meg a bakák oldalát ütögető bajonett és ásó monoton hangja okoz némi zajt, de különben árnyak módjára húzódunk itt 8–900-an előre.
Hirtelen megáll a tömeg eleje, s a nagy igyekezetben egymás sarkaira lépünk. Máskor káromkodás jár ki ezért, most ki törődik az ilyen csekélységgel. Pár perc múlva ismét megállunk, s azután letuszkolnak bennünket az országútról az út melletti kukoricaföldre a [piros téglalappal és „I”-vel] jelzett helyen. Csendben lehasalunk. Még nem tudunk semmit. Nem is sejtjük, hogy hol kelünk át. Csak rebesgetik, hogy a 46-osok és 30-asok „A”-nál, a 18-asok és 61-esek pedig „E”-nél fogják az átkelést megkísérelni.
„A drinai átkelés sémája 1914. XI. 6–7.” – Dr. Kemény Gyula naplójából
A térkép jelzései:
F. Ő = finánc őrház a mienk
F. S = finánc őrház a szerbeké
A = Ahol a parancs szerint át kellett volna kelni
B = Ahol valóban átkeltünk
E = Ahol a 18. és 61-nek nem sikerült az átkelés
P = Ahol a deszkapallókat lehelyeztük és átszaladtunk
Piros téglalap és I = Ahol [a] kukoricásban [?] hasaltunk
Piros pontok = szerb állások
Ezen kritikus pillanatokban érdekes és nagyon kellemes meglepetés ér bennünket. Egy altisztünk mászik hozzánk az árokban együtt hasaló tiszti csoporthoz és jelenti, hogy megjött a posta és Hirsch Ödön proviant segédtisztünk Bratunac falu házai között vár vele. Mivel eddig is mindig én szoktam a postát elosztani, az altiszttel és két hadnaggyal (egyik tartalékos, Bartha, aki menyasszonya leveleit lesi, várja éjjel-nappal) Hirsch zászlóshoz indulunk. Lent egyik pincében zseblámpa világítása mellett történik meg a levelek elosztása.
Csak a tisztek és altisztek kapják kézhez a leveleiket, a többieké egyelőre a trainnél marad jobb időkre. Hirsch sajnálkozások között búcsúzik tőlünk és mindenkinek szerencsés megmenekülést kíván, azután elválunk. Ő megy hátra a trainhez, mi meg előre, vissza a csapatunkhoz. Mennyivel jobb ilyenkor a trainnél szolgálni. Hozzuk, majd átadjuk a leveleket. Mindenki zsebrevágja a magáét, elolvasni majd csak holnap lehet, ha lehet?
Éjfél felé háromnegyed 11-kor feljön a hold s bevilágítja a földeket. Most látjuk csak, hogy a Drina innenső oldala, ahol mi vagyunk, alföldszerű síkság, míg a túlsó vízpartot meglehetősen magas hegylánc övezi, amelyen állítólag szerb csapatok ásták be magukat. Hogyan megyünk mi oda fel, pláne a Drinán át. Talán nincs is rajta szerb katonaság? Várunk, egyre várunk! Kínos lassúsággal telnek a percek a hideg földön.
Egyszerre csak mögöttünk, Bratunac felé, folyton erősödő, hosszan elnyúló dübörgés hallatszik. Találgatjuk, hogy mi lehet az? Talán ágyúk? Gondoljuk. De minek jönnének, ha parancs szerint úgysem lőhetnek. A zaj, dübörgés végre is hozzánk érkezik. Nem ágyúk ezek, hanem a jól ismert pionir szekerek egész sora vonul el előttünk az úton. Tartalmuk pedig mindent megmagyaráz: hatalmas csónakok terpeszkednek a szekereken, amelyek mellett libasorban katonák serege lépked, akik izgatott hangon, káromkodva nógatják lovaikat. Sietnek ezek az emberek, szeretnének valamin túl lenni. „Hová mentek?” – kérdezi őket egyik bakánk csak úgy találomra magyarul. „Ide a vízpartra” – hangzik a válasz szintén magyarul. „Hozzuk az akasztófákat” – dörmögi le hozzánk az egyik pionír. A pionírok magyar 66-osok, ők lesznek az átkelésnél az evezősök. De fején találta a szeget az a pionír azzal az akasztófa hasonlattal. Hanem egyik 37-es káplárunk sem maradt ám adós. „Hová, hová, hóhérlegények?” – szól oda az izgatott 66-osoknak. Hát van is ebben igazság. Úgy is nézünk a csónakokra, mintha akasztófák lennének. Mindannyian dörmögünk, beszélünk, amíg a kocsik zörgése tart, azután újra csend lesz. A dübörgés, szekerek zörgése pedig egyre távolodik, majd végleg elhal.
A sötétségből fojtott emberi hangok, parancsok, káromkodások hallatszanak ide. A szigetnél, a Drina partján, most rakják le „E”-nél a csónakokat. Onnan jön ide az újabb zaj.
Egyszerre felrezzenünk. Egy hatalmas dörrenés hallatszik a sziget táján, rá rögtön felhangzik az első jól ismert pa-ku. Szerb puska szólalt meg, tehát mégis csak vannak itt szerbek. Az első pa-kura más 10–20, ezekre meg újabb 100 és 100 más pa-ku válaszol. Azután belevész minden a szerb fegyverek ropogásába, zajába. A levegő megtelik az annyira ismert zizegéssel, döngicséléssel, fütyüléssel, a felettünk közel elhúzó golyók suhogásával, susogásával. A szigetnél, „E”-nél teljes erővel megindul a küzdelem. Onnan süvítenek erre mihozzánk a puskagolyók. Most kezdődik csak az izgalom.
Mindegyikünk lelapul a földre s kezét-lábát, de főleg a fejét igyekszik mindenki biztonságba helyezni. Hatan, tisztek, az árokban hasalunk. Egyesek engem igyekeznek eltakarni azt mondván, hogy csak neked ne legyen bajod, orvos nélkül mit csinálunk. Megható dolog, pedig csak az orvosi jelenlét lehet bíztató, mert itt segíteni úgysem igen lehetne. Közben a fegyverek ropogásába kiabálások, jajgatások vegyülnek. És mialatt a szerb puskák záporeső módjára ontják a sok fegyvergolyót a síkságra, az országútra, azért a csónakos szekerek bátran és egyre jönnek, vonulnak a sziget felé. A szekereket kísérő pionírok derékszögbe meghajolva bújnak a kocsik innenső oldalára‚ hogy a golyók ellen némi kis védelmet találjanak.
Tőlünk lejjebb vagy 150 lépésre nagy veszekedés van az úton, mert egyik szekér lovait golyó találta, amire az elakadt s így feltartja az utána jövő többi szekeret is. Egyes pionírok felhasználva ezt a kis időt is, közénk ugrálnak le az árokba az út mellé. Csak most veszik észre, hogy itt is emberek hasalnak. „Vigyázz, ne drukkolj, halt” – morognak reájuk a mi 37-eseink. Ezalatt mindegyik szekér sietni akar, próbálják az elakadt szekeret kikerülni, de nem lehet. A nagy zajra, lármára azután mind több és több szerb irányítja errefelé pa-kuzó fegyverét csak úgy találomra bele a sötétségbe. Egynegyed 12 óra van. Felettünk pedig, akik itt hasalunk, olyan suhogása, susogása támad a fegyvergolyóknak, mintha nyárfaerdőben feküdnénk.
Embereink között itt is, ott is jajgatás kezdődik. Megelevenedik az egész 37. Az emberek a sötétségben össze-vissza mászkálnak, egymás mögé bújnak, mások meg kenyérzsákjukat, borjúikat rakják le fejük elé, egyesek kezeikkel apró halmokat kaparnak össze földből a fejük eltakarására. A földön csúszva hörgő sebesülteket cipelnek hozzám. Sötét van. Világítani tilos. Csak úgy tapogatva lehetséges az orvosi segélyt megadni. A golyók pedig egyre sűrűbben süvítenek errefelé, mert a kilőtt szekér körül már valóságos ordítozás van. De most egyszerre egy erélyesen fellépő ordító hang lecsendesíti a zajongókat. A sebesült lovakat lelökik az útról, a kocsit pedig az előtte levőhöz akasztják, s lassan megindulnak a szekerek.
Hanem most meg az út egész hosszában egy el nem némítható keserves zaj támad. Nyögő, jajgató sebesültek vánszorognak visszafelé az úton, kettesével-hármasával egymást segítve, egymást támogatva igyekeznek a fegyverek ropogó zajába, kiabálásokba fúlt sziget táját minél előbb elhagyni. Ezek már a szigetnél dühöngő harc áldozatai, a könnyebben sebesültek, akik még menni tudnak. Itt vánszorognak a nyögő alakok az orrunk előtt az úton. Merev mozdulatlansággal nézzük őket, akik nem is sejtik, hogy embertömegek hasalva várakoznak itt az út mellett arra, hogy esetleg hasonló sorsra jussanak. Mi lesz itt még ma? Egyik sebesült 18-as szakaszvezető, akit lehúztunk magunk közé az úttestről az árokba, újságolja, hogy a pionirok irtózatos tűzben dolgoznak, hogy a 18-asok egy része beugrált a csónakokba és nekiindult a víznek, a többi pedig nem képes a rettenetes tűzben megmozdulni. Már 6 tisztjük elesett s avizálták nekik, hogy a 37-esek jönnek segítségükre stb.
Idegeink a végső fokig megfeszülnek. Mindenfelé dörög az ellenséges fegyver. Itt vonul el előttünk a pionirok és a 18-asok nyögő, jajgató csapata, csak egy negyed órája, hogy a derék pionirok ellépkedtek mellettünk híres akasztófáikkal. Most meg már mi jövünk. Ami reánk vár, azt mind itt látjuk előttünk. Hasalunk, nem akarunk mi most sem látni, sem hallani, csak valahogy életben maradni. Ha parancs nem jönne, mi innen el nem mozdulnánk, aki pedig ezt a kegyetlen parancsot adni fogja, az nincs itt köztünk, az biztonságban van ott valahol hátul.
Egyszer csak Bratunac felől loholva szalad valaki az úton, s eltompított hangon dünnyögve kiabálja: „37! Halló 37! 37!” Ez minket keres. Milyen is az ember. Azt súgja nekünk derék századosunk, Przybill Károly, nem kell szólni, ne szóljunk. Tréfa az egész, szeretnénk azonban, hogy valóra ne válna. Jellemző jelenet.
Valaki már is odakiált az úton meggörbülve szaladónak: „37! 37! Itt van!” Egy tiszt ugrik le hozzánk az ordonáncával, leguggol közénk és lihegve közli velünk: „37 azonnal vorwärts!” hogy az ő útmutatása mellett vonuljon gyorsan azonnal a 37-es zászlóalj a kijelölt helyre, de azonnal!
Tehát most mi jövünk. Fél perc alatt végighömpölyög a hasaló bakák közt a gyűlöletesen ismert parancs: „37 auf! Auf!” De rettenetes egy szó ez! Csak ki ne találták volna! „Auf, auf!” – hangzik tovább, és ha magam nem látnám, a római pápának sem hinném el, hogy egyes bakákat mély álomból kell felkelteni. Milyen idegrendszer kell ehhez!
Fent vagyunk az úton. „Mi van, mi történt, hová megyünk, miért megyünk mi vissza Bratunac felé?” – kérdezgetjük menet közben a parancsot hozó tisztet. A 18-as zászlóalj nagy veszteségeket szenvedett a szigetnél, az átkelés csak csekély mértékben sikerült, éppen ezért ott ma éjjel már csak markírozni fogják a harc folytatását, ellenben az igazi átkelés ott lesz majd, ahová ő most minket, 37-eseket vezetni fog. Most tehát mi következünk. Mint az élettelen gépek mozgunk előre. Senki nem beszél, nem szól semmit, csak megyünk oda, ahová visznek, mint a vágóhídra hajtott birkanyáj. Milyen kicsi is az ember ilyenkor. Ha olyan valaki olvassa ezen sorokat, aki a fenti helyzetben még nem volt, aki a hősiességet csak a Höfer-féle jelentésekből ismeri, az bizonyára el fog bennünket ítélni ezen őszintén jellemző leírásért, de az ilyen olvasóval egy hasonló éjszakát megértetni, azt átéreztetni úgyis lehetetlen volna.
Átkelés a Drinán – ahogy azt a korabeli propaganda képeslap készítője elképzelte…
(Forrás: philmaster-shop.de)
Ahogy Bratunac felé megyünk, velünk szembe egyre jönnek a csónakokat hozó szekerek. Az útszélen ülve, fekve tovább menni nem tudó sebesültek nyögése, mindenfelől zűr-zavar, zaj hallatszik. Megérkezünk a [kék négyszöggel és 30, 37, 46 számmal] jelzett helyre, s lehasalunk a hideg talajon. Errefelé nemigen járnak már a golyók, itt a tánc még csak ezután fog elkezdődni.
Egy egyedül álló ház van itt az út mellett, ahová mi, 37-es tisztek behúzódunk, ahol világítani, cigarettára gyújtani lehet. A tulajdonos egy sváb paraszt, akinek kis boltja van a házban. „Mi van eladó?” – kérdezzük tőle. Mindent megveszünk, ami csak megehető. Csak diót tud adni. Kilóval méri. Mindegyikünk vesz, s azzal bajlódik. Ha nyílik az ajtó, ha valaki érkezik, megrezzenve nézünk rá. Talán már indulnunk kell? Közben mindenről beszélgetünk a világon, de egyetlenegy szóval sem említi senki az előttünk álló átkelést. Senki sem beszél róla, hogy mi lesz, hogy lesz, sikerül-e, ki éli túl stb. Erről hallgatunk, legalább nyíltan igen. Mintha bizony ezzel el lehetne odázni, meg lehetne akadályozni a minden pillanatban fenyegető bekövetkezhető veszélyt. Úgy viselkedünk egymással szemben, mintha nem is volnánk érdekelve az egész dologban. Csak egyre törjük a diót, s egymást ámítjuk hősies nemtörődömségünkkel. Pedig minden csak színlelés.
Itt lent a boltban hallgatjuk a sziget tájáról ide hallatszó rettentő fegyverropogást. Néha a megszámlálhatatlan pa-kuk közé időnként egyes nagyobb, valóságos dörrenések vegyülnek, mintha csak kis ágyúk szólnának. Ugyan mi lehet az, találgatjuk egymás közt. Egyre találgatjuk, de senki sem akad köztünk, aki a dörrenések valódi okát tudná. Csak másnap tudtuk meg, hogy ezek a dörrenések a szerb kézi bombáktól eredtek. Felháborítóan gyalázatos dolog, balkáni anarchista hordákra vall, hogy bombákkal harcolnak mi ellenünk, akik még soha nem is láttunk ilyeneket, annál kevésbé használjuk azokat.
Hallgatjuk a kívülről behallatszó zajt, lármát, a fegyverek ropogását s rendületlenül törjük a diót itt a boltban petróleum mécses mellett. Tréfálkozunk, heccelődünk egymással. Egyesek az este kapott leveleket olvassák, s azután eltépik. Két altiszt dugja be a fejét az ajtón. „Mi az, mi van?” – kérdezzük. „Semmi, csak benéztünk” – mondják. De mégis: „Leveleinket akartuk elolvasni” – válaszolják. Helyet szorítunk nekik, elolvassák, azután dörmögve mennek ki.
Most egyszerre pár perccel éjfél előtt parancs érkezik hozzánk: „37-esek, auf!” A cigarettázók eldobják a cigarettát, s megyünk ki az éjszakába, amelyet minden irányban a fegyverek ropogása tölt be. Három zászlóalj hasal itt az úton, az út mellett egymás mögött. Legelöl a 46-os, azután a 30-as, s ezek mögött mi 37-esek.
Rizetti alezredes 46-os, egy, hihetetlenül bátor, végtelenül nyugodt, minden tekintetben úriember és igazi jó katona fogja vezetni az itteni átkelést, ő a fenti 3 zászlóalj parancsnoka is. Úgy bízunk benne, mint az Istenben. Lassan megindul a sötéten néma tömeg, megelevenedik az úttest eddig mozdulatlan feketesége, meggörnyedt árnyak mozognak előre. És éppen ekkor a megindulásunk pillanatában mintegy megrendelésre, mintha összebeszéltek volna, közvetlen előttünk velünk szemben a túlsó oldalról megszólalnak a szerb ágyúk. „K” helyről öt ágyú tüzel egyszerre. A gránátok részben az úttestre, részben a Drina vizébe zuhannak s explodálnak. A gránátok közzé srapnelek vegyülnek. Csattog az úttest, nagyokat csobban a víz az „A” jelzett helyen. Ezen válságos percekben a 46-os zászlóalj eleje éppen a finánckaszárnyánál „F. Ö” -nél van. Egyszerre újra megállunk. Mi lesz itt? Hogy lesz? Az ágyútűzben mind elpusztulunk. Parancs szerint pedig éppen az országút meghosszabbításának irányában „A” pontnál, ahová záporként hull a gránát, srapnel, kell nekünk most mindjárt a Drinát átlépni. Kínosan múlik el vagy 20 perc, mialatt sűrű tömegben az úttesten állva, összepréselve várjuk sorsunkat. Rizettiék ott elől nagyban tanácskoznak. Súlyos percek. Minden pillanat örökkévalóságnak látszik. Miért hogy éppen most kezdtek a szerbek ágyúzni. Biztosra vettük, hogy nincsen is itt ágyújuk.
Következő rész: „Anyád sem fürösztött így meg soha...”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója
