A görzi hídfő története – 2/2. rész

A fent idézett mondat a görzi hídfő ellen támadásra készülő VI. hadtest számára az olasz 3. hadsereg parancsnoksága által 1916. július 31-én kiadott utasításban szerepelt mint az offenzíva célja. Az olasz vezérkar 1915 májusától nagy erőket mozgósított a „küszöb” átlépésére. A folyamatos támadások nagy veszteségeket okoztak a hídfő védőinek és támadóinak egyaránt, s nagy pusztítással jártak a városban. Az osztrák–magyar védelem 1916 augusztusáig hősiesen kitartott, az olasz túlerő azonban ekkor sikerré alakította fölényét…

„A görzi hídfő kiürítéséről A Berliner Lokalanzeiger katonai szakértője ezt írja: - Sem kicsinyelni, sem túlbecsülni nem szabad a hídfő elvesztésének jelentőségét. A magyar és osztrák csapatokra nézve kétségtelenül annyit jelent a hídfő kiürítése, hogy ezzel egy kirohanási kaput vesztettek, azonban az olaszokra nézve végzetessé válhatnék, ha megpróbálnák, hogy ezen a helyen az Isonzó völgyébe ereszkedjenek alá” – olvasható a néhány soros hír Az Est 1916. augusztus 10-én megjelent számának címlapján. A rövid írás nyilván igyekszik elhallgatni a nagyközönség előtt a hídfő előző nap történt elvesztésének a jelentőségét, de ennek ellenére a kortársak is gondolhatták, hogy a néhány soros híren túl sokkal többről volt szó. A hídfő volt ugyanis az osztrák-magyar 5. hadsereg által védett Isonzó-front egyik kulcsa és szimbóluma, amelynek elvesztése többek között maga után vonta a Doberdó-fennsík kiürítését is, s a térségben a folyó keleti partjára tevődött át az új frontvonal. Megfordultak a szerepek, s Görznél a támadók alakíthattak ki új hídfőt.

Az Est címlapja 1916. augusztus 10-én
(Forrás: arcanum.hu)

A hídfő kiépítésével párhuzamosan zajlott a csapatok Isonzó mellé szállítása. Jenő főherceg vezérezredes, a délnyugati hadszíntér parancsnoka Op.13.084 szám alatt kiadott rendelkezése értelmében a XVI. hadtest – kötelékében a 18., 57., 58., 93., és 94. gyaloghadosztályokkal – érkezett Görz környékére az olasz csapatok megállítására. A hadtest parancsnoka Wurm táborszernagy Op. 1000/10. szám alatt elrendelte, hogy az cs. és kir. 58. gyaloghadosztály vegye át a görzi hídfő védelmét a 93. gyaloghadosztály csapataitól. Az 58. gyaloghadosztály kötelékébe tartozott a 4. és 5. hegyidandár, az előbbi soraiban a cs. és kir. székesfehérvári 69. gyalogezred III. és a cs. és kir. pécsi 52. gyalogezred II. zászlóaljával.

 Wenzel von Wurm tábornok, a görzi hídfőt védő XVI. hadtest parancsnoka
(Forrás: Wikipedia)

Az olasz fél részéről is folyamatos volt a katonák térségbe szállítása. Az olasz haderő VI. és XI. hadtestének hátországból érkező csapatai Cormonsnál hagyták el a vasúti kocsikat, és onnan két irányban nyomultak előre a hídfő ellen. Az osztrák-magyar XVI. hadtest nehéztüzérsége, és a Podgorán elhelyezett tábori ágyús ütegek azonban nagy veszteségeket okoztak az olasz csapatok felvonulásában.

Kölcsönös erőviszonyok az Isonzó mentén 1915 júniusában
(Forrás: József főherceg: A világháború amilyennek én láttam, MTA kiadása, Budapest, 1928. II. kötet 11. melléklet)

Az első támadás 1915. május 27-én indult meg a hídfő ellen. Ekkor a támadó olasz VI. hadtest kötelékébe tartozó 43. és 44. gyalogezred támadta a cs. és kir. székesfehérvári 69. gyalogezred III. zászlóalja által a Monte Sabotinón védett állásokat. Az olasz fronton átélt tűzkeresztségre így emlékezik az alakulat emlékalbuma:

„Május 27-én hajnali fél 4 órakor a 9-ik század a Mte. Sabotinora vonul, hol а ф 609-től 200 lépésnyire északnyugatra a kőrakásokból védett sekély lövészárokban lévő 47-ik gyalogezredbe1i menetalakulatok mögött, mint tartalék helyezkedik el, egy fiatal cserjés erdőben. Már a délelőtt folyamán könnyű tüzérséggel, majd 13 órakor nehéz tüzérséggel pergőtüzet irányított az olasz úgy a lövészárokra, mint a háta mögött lévő, bokrok, sziklák, stb. tövében meghúzódó 9-ik századunkra. Nagy, hatalmas füstoszlopok röppentek az égnek, minden egyes nagy kaliberű gránát robbanása után és volt bakáinknak csodálni és bámulni valójuk, mert ilyen pergőtüzet és nagykaliberű lövedékek becsapódását a szerbiai harctéren nem ismertünk. A pergőtűz oltalma alatt a bersaglierek kettesével szökelltek előre és gyülekeztek az állásaink előtt 300 lépésnyire lévő mélyedésben. Az olaszok igen erős pergőtüzét mindössze két darab 75-ös mintájú táboriágyúnk viszonozta csak itt-ott.

A bombázás oly hevességgel folyt egész nap, hogy a védő kőrakások hamar szét lettek lőve és a megszálló 47-es marburgi bakák hamarosan otthagyták az állásokat. Este 8 óra tájban a 10-ik század is a Mte. Sabotinora vonul, ahol azután a 9-ik századdal együtt az olaszok 3 heves támadását fényesen visszaveri. Ezen ütközetben a 9. századnak 3 embere elesett, a század pk. Crettier Károly százados és 12 ember sebesült meg.”

Monte Sabotino
(Forrás: www.isonzo-grs.it)

A pécsi 52. gyalogezred II. zászlóalja 1915. május 25-én érkezett meg az szerb hadszíntérről az Isonzó mellé. Már másnap állásba is ment az alakulat, ahol szokatlan körülmények közé került: „A harcászat módja, sőt a harcászati eszközök is lényegesen különböztek az eddigiektől. Az ellenfél közelsége is fokozottabb figyelmet kívánt, az olasz és a saját tüzérségünk szünet nélküli tüze felőrölte az idegeinket. A gránát és a gépfegyvergolyó mellé hatásos pusztítótársul szegődött a kőszilánk. A kaverna is újdonság volt részünkre. Pokoli szenvedésünket fokozta a vízhiány” – foglalta össze az Isonzó mentén található körülményeket az ezred két világháború között megjelent kiadványa.

A cs. és kir. pécsi 52. gyalogezred 7. százada a Podgorán 1915 júliusában
(Forrás: Tábori Jenő (szerk.): A cs. és kir. „Frigyes főherceg” 52. gyalogezred hadialbuma. A Pécs Baranyai katonák szereplése az 1914-1918. évi világháborúban. Budapest-Pécs, 1935)

A következő napokban állandósultak a támadások a hídfő többi része ellen is, és gyakorlatilag 1916 augusztusáig folyamatosak lettek. A hídfő gyenge pontja volt, hogy a Monte Fortin magaslat, illetve a St. Florian szakadékai, vízmosásai, nagyon jó fedezéket nyújtottak az olasz tüzérségnek, így innen, főleg a Podgorán kiépített állásokat oldaltűz alatt tarthatták.

A harcok során a támadások fő helyszíne, talán a könnyebb terepadottságok miatt, Oslavijánál volt, és talán a veszteségek is itt voltak a legnagyobbak. A harcokról és a helyszínről így írt a 69-esek már idézett emlékalbuma:

„Állandó támadás és ellentámadás színhelye volt az oslavijai hegyhát, melyen Oslavija falu egy kis templom és néhány házból állott. Idetartozott még a 188-as magaslat is. Az olasznak sikerült állásainkat itt—ott elfoglalni, de mi ellentámadásainkkal mindig kivertük őket. Az oslavijai harcok karakteristikuma volt, hogy támadásra támadással, rohamra rohammal feleltünk. Elképzelhető, hogy mily nehéz volt ezt az állást tartani. A terep, változatos dombok útvesztője, hegyhátak, alattomos, apró völgyek, miket védeni és támadni egyaránt nehéz. Itt a talaj is megnehezíti a védőművek ásását. Darabos, lágy agyagföld, mely elmorzsolódik és lerétegződik. Az eső meglyukasztja, áthatol rajta, összepamacsolja egy süppedő tömegbe. Itt csak homokzsákokkal lehet állást építeni.”

Az oslavijai út melletti házak
(Forrás: Crettier Ferenc (szerk.): A volt császári és királyi 69. „Hindenburg” vezértábornagy nevét viselő gyalogezred története és emlékalbuma, Cegléd 1937.)

A helyzetet súlyosbította, hogy a védelmi vonal ezen szakaszán nem tudtak a katonák védelmére kavernákat kiépíteni. A harcok váltakozó hevességgel és váltakozó eredménnyel zajlottak. Az olaszoknak, ha sikerült is elfoglalni az állások egy részét, a védekező csapatok ezt ellentámadásokkal rendre visszafoglalták. Különösen heves harcok zajlottak a 4. isonzói csata idején. Az offenzíva után az Oslaviján húzódó védőállások egy részét sikerült az olaszoknak megszállniuk. Ezen állásrészek visszafoglalására 1916. január 14-én indítottak támadást a székesfehérvári zászlóalj csapatai. A vállalkozás kezdetben sikerrel járt, de egy olasz ellentámadás eredményképpen kénytelenek voltak visszavonulni a 69-esek. Az olaszok azonnal elkezdték a kiürített állások megerősítését. Január 24-én kezdődött a véres harcok utolsó felvonása. A 9. és 10. század a görzi pihenő után Creitter Károly százados parancsnoksága alatt a 188-as magaslat környékén levő állásokba ment, ugyanekkor Kovács János alezredes, a zászlóalj parancsnoka az Oslaviján szolgáló csapatok csoportparancsnoka lett. A gyalogsági támadást tüzérségi előkészítés vezette be:

„A tüzérségi tűz alatt, tekintettel arra, hogy a 188-as magaslatnál az olasz árkok nagyon közel voltak és így századaink a saját tüzérségi tűzbe jutottak volna, — az állásokat kiürítették és egy szűk kavernában húzódtak meg. A mi részünkről eddig még nem tapasztalt erővel zendített rá erre a tüzérség a pokoli hangversenyre, minden kaliberű ágyúból és aknavetőből.”

Az olasz tüzérség sem maradt adós, ők is hevesen támadták az érintett területet. A tüzérségi párbaj közel 2 óráig zajlott, majd megindult a két század gyalogsági támadása, amely olyan sikeres volt, hogy rövid idő alatt elfoglalták az olasz állásokat, sőt visszafoglalták az eredeti állásokat is, amelyet időközben az olaszok már második vonalnak rendeztek be. A két század az állások elfoglalásán kívül 14 tisztet és közel 750 közlegényt ejtett foglyul. A vállalkozás során 13 halottat, 42 sebesültet és 2 eltűnt veszteséget szenvedtek el. Eközben a pécsi 52-esek zászlóalja is eredményesen harcolt, mivel egy sikeres rohammal elfoglalta az oslavijai templom körüli magaslatot.

A cs. és kir. székesfehérvári 69. gyalogezred III. zászlóalja 9. és 10. századának támadása Oslaviján 1916. január 24-én (Forrás: A volt császári és királyi 69. „Hindenburg” vezértábornagy nevét viselő gyalogezred története és emlékalbuma)

A támadó olasz haderő fölénye 1915 májusától 1916 augusztusáig végig nyomasztó volt. 1916 tavaszán a hídfőt és környékét védő XVI. hadtest mintegy 25 kilométeres védelmi vonalával szemben már 350 olasz ütegállást ismertek az itt szolgálók, amelyet Sághy Elemér a görzi hídfő védelméről a Magyar Katonai Szemlében 1935-ben írt tanulmányában nyolcszoros túlerőnek jegyez. A tüzérségi fölény mellett állandósult a gyalogság fölénye is, amely időnkét 3:1 volt a védők hátrányára. Ezek az arányok a harcok során a csapatmozgások következtében változhattak, de az olasz túlerő mindvégig számottevő maradt.

Az egyes alakulatok a védővonalban 6-8 naponként váltották egymást és hadosztálytartalékban is mindig volt egy-két zászlóalj készenlétben. A gyalogság sorai mellett ekkor a XVI. hadtest rendelkezett nyolc darab repülővel is, amelyek a Görz közelében levő Aisovizán voltak elhelyezve. A hadtest nehéztüzérségének egy részét viszont a városba telepítették. A sajátos helyzetre így emlékezik Sághy Elemér: „nehéztüzérségünk magában Görz városában is elhelyezkedett; akárhány ágyú torka valamely ház kapuja alól ásítozott ki. Tömve voltak ütegeinkkel a temetők, parkok, melyek dús növényzete a legjobban álcázott állásokat adta.” Erre természetesen az olasz tüzérség sem maradt adós, és gyakorlatilag folyamatosan lőtte a települést. A békeidőben hangulatos kisváros így gyorsan háborús övezetté vált.

Görz 1915-ben
(Forrás: A cs. és kir. „Frigyes főherceg” 52. gyalogezred hadialbuma)

A települést ért legnagyobb támadások egyike 1915. november 18-án volt, amely során az olasz tüzérség romboló hatásának sok épület látta kárát. A borzalmas pusztításokról beszámoltak a városban tartózkodó haditudósítók is. Pogány József, aki két nappal később járt a településen, az Isonzó eposza című könyvében így írt a látottakról:

„Az istenítélet tizennyolcadikán szakadt Görzre. Hajnali félötkor nyílt meg az ágyúpokol és négy teljes óra hosszat szórta minden fajtájú és nagyságú lövedékét a városra. Aztán csönd, halálos csönd következett. De délután öttől hétig, újra két óra hosszat, megint gránátzápor hullott a városra. Ezen az egy napon háromezer olasz lövedék okozta sebből vérzett a szerencsétlen város. És másnap folytatódott a szörnyűség. […] Az olasz ágyúk leginkább gyújtó gránátokkal lőttek. Ahová egy-egy gránát esett, ott nemcsak porrá omlott, hanem porrá is égett minden. Egész utcasorokba kapott bele a tűz. Gyújtó gránátok égették össze a Municipio épületét. Láng csapott föl a Szemináriumból. A régi Luzzato palota lobogó lángjai megvilágították mellette az egész régi temetőt. A Castellóba egyik gránát a másik után csapott. A Bader-féle gyertyagyár valósággal megolvadt a tűzvészben. Görz legnagyobb szállodája, a Park-Hotel leégett. Hat gránát érte. Lángoltak a házak a Via Morellin, a Via Labartán. Összelőtték az olaszok az érseki palotát, szétbombázták a Chambord grófok régi palotáját. Fölégették a szlovének egyleti házát. Nem maradt épen Görzben egyetlen templom sem, a jezsuita templom toronyóráját egy mellette lecsapó gránát légnyomása kivetette az utcára.”

 (Kókay László hagyatékából)

A város azonban túlélte a sokkos novemberi napokat, de kénytelen volt megtanulni a háborúval együtt élni, olykor-olykor azonban a békés arcát is megmutatta. Kókay László, a cs. és kir. szegedi 46. gyalogezred katonája a Doberdóról 1916 májusában tett látogatást a háború sújtotta településen:

„Beljebb megyünk a város nyugati széle felé, s kiérünk a Corsóra. Gyönyörű házak vannak itt is, fényes kirakatokkal, katonák, tisztek, civilek, szép lányok és asszonyok, autók, kocsik nyüzsögnek rajta. A Corso nyugati oldalán levő házak közül nagyon sok össze van lőve, míg a keleti oldalon ugyanazon utcában alig van összelőtt ház. Ezek az összelőtt házak szinte emelik a város érdekességét, mi is érdeklődéssel szemléljük őket, amint lógó gerendákkal, tetőzetükkel, leszakadt struktúráikkal, kitört ablakaikkal némán, lakatlanul, szomorúan, szemrehányóan tekintenek a front, illetve a felszabadító testvérek, az olaszok felé. Megható, hogy a lakosság, hogy ragaszkodik városához, nem törődve az életveszéllyel, mi a városban fenyegeti, nem menekült el, hanem itt maradt, s nyugodtan folytatja már egy év óta nap-nap után megújuló gránáttűzben régi foglalkozását. Azt nem értem csak, miért nem ürítteti ki hadvezetőségünk a várost, mely sokkal közelebb esik a fronthoz, mint pl. Segeti és Lokvica, melyeket pedig kiürített. Nyilván talán ez által is a város kíméletére akarja az olaszokat bírni?”

Védők a görzi várban
(Forrás: Gruppo Speleologico Carsico)

Az olasz vezérkar így összegezte az 1915 őszén lezajlott támadások eredményét: „Az 1915. évi őszi offenzívák melynek célja a görzi megerősített terület elfoglalása volt, csak annyiban járt sikerrel, hogy itt-ott megbolygatta az osztrák védelmet anélkül, hogy valahol is megtörte volna. Az ellenfél hatalmas védelmi szervezete szilárdan helyt állt megismételt, véres támadásainkkal szemben”. Az olaszok azonban nem adták fel az előzetes terveiket, hogy a hídfőt elfoglalják, illetve az Isonzó mentén húzódó osztrák-magyar védelmi állásokat áttörjék. Ennek megfelelően már 1916 tavaszán megkezdték egy döntő offenzíva előkészítését. Az olasz hadvezetőség a támadás konkrét időpontját nem határozta meg. Úgy tervezték, hogy az előkészületek befejezésekor, illetve megfelelő időjárási viszonyok esetén indítják meg a támadást, amely első lépésének a görzi hídfő elfoglalását tekintették.

Az olasz tüzérség
(Forrás: www.esercito.difesa.it)

Az 1916. június 27-én az olasz 3. hadsereg parancsnokságának rendelete megerősítette a már korábban kiválasztott célt:

„A főtámadás a Sabotino és az Oslaviai magaslatok elfoglalására irányul, cél az Isonzó, melléktámadás a Grafenberg – Podgora vonal ellen, összeköttetést szolgálja egy erőteljes akció az Oslaviai magaslatok és Grafenberg közti területen. Mellékoffenzívák a S. Michele, és Plava szakaszban az ellenfél rögzítésére.”

Az előkészületek azonban nem mentek zökkenőmentesen. Hátráltatta ugyanis többek között az osztrák-magyar csapatok által indított tiroli offenzíva, illetve az 1916. június 29-én a Doberdó-fennsíkon végrehajtott gáztámadás is. Az előkészületek fő célja volt, hogy az eddigi tüzérségi fölényüket tovább fokozzák. Erre vonatkozóan a VI. hadtestparancsnokság 1916. július 16-án és 31-én kiadta az alkalmazási irányelveit. Ezek megkívánták az ellenséges védelmi berendezkedés pontos tanulmányozását a rések nyitására alkalmas pontok kiválasztása érdekében, továbbá a tüzértisztek részéről a gyalogsági tevékenység teljes ismeretét, hogy az együttműködés minél hatékonyabb legyen. A cél érdekében a gyaloghadosztályokhoz tüzér összekötő tiszteket osztottak be. A tüzérség tevékenységét három fázisra bontották. Az első fázis a parancsnokságok és megfigyelők elleni támadás; a második fázis a rombolás, az áttörésre kiválasztott szakaszon a gyalogság útjának a megnyitása; a harmadik fázis pedig a gyalogság előre jutásának a támogatása volt. A második fázisban a romboló tűz mellett zárótüzet is kellett adni, hogy a védők tartalékainak előre jutását megakadályozzák.

 A Monte Sabotino a harcok alatt
(Forrás: alpinigenovaquarto.wordpress.com)

Az olasz haderő fő támadási iránya a Monte Sabotino volt, amelynek elfoglalására 1916 augusztusát megelőzően már több sikertelen kísérletet tettek. Ezeket a vállalkozásokat elemezve számos intézkedést tettek a siker érdekében. Az egyik fő problémát abban látták, hogy a két állásrendszer között viszonylag nagy távolság volt, amely ráadásul nagy részben nyílt terep volt, amit a védők könnyen tűz alatt tartottak. 1915 decemberében az itt harcoló olasz 4. gyaloghadosztály parancsnokának javaslatára közelítő árkok építését kezdték meg a magaslat védelmi rendszere felé. 1916 májusáig hatalmas munkát végeztek, amelyet a 4. hadosztályt felváltó 45. gyaloghadosztály fejezett be. Ezekkel a „megindulási árkokkal” mintegy 80-150 méterre közelítették meg az osztrák-magyar védőállásokat. Gondoltak a felvonuló gyalogság védelmére is: 1916 májusára összesen mintegy 14 zászlóaljnyi katonát tudtak elhelyezni a tüzérségi tűz ellen védett helyen.

Törekedtek a katonák morális állapotának a javítására is, amely a sikertelen rohamok hatására meglehetősen rossz volt. Amennyire a harci helyzet megengedte, igyekeztek őket pihentetni, és csak közvetlenül az offenzíva megindulás előtt vezényeltek további csapatokat a térségbe.

Az alakulatok helyzete 1916 augusztusában a sorsdöntő 6. Isonzó-csata előtt
(Forrás: József főherceg: A világháború amilyennek én láttam, MTA kiadása, Budapest, 1928. III. kötet 62. melléket)

Az olasz csapatokat július 27-e és augusztus 4-e között szállították át Tirolból, jelentősen megerősítve így a hídfő és a Doberdó-fennsík ellen támadó 3. hadsereget. A döntő offenzívára az alakulat 203 zászlóaljjal és 1250 tüzérségi eszközzel rendelkezett. Ezzel szemben a védőknek mindössze 78 zászlóalj és 384 ágyú állt rendelkezésre. A siker érdekében megváltoztatták a parancsnoklati viszonyokat is: a d’Aosta herceg irányítása alatt álló 3. hadsereghez rendelték a hídfőt támadó VI. hadtestet is, akikkel szemben az 58. gyaloghadosztály csapatai álltak Erwin von Ziedler vezénylete alatt. A hídfő kulcsa tehát a Monte Sabotino és Oslavija között húzódó védőszakasz volt, amelyet a megerősített 4. hegyidandár védett.

Erwin von Ziedler
(Forrás: www.austro-hungarian-army.co.uk)

Az olasz hadvezetés több lépcsőben képzelte el a hídfő elfoglalását. Megtévesztő támadásokat kezdeményeztek a Doberdó-fennsík déli része ellen, amelyről a Monarchia hadvezetésének az volt az elképzelése, hogy a támadás célja Trieszt elfoglalása. Annak ellenére gondolták ezt, hogy az osztrák tábornokok tudtak Cadorna korábbi elképzeléséről.

Helyenként többnapos tüzérségi tűz után,1916. augusztus 6-án indult meg az olasz gyalogság támadása a hídfő és a Doberdó-fennsík ellen. Ez az offenzíva lett az Isonzónál az olaszok számára az első komolyabb sikert jelentő 6. isonzói csata. A Monte Sabotino védői, a cs. és kir. marburgi 47. gyalogezred katonái nem tudták feltartóztatni az esti órákban megindult gyalogsági rohamot. Később hiába tettek kísérletet a megszállt állások visszafoglalására, mindegyik sikertelen maradt. Nem volt ez másképp a hídfő többi részén sem. Az olaszok lépésről lépésre szorították vissza a védőket a kiépített állásokból. Keményen tartotta magát többek között a 69-esek 10. százada az Al-Ponténél, a 9. és 12. század Oslavijánál, s a veszprémi népfelkelők, de a túlerőben levő olaszok folyamatosan haladtak előre, így elkeseredett küzdelem után 1916. augusztus 9-én a várost is megszállták. A hídfő elesett.

A 69-esek emlékalbuma így írt az emlékezetes órákról:

„Reggel 6 órakor a görzi hídfő összes csapatai már az Isonzó túlsó partján voltak, még itt—ott futottak át a hídon egyes emberek, többnyire könnyebb sebesültek. Kihalt volt már a görzi hídfő, melyet annyi hősi magyar erőfeszítés segített tartani és oly sok magyar vér áztatott. A 69/10. szd.-ról egyszerűen megfeledkeztek. Mivel azonban a 69/10. szd. parancsnokának megítélése szerint a hídfőből minden csapat már reggel 6 órakor visszavonult, reggel 8 órakor személyesen, szóban kiadta a parancsot a visszavonulásra[…] Különös érzés volt — szorongás, fájdalom is — tudata annak, hogy más csapat nincs a görzi hídfőben, mint egy árva magyar század és nemsokára ez sem. Semmi sem folyhat le simán, így a század visszavonulása sem. Alig kezdte meg az 1. szakasz a visszavonulást, jelentette egy visszaküldött küldöncével, hogy a hidat mindjárt felrobbantják. A szd. pk. ezt csak erőszak alkalmazásával tudta megakadályozni. Majd midőn a 10. szd. utolsó szakasza is elérte a görzi Isonzó partot, hozzájárult a híd felrobbantásához. Sajnos, az utolsó szakasz 5 emberét már nem sikerült az innenső partra áthozni, mert azokat az utánuk nyomult olasz gyalogság elfogta. […] a görzi hídfőben az 58-ik hadosztály állományának 70%-át vesztette el és az Isonzó túlsó partján 22 ágyú maradt olasz kézen.”

 A cs. és kir. 69. gyalogezred 10. századának helyzete a visszavonulás előtt
(Forrás: A volt császári és királyi 69. „Hindenburg” vezértábornagy nevét viselő gyalogezred története és emlékalbuma)

A poszt első része: „Hadvezetőségünk reménységének utolsó bástyája”