A Doberdó-fennsík kiürítése a hatodik isonzói csatában - 1916. augusztus 10.

Öt sikertelenül megvívott isonzói csata és egy elszenvedett gáztámadás után 1916 nyarán az olasz hadvezetés döntő lépésre szánta el magát: a siker reményében minden tartalékot mozgósított, új korosztályokat sorozott be, a front más szakaszáról csapatokat vezényelt át a Görzi-hídfő és attól délre a Doberdó-fennsík térségébe.

 Rajvonal a Karszton
(Tibor Balla – Patrizia Dal Zotto – Paolo Pozzato: L’inferno di pietra című kötetből)

A Doberdón a nagyszabású támadó hadművelet lélektani előkészítése már július végén megkezdődött. Olasz repülők folyamatosan a magyar állások fölött keringtek és röpcédulákat szórtak, hogy a csapatok fegyelmét megbontsák és harci moráljukat csökkentsék. „Az oroszok már 50 kilométernyire vannak Magyarországon, mert így bünteti Isten azokat, akik soká akarják a háborút” – állt az egyik lapocskán, természetesen dezinformációt nyújtva. A korabeli haditudósítók beszámolnak olyan esetről is, amikor fényképeket szórtak a magasból, amelyeken olasz hadifogságba esett katonák életét mutatták be. Ezeken erősen eltúlozva a valóságot a megadás előnyeit mutatták meg a honvédeknek, hogy ezzel is a harc megtagadására buzdítsák őket. Tévesnek bizonyult a támadás várható idejéről kiszivárogtatott időpont is, amit az elfogott olasz foglyok hangoztattak. A megszerzett információk alapján a mindent eldöntő támadást július utolsó napjaira várta a Doberdót védő VII. hadtest vezetése.

 A VII. hadtest helyzete a Doberdón a 6. isonzói csatát megelőzően
(József főherceg: A világháború amilyennek én láttam című kötet  térképmelléklete)

A hatodik nagy csata tüzérségi előkészítése három napon át, 1916. augusztus 4-től 6-án délutánig tartott, szinte megszakítás nélkül éjjel-nappal. „Nappal különböző színű sűrű porfelhő lepi el a Mt. St. Michele tetejét s annak mindkét lejtőjét, de különösen San Martino környékét. Éjjel pedig a robbanások színes villanása s a piros-sárga rakéták fénye állandó összefüggő tűzijáték káprázatát juttatja, amit csak az itt-ott megjelenő erős fehér fénysugár kévéje teszi változatossá” – emlékszik a borzalmas pillanatokra egy 17-es honvéd a háború után megjelent emlékalbumban. A támadás során a magyar védőárkokban csak a megfigyelők tartózkodtak, míg a többiek kavernákban, második vonalakban és a felvezető árkokban voltak elhelyezve. A veszteségek így is nagyok voltak. „Az árkok teljesen összelőve legtöbb helyt romokban hevernek s maguk alá temették a hős figyelők legtöbbjét” – olvassuk ugyanott.

 Tüzérségi támadás a magyar állások ellen
(Pintér Tamás szerk.: Katonaőseink nyomában. Nagyváradi és székesfehérvári katonai emlékek kutatása a Doberdón című kiadványból)

Augusztus 6-án három óra körül megváltozott az olasz tüzérség támadásának fő iránya, most már nem az első vonalakat tartották tűz alatt, hanem a mögöttes területeket, az összekötő és futóárkokat is. Céljuk az volt, hogy a fedezékekben és kavernákban elhelyezett honvédek, illetve a tartalékok előrejutását nehezítsék, és a gyalogságuk támadását így fedezzék. A VII. hadtest vezetése természetesen észlelte ezt, és utasította a tüzérséget, hogy az első vonalak előterét lőjék, hogy a várható gyalogsági rohamot meggátolják. Nem volt könnyű feladatuk. „Az én gyenge tüzérségem képtelen érvényesülni, már azért is, mert kevés a lőszere. Bizonyos lövegekkel pedig nem is szabad lőnöm. Valóban nehéz így boldogulni” – írta József főherceg, a VII. hadtest parancsnoka a visszaemlékezésében az egyenlőtlen tűzpárbajról. Később így folytatta: „Mi, az én szeretett csapataim a teljesíthető legnagyobbakat és legtöbbet fogjuk megtenni, de kell, hogy felülről is gondoskodjanak, hogy ezen teljesítmény eredményes is legyen. Az Isten álljon most mellénk!”

 A 7-10-es védőszakasz az olasz betörést követően, korabeli térképvázlaton
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

Alig fél óra elteltével, fél négy magasságában megindult az olaszok gyalogsági támadása, ami gyorsan eredményre vezetett. Sikerült ugyanis kisebb-nagyobb szakaszokon behatolniuk a 7-es, 8-as, 9-es 10-es, 11-es védőszakaszokba (korabeli fedőnevén Biene), kiszorítva az első vonalakból az itt harcoló honvédeket. A frontvonalnak voltak azonban olyan szakaszai is, ahol sikerrel küzdöttek a magyar bakák. A San Martino falu közelében levő védőszakaszban a székesfehérvári 17-esek sikerrel verték vissza a rájuk rontó olaszokat: „az ezred figyelői azonnal és idejekorán értesítik a kavernákban védelmet keresett csapatainkat, hogy jön az általános támadás. Sikerül is az egész vonalunkon [12-17-es védelmi szakasz] a támadást megakasztani. A gyalogsági harc a sötétség beálltáig szünet nélkül tart; mindig újabb és újabb tömegek nyomulnak állásaink ellen, amit legtöbb helyt kézigránát és puska, géppuska tüzzel vernek vissza csapataink” – olvasható az emlékalbumban. Ott, ahol sikerült az ellenségnek betörnie az állásokba, folyamatosan verekedték át magukat, mind közelebb kerülve a második vonalakhoz.

Doberdói harcok korabeli propaganda képeslapon

Célirányos támadás indult a Črnci barlang ellen, mivel a természetes üreg jó védelmet biztosított a tüzérségi támadásokkal szemben, és jelentős tartalékot tudtak itt állomásoztatni. Az olaszok támadása azonban a 4-es honvédek egy csoportjának heves ellenállása miatt megakadt, csak néhányan jutottak előre egy kőfalig, de a Bihar megyei honvédek azokat is visszakergették. A Kuszkó százados által vezetett két századnak sikerült az, ami előttük két zászlóaljnyi honvédnek sem: megállították az ellenség előretörését, megakadályozva ezzel a front e szakaszának összeomlását.

 R.A. Höger: Szuronyroham Doberdónál

A közelharc egész éjjel folytatódott, és a Monte San Michele négy kúpja többször cserélt gazdát a heves küzdelemben. Ha sikerült az olaszokat kiszorítani, akkor kettőzött erővel illetve létszámmal támadtak újra. Erre meg is volt miden lehetőségük, mert óvatos becslések szerint is majd két-háromszoros túlerővel rendelkeztek ezen a frontszakaszon. Ezzel szemben a magyar tartalékok kimerülőben voltak, ennek eredményeképp a magyar hadvezetés kénytelen volt Op.220/32 számú parancsát kiadni, melyben József főherceg augusztus 7-én este 7 órakor utasítja ezredeit, hogy „a hadosztály északi szárnya és San Martino között az új védelmi állás a 2. Bienétől a 12. Bienéhez, az eddigi állás mögött a 2. védelmi vonalban legyen”.

Ez a kényszeredett lépés újabb, mindent elsöprő támadásra sarkallta az olaszokat. Nem sokkal háromnegyed nyolc után az egész Monte San Michele-arcvonalon támadás indult, melyet az új és régi védőszakaszban levő honvédek visszavertek.

A helyzet egyre nehezebb és aggasztóbb volt, mert amíg az olaszok friss erőket mozgósítottak, addig a magyar katonák nagy része már több mint huszonnégy órája harcolt. A hadsereg-parancsnokság a nagy veszteségek és nehézségek ellenére minden körülmények között a hegy keleti lejtőjének védelmére szólította fel az ezredeket.

 Első vonalban
(Tibor Balla – Patrizia Dal Zotto – Paolo Pozzato: L’inferno di pietra című kötetből)

A Monte San Michele védelmében nagy szerepe volt az úgy nevezett Schönburg-alagútnak. Építését 1915 végén kezdték el, és megfeszített munkával rövidesen elkészült. A Monte San Michele kúpját átfúrva a fő védelmi vonalat kötötte össze a mögöttes területekkel. Az osztrák főhercegről elnevezett építmény nagy szerepet játszott a frontvonalban harcolók utánpótlásának biztosításában, mivel mindenféle belövéstől védelmet biztosított. Az alagút nyugati kijárata, mely az olaszok által elfoglalt egykori magyar első vonalban volt, folyamatos támadásnak volt kitéve. A védő nagyváradi 4-es honvédek Bugyáky Lajos zászlós vezetésével egy betonozott géppuskaállásból igyekeztek távol tartani a támadókat, akik kézigránáttal, bűzbombákkal és lángvetővel is próbálkoztak, sikertelenül. Az alagútnak és környékének nagyon nagy szerepe volt a védelem szempontjából, hiszen ha az ellenség kezére kerül, akadály nélkül a magyar vonalak mögé juthattak, ha viszont a védők kitartanak, akkor ők maradnak kedvező pozícióban. Tudta ezt jól a magyar hadvezetőség is, ezért 8-áról 9-ére virradóra a 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnoka, Lukachich Géza tábornok táviratot küldött a védelmet irányító Szilágyi István századosnak, kiemelve az ő és katonái eddigi hősies viselkedését, és „a kijárat birtokban tartását mint az ellenakció kiindulásának igen fontos pontját” az ezredre bízta.

 A hadosztályparancsnokság távirata
„A 4. ezrednek dícsérő elismerésemet fejezem ki hősies magatartásáért, melyet állásainak különösen a Schönburg alagut keleti kijáratának megtartásában tanusit. Az alagút kijárat birtokban tartását mint az ellen akció kiindulásánál igen fontos pontot továbbra is az ezredre bízom.”
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

A buzdításra szükség is volt, mivel az olaszok mindent elkövettek az alagút elfoglalásáért, és a magyar honvédek egyre nehezebb helyzetbe kerültek, mint ahogy ez Szilágyi százados jelentéséből kiderült: „a nehéz teljesítményeket végezte legénységünk kifogástalanul, de testben-lélekben megtörve, éhezve, szomjazva soraikban megritkítva, sokszor lőszer és kézigránát nélkül, sajnos igen gyakran saját tüzérségi tűzben”. Ez más esetben is nagy gondot okozott, ugyanis olyan kis távolságok voltak az ellenséges és saját állások között, hogy néhány méter céltévesztés végzetesnek bizonyult. Sokszor előfordult az is, hogy az összeköttetés akadozott a tüzérséggel, és mire ők megkapták a parancsot egy-egy árokrész támadására, addigra az már magyar kézen volt.

 Az alagút bejárata közvetlenül a harcok után készült olasz felvételen
(Valentino Gigante - Ranieri Visintin: San Michele. Tragico monte dalle quattro cime című kiadványból)

Augusztus 9-én délutánra kritikussá vált a helyzet a Monte San Michelén. A már három nappal korábban elfoglalt állásokból tovább támadtak az olaszok, és egy óra magasságában az alagút keleti kijáratát is megközelítették. A mellékbejáratnál levő lőszerraktárakat felrobbantották, míg a főbejáratot kézi bombákkal támadták. A bent rekedt védők nehéz körülmények közé kerültek: „Délután 4-kor az alagutat védők helyzete reménytelenek látszott. A belső képe is leírhatatlan! Gyér világítás, bűzös levegő, halottak, sebesültek jajgatása, az olasz kézigránátok robbanása, betóduló sűrű füst, szótlan harcosok” – írta Szilágyi százados jelentésében. Kitartásuk, élni akarásuk csodálatos volt. „A védők már vizeletükből készített sárral voltak kénytelenek meggátolni igyekezni az alagút-szájnyílás faburkolatának lángra lobbanását, a legénység a sűrű füsttől már fuldokolni kezdett.”

 Az alagút keleti kijárata napjainkban

Amíg a nagyváradi honvédek hősiesen védték az alagutat és a környékén levő dolinákat, az egész front sorsát befolyásoló esemény történt, melyről József főherceg a szemtanú hitelességével számolt be: „Olyan lárma van, hogy egészen zúgnak bele a füleim. És akkor látom saját szememmel a rettenetes szerencsétlenséget. Görz városa a legborzasztóbb tűz alatt áll. Az elképzelhető legcsúnyább pergőtűz ez, szintúgy mint az én szegény arcvonalamon. Minden tűzben és füstben úszik, a legóriásibb gránátok és bombák megszámlálhatatlan sokasága, hihetetlen gyors egymásutánban hull alá. Olasz csapatok nagy tömegeit és oszlopait látom Podgora 240-es magaslatról leereszkedni és az Isonzón átgázolni. Rövid elkeseredett harc után a mi gyenge csapatainkat visszavetik és Görzbe behatolnak.” Bár a város elesett, a tőle délre fekvő frontvonalban harcoló katonák még mindig hősiesen tartották magukat.

Az alagútban az életükért küzdő honvédek fellélegezhettek, az olaszok felhagytak a keleti bejárat támadásával, és ezt a kis szünetet kihasználva a védők elhagyhatták a borzalmas helyet. Ekkor már tudták, hogy nem csak az alagutat kell elhagyniuk, hanem az egész Doberdó-fennsíkot, amelyet hősiesen, nagy áldozatok árán védelmeztek. A hadvezetés ugyanis úgy döntött, hogy kiüríti a területet, mivel tartottak attól, hogy az olaszok a görzi áttörés után délre fordulva bekerítik és hátba támadják a magyar vonalakat. Hogy ez a döntés mit jelentett, azt József főherceg gondolatai fejezik ki méltóképpen, melyeket 1916. augusztus 9-én vetett papírra: „ma van az utolsó nap, melyen ez az oly keményen és oly sok hős vérrel megvédett fennsík – 15 hónapos dicsőségteli történetével – még a kezemben van. A számtalan sok emléket, szeretettel ápolt sírokat, mindent, mindent, ami hűséget és vitézséget teremtett – át kell engednünk az olaszoknak. Ez borzasztó nekem. Egy azonban mégis megmarad nekünk, amit senki és semmi – még az évszázadok múló idejének szürke pora, maró rozsdája sem – pusztíthat el, hogy a VII. hadtest ezen a világtörténelemben egyedülálló nagy küzdelmet dicsőségesen fejezi be. […] Éjfélkor [1916. augusztus 9-ről 10-re virradóra], midőn minden löveg, minden hadianyag, biztonságba volt hozva, parancsomra a gyalogság csak kis utóvédeket hagyva hátra szintén megkezdte a visszavonulást a Vallone mögé. Hajnali 2 órakor minden üldöztetés vagy nyomás nélkül, látszólag észrevétlenül az utóvédek is elhagyták az állást. Reggel 4 órakor az egész Doberdó fennsík önként át volt engedve az olaszoknak.”

 A frontvonal az Isonzó alsó szakaszán a csatákat követő területváltozások jelölésével
(Tibor Balla – Patrizia Dal Zotto – Paolo Pozzato: L’inferno di pietra című kötetből)

A frontok aktuális állapotát, hadi eseményeit ismertető úgynevezett „Höfer-jelentésben”, amelyet a vezérkar főnökének helyetteséről neveztek el, 1916. augusztus 10-én mindössze ennyi állt: „A görzi hídfő feladása következtében beállott helyzetnek megfelelően csapataink kivonultak a városból és a Doberdó-fennsík ellen történt újabb támadások újabb véres visszaverése után hadállásaink szükséges kiigazítását az ellenség által meg nem zavarva hajtották végre.” A szűkszavú, hivatalos kommüniké mögött azonban súlyos harcok és hősi halottak, sebesültek, eltűntek ezrei, valamint a Doberdó-fennsík teljes kiürítése húzódott meg.

 József főherceg

József főherceg visszaemlékezése adja vissza igazán a pillanat drámaiságát: „Otthagytuk a hullákkal borított, hős vérrel áztatott sziklasivatagot és a dicső emlékeket, s a megszámlálhatatlan sírokat csendes kereszterdejükkel, melyek a Karsztot szent hellyé avatják, ahol a mártírok ihlete nyugszik Isten kegyelmében, a sírokat, melyekhez oly igen nagyon ragaszkodtam… Elcsendesült minden, csak az ellenséges tüzérség lövi a halottakkal telt állásokat, melyben a patkányok ezrein kívül élőlény nincs… Olyan a lelkem, mint az őszi vihar dúlta virágoskert… letörve megfagyva a szeretettel ápolt virágok. Ezen nem egyhamar tudom magam túltenni.”

 Doberdói tájkép csata után
(Valentino Gigante - Ranieri Visintin: San Michele. Tragico monte dalle quattro cime című kiadványból)