László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból – 23.
Nagy felbolydulást okoz a lazarettben a „generál” (tábornok) érkezésének híre, különösen az a pletyka, miszerint el fogja kobozni a naplókat és egyéb feljegyzéseket. László Józsefnek így biztonságos rejtekhely után kell néznie, hogy fáradságos munkával összeállított művét megmentse az utókornak. Majd a foglyok komoly dilemma elé kerülnek: mit tegyenek, miután észlelik, hogy egyik szobatársuk megszökött – árulják el őt, vagy vállalják a beláthatatlan következményeket, ha a táborőrség veszi észre?
4. Jön a „generál”
Ismét nagy felfordulás van a lazarettben. Az orosz katonák idegesen járnak-kelnek az épületben; a folyosón, a szobákban, a mellékhelyiségekben kutató, fürkésző szemekkel vizsgálnak mindent, s parancsokat osztogatnak szolgáinknak, hogy hol, hogyan és mit tisztítsanak meg. Gyorsan előkerülnek rejtekhelyükből a söprűk, a vizes dézsák, a súrolókefék, s nekünk el kell hagynunk a termeket, hogy a pucekhad szabadon, zavartalanul megmosdathassa, letörölhesse és tisztába tehesse a harminc éves, öreg, piszkos lazarettet.
Hoffer András felvétele
(Forrás: Hadifogoly magyarok története II.)
A fogoly urak is elvesztették eddigi nyugodtságukat. Mindenütt megrökönyödéssel és felháborodással tárgyalják a legújabb szenzációs ukázt, mely szerint mindenki köteles leadni a birtokában lévő, magával hozott vagy a fogságban csinált orosz városok, várak és erődítmények rajzait, a hadseregünket esetleg szolgáló jegyzeteket, mert Mozsnyo és az alája rendelt katonaszemélyzet házkutatást fog eszközölni. Egyes urak a naplót is az elkobzandó titkos irományok közé sorozzák, s hogy ugrassanak, hozzám jönnek ilyenekkel:
– No Laci, mi lesz a naplóval? Hova rejted el? Add csak le a híres memoárt, úgyis megtalálja az öreg Mozsnyo.
Mindent, még az ingemet is odaadom, csak a naplómat nem! Hisz ez helyettesíti a sok levelet, melyet áldatlan körülményeim miatt nem írhattam meg, s nem küldhettem el feleségemnek, akit pedig minden lépésemről, minden gondolatomról szoktam és szeretek értesíteni. Ha most elkobozzák eddigi fogságom idejének munkáját, mit fogok én Dudusnak ajándéknak vinni? Száz szónak is egy a vége, munkásságomnak egyedüli felmutatható jelét nem fogom kiadni senki fiának, elrejtem, ha kell, a poklok fenekére is. Mint egy budapesti detektív, mint egy fizetett kém őgyelgek a lazarettben: megnézek minden zeg-zugot, hogy hol találhatnék biztos búvóhelyet naplómnak addig, míg az elkobzási vészfelhők sötét árnya elvonul a lazarett felett. Sem a kályhák, sem a kémények, sem a mosdó, sem az ágyak nem bíztatnak biztonsággal; hasonlóképpen nem nyújt biztos reményt a padló szűk repedése sem.
Sokáig egzecíroztatom gondolataim tarka egyveleg seregét; mire jó ötlet pattan ki agyamból a naplóbújósdit illetőleg. Vásárolok egy teasüteményes fadobozt, ennek dupla feneket csinálok, s a két fenék közé vándorolnak pihenőt tartani naplóm kész kötetei, míg a „Generál” el nem hagyja a lazarett épületét, Akmolinszk határait. Hogy a fadobozhoz a gyanú legkisebbik aránya se férhessen, azt kis deszkafalakkal négy egyenlő részre osztom, s az egyes rekeszekbe kockacukrot, teasüteményt és aszalt gyümölcsöt teszek. Ki gondol arra, hogy az édességek alatt a keresett napló lappang? Magam sem hinném, ha nem magam tettem volna oda.
Az általános nagy tisztogatást, a kutatásra vonatkozó ukázt a „Generálnak” előre jelzett érkezése idézte elő. Az orosz katonák és szolgáink megtették kötelességüket, elkészítettek mindent a magas személyiség fogadtatására: kívül-belül ragyog a rongyos, kopott lazarett, még a klozetokat is ünnepi díszbe öltöztették, az udvart összesöpörték, mintha a düledező kémények is kiegyenesedtek volna; rend uralkodik az orosz kaszárnya poloskás faágyai között is, Akmolinszk is magára öntötte már ünnepi képét. Minden és mindenki a várakozás tiszteletteljes álláspontjára helyezkedik, s egyszer csak [1914.] november 16-án betoppan a lazarettbe a sokat emlegetett generál, az alacsony, kövér, pufók képű orosz főtiszt.
Hoffer András felvétele
(Forrás: Hadifogoly magyarok története II.)
A folyosón hármas sorokban állíttat fel bennünket, s a következő rövid, de velőtlen beszédet intézi hozzánk tolmács bajtársunk szájával:
– „A generális-guvernátor úr küldött engem ide, hogy megnézzem, miképpen élnek önök itt. Önök, mint ellenség, fegyverrel a kezükben jutottak fogságba. Vannak törvények, melyek megvédik önöket az ellenséges földön, ha önök is tiszteletben tartják a törvényeket, de ha nem követik törvény szabta rendeleteinket, s nem jól viselik magukat, akkor a törvények szigora ítélkezik önök felett. Remélem, nincsen semmi bajuk, s hogy nemsokára viszontláthatják hazájukat.”
Annak kijelentése után, hogy estig itt marad, s addig esetleges kérésünket előterjeszthetjük, betekint egy-két szobába, megnézi szolgáinkat is, megízleli komisz menázsijukat, és eltávozik. Orosz beszédjéből valamennyien megértettünk két szót, a „nye kárásó”-t. Egymásra nézve elmosolyogtuk magunkat, hogy íme a híres, úton-útfélen használt kárásót a generális szájából is halljuk.
A hangzatos beszédből legszebben hangzott a kijelentés, helyesebben mondva biztatás, hogy nemsokára viszontláthatjuk hazánkat. Kicsiben múlt, hogy a generált meg nem éljeneztük. Az utóhangok, van-e kérésünk, szintén nem megvetendők. Hogyne volna kérésünk, de még mennyi! Csak azt nem tudjuk megállapítani, hogy a sok közül melyiket terjesszük a generál kegyes színe elé.
A jelen legégetőbb kérdése a szuronyok mellett való kimenés a városba. Kérjük tehát a generálist: ha már katona is kísér bennünket, mellőzzék a szuronyok használatát, hisz a szárnyas fene se tudna innen megszökni. Ezen szerény kívánságunkat azonnal honorálja a főűr s elrendeli, hogy a jövőben szurony nélkül kullogjanak utánunk az őrök. Sőt azt is megígéri, hogy a guvernátornak előterjesztést fog tenni arról, hogy egyáltalában ne kísérjen bennünket az őrség, illetve szabadon mehessünk a városba, mint azelőtt.
A motozásból, a naplók elkobzásából szerencsémre nem lett semmi.
Már el is felejtettük a generális jóindulatú ígéretét, amikor november 25-én megjelenik közöttünk Mozsnyo úr. Legtöbben még ágyban vannak, sokan még nagyon fogyatékos toálettben gondolkoznak éjjeli álmuk fölött, de mindez nem zavarja Mozsnyót; összegyűjti maga köré az alsóruhás foglyokat, s örömmel újságolja, hogy a guvernátor a generális kérelmére megengedte, miszerint szabadon, őrök kísérete nélkül járhassunk ki a városba; feltételül csak azt köti ki, hogy legalább ötös csoportokban menjünk ki.
A generális jövetelével kapcsolatban meg kell említenem a következő szenzációs epizódot is: Mozsnyo elmondta a generálisnak, hogy egyik kollégánkat egynapi lazaretti áristommal sújtotta, mert a szolgával nagyon kiabált. A generális erről is referált a guvernátornak, ki enyhének találta a büntetést, s hogy bennünket minden szabálytalanságtól elrettentsen, a már megbűnhődött bajtársra kegyetlen szigorral sújt le, s hat napi börtönt sóz nyakába. Szerencsétlen ideges bajtársunk, a vidéki szerkesztő tehát hat napra lakója lesz az orosz helyőrség fogdájának, a „gyurmó”-nak. Elmélkedhetik afelett, hogy miképpen fogja otthon lapjában magasztalni az ázsiai orosz sötétséget.
5. Szökési kísérlet
Ha a szabad természet mindent nyújtó ölén: az erdők rengetegeiben, a síkságok végtelenségén, a vizek mélységeiben vagy a levegő mérhetetlenségében született és felnevelkedett vadállatok fogságba kerülnek, tapasztalat szerint az egyik könnyebben, a másik nehezebben szokja meg a fogságot, illetve törődik bele változtathatatlan sorsába, sőt vannak állatok, melyeknél a szabadság elvesztése egyenesen a kimúlással azonos.
Hasonlóképpen vagyunk mi is szabadságunk elvesztésével, a fogságba jutással. Aki a csatatéren oroszlánként küzdve naponként öt-hat muszkát reggelizett (ilyen ugyan nem akadt szegény ármádiánkban), az mint a fenevad, csikorgó fogakkal, ökölbe görcsösödött kezekkel, mérgesen, dühösen morog az orosz szuronyok vasrácsa mögött; míg egyesek, kik századukat négyszer, zászlóaljukat háromszor, ezredüket kétszer, s brigádéjukat egyszer mentették meg a biztos végpusztulástól (ilyen szájhősök már akadnak), dacosan, mogorván, bizonyos büszkeséggel, a szabadulás esetleges útjait szimatolva lépdelnek az ellenség fegyverkordonja között; viszont mások meg, kik csak puszta kötelességből teljesítették a kapott parancsokat, megtörve, megalázva, egykedvűn, mondhatnám megadással fogják fel az ágyúdörejtől és fegyverropogástól mentes, csendes fogságot; végül egyesek meg teljesen megfeledkezve magukról kollégának, kamerádnak szólítják, és karon fogják az ellenséges tiszteket, s mint az egymást sokáig nem látott régi testi-lelki jóbarátok, vígan társalognak egymással. Ezt a szomorú tényt csak gyászosabbá teszi az a körülmény, hogy ilyesmi az alig az elfogatás utáni negyedórákban történik. Mit szólnának ehhez büszke szövetségeseink, a németek, kiknek fogságba került tisztjeik minden orosz szívességet, a legcsekélyebb előzékenységet is ellenséghez méltóan, ridegen visszautasítanak.
Már az utazás alatt feltűnt nemcsak nekem, de másoknak is a 45-ik csász. és kir. gyalogezrednek egy fiatal, 23 éves aktív hadnagya, névleg Ernst Stöberl. Amint a rossz nyelvek mondják, ez a rutén ezred teljes számban fogságba került, s az egyik szakaszvezető az ezred lobogóját állítólag két rubelért eladta. A katonához nem illő, piszkos cselekedetnek megtörténtét magam sem hiszem el, az azonban nincsen kizárva, hogy ezzel a szégyenletes anekdotával akarják az ezred hősiességtől távol álló magatartását méltatni. Talán az ezred elfogatása, talán büszke önérzete tette szótlanná, zárkózottá a mi fiatal kollégánkat, ki mindig és mindenütt saját gondolataival, messze törő terveivel eltelve szólóban tölti a fogság egyhangú, vigasz nélküli napjait.
„Végre egyedül” – Hoffer András felvétele
(Forrás: Hadifogoly magyarok története II.)
Külsejével, a ruházattal és tisztasággal nem sokat törődik. Fekete bundája már jól sikerült kéményseprőt festett belőle, s szakálla gondozatlanul, gyorsan burjánzik, mint az útszéli büdös bürök. Jellemző, hogy nadrágjának egyik szárából minden körülmények közt egy piszkos pertli vagy cipőfűző lefeg és lóg ki. A szakáll erősen öregbíti fiatal arcát, melynek egyedüli különös érdekessége a sötétkék, leányos szem.
Min töpreng, mit tervez ez a nyúlánk, cingár, piszkos kis Napóleon? Talán Oroszországot akarja meghódítani valami ügyes csalafintasággal, vagy valami szökési terven fáradozik nyughatatlan agya? Nem árul el egy árva szót sem világra szóló, fontos és merész terveiből.
Mikor a lazarettben elfoglaljuk helyeinket, meglepetésünkre ő is a mi szobánkba téved, s még nagyobb ámulatunkra egyetlen rongyos pelerinjét és bundáját – csomagja nincs – leteszi egy ágynak csúfolt faalkotmányra annak jeléül, hogy ő azt lefoglalja. Mi a manót akar egy csak németül és csehül beszélő bajtárs a színtiszta magyarok közt? Álmélkodásunkat s nemtetszésünket nem akarja észrevenni, azért egyik kollégánk bátorságot vesz magának s figyelmezteti, hogy eltévesztette az ajtót, talán kellemesebb lenne az osztrák vagy cseh urak közt sátrat ütni!? Ő azonban hajthatatlanul megmarad elhatározása mellett, s nem tágít. Sőt azonnal meg is kezdi az ismeretséget, hozzám jön, és vaj ellenében kenyeret kér, amit én minden ellenszolgáltatás nélkül bocsájtok rendelkezésére.
Ezzel aztán hosszú időre elnémul a mi osztrák kollégánk. Nem beszél senkihez, nem bánt senkit, nem vesz egy kopeket érő dolgot sem, csak olvas és tanul, kora reggeltől késő estig az orosz nyelvvel kínlódik. Egy hónap múlva azt suttogják a lazarett bőrharangjai, hogy a mi Stöberl barátunk meghibbant, meg akar szökni. A kacsának vélt hír valódiságát igazolni látszanak a tények: a zsugori csizmát vásárol, arra még egy talpat veret, aztán megvasaltatja, szögekkel erősen megrakatja a kettős talpat, vászonból nagy fene tarisznyát varr, melyet minden sétára nyakába akaszt, vele trenírozza magát a nagy útra; majd összes osztrák pénzét rubelokra váltja a bankban, s amikor november 23-án megkapja a fizetést, azt a kijelentést teszi, hogy ez volt az utolsó gázsi, s hogy élve ide már vissza nem kerül.
November 24-én reggel, mint minden nap, nyakába veszi tarisznyáját, felölti csukaszürke pelerinjét, erre fekete orosz bundáját, s kimegy az udvarra, mintha sétálni akarna. Fél óra múlva már híre fut az egész lazarettben, hogy a bolondos Stöberl megszökött. Megvan az újabb nagy szenzáció. Jönnek az érdeklődök, s bámulják a szökevény hűlt helyét, az üres ágyat, és az itt hagyott ereklyéket: a leszakított zsíros blúzgallért, a csárdás kis katonasapkát, piszkos lyukas harisnyákat és összefirkált papírlapokat. Élénk gondolatváltás, élces elmefuttatás veszi kezdetét minden szobában; sehol sem beszélnek másról, mint a bravúros, igazán jó katonához illő, merész vállalkozásról.
Amint a tömeg, különösen a vezető férfiak felocsúdnak ámulatukból, okossággal megtelt fejüket falhoz verve azon töprengenek, hogy mi lesz most? Hogyan és mikor hozzák a nagy eseményt Mozsnyo tudomására? Mert ha az őrség vagy Mozsnyo valami véletlen folytán rájön a turpisságra, akkor, akkor nagyon szűk lesz nekünk a lazarett. A bajtársi kötelesség és tiszti becsület, nem különben a honfiúi szeretet végre is legyűri az esetleges kellemetlen következmények okozta nagy félelmet, s a kapitányokkal karöltve, helyesebben észöltve visszavonhatatlanul azon határozatot hozzák, hogy nem szabad a menekülőt, a harctérre igyekvőt feljelenteni; ilyesmi tisztekhez nem illő cselekedet, merő hazaárulás lenne. Jöjjön rá a szökésre Mozsnyo vagy az őrség. Sőt amennyire lehet, palástolni kell az esetet. Ezért egy önfeláldozó, jó gyomrú kolléga mindig megeszi Stöberl ebéd- és vacsoraporcióját, nehogy a vendéglősnek feltűnjön a többlet, illetve hiány. Arra azonban senki nem vállalkozik, hogy Stöberl ágyába feküdjék, miért is az üresen, pusztán hagyott, árva nyoszolyára mindig dobunk valami ruhadarabot, hogy a be-be kandikáló orosz baka, ki az estéli megszámlálást már régóta mellőzi, gyanút ne fogjon. Este a lámpát korán eloltjuk, hogy a folyosón őgyelgő őr be ne láthasson szobánkba.
A hozott határozat a nagy tömeget megnyugtatja, de annál inkább nyugtalanítja a tolmácsot, akivel Mozsnyo naponkénti látogatásakor érintkezni szokott, s akitől mindig megkérdezi, hogy itthon vagyunk-e mindannyian? Mit feleljen ő? Ha azt mondja, hogy nem, elárulja jeles tettű bajtársunkat; ha pedig igennel válaszol, s mégis kibújik a szög a zsákból, akkor vége a becsületnek, s talán egy kis gyurmó is jut ízelítőül. A tolmácson kívül nyugtalanok még a jobb- és baloldali ágyszomszédok, mert a szökés kiderülése esetén nem mondhatják Mozsnyónak, hogy ők nem tudták, nem vették észre az eltűnést. Szerencsétlen íródeákom is drukkol most, ő az egyik ágyszomszéd, s ha elviszik őt a gyurmóba, ki írja az én naplómat?
László József korábban közölt szobaalaprajza alapján Stöberl ágyszomszédjai Hangos Aladár győri temetkezési vállalkozó, cs. és kir. komáromi 83. gyalogezredbeli tartalékos zászlós és Utas László siófoki gabonakereskedő, cs. és kir. győri 19. ezredbeli hadapród voltak. Valószínű, hogy a vele azonos ezredben szolgáló, alacsonyabb fokozatú Utas vethette papírra krónikásunk gondolatait.
Egyesek nyugtalansága lassan ismét lázba hozza az egész tömeget, mert mindenki attól fél, hogy ha napfényre kerül a szökés, eltiltanak bennünket a kimenéstől. Különösen nagy félelmet árul el e tekintetben a germán szoba, melynek tagjai folyton zaklatnak, ostromolnak minket, hogy mi lesz már ezzel a kényes üggyel? Mintha mi bármit is tehetnénk!
Ilyen nyugtalanság, aggodalom és félelem között múlik el az első, a második, majd a harmadik nap is. Találgatja mindenki a szökés eshetőségeit: az egyik rész sikert, a másik, nagyobb rész kudarcot jósol, egyesek pedig azon nézetüknek adnak kifejezést, hogy Stöberl pár nap múlva haza fog jönni, mint a gazdájához pár napra hűtlen lett kuvasz. Úgy is történik. A negyedik napon, mikor tolmácsunk már a haját tépi félelmében, betoppan a lazarettbe az elveszett fogoly. A kellemes hírt künn a városban, az egyik üzletben hallom. Hazatérve ágyán ülve találjuk az eltűnt kollégát; orra és arca vörös, kicsípte a hideg, amint látszik, egy kis náthát is szerzett; fáradt, mint az agyonhajszolt vad, éhes, mint a farkas. Sokat eszik és iszik, de keveset beszél. Élményeit már állítólag elmondotta társainknak.
A szökésének rövid ideje alatt átélt eseményekről nem tudok magamnak tiszta képet alkotni, mert mindig másképpen adja elő hihetetlennek látszó kalandjait. Beszél valami fantasztikus szerelmi élményről egy kirgiz jurtban; egy beteg kirgiz fiúról, kit higannyal gyógyítanak. Kértem őt többször, hogy naplóm részére mesélje el szökését, de megtagad minden felvilágosítást, szégyelli, hogy visszajött. Rossz nyelvű ellenségei azt állítják, hogy valamelyik közeli jurtban húzta meg magát, s ott várta hiába üldözőit, mígnem kénytelen volt szégyenszemre visszatérni a fogságba. Azt is mondják – nem tudom, igaz-e –, hogy az egész heccet azért eszelte ki, hogy a Kriegsgerichten némileg jobb színben tüntethesse fel elfogatását.
A foglyok mind megkönnyebbülve tárgyalják a kudarccal végződött kirándulást, vígad a lazarett, örülnek az ágyszomszédok, vígan percegeti tollát az íródeák, de legnagyobb tolmácsunk öröme, akit a váratlan visszatérés már a kétségbeesés örvényének széléről rántott vissza. Ne felejtsük el a germán szoba örömét se, melynek lakóit Stöberl azzal fenyegeti, hogy tavasszal ismét szerencsét fog próbálni, de akkor igazán nem jön vissza.
A csúfos kudarc szelíddé tette Stöberl bajtársunkat is; egészen megváltozott; élénk, közlékeny, jókedvű, tréfás fiú lett. Megszelídült már az egész menazséria, egyik oroszfaló sem veri már véresre orrát az orosz szuronyok és fogdai rendszabályok éles vasrácsában; megnyugodva sorsukban levetkőzték már a béke idején második természetükké lett szokásokat: a boldog családi életet, az alkoholt, a színházat, orfeumot és kéjhölgyvadászatot. A legtöbb békés megadással átengedte magát az elzsírosodásnak. Mégis kellemesebb a fogságban, mint a halálfélelemmel fűtött, föld alatti fagyos deckungban.
Következő rész: „Két kisfia ártatlanul mosolyog a fej nélküli mama mellett…”
Összes rész: László József emlékirata az akmolinszki hadifogságból
