A 6. isonzói csata idején, 1916. augusztus 6-án 9 órán át tartó tüzérségi előkészítést követően, délután 4 óra körül indult támadásra a görzi hídfőben az olasz gyalogság. A hétszeres tüzérségi és a négyszeres gyalogsági fölény hamarosan érvényesült a Monte Sabotinón, amely az ellenség kezébe került. Tőlük délre, az Al Ponte-i védőszakaszban egy idős népfelkelőkből álló magyar zászlóalj még tartotta állásait…
A veszprémi 31/III. zászlóaljat 1914-ben állították fel, később Boszniában és Szerbiában teljesített hadtáp-, valamint a Drina mellett partőrségi szolgálatot. 1915-ben kapta a gyalogzászlóalj elnevezést. 1916-ban került az olasz arcvonal mögé, ahol Görz közelében megkezdődött kiképzésük. A zászlóalj 40–50 év közötti Veszprém és Komárom megyei, zömében parasztemberekből állt. Amikor harcképesnek ítélték a zászlóaljat, először az Al Ponte-i ún. tanvédő szakaszba kerültek, hogy a harchelyzetet megszokják és elsajátítsák. Augusztus 6-án is az Al Ponte-i védőszakaszban érte őket az újabb olasz offenzíva.
Az agyagos földbe épített védővonalak igen gyenge védművek voltak. A robbanó gránátok rendszeresen betemették, ezért folyamatosan javítani kellett az állásokat. Az árok mélysége átlag 180 cm volt, a mellvéd homokzsákokkal volt megerősítve, a lőréseknél lövészpadok is voltak. Egy drótsövényöv volt előtte spanyollovasokkal megerősítve. Az állások előtti terület gránátok által feltúrt tölcsérmező volt. Az Al Ponte-i védőszakasz három részből állt, mindegyik 5-600 lépésnyi hosszú volt, és mindegyiket 1-1 század tartotta megszállva. A jobbszárnyon a 2. század, középen a 3. század, a balszárnyon az 1. század volt állásban.
A veszprémi népfelkelő zászlóalj védővonala mai műholdas térképre vetítve valamint az „A” és „B” kavernák helye
Tulajdonképpen egy fővonalból álló védőszakasz volt, amely a Podgora Nord, a 202-es és a 157-es magaslat hegygerincén és északnyugati lejtőjén húzódott. A második vonal hiányzott. Hozzájuk csatlakoztak északról a pevnai, délről a podgorai védőszakaszok állásai. Az ellenséges állások a jobbszárny előtt 1000 lépésnyire, a balszárny felé 50–100 lépésnyire húzódtak.
A kavernákat a hegyvonulat meredeken eső délkeleti oldalába vájták, és futóárkok kötötték össze a lövészárokkal. Mindegyik kaverna több kijárattal rendelkezett és belül faburkolattal volt ellátva. Már a bejáratuk felett is 6 méter vastag volt a föld. Aránylag szárazak voltak, villanyventilátor vitte be a friss levegőt, és bent villanyvilágítás volt.
Tartalék helye az Al Ponte-i védőszakaszban
(forrás: www.europeana1914-1918.eu)
Amikor 1916. augusztus 6-án megkezdődtek az olasz tűzcsapások, a középszakaszt védő 3. századból csak a figyelők maradtak az állásban, a többiek a kavernákba húzódtak. A századnak két kavernája volt: az „A” jelű védőszakaszuk balszárnya mögött. Itt helyezkedett el az 1. és a 2. szakasz. A „B” jelű a jobbszárny mögött, mint a 3. és a 4. szakasz férőhelye. A tüzérségi tűz megölte és betemette a figyelőket, és az árkok javításán csak éjszaka lehetett dolgozni. A 3. századnak e napon 20 fő volt a vesztesége. Mivel gyalogsági támadás nem volt, ezért a következőt mondogatták a népfelkelők: „Mit akarnak a digók, ide biztos, hogy nem támadnak!”
Augusztus 7-én még mindig a kavernákban húzták meg magukat a népfelkelők. Ahogy az erős pergőtűzben bent feküdtek, teljes lelki közönybe süllyedtek. Sokan még a déli órákban kiosztott konzerveket sem bontották fel. Délután 2 órakor megszűnt a villanyvilágítás, a szomszédos századokkal megszakadt az összeköttetés. 3 órakor tájékoztatta őket a szomszédos 1. század parancsnoka, hogy még vissza tudják verni az olaszok támadását, de azok elkezdtek a 3. század állásai felé, a 202-es magaslat irányába húzódni. Rövid időn belül elérték és azonnal megtámadták a 3. század balszárnyát. Az 1. és 2. szakasznak nagy veszteségei lettek a kirobbanó erős harcban, és ezért kénytelenek voltak kissé visszavonulni.
1916. augusztus 7-i esti helyzet
Közben a jobbszárnyat igen erős tüzérségi tűzcsapás érte, majd utána azonnal megindult az olasz gyalogság támadása. Mozgósítani kellett a kavernákban meghúzódó tartalékot. Ám a napok óta tartó tüzérségi tűz miatt olyan passzívak lettek a katonák, hogy igen lassan kezdték meg a mozgolódást, vették fel a felszerelést. Kínos várakozásnak tűntek a percek, mintha abban reménykedtek volna, hogy változik a helyzet, és nem kell kimenniük a kavernákból. Csak a századparancsnok kényszerítő intézkedésére mentek ki az állásba. A harci helyzet viszont már teljesen megváltoztatta őket, nyoma sem volt az előző hezitálásnak, belevetették magukat a küzdelembe.
Mivel az ellenség betört az 1. századnál, s az így keletkezett hézagon keresztül lenyomult az Isonzó széléig, az ott épített hadihídig, fenn állt a veszély, hogy a 3. századot hátba támadják. Ezért a géppuskákat új állásba kellett átvinni, így a kezdődő olasz támadást visszaverték. Közben visszaérkezett a zászlóalj-parancsnokságra irányított küldönc, hogy a zászlóalj parancsnokát nem találta, csak orvosokat és sebesülteket. Ennek ellenére a legénység hangulata bizakodó volt, a 202-es magaslaton ellentámadásba mentek át, két ellenséges géppuskát és kb. 80 foglyot ejtettek.
Amikor gyülekeztették a foglyokat, erős saját tűz borította el a 202-es magaslatot. Azonnal nagyok lettek a veszteségek, és akik életben maradtak, az ellenséggel összekeveredve a két kavernába menekültek. Miután magához tért a kavernába beszorult legénység, folytatta az olaszok lefegyverezését, közben közösen szidták a tüzérséget. Csak a „B” kaverna szájából leadott zászlójelekre fejeződött be a saját tűz. A 3. század létszáma ennek a napnak az estéjén 70 fő volt. Este 9 óra felé Görz felől rajvonalba fejlődve egy század közeledett a hadihíd felé. Mindenki azt hitte, jön az erősítés. Helyette a hadihíddal szemben, a keleti oldalon megálltak, és beásták magukat. Ők voltak a 31/III. zászlóalj 4. százada. Éjjel még egy gyenge gyalogsági támadás volt a „B” kaverna ellen, amelyet a népfelkelők visszavertek. Igen bizonytalan volt a helyzet, nagyok voltak a veszteségek és a legénység már napok óta nem aludt.
Az augusztus 8-ra virradó éjszaka azzal telt el, hogy a katonák fegyvereiket tisztogatták, és bizakodtak abban, hogy minden rendbe jön. Hajnali 4 órakor megkezdődött az ellenség előnyomulása a 202-es magaslat felé. Elfoglalták az „A” jelű kavernát és környékét, és 25–30 lépésnyire megközelítették a veszprémiek állásait. Viszont a döntő roham elmaradt, és azonnal megindult a kölcsönös kézigránátozás. A népfelkelők sokszor állva, nevetve, káromkodva dobálták a gránátokat, ellenállva az olaszok integetésének, fehér kenyérrel való csalogatásának.
Ellentámadás 1916. augusztus 8-án a 69-es század segítségével
Ekkor érkezett be Al Ponte felől a császári és királyi székesfehérvári 69/III. zászlóalj egyik félszázada. Elhelyezkedésük után a népfelkelőkkel együtt ellentámadást indítottak, és a hegygerincen előrenyomulva az „A” jelű kavernát is visszafoglalták. Ez idő alatt a másik 69-es félszázad az Isonzó nyugati partján húzódó műút mentén Podgora község irányába támadott, ugyanis oda az éjszaka során benyomult az ellenség, akiket rövid harc után a fehérváriak foglyul ejtettek. Így a 3. század és a podgorai védőszakasz között helyreállt az összeköttetés. Délután egy Landwehr század érkezett a 3. század megerősítésére, akik a ritka rajvonalat megszállták.
Az augusztus 9-re virradó éjszaka teljes nyugalomban telt el. Hajnali 4 órakor a 69-es félszázad parancsnoka parancsot kapott, hogy a görzi hídfőt ki kell üríteni. A visszavonuló csapatok fedezésére a 69-es századot rendelték. Ekkor úgy döntött a 69-esek századparancsnoka, hogy a 3. század parancsnoka és 30 népfelkelő maradjon vissza a századának megerősítésére. A visszamaradókon kívül a 3. század többi tagja délelőtt 9-re befejezte a visszavonulást a még épségben levő hadihídon. Ezek után a 69-es század is elhagyta az Isonzó nyugati partját. Már csak a fedezésükre visszamaradt, egy szakasznak megfelelő veszprémi népfelkelő várt a hadihíd közelében egy rakétajelre, hogy ők is visszatérjenek a keleti partra. Körülöttük a terepen ellenséges járőrök mozogtak és lövöldöztek. Látható volt, hogy a San Florián községből déli irányba vezető országúton erős olasz menetoszlopok Görz felé igyekeznek.
Az egykori harctér ma
9 óra 45 perckor mindenütt megmozdult az ellenséges gyalogság. A 3. század parancsnoka ekkor úgy döntött, nem vár a rakétajelre, és elrendelte népfelkelőinek, hogy keljenek át a hídon. Erre csak egy csoportnak volt lehetősége, mert a többieket az ellenség lelőtte. A parancsnok az Isonzón úszva került át a túlpartra, és szembesült azzal, hogy százada szinte teljesen felmorzsolódott. A kijelölt gyülekezőhelyen csak néhány emberével és az előző napokban átküldött könnyű sebesültekkel találkozott. Az Isonzó túlsó partja, ahogy nem sokára Görz is, az olaszok kezére került.
