László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 22.
Egy-egy fogoly szabályszegése, netán szökése sokszor valamennyi sorstárs szabadságára kihatással volt. Így Akmolinszkban is szigorodnak a kijárási feltételek, az asszonyok társaságát pedig kerülni kell. Kisebb botrányt okoz a foglyok által indított „Kirgiz Híradó” című folyóirat felfedezése a táborparancsnokság által. Mivel a harctéri hírekhez kizárólag orosz, elfogulatlannak nem nevezhető forrásokból juthatnak hozzá, az unalom elűzése érdekében egy könyvtár létrehozása mellett döntenek…
2. Ismét szuronyok között
A kadettügy egyelőre már nem izgat, a szenzációra éhes lazaretti foglyok unalmas egyhangúságban töltik szomorú napjaikat, s iparkodnak szórakozást keresni künn a városban. Egy főhadnagy már annyira megy szórakozásaiban, hogy egy kis hölgyikét, egy vérbeli oroszlányt csíp fel magának, körüljárja vele a város utcáit, szelídíti, puhítja, idomítja a kedves kis teremtést; végezetül besétálnak a parkba, ahol bokrok, fák vannak, a fák alatt üde puha pázsit zöldül és virágok pompáznak, s itt csókra csókot adva szaggatják a paradicsomi tiltott édes almákat. A kémkedő polizej éles szeme követte őket mindenüvé, s pfuj, még a bokrok alá is bepillant. Jön is nyomban a rendelet, hogy tilos a foglyoknak a parkba menni, s ajánlatos a nők társaságának kerülése. Sőt, hogy a rendeletnek nagyobb súlya, erősebb hatása legyen, a kimenési idő is csorbát szenved egy újabb ukázzal, mely szerint ezután csak délelőtt 9-től este 5 óráig szabad kimenni. Mikor az erre vonatkozó ukázt kihirdetik, sejti mindenki, hogy ez a szabadságnyirbálás folytatódni fog.
Egyszer híre fut, hogy a foglyok közül valaki künn töltötte az éjszakát a városban. Keresnek, nyomoznak a bűnös után, de nem tudnak biztosat megállapítani. Damoklesz kardja lebeg szegény fejünk felett. No most – gondoljuk –, most ismét kitalálnak valami szigorítást, de szerencsére simán, csenevész szabadságunk megcsonkítása nélkül csillapodnak le a felvert hullámok.
De alig van időnk a fellélegzésre, Damoklesz kardja hirtelen lecsap reánk, mint villám a felhőtlen égből. November 8-án megérkezik Mozsnyo következő ukáza: mától kezdve csak ötös csoportokban, szuronyos fedezet mellett szabad kimenni a városba bevásárolni, s pedig hétfőn, szerdán, pénteken délelőtt 10–½ 12 és délután 2–½ 4 között. A többi napokon ugyancsak szuronyok között szabad sétálni, az Isim partján és a város külső perifériáján. A túl szigorú rendeletnek rövid, de velős megokolása az, hogy Omszkból két fogoly osztrák tiszt megszökött.
Fogolyszámlálás az udvaron
(Forrás: Hadifogoly magyarok története II.)
Mondanom sem kell, hogy általános felháborodást szül a szigorú rendelet, de semmit sem tehetünk ellene, járunk szuronyok közt bevásárolni. Sértett önérzetünk azt azonban már nem engedi, hogy szuronyos bakával menjünk sétálni. A sétát itthon az udvaron is elvégezhetjük, amit jelentünk is Őmozsnyóságának, ki tudomásul veszi nemes elhatározásunkat, de az udvar két sarkára egy-egy szuronyos katonát állíttat. Ezek vigyáznak reánk, és a sétaidő leteltekor, mint juhász a birkákat, beterelnek bennünket bűzös aklunkba. Ezen szigorító rendszabály kihirdetése óta a lazarett udvarának bejárójánál éjjel-nappal, hidegben-melegben állandóan egy katona posztol. Elénekelhetjük egyik régi népdalunk névtelen költőjével:
Akmolinszkban jártam szuronyok között,
Szemeimbe sokszor bánatkönny szökött…
3. Sajtó a lazarettben
Az újságolvasáshoz, a szenzációs és pikáns ízű hírek falásához szokott modern fiatal nemzedék, melynek elengedhetetlen napi szórakozása, öröme, úgyszólván tápláléka a politikai helyzetet más és más világításban bemutató, különféle irányú, radikális és nem radikális, ellenzéki és kormánypárti lapok böngészése, sehogy sem tud belenyugodni abba, hogy a politika terén teljesen tájékozatlan maradjon, különösen most, a világháború idején. De hiábavaló minden vágy, minden sóvárgás egy német szövegű újság után, mert nem német, de még orosz újság sem jelenik meg Akmolinszkban, illetve jelenik meg valami, de az nem tekinthető újságnak. Ez a sajtóorgánum „Telegramm” név alatt nyer naponként nyomdafestéket, rövid tartalma alig néhány harctéri hírben merül ki, de ez a néhány hírecske is oly világos hazugság, mint a kánikulai ragyogó nap.
„Segíts magadon, s megsegít az Isten” – gondolja a mi tolmács bajtársunk, s szövetkezik egy nagyszájú ügyvéddel, ki csak akkor boldog, ha beszélhet, ha pedig beszél, erőt rögtönöz, és ketten lerakják sziklaszilárd alapjait egy sokat ígérő, de keveset mondó, magyarul és németül naponként megjelenő fogolyújságnak, mely október utolsó napján, illendő kosztümben meg is jelenik a hangzatos „Kirgiz Híradó”, németül „Kirgisische Grenzbote” cím alatt.
Georg Wurzer német történész Die Kriegsgefangenen der Mittelmächte in Rußland im Ersten Weltkrieg c. doktori disszertációjában az első oroszországi hadifogolylapok között említi a „Kirgisische Grenzbote” újságot.
A szerkesztőség, mivel szerény anyagi viszonyai a harctéri tudósítók kiküldésének horribilis költségeit fedezni egyszerűen képtelen, kútforrásul a hazug „Telegrammot” használja, és ennek Hári János-féle merész szólamait, a hihetetlen színben feltüntetett csatahíreket, orosz fényes győzelmeket magyarra és németre fordítva, és az orosz ostyából lehetőleg kihámozva tálalja fel a harci hírekre éhező foglyoknak. A háborús hírek után következnek az érdekes helyi hírek, milyen például: „Fogoly tisztnek merénylete a parkban”; „Az éjszakát tilos a városban tölteni”; vagy „XY urak ma levelet kaptak” stb. stb.; végül érkezik a meteorológiai intézet fontos és pontos jelentése a napi hőmérsékletről, a szelek irányáról és erősségéről, az időjóslásról.
S mindezt csekély heti tíz kopekért nyújtja a lap szíves olvasóközönségének, melynek még az is szabadságában áll, hogy a szerkesztőség által meghatározandó díj ellenében bármikor hirdetést tehet közzé. Vannak is apróhirdetések bőven; a sok közül csak néhányat említek meg: „Csukaszürke kelmét nadrágfoltnak veszek. Cím a kiadóhivatalban.” – „Kimosott rövid lábravaló eladó XY-nál.” – „Nincs többé nőhiány a lazarettben. Érdeklődők forduljanak bizalommal XY-hoz.”
Ugyebár mindez nagyon szép dolog? A legszebb és legdicséretreméltóbb a szerkesztők és kiadók nagylelkűsége, mert a lap szerény jövedelme a kadettalap javára, a mi feneketlen papzsákunkba megy, s ezen haszon ellenében a nyomdai munkálatokat a kadett urak végzik. A nehéz munkából különösen kiveszi az oroszlánrészt az én íródeákom.
Az állatkör szerencsés jegyében született meg a foglyok lapja: általános közkedveltségnek örvend, még a tőlünk elkülönítve élő kapitányok és főhadnagyok is előfizetnek; mindenki biztos jövőt jósol a dél-szibériai szabad sajtó legújabb orgánumának. Itt sajtóperek, illetve lovagias ügyek is lehetnek, a lapnak óvadéka nincs, tehát az „Óvadék bank” sem fenyegetheti a kaució felmondásával.
Nap-nap után alig várjuk, hogy a délutáni órákban felhangozzék az újsághordó rikkancs éles hangja „Kirgiz Híradó, Kirgisische Grenzbote”. „Óriási szenzáció: az oroszok felrobbantották a Kárpátokat; egy csapat kozák kiruccanása Debrecenbe.” „A szerbek gránátokkal felgyújtották a Dunát, Magyarország békéért könyörög Nikitintől” stb. stb. Kézből kézbe kerül a szoba egyetlen példánya, mindenki meg van elégedve a sajtó termékével, minden nap meghozza a „Kirgiz Híradó” a politizálás újabb és újabb mottóját, melyen a következő szám megjelenéséig rágódhatnak a politizálni szerető urak.
De nem azért vagyunk foglyok, hogy bármit is zavartalanul élvezhessünk, s nem azért jó a Mozsnyo szagló idege, hogy meg ne szagolja, észre ne vegye azt, ami nekünk kellemes, és aminek beszüntetésével vagy megvonásával nagyon büntethet bennünket. Már a kilencedik számot gyártják, nyomják a kadettnyomda zselatin kocsonyalepényein, amikor november 8-án betipeg a szerkesztőségbe a hívatlan Mozsnyo, s mi sem természetesebb, minthogy érdeklődik a lázas munka iránt. Kérdezi a tolmácsot, miféle boszorkányság, micsoda összeesküvés barlangja lett a lazarett? A szerkesztő, bár kelletlenül, mégis leleplezi, a Mozsnyo pedig azonnal lefoglalja a „Kirgiz Híradót”, s eltiltja további nyomását. Egy példányt el is visz magával. (Biztosan megmutatja feleségének.)
Ez volt a „Kirgiz Híradó” legnagyobb szenzációja. A kétségbe pottyant és kenyérkereset nélkül maradt zászlós rikkancs tele tüdővel, vészesen ordítja bele a hosszú folyosóba: „Ázsiai állapotok! Erőszak, elnyomatás, meghalt a sajtószabadság, elkobozták a Kirgiz Híradót, kitiltották a lazarettből a „Kirgisische Grenzbotét”, s minden szobában üres lapokat oszt széjjel. A vészes hangokat erősen visszhangozzák a folyosók kongó fafalai, s mint a felkavart hangyaboly nyüzsgő serege úgy szalad, futkos, átkozza a világot, a cárt, a Mozsnyót, ennek bujtogató feleségét, s végre is hajba kapva egymást püfölik el a jó bajtársak.
Amint a nagy felfordulás, a zsivaj, a zaj és lárma elül, lassan lecsillapodnak a kedélyek, és kezdődik a félénk lelkületűeknek, a kishitűeknek tanácskozása, hogy hát mégis illő dolog lett volna a lap megindítását a Mozsnyótól kérni; hogy hát a címet sem jól választották meg, mert a cím után ítélve lehet-e másnak gondolni a lapot, mint egy, a kirgizekhez szóló felhívásnak, egy az oroszok ellen lázító, véres szájú röpiratnak? Azon határozattal végződik a kupaktanács ülése, hogy az újság leleplezése nagyon erős büntetést fog maga után vonni. Ennek megfelelően naponként várjuk a kancsukákat ígérő rémes, vérrel nyomott ukázt, de várakozásunk dacára sem méltóztatik jönni. Helyette megjelenik Mozsnyo s kijelenti, hogy ezután is megvehetjük a „Telegrammot”, melyet revízió végett előzőleg mindenkor neki kell megküldeni, azután lefordíthatjuk, de leírni és újság alakban kiadni szigorúan tilos. (Mégis jó szíve van a feleségének. Az eddigi reá vonatkozó sértéseket fenntartással ezennel visszavonom.)
Ettől kezdve minden szoba küld a „Telegramm” fordítójához egy gyorsírót, aki aztán szobatársainak felolvassa a nagy eseményeket, a rémes harci híreket, melyek szerint mindig és mindenütt az oroszok győznek; babérral sűrűen behintett, győzedelmes utaikon osztrák–magyar fegyvereket, gépfegyvereket és ágyúkat zsákmányolnak, foglyokat óriási számban ejtenek, úgy annyira, hogy ha a hírek megfelelnek a valóságnak, hát az Osztrák–Magyar Monarchiának a harctéren már egyetlen ágyúja, egyetlen katonája sincs. Szerencse, hogy a „Telegramm” minden sorából kisír és kikiabál a hazugság, az ámítás, különben a legrosszabb magyar hazafinak is főbe kellene magát lőnie hazájának az orosz sajtó által lerajzolt szomorú, gyászos sorsa miatt.
A lakosság persze készpénznek veszi a kedvező híreket, s egy-egy nagyobb győzelem örömére Mozsnyo legfelsőbb hatósági rendeletére örömünnepet ülnek, templomaikban naphosszat harangoznak, kilobogózzák a várost. De nem úgy, mint nálunk szokás. Itt nem a házakon, hanem a kerítéseken és a kapukon lengenek a zászlók, melyek kicsinyek és színben gazdagok: fehér-sárga-fekete, piros-fehér-kék, fehér-fekete zászlók százai és ezrei kígyóznak a steppéről jövő erős szél hullámaiban. Magán a tűztornyon 25-30 tarka zászlócskát lenget a szél. Ilyenkor mi ki sem megyünk a városba, örüljenek csak maguk az oroszok, a mi látásunk ne növelje örömüket.
A német lakosság kétkedéssel fogadja a jó híreket, s azt állítja, hogy az orosz–japán háború idejében is hasonló győzelmi örömünnepélyeket ültek, nyakra-főre zászlóztak az oroszok az egész birodalomban, s mégis az ő veszteségükkel végződött a háború. Adja a jó Isten, hogy most is hasonlóképpen történjék.
Lev Tolsztoj: „Kozákok” c. műve a Reclam kiadó sorozatában
(Forrás: zvab.com)
A rövid tartalmú „Telegramm” felolvasása alig 5-7 percet vesz csak igénybe, míg a foglyok naponkénti szabadideje legalább is 15 óra. Itt más szórakozásról, más olvasnivalóról kell gondoskodni. A szükség megszüli a lazaretti könyvtárt. A tagok fél rubel erejéig megadóztatnak, a befolyt összegen meghozatják az „Universal-Bibliothek”-nek 150 német nyelvű könyvecskéjét, s akinek kedve tartja, kora reggeltől késő estig olvashat, szórakozhat a könyvekkel. Itt eszembe jut Schopenhauernek egy kijelentése, mely szerint a könyvekkel való szórakozással mindent lehet pótolni, csak a nők hiányát nem.
Következő rész: „Stöberl barátunk meghibbant, meg akar szökni…”
Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból
