Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója – 19. rész
1914. november 6-áról 7-re virradóra Bratunac településnél a III. hegyi dandár drinai átkelését irányító Rizetti alezredes a számukra kijelölt, de a szerbek által belőtt helytől 400–500 lépésre délebbre irányítja a csapatokat. Az éj leple alatt sorra indulnak neki a zászlóaljak a víznek. A halálos félelemben várakozók semmit sem tudnak az előttük haladókról. Egyre fogynak a csónakok és az utászok. November 7-én reggel háromnegyed 6-kor kerül sor ezredorvosunk nagyváradi 37/IV-es zászlóaljára, hogy csónakba szálljon…
Újra jön suttogva az avizó: „Vorwärts – előre, Auf!” Vagyunk vagy 2000–2400-an itt szorosan egymás mögött az úton, de azért nem hallatszik egyetlenegy hang, még suttogó beszéd sem. Csak saját magukra, vagy tudja az Ég mire gondolnak most az emberek. Érezzük a percek komolyságát, hangosan vernek a szívek. Fülelve figyelünk, hallgatózva lessük, hogy mikor ér bele a 46-os legénység eleje az ágyútűzbe, hogy mikor kezdődik el ott elől a sebesültek jaja, kiáltozása. De nem kezdődik. Csak az ágyúk, a fegyverek szólnak szakadatlanul, s ami a legjellemzőbb a dologban, hogy csak egyet dörrennek. Ennek az a magyarázata, hogy „K” helyről lőnek bele a szerbek az alig pár száz lépésre levő Drina vizébe, s a kilövés dörrenése egybeolvad a robbanáséval. Innen van az egyetlen hang.
Az országút jobb oldalán egy vízzel telt keskeny, de mély árok húzódik, a Krizevica patak kis medre ez. Rizetti nagyon zseniálisan úgy oldotta meg az átkelés súlyos kérdését, hogy nem a vezérkartól kívánt „A” ponton, hanem ettől délre körülbelül 4–500 lépésre „B”-nél kezdte meg az átkelést. Így nem vitte csapatait egyenesen a mészárszékre.
A finánckaszárnyából két darab erős deszkapallót kerítenek a bakák, ezeket egymás mellé fektetve áthidalják a patak medrét „P” pontnál, s azon megyünk át egyenként le a kukoricás felé „B” irányába.
„A drinai átkelés sémája 1914. XI. 6–7.” – Dr. Kemény Gyula naplójából
A térkép jelzései:
F. Ő = finánc őrház a mienk
F. S = finánc őrház a szerbeké
A = Ahol a parancs szerint át kellett volna kelni
B = Ahol valóban átkeltünk
E = Ahol a 18. és 61-nek nem sikerült az átkelés
P = Ahol a deszkapallókat lehelyeztük és átszaladtunk
Piros téglalap és I = Ahol [a] kukoricásban [?] hasaltunk
Piros pontok = szerb állások
Ugyanide dirigálták a csónakokat is. A 46-osok azonnal beugrálnak a nagy ladikokba, 20 ember fér egybe, s megkezdődik az átkelés, minden hadműveletek ezen legnehezebbike. Ezalatt a 30-asok és mi 37-esek a víz partján, részben még az úton elszórva hasalunk, lapulunk s várjuk, hogy mikor kerül reánk a sor.
Hanem a csónakoknak a vízbe való hurcolása, a fojtott hangon kiadott parancsok, a bakák dörmögése stb. mégis csak bizonyos mérvű zajjal jár. Mindezt észreveszik a szerbek, s akárcsak lent a szigetnél egy-két bevezető pa-ku után itt is teljes erővel megindul a fegyverek ropogása. Hanem óriási szerencsénkre a szerb gyalogsági tüzelés a saját tüzérségük után igazodván, ők is éppúgy, mint az ágyúk, az össztüzelést „A” hely felé irányítják, mert a később leírandó árulásból biztosra vették, hogy ott is lesz az átkelés, ahol eredetileg tervezve volt.
Mi 37-esek ezalatt ott heverünk a kukoricás hideg földjén. Elmúlik éjfél után egy óra, elmúlik két óra, és mi mégsem indulunk meg. Hol lehetnek most már a 46-osok? Nem szól egyetlen ágyúnk sem, nem dörren egyetlen cs. és kir. puska sem, csak a szerbek puskái ontják a tüzet. Hogy lehet ez? Mit csinálnak azok, akik már átkeltek? Nem tudunk semmit. Két helyen folyik a koncert, lent a szigetnél és itt az „A” pont irányában, és mi ezen két kritikus pont között „P” helyen állunk már órák óta. Kínos lassúsággal múlik az idő, s ezalatt le nem írható lelkiállapotban várjuk, hogy mikor kerül reánk a sor. De egyszerre csak jön az avizó: „Most ugrálnak csónakba a 30-asok, 37-esek auf!” Csak egy dolog érthetetlen, hogy a túlsó oldalra jutottaknak minden olyan simán megy. Nem jutottak-e azok csapdába?
Éjfél után háromnegyed 3 óra van, amikor mi 37-esek is átszaladunk a „P” pontnál lefektetett deszkákon a túloldali kukoricásba le a vízpartra „B” ponthoz. Ezen a helyen 3–4 darab korhadt fűzfa és ledöntött vékony fűzfatörzs van. Ezek mögött kis malacok módjára összebúvunk a homokban. Még csak egyetlen század 30-as van hátra, azután mi jövünk. Mereven bámulunk át a túlsó vízpartra, ahol velünk szemben sok-sok megszámlálhatatlan apró kis gyertyaszerű fellobbanás, villanás jelenik meg az éjszaka sötétjében. Ezek a kis lángok a szerbek puskacsöveinek végén születnek s küldik hegyes, acélburkolatú lövegeiket a fináncház és „A” ponthoz. Csak maradjanak is meg ezen irányban.
Reggel fél négykor egyszerre pár nagyobb dörrenés hallatszik. Halló! Halló! Ezek a mi fegyvereinktől erednek. A tömérdek szerb pa-ku közé mind több és több osztrák–magyar fegyverdörrenés vegyül. Valószínű, hogy a most átkelt 30-asok lövöldöznek. Majd zaj, lárma kerekedik a túlsó oldalon, s ami azután mindent megmagyaráz, nagyokat dörrennek a szerb kézibombák. Tehát közelharc kezdődött el az átkelt csapatokkal. Mintha csak észrevették volna a szerbek, hogy eddig rossz irányba tüzeltek. Megkezdődik felettünk az innenső oldalon is a golyók zizegése, suhogása. Közvetlen a fejünk felett suhannak el az acélburkolatú darazsak. Még jobban lehúzzuk magunkat a homokba, még jobban összebúvunk. A bakák a hátukon, oldalukon levő minden holmijukat fejük elé rakják‚ hogy valahogy védve legyenek a golyók ellen. Irgalmatlanul süvítenek ide a szerb golyók.
És éppen ezen válságos pillanatokban fut végig köztünk az avizó: „37 auf! 16. század előre!” Ez a század kezdi. Az idetartozó bakák hason csúszva, a homokban hosszan elnyúlt testtel másznak-csúsznak a vízpartig, le a csónak felé. Egyszerre öblösen hangzik bele az éjszakába dr. Lakatos zászlós, nyíregyházai ügyvéd hangja: „Ne mozogj az anyád... ülj le a...” Most indul át t.i. Lakatos az első csónakban a szakaszával. „Pszt! Pszt! Kuss!” – hangzik innen a fűzfatörzs mögül néhány tiszt hangja, s szidják Lakatost, mint a bokrot: „Miért ordítozik ez az állat. Úgyis minden szerb golyó idejön.” „Félelmében ordít” – dünnyögi a közvetlen mellettem fekvő félig józan Krausz főhadnagy. Bár Lakatosra nem lehet azt mondani, hogy fél, de most, mint annyi más, ő sem ura az idegeinek. De szabad-e ezen csodálkozni. Németh, Przybill századosok, Krausz, Pirschl főhadnagyok, Jonescu, Harsányi zászlósok s én nyújtózunk el egy tömegben a homokban. „Kapitány úr Przybill – hangzik a híres Altmann őrmester hangja, – az utolsó Zug száll be a csónakba.” Przybill felül, majd feláll, s azután: „Hát gyerünk!” szóval búcsúzva hagy el bennünket. Megy a százada után. Nagy izgalom uralkodik itt mindenkin, csak egyedül Németh százados, a zászlóalj parancsnoka, nem izgul, ő nem törődik semmivel, ha Harsányi tartalékos zászlós nem figyelmeztetné, talán át sem jönne velünk, nem törődik semmivel, tőle akár mind elszökhetnénk.
Hanem a szerbek már teljesen tisztában vannak a helyzettel. Most már fegyvereiket, géppuskáikat mind reánk irányítják. Zaj, lárma van a túlsó oldalon, most is áthallatszik ide a túlsó oldalról: „Első Zug balra! Halló 16. század!” – vész bele a fegyverek zajába. „Megint az a nagyszájú marha Lakatos bőg” – dühösködik Krausz, aki Lakatost különben sem állhatta ki soha. Igaz, hogy őt sem szereti senki.
Jól halljuk azonban az innenső oldalon a bátorságáról híres Hofmeister és a vakmerő Czeglédy zászlós vezényszavait is, ahogy szakaszaikat előre vezetik.
Azután felhangzanak a jól ismert szomorú melódiák is, a jajkiáltások, a sebesültek panaszosan segélyt kérő hangjai, kiáltásai nyúlnak bele az éjszakai zajba úgy a túlsó, mint az innenső oldalon. Már kezd pirkadni. Most kezdődik majd csak az igazi zenebona, a harc az életért. Istenem csak már túl volnánk! Hiszen ha itt ér bennünket a reggeli világosság, akkor mind-mind elpusztulunk. Most éppen értem szaladnak: „Ezredorvos úr, tessék jönni, a fináncház tele van sebesültekkel!” „Miféle sebesültekkel?” – kérdezem. „33-asok meg 37-esek” – hangzik a válasz. Kitakarózom nehéz gumiköpenyemből. „Csak meghajolva, doktor bácsi!” – szól utánam Harsányi zászlós. „Igen, igen!” – dörmögi a mivel sem törődő Németh százados.
Az ide 250 lépésre levő fináncházban eldugott gyertyafénynél kötözi a sebesülteket a derék Balla önkéntesem, ez a fáradhatatlan és hősiesen bátor medikus. Majd mind 33-asok a sebesültek. De honnan, hogyan jönnek ezek az aradi fiúk ide? Kisül, hogy a 15. Brigade (dandár) már szintén itt van mögöttünk valahol a kukoricásban, s valahogyan szerb golyótűzbe kerültek, azt mondják, hogy arra Bratunac felé rémesen járnak a golyók. 37-es még kevés van itt megsebesülten. Csak valahogy a szerbek ezt a gyertyavilágosságot észre ne vegyék. „Reggelig minden sebesült menjen, másszon el innen, mert biztosan ágyútűz alá fogják a szerbek ezt a házat” – adom ki a parancsot.
Úgy háromnegyed óra múlva szaladok le vissza a fűzfatörzsekhez, ahol Németh most is sztoikus nyugalommal a homokban elterülve várja, várja azt, aminek el kell jönnie. Egyik csónakunkat a benne fekvő 20 emberrel együtt messze elvitte, elsodorta a sebes Drina, mert a bátor 66-os evezősöket itt is, akárcsak a szigetnél, elsőnek lőtték agyon a szerbek. A 20 ember lehúzódik a csónak fenekére, míg az evezős derékig teljes célt mutat, s nagyot loccsanva bukik bele a hideg vízbe, ahogy mellébe, oldalába fúródik a golyó. Ilyenkor evezősök híján a csónak elsodródik valami rossz irányba. A csónakban hasalók látják a veszélyt, de hát mi történhetik. Akármelyik partra sodródnak mindegy. Volt olyan csónak, amelyik evezősök nélkül a túlsó parthoz sodródott, ahol a már készen álló szerbek bombát dobtak beléje, amire a csónak hús és fadarabokra roncsolódott, aki pedig élve, sértetlenül esett ki belőle, azt nehéz terhe húzta le örökre a víz fenekére.
Már csak egyetlen csónakunk van, s hozzá alig 3–4 evezős. Minden pillanatban kritikusabbá válik a helyzet. A szerbek nagyon jól céloznak, hozzá kezd már virradni, s mi még most negyed hatkor is két századdal és a zászlóaljtörzzsel, géppuskákkal, segélyhellyel az innenső oldalon vagyunk. Nagy nyugtalanság fog el bennünket, ezt el nem tagadhatjuk. Csak gyorsan, minél gyorsabban, mert rögtön világos lesz, hangzik mindenfelől. A hősiesen vakmerő evezősök ingre vetkőzve csuromvizesre izzadva eveznek át, azután vissza és megint át. Már csak ketten vannak. „Sietni, sietni, mert mindjárt ide ágyúznak” – nógatják bakáinkat a gyors beszállásra. Némelyik izgatott emberünk majd hasig gázolva a jeges vízben, eléje megy a csónaknak, csakhogy minél előbb átkelhessen. Annyian ülnek, feküsznek a csónakban, hogy majd elmerülnek a csónakkal együtt, amelynek az oldalán levő, a szerb golyóktól ütött lyukait ujjukkal, tenyerükkel fogják be a bakák, nehogy elmerítse őket a bespriccelő víz, amely úgyis egészen megtölti a csónak fenekét. És ezekben a roppant kritikus pillanatokban sem hallgat el a bakahumor: „Anyád sem fürösztött így meg soha... Bedugni a lyukat... Dugd bele, nem anyád... Nyomd meg! (t.i. az evezőt)... Megyünk halászni...” És sok más hasonló tréfás megjegyzés hangzik fel a beszállás alkalmával. Jön a sor Németh századosra is. Térdig áll a vízben, hosszú bot van a kezében. Nem tud ő semmiről semmit.
Végre is elérkezik a megváltás órája, ha ugyan annak nevezhető. November 7-én reggel háromnegyed 6-kor beugrál a csónakba a zászlóalj még innen maradt legutolsó része is. De kutya pillanatok ezek. Azután kiugrálni, s azonnal fedezéket keresni a túlsó oldalon. Egyesek meg sem várják, míg a csónak partot ér, máris kiugranak a jeges vízbe, s úgy gázolnak ki a partra. Némelyek hasra buknak, beleesnek a vízbe, de feltápászkodnak, s így csuromvizesen másznak felfelé. És még sem lesz beteg senki soha. Még a nátha is ismeretlen. A túlsó, most már innenső parton mindenki fedezéket keres, avagy kis lyukakat ás, felhányja a földet, hogy legalább a feje védve legyen a golyók ellen. Elkezdenek a mi fegyvereink is szólni, s hatalmas hangjukkal elnyomják, elnyelik a rengeteg szerb pa-kut. Csak a balkáni kézibombák dörrennek a kelleténél nagyobbakat, most ezekkel védekeznek a bocskoros komitácsik. Minden irányban kúszva másznak előre derék bakáink s szorítják a szerbeket.
Az átkelés helye ma idilli, békés táj: a Drina partja Bratunácnál napjainkban
(Forrás: drukciji.ba)
A körülményekhez képest eddig várakozásunk ellenére nagyon is simán ment minden. Milyen vérfürdő lett volna, ha Rizetti alezredes nem így csinálta volna. Neki köszönhetjük, hogy csapatait nem az „A” pont felé dirigálta, ahová a szerb ágyúk, fegyverek koncentrált tüzelése egész éjjel irányult. Hanem csak most ne történjék valami baj. Csak bele ne szorítsanak bennünket vissza a vízbe. Elmúlt már 6 óra reggel. Most kezdődik meg az igazi harc a hegygerinc bírásáért.
A 46-os híres szegedi bakák balra húzódnak a hegyoldalon az ágyúk előtt felfelé rézsutos irányban, a 30-asok meg ugyanígy jobbra Ljubovija falu felé tartanak, míg a mi 37-es bakáink egyenesen felfelé kapaszkodva igyekeznek a hegy gerincét elérni. Csak egyszer a hegylánc teteje legyen a mieink kezében. Az átkelési hellyel szemben levő oldalon van egy elhagyott vörös ház, ennek tövében önfeláldozással végzi orvosi munkáját dr. Bányai segédorvos, a 46-osok tartalékos orvosa, aki még éjfél előtt kelt át a Drinán csapatának legelejével. Mit álltunk mi ki a túlsó oldalon, de mit állhatott ki itt ez a Bányai már éjfél óta? Trainek, szanitécek, vezérkariak s az ő lógós mágnás írnokaik kerülhetnek-e valaha is Bányai orvos helyzetébe? Pedig ezek mind, mind, még a hadbírák és papok is a dr. Bányaiak előtt rangieroznak. A 46-os zászlóalj orvosfőnöke (dr. Németh) az este az átkelés előtt betegen lemaradt Bratunacban.
Abban bíztunk, hogy reggel régi szokás szerint nagy köd fog leereszkedni. De hiába. Ez az annyira óhajtott takaró elmaradt. Így azután nappali világosságban veszi kezdetét a hegyoldalak megmászása. A szerbek bátor hősiességgel védekeznek. Ropognak a fegyverek, kattognak a géppuskák, sűrűn dörrennek a balkáni bombák, mintha a poklok minden tüze, minden ördöge kiszabadult volna a szigettől kezdve fel ide az ágyúk helyéig („K”). Recseg-ropog a világ, egyetlen óriási kaotikus lármába fullad a támadók és védők harca, tusája, lármája, amelyet csak az öt szerb ágyú bömbölése múl felül.
Szerb ágyú tüzelőállásban
(Forrás: dijaspora.gov.rs)
A veszedelmesen tüzelő ágyúk mögé igyekszik kerülni a 14. századunk Pirschl főhadnagy vezetésével. A szerb tüzérség azonban mit sem látszik törődni az őket megkerülni akaró svábákkal, hanem egyre hevesebb tűz alá fogja a túlsó partot, s most már világosan látja éjjeli tévedését, s „A” pont helyett „B” pontot s a mögötte elterülő kukoricásban levő 15. Brigade (dandár) csapatait veszi gránát-, srapneltűz alá. Amily gyorsan csak képesek, úgy tüzelnek az ágyúk. Bosszút akarnak állni az éjjeli baklövésükért azokon, akik még nem keltek át, mivel az átkelteket nem tudják célba venni. Ezalatt Pirschl 14. százada lassan az ágyúk mögé kerül, s a bakák egyenként kezdik agyonlődözni a bátran harcoló tüzéreket. Végül is az életben maradtak hasznavehetetlenné teszik ágyúikat, s fogságba kerülnek.
Most 7-én délelőtt 10 óra körül tombol igazában a harc, a bakák tusája a hősiesen kitartó szerbekkel. Mi lenne, ha most a szerbek kerekednének felül. De ez nem lehetséges. Nem is lesz. 10 óra után enyhülni kezd a harc, a szerbek hátrálni kezdenek. Az öt ágyú már elveszett, közben a 46-os és 30-as zászlóaljak feljutnak a hegy tetejére, s folytonos harcok közben kiűzik a sáncokból a szerbeket, ezalatt a mi 37-eseink is feljutnak középen a tetőre, ahol azután az összes csapatok részben beássák magukat, részben az elhagyott szerb árkokat szállják meg, hogy a várható szerb ellentámadásra felkészüljenek.
Tehát megtörtént! Túl vagyunk rajta! Bent vagyunk Szerbiában! Tőlünk balra jó messze Jagodinja felé pedig a Goiginger Divízió (hadosztály) vív véres harcokat minden talpalatnyi földért. Ide hallik a fegyverek halk ropogása s az ágyúk tompa bömbölése. Azzal, hogy nekünk sikerült az átkelés, most már ennek a Divíziónak is könnyebbé válik a helyzete.
Következő rész: „Jó hírünk van Szerbiában”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos szerbiai naplója
