Beöthy-Zsigmond László huszárfőhadnagy élete és lírai harctéri naplója
Nemrégiben adatott meg az a megtiszteltetés, hogy kézbe vehettem, digitalizálhattam és feldolgozhattam az egykori magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred főhadnagyának, vitéz váradi Beöthy-Zsigmond Lászlónak a harctéri naplóját. De ki is volt ez a huszártiszt, s mitől különleges a naplója? Az alábbi írásban erre próbálok választ adni, bemutatva, s az írás mellékleteként közreadva az 1916–1917-ben készült naplót is.
Beöthy-Zsigmond László lánya, Beöthy Mária tette hozzáférhetővé számomra a kisalakú, 10,8 x 19 cm oldal méretű, dupla számozású, majdnem 2 cm vastagságú füzetecskét. (Köszönöm, hogy megtisztelt a bizalmával és megbízott édesapja életének és becses hagyatékának a feldolgozásával. Hálával tartozom a szöveggondozásban nyújtott segítségéért, tanácsaiért, javaslataiért.) Valószínűleg eredetileg átíró tömb lehetett, erre utal a dupla oldalszámozás, valamint az első számozott oldal perforációja.
A napló fedőlapja és első oldala a jelmondattal és a dátummal
A már-már kalligrafikus írással vezetett „lírai napló” bejegyzéseiből egy, a családi és jezsuita neveltetéséből adódóan mélyen vallásos, humánus, hallatlanul művelt, magas intellektussal rendelkező ember képe bontakozik ki. A különleges képességű fiatal katona szerette az evezést, az úszást, a sportlövészetet, az ökölvívást. Született és szenvedélyes vadász volt. Az érzékeny lelkületű, a költészetet és az anyanyelvét jól ismerő és szerető ember a tollat is kiválóan forgatta. Tanulmányok, versek és a Nincs szebb, mint a huszár című kötet került ki kezei alól.
Most bemutatásra kerülő naplójának bejegyzései 1916. május 14-e és 1917. április 8-a között születtek. Előbb az orosz, majd a román front elevenedik meg lapjain. Nem klasszikus harctéri napló. Nem hasonlítható Imre Gábor, Kovács György vagy Kókay László naplóihoz. A szerző célja sem a harcok precíz dokumentálása volt, hanem eseményeket, hangulatokat, érzéseket igyekezett megragadni. „Néha (…) lemerítette lelkét a rímek világába…” A beírások jól tükrözik, hogy szerzője számára az írás nem más, mint lelkének „karbantartása, megóvása” az embertelen viszonyok között. Mint arra Kövendy Katalin rámutat, egyfajta önmagára irányuló lelki terápia. „Örömmel tobzódik a szavak szépségében, a hasonlatokban, a tájleírásokban – mintegy életben tartó terápiaként, érzékletes utalásokkal a borzalmas és kegyetlen valóságra, amely a leírtak nyelvi szépségével, válogatott stílusával iszonyatos kontrasztban van.” A lírikus alkat a prózai szövegein is átsüt. Verseiben és már-már balladisztikus történeteiben a hasonlatok („Mint a drótok előtt fekvő holt arca, oly sápadt a hold…”), metaforák („A fehér arcú bűbájos” = a Hold), megszemélyesítések („A csend halkan játszik egy néma zongorán”) mellett fontos szerepet kap a szöveg lüktetését, ritmusát adó alliterációk beépítése („a vén fákon végig fut egy fázás”).
Ki volt Beöthy-Zsigmond László?
Zissy-Zsigmond László és Zeitter Aurélia gyermekeként látta meg a napvilágot Budapesten 1894. augusztus 31-én. Édesapja – egy neves Belgrád rakparti üzlet tulajdonosaként – két fiát katonai pályára irányította. Nagybátyja, váradi Beöthy István – nem lévén családja – történelmi nevének továbbvitele okán unokaöccseit 1918-ban adoptálta, így lett a neve váradi Beöthy-Zsigmond László. Tanulmányokat Budapesten és Vácott folytatott. A középiskola 4 alsó osztályát szerzetesi gimnáziumban, a felső osztályokat világi intézetben végezte és itt tette le érettségi vizsgáját is.
Beöthy-Zsigmond László huszárfőhadnagy 1918
(A család tulajdona)
Katonai pályafutását még Zsigmond László néven 1914. október 26-án kezdte meg a császári és királyi budapesti 32. gyalogezredben. November 3-án áthelyezték a magyar királyi 1. honvéd huszárezredbe. 1915. január 1-je és május 30-a között a magyar királyi honvéd huszártiszti iskolába vezényelték. 1915. április 1-jén kezdte meg szolgálatát a magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezredben ifjú kadétként. Ugyanezen év szeptember 1-jei hatállyal már tartalékos hadnaggyá nevezték ki.
Rendeleti Közlöny a Magyar Királyi Honvédség számára 1917. 10. szám. p. 141.
(Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár)
1915. június 3-án, Úrnapján indult ezredével Debrecenből az orosz frontra. Kezdetben járőr- és szakaszparancsnoki feladatokat látott el. A 3. századhoz osztották be, ahol parancsnoka Fömötör százados lett. Fömötör az 1915. évi gorlicei áttörést követő mozgóháborúban tanúsított bátor magatartásáért II. osztályú vitézségi éremre terjesztette elő, ez azonban a viszontagságos viszonyok között elkallódott. Egykori parancsnokának 1939. november 14-én tett, a család által őrzött nyilatkozatának az indoklásában szerepelt, hogy nevezett „járőrszolgálatra s egyéb feladatokra önként, állandóan jelentkezett s ütközetbeni kiválóan vitéz magatartásával elismerésemet érdemelte ki.”
Ott volt 1915 májusában és júniusában Przemysl várának visszavételénél. Innen egy lapot küldött édesapjának, amelyet öt bajtársa is aláírt.
Az édesapjának küldött lap elő- és hátlapja
(A család tulajdona)
Egykori ezredtársai közül Streicher, Zupka és Kölcsey aláírása azonosítható.
Ebben az évben két alkalommal is kitüntetésre terjesztették fel. Június 25-én Bogyai őrnagy az alábbi indoklással javasolta: „Az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartása elismeréséül: Egy megerősített előőrs parancsnokaként visszaverte az ellenség hátrahagyott utóvédjét, továbbá a Lasowától keletre eső álláshelyükről kiindulva egy erősebb csapat bátor és gyors fellépésének köszönhetően elkerült egy ellentámadást. Hősies viselkedése elismeréséül dicséretre javaslom. Nevezett a hadjárat kezdetétől fogva 914. XII. 10-ig és utána április 10-étől folyamatosan a háború helyszínein volt.”
A másik kitüntetési javaslatot 1915. október 6-án a magyar királyi. 11. honvéd lovas hadosztály, lövész osztálya nyújtotta be: „Az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartása elismeréséül: szeptember 28-án vitézül viselkedett és csapatával a támadáskor az ellenséget visszaverte az állásába. Éjjel, amikor az ellenség a támadást az ő egységeire irányította, huszáraival nemcsak visszaverte a támadást, hanem sok veszteséget is okozott az ellenségnek. Vitéz, bátor magatartásának köszönhetően a nehéz terepen, sötétben, szakadó esőben meghiúsította az ellenség támadását. Gömöry főhadnagy” (Mindkét javaslat német nyelven íródott. Eredetije a család birtokában van. Fordította: Topor Istvánné.)
1915 őszén nyílt paranccsal Budapestre rendelték, ahol azonnali műtétet hajtottak végre rajta. Ezt követően visszakerült ezredéhez, ahol a pótszázadnál látott el századszolgálatot.
1916. május 13-án visszakerült a tűzvonalba. Május 18-án érkezett meg a pótlással. Hadnagyi rendfokozattal század-, illetve vadászkülönítmény feladatokat látott el. 1916 tavasza a pihenés, a felkészülés jegyében zajlott. A jól megerősített állásokban béke honolt, a huszárok élvezték a kellemes tavaszi időt. A rendszeres napi munka mellett volt alkalom szórakozásra is. A védvonal mögött színpadot ácsoltak, ahol kabaré- és színielőadásokkal szórakoztatták magukat. Fürdőt építettek és lovasversenyt is rendeztek.
A debreceni 2. honvéd huszárezred pihenőállása Galuziában
(Fotó: Fortepan, Jankó Attila)
A debreceni 2. honvéd huszárezred pihenőállása Galuziában
(Fotó: Fortepan, Jankó Attila)
A tisztek emellett a pihenés, kikapcsolódás számos formájával éltek. Volt, aki nyelvet tanult, a másik szigorlatra készült. Megint más kivitette hegedűjét, és Chopint meg Grieget játszott fedezékében. Legtöbben lópokróccal leterített kecskelábú asztalt ültek körül és kártyáztak. Ő maga a legártatlanabb unaloműzést választotta: naplót írt. Ekkor kezdte el írni „lírai” naplóját.
A napló részleteit beillesztettem az események időrendjébe. Megtartottam szövegtagolását, a helyesírást viszont a jelenleg érvényben lévő szabályzat szerint javítottam. A ma már nem ismert vagy nem használt, archaikus nyelvi elemeket megtartottam. A személyes bejegyzéseket, így ifjúkori plátói szerelméhez, Anna Máriához íródott verseket és feljegyzéseket, valamint a napló végén található, szülei 25. házassági évfordulója alkalmából írt köszöntőjét – lányával, Beöthy Máriával egyeztetve – kihagytam. A gyönyörű kézírásnak köszönhetően könnyen olvasható a szöveg. Itt most csak a napló egyes részeit közöljük, további részletek itt olvashatók.
Az 1916. július 5-i orosz offenzíva súlyos következményekkel járt. Fogságba esett a magyar királyi kassai 5. honvéd huszárezred, a 9. marosvásárhelyi honvéd huszárezred parancsnokostól, a magyar királyi szegedi 3. honvéd huszárezredből másfél század és hat géppuska. A debreceni 2. huszárezredből két lovasszázad, valamint a lövész osztály több tisztje és katonája. A tisztek közül: báró Maarsburg Kornél százados, gróf Waldeck Frigyes százados, Stericher Lajos százados, Győri Géza és Szabó Lajos százados, Nadányi Imre főhadnagy, Teleky László főhadnagy, Bottka Imre főhadnagy, Zorkóczy Dénes, Lehel Ferenc és Neumann Jenő zászlósok. Az ezred vesztesége halottakban, sebesültekben és foglyokban: 14 tiszt, 420 közhuszár. Ekkor szerzett halálos sebet Békessy Béla százados. Ezt az időszakot örökíti meg az alábbi naplóbejegyzés.
Július 12. Szajno
Az asztalon két levél és egy rózsaszínű lap… Asszony és leányírások… Akiknek írták – hol vagytok? Hogy félhetnek, remeghetnek azok a lágy, puha asszonyszavak – pedig… Ha rám sötétedik a kis falusi szoba, gyertyalángnál elégetem őket…
Korhadó fakereszt tárja ki karjait a merengő, fekete fák alatt…
Jöjjön! Megcsukló fejjel hajtunk térdet és ujjaink fonódjanak össze imádságos hálára… Öleljük át az útszéli kereszt lábát és imádkozzunk…
Tudja ki maradt meg a század tisztjeiből? Egyedül én… egyedül…
Ti kedves és víg gyerekek, szegény magyar urak, nótás huszárok hol vagytok, hol vagytok? Közületek hánynak drága vérét itta szomjasan ez az átkozott föld, és hány lehajtott fejű, szomorú férfi vérző lába alatt kopik lassan az orosz rónák lakatlan messzesége…
Békessy meghalt, mint egy antik rege hőse… halott… zúgja a komor fenyves a gyászindulót…
Ti többiek úgy-e éltek? és a lelkem elküldöm hozzátok…
Egyedül én… egyedül…
Vagy nekem holnap?
És már vár Hádész és a bús folyó?...
Piros élet – fehér álom…
Élet!...
Mint lidérces álom vagy bódult kábultság hajnali pezsgő dáridók után…
1916. július 8-án a volhíniai csatatéren szerzett halálos sebesülésébe Werchy kórházában belehalt Békessy Béla huszárszázados, a magyar királyi debreceni 2. honvéd huszárezred tisztje, vívó, nyolcszoros magyar bajnok, az 1912-es stockholmi olimpia ezüstérmes kardvívója. Július hónapban Békessy százados a lövészosztály parancsnokaként tevékenykedett. Segédtisztje Streicher Andor zászlós lett. Július 5-én az orosz támadás közben megbomlott rendet igyekezett visszaállítani. A visszavonuló lengyeleket próbálta megállítani, sikertelenül. Hauerfalváról Galuzia felé lovagolva haslövést kapott. A családi feljegyzések szerint nem hagyta magát a sebesültszállító szekérre feltenni, hanem lova hátán ment a kórházig. Katonai pályafutásáról és haláláról a blogon is írtunk.
1916 júliusában az ezredet kivonták az orosz frontról. Július 28-án az első egységek megérkeztek Debrecenbe, ám alig másfél órát tölthettek el a városban, amikor ismét elindították a szerelvényt. Másnap Marosvásárhelyre, majd Szászrégenbe továbbították őket. 1916. július utolsó napjaiban az ezredtörzset, a 2. századot és a lövészosztagot Petelén szállásolták el. Az 1. és 3. lovasszázad Berectelkén, a 4. század pedig Apafáján került elhelyezésre. Augusztus 13-án a Petele és Szászrégen közötti réten került sor a hadosztályparancsnoki szemlére. Megkezdődött az ezred retablírozása, pihentetése és ismételt föltöltése, fölszerelése. Az elkövetkező harcokhoz itt gyűjtöttek erőt.
Augusztus 28-án 17 órakor az ezred Dorna-Kandrényire érkezett. A román határ Dorna-Watra-tól a Neagra- és a Serisor-patak völgye (ahol a határ vezet) közt kb. 1300 méter magas erdős hegyhát húzódik: a Pojana Spinzului. Az ezred azt a parancsot kapta, hogy két századdal és a géppuskásosztaggal szállja meg ezt a magaslatot, végezzen onnan biztosítást és felderítést egyelőre a határig, és keresse az összeköttetést a határrendőrség őrseivel. A Fömötör-század, amelyben Beöthy is szolgált, és a Pálffy-század ezredtartalékként Dealul Ulmului környékén maradt.
Beszterce-völgy. J. H. 880. Bukovina 1917 nyár
(Forrás: A magyar királyi debreceni 2-ik honvédhuszárezred története 1869 – 1918. p. XLI.)
Menet Besztercéről Maros-Borgóra
(Forrás: A magyar királyi debreceni 2-ik honvédhuszárezred története 1869 – 1918. p. XXXIX.)
1916. október 18-án véres események színhelye volt a Șaru Dornei település melletti 1521. számú magassági pont, a Șarului. Az ezredtörténet így örökítette meg az eseményeket: „A havas, jeges, csúszós meredek hegyoldalon a rajvonal zajtalanul, némán kúszott fel az oroszoknak a hegytetőn lévő állása felé. Az oroszok halotti csendben várták a támadást. Ráértek, hogy elég jól kiépített fedezékek mögül az utolsó pillanatban kezdjék meg a gyilkos tüzelést, hiszen a meredek hegyoldalon 5—10 lépés időben felért a síkon megtett 100 lépéssel. Szatmári őrmester vezetése alatt elsőnek a huszárok indultak rohamra, és az ő ordításukra az egész arcvonal előretört. Ebben a pillanatban megkezdődött a géppuskák és a puskák fülsiketítő kerepelése. Csupa fejlövéstől egyszerre 4-5 ember hanyatlott hátra és gurult le élettelenül a lejtőn.”
A fenti eseményekkel egy időben Beöthy hadnagy a 13. gyalogezred két géppuskájával megerősített századával a Rusului és az 1399 magaslati pont között volt beásva. Az ellenséges nyomással szemben azonban nem tudták volna megtartani a vonalat, mivel jobbszárnya teljesen szabadon maradt, ezért a mellettük elhelyezkedő magyar királyi marosvásárhelyi 9. honvéd huszárezredtől kért segítséget. „Segítésül Erdélyi szakaszvezető 24 karabéllyal segítségére küldetik, hova az beérkezve a Beöthy jobbszárnya mögött, mint tartalék helyezkedik el. Oda beérkezett 7 óra 15-kor délután.” (Részlet a 9. honvéd huszárezred ezrednaplójából. Közli: Koszta István Huszártörténet című könyvének 272. o. Azonban tévesen 13. gyalogezredbelinek tünteti fel Beöthy-Zsigmond Lászlót.) A támadás rövid percek alatt véresen összeomlott. „Csak Szatmári őrmesternek sikerült néhányad magával betörni az ellenség állásába, de elszigetelt előretörése nem hozott lényeges sikert. Ő maga legalább 12 sebből vérzett, csodálatosképpen sebei mind géppuskából eredő könnyű sérülések voltak. A gyalogságnak legalább 60 halottja és 12 sebesültje volt. Az egész harc alig tartott 10 percnél tovább. Aztán megint néma csend volt.”
Másnap, 19-én délután 3 órakor ismét megkísérelték a magaslat elfoglalását. „Tüzérségünk kb. félórán át igen hatásosan lőtte a Sarului és a Rusului magaslaton lévő állásokat. A becsapódó gránátok nyomán nem egyszer valóságos kőzápor zúdult a támadásra készen álló huszárok nyakába. Nehéz tüzérségünk különösen dicséretes pontossággal lőtt, hiszen az ellenség állása alig 50—100 lépésre volt előttünk. 16 óra 30 percre volt elrendelve az általános roham. A csapatok már a tüzérségi tűz alatt lassan előrekúsztak az ellenség állása felé és így, mikor a roham időpontja a tüzérségi tűz megszűnésével, illetve előrehelyezésével elérkezett, oly közel kerültek hozzá, hogy minden ponton egy ugrással már benn is voltak. A Lévay-századnak jutott az a dicsőség, hogy a roham során a Sarului-hegyhátat elsőnek érte el. Az ellenség alig pár lövést adott reá. Igaz, hogy három huszár súlyosan megsebesülve esett össze a lövések nyomán, de most már nem lehetett többé kezünkből kicsikarni a vérrel megfizetett győzelmet. A harc most is csak pár percig tartott. A csapatok pillanatok alatt foglalták el az egész hegyhátat.” Az alábbi bejegyzést három nappal a véres események után jegyezte be a naplóíró.
X. 22. Sarului 1521 m 2-ik támadás 19-én délután
Mindenütt fehérség, mélykékes árnyú, sápadt ezüstbrokát… hó…
A fák – mint fáradt őszi vándorok görnyedten meredeznek a havadzásos alkonyatban a bronzszínű gallyak ákombákomjára – megannyi fehér kígyó lapul a hó…
A havon holtak alszanak… Arcra borultan, mint vezeklők a kegyhely kis kápolnájának küszöbén, mely alatt a kegyúr álmodik… és oldalt és hanyatt dőlve és körülök a hófehér selymet hűvös kezek hímezték dúsan piros virágokkal… Megdermedt, álmatlan álmaik valának… Mentés huszárok, szürke kucsmás kozákok, őszbecsavart és gyerekarcú bakák…
Ahogy felvergődtünk a tetőre – a bakák csak „haláldomb”-nak hívták – a szél jött elénk, mint távoli flóta panasza a fülünkbe flótázott egy halk sirámot – aztán egyet fordult, leszaladt a lejtőn és a mély völgybe zihál… Tompa, októberi alkonyborulások csendessége… Az állás is már csendes. Mint nagy, fekete sebek tátonganak gránát-kráterek a havon… Köd utánunk… A túlsó lejtőn, a fekete fenyvesben nyoma veszett a kozákoknak… Egy ellőtt lábú orosz – nagy szomorú ember – mint beteg állat szűköl, nyögve jajgat: - bozse, oh bozse… A huszárok agyon akarják verni… nem engedem…
Estvéledik… Mint néma temetési menet, vonulnak fel feketén az árnyak… Fenyőkből tákolt tető alatt szétlőtt fejű kozák kapitány hallgat… Üveges kék gyerekszeme mintha valakit keresne… Tán illatos, ragyogó pétervári dámák túl hófúvásos, komor, orosz rónákon, jégvirágos lombú néma erdőkön midőn kihaló állatok drága prémjébe burkolva csengő szánon halkan suhan át a kék jegű Néva felett ívelő hídon; vagy tán jóságos, fehér arcú anyát, aki a csendes, hóba süppedt falusi úriházban az ablaka mögött vár és vár, és fénytelen, fátyolos szemmel az alkonyatba néz és aggódó lelke távoli csataterek felett lebeg, messzire jár és hiába vár és vérző szíve körül töviskoszorút fon a fájdalom…
Ő tudja, de nem mondja, titkot tartó, diszkrét lovastiszthez illőn…
Húszan, jó huszárok és negyven honvéd-baka halt meg az oromért…
„Sarului”! te gonosz, kegyetlen gyilkos, te…
Különítmény előre nyomulása a Sarul Sarului medrében
(Forrás: A magyar királyi debreceni 2-ik honvédhuszárezred története 1869 – 1918. p. XLII.)
1917 elején a 11. lovashadosztály kötelékébe tartozó ezred a J. H. 800-nál Kirlibaba – Ciocănesti – Dorna-Watra vonalon helyezkedett el. 1917 januárja-februárja rengeteg megpróbáltatást hozott a huszárok számára. Az embermagasságú hó és a nagy hideg (-22 és -34 C°) megviselte a katonákat.
Botosul II. 24.
Szegény Sóvágó!
Közhuszár Sóvágó a reggeli fényességben elindult társaival járőrbe. Mentek-mendegéltek az öles hóban és hogy beértek volna a fehér teher alatt roskadt fenyők alá – a fák közül sortűz dördült meg és utána meglapult orgyilkos cserkeszek csörtető rohama… Közhuszár Sóvágó fölbukott; társai felnyalábolták és amerre jöttek a néhány bús huszár égő vörös szalag ballagott utánuk… Szép piros pántlika ispilángi szalag lágy fehér havon…
Rengeteg vért vesztett s mikor behozták vértelen ajka még kínos szóra torzult és aztán meghalt, jajszavát senki sem hallotta, meghalt, mint egy huszár: közhuszár Sóvágó s a citromfényű téli nap színe fakóra tört vissza arcán… Komor, borongós alkony. Tompa csendességben gyászdal sír a havon és belesír a szívbe és ott markol, fojtogat… „Erős várunk nékünk Isten!”…
Még fuldoklik a gyászdal, a temetési ének – aztán elhal… A friss síron kőkemény a fagyos rög – mint némely emberek szíve – majd széthull tavaszra… De addig még sok új, sárga hantú dombocska sorakozik egymás mellé… sok… sok…
A szertartásnak is vége: elrepül egy utolsó imádság.
– Tán jobb így néki – szakadt fel tompán, halkan egy legényből a szó – oda haza megcsalta a felesége…
Szegény Sóvágó!
Az elsetétült égbolt megölelte a hegyeket; csak az újhold fénylik…
Sóvágó, nem fázol? – s ha róla álmodol és rosszat álmodol, fordulj meg és álmodj szépet, édeset…
Requiem búg néma, bús orgonán…
A napló 76. oldala, amely Sóvágó közhuszár szomorú történetét örökítette meg
Sóvágó Imre huszár fényképe
(Forrás: A magyar királyi debreceni 2-ik honvédhuszárezred története 1869 – 1918. p. LXVII.)
Út az álláshoz Botosul Batka 1917 tél
(Forrás: A magyar királyi debreceni 2-ik honvédhuszárezred története 1869 – 1918. p. XLIII.)
1917. március 3-án Baintner István 5. honvéd huszárezredbeli hadnagyot ismét a 2. ezredhez helyezték, így helyette Beöthy-Zsigmond László hadnagyot osztották be az ezredhez. Előbb a 3. lovasszázadot bízták rá, majd március 27-én a vadászkülönítmény irányítását látta el. Az ezt követő hónapokban hol lovasszázadot vezetett, hol a vadászkülönítmény vezetését bízták rá. Az ezrednapló több bejegyzése megörökítette hősies tetteit. A 19237-es bejegyzés szerint március 28-án éjjel mint vadászkülönítmény-parancsnok közeledett a Valea Staney-nél fölállított orosz völgyzárlathoz. Több ellenséges aknát felrobbantott, puskával, kézigránáttal megtámadta az ellenséget, és arra kényszerítette, hogy állásait sűrűn megszállja, minek következtében az ezt követő tüzérségi támadás irtózatos veszteségeket okozott az oroszoknak. Az igazolás eredeti példánya a család tulajdonában van.
A térség vázlatos térképe
(Forrás: A volt m. kir. 5. kassai honvéd huszárezred története 1868 – 1918. p. 240. Arcanum Digitális Tudománytár)
Az 1916-ban megkezdett napló utolsó bejegyzése nem sokkal azután íródott, hogy Beöthy-Zsigmond László az 5. huszárezredhez került.
Az őrszem
Nagypéntek éjjelén volt.
Ezüstvirágokkal ékes és csoda mély éjszakán… A fenyves álmában suttogott, mint alvó, szerelmes ifjú, aki lihegve gügyög egy drága nevet… A hold egy halott leány fehér arcát utánozta, amint a felhők közt felfele kúszik… Alszik minden s a hó alatt az első sejtések lélegzenek halk pihegéssel… Csak az én deckungom világol sápadt mécsfénnyel s amint elfújja egy láthatatlan valaki, a hold egy vékonyka sugára – finom ezüsthajszál nagyanyám hajából – nagy gráciával belép az ablakon…
A rohanó patak ezüstjét villóztatja a sugarak játszadozása s mintha a delejes fényességben elálmosodna a zöldszakállas, zománcos kövek közt suhanó szalag, mintha lágy mormolássá halkulna a csobogás, mintha távoli zsoltárok dala áhítozna a nagypénteki éjszakában, midőn döbbent fák közt még fehérlő rongyokkal tündököl a hó, míg a patak csak dalol, régi zsolozsmát mormol s lágy tavaszi illatok fűszeres jó szaga, mint tömjénfüst szitál felette, és a hold mint egy nemes mívű paizs…
Lövések ostorcsattanás-hangú riadása… Vad hangok markolnak a csodálatosan nagy éjszaka szimfóniájába…
Az őrszem tizennyolc éves, csodálkozó szemű kis újonc, most jött egy pótlással és gyermekszívének legbensőbb rejtekén hordja és dédelgeti meleg, befelé sírt könnyek közt egy korán őszült, szomorú kis falusi asszony képét. Az apja huszár volt, a soktemplomos püspöki városban szolgált, és táncos paripán indultak el egy augusztusi napnak hajnalán; ó, be sírt akkor a kis asszony – nem látom többé, érzem – zokogta, míg a legényke csak csodálkozott, hisz oly szép volt minden, a sok virágos huszár, a banda szólt és a lovak türelmetlenül, idegesen táncoltak, a legények csillogó szemében már ott játszott, rezgett boldogan az a kép – midőn győztesen, mámorosan jövünk onnan vissza – ó, ti szegény megcsalt huszárok – és a könnyes asszony jól érezte még az őszön, Lapanovnál fájó lovak rohanása közben lefordult az ő embere és aztán viszik a fiút, az egyetlent és azóta nem tud aludni éjszaka, reggelre könnyesen ébred a párnán, szegényes kis párnán és öregesen ezüstös halántéka és a templomban többet van, mint otthon…
Ó, Madonna hozd őt meg nekem…
Egy akna robban és valahol egy bagoly sír kísértetiesen… A fák közt hó ropog… egy ág reccsen… Ki az?... És utána hideg csend, halálos némaság, mely félelmesebb, mint a hang szellemek óráján, fagyos lehelet sóhajt a bokrok közt, majd megül… A fiú ajka remeg a fenyőgallyakkal körültűzdelt őrhelyen, és mint félénk gyermek, aki fütyül vagy hanggal jár setét szobákban magát bátorítván, belelő a félelmetes éjszakába egyszer-kétszer…
Túlnan, távoli, végtelen rónákon jár az orosz őrszem – ahol a bús Don úgy csúszik el a törpe füzek közt, mint egy álom – hogy megnézze, mit csinál szőke asszonya s nő-e szépen a kis Iván és egyszer egy lövés! valaki rálőtt és újra és akkor ő is kisüti puskáját, de csak egyszer, mert csend lett aztán…
A hajnal sápadt, sárga, mint az elefántcsont – sárgult billentyűk egy öreg zongorán…
Négyet csilingelt a román óra, hogy üthetnek most otthoni harangok… Váltják az őrszemet… de az elfeküdt a havon, barna keze, szegény kis keze oly kicsiny a karabély otromba tusáján és homlokán, jaj, alvadt vér fénylik…
– Mért küldtétek ezt a gyermeket, dünnyög búsan egy öreg népfölkelő huszár…
És a gyerek nagy csodálkozó kék szeme, mintha valakit keresne és nyitott, kékülő ajka utolsó sóhaját senki sem hallotta, nem is halhatta, hisz ő oly halkan suttogta: Anyám….
Írom e sorokat nagyszombat délután! A borús alkonyatban jó szagú tavaszi eső permetez s az úton fejlövéssel hoznak egy huszárt… Még megtörve és torzultan rebegi: fáj… Még megismer, még fáj… aztán nem fáj… sohasem fáj…
Beöthy a Stermnina visszafoglalásában is jelentős szerepet játszott. Az 1917. augusztus 3-án megindult támadásról így számolt be az 1921. november hó 20-án tett nyilatkozatában, amelyet három tanú hitelesített (az eredeti példány a család tulajdonában):
„1917. augusztus 3-án reggel indult el az 5. honvéd huszárezred 1. félezrede a bukovinai Kimpolung község felett északnyugat irányban húzódó hegyrendszer egyik gerincén a július hó 28-án állásából kivetett visszavonuló ellenség nyomában. Elővéd a 3. század, amelynek parancsnoka én voltam. A biztosító intézkedés megtételével meneteltem a gerincen, midőn úgy 1 ½ - 2 órai menetelés után a gerinctől északkeletre a D. Dei orom alatt mozgást észleltünk. Látcsövön át aztán pontosan meggyőződtünk arról, hogy ott visszavonuló ellenség foglalt állást, de erejéről a cserjés, bokros terep és a körülbelül 2500–2000 méter távolság miatt halvány képet sem tudtunk nyerni. Inkább kisebb, a visszavonulást biztosító és leplező osztagnak véltük, amelynek elűzésére a félezred-parancsnoktól Br. Apor Ferenc József százados úrtól személyesen kiadott parancsot kaptam.
A parancs értelmében azonnal felfejlődtettem századomat, jobboldalra s előre biztosítani Kántor János szakaszvezető parancsnoksága alatt egy 12 főből álló járőrt küldtem ki, balra és előre a rohamjárőrt Tóth Zsigmond szakaszvezető parancsnoksága alatt. Utánuk 1500–2000 lépésre szálas laza vonalban századommal magam indultam. A terep járhatatlan, sűrű, elvadult erdő volt, kidőlt faóriásokkal, korhadt tönkök nehezítették meg előrenyomulásunkat. Balról a rohamjárőr egészen fedve, csak nem belépett az ellenség vonalába, a jobbra kiküldött járőr azonban váratlanul egy tisztáson felbukkanva az ellenséges gyalogságtól a nyílt terepszakaszon egészen közel beengedtetett. Az előnyomulás tempója igen heves volt, annál is inkább, mert egy utóvéd elűzéséről volt – benyomás szerint – szó. A rendkívül meredek, kopár, közvetlenül az orom alatt húzódó tisztáson felbukkant járőrt várakozáson felül nagyszámú ellenség, teljesen láthatatlan, fedett állásból gyilkos kézi és gépfegyver tűzzel fogadta. A járőr, mely előzően egy tábori őrs erősségű ellenséges állásra számított: Kántor János szakaszvezető járőrparancsnok és Márton János tizedes helyettes parancsnok, minden jelentés és parancs nélkül elhatározták, – talán meggondolatlanul, de a magyar huszár rettegett nevének nimbusához méltón – hogy az ellenséget rohammal elűzik. A hátizsákokat lerakták és rohamra indultak. Midőn gyilkos tűz végigkaszálta a 12 huszárt: öt meghalt, a sebesültek visszafutottak, vagy vánszorogtak, ki hogy tudott. Épségben csak Márton tizedes maradt csodálatos véletlen folytán, aki a sebesültekkel visszafordult. A járőr parancsnokának, Kántor szakaszvezetőnek térdben roncsolta széjjel egy ellenséges lövés a lábát, ő nem menekülhetett és jajveszékelését Márton tizedes meghallva visszafordult és súlyosan sebesült parancsnokát a hátára kapta és a leggyilkosabb tűzből hozta ki.
Ezzel bátorságának, az elöljáró iránti és bajtársi szeretetének oly önfeláldozó, gyönyörű példáját nyújtotta, hogy a századtól a hadosztály parancsnokságnak telefonon bejelentendő és csak a legvitézebbek mellét díszítő, 4 darab engedélyezett I. osztályú vitézségi éremre őt adtam be legelső sorban.
Augusztus hó 4-én hajnali órákban a D. Dei orom a mi kezünkre jutott.”
Augusztus 11-én is heves harcokban volt része századának. Az orosz tüzérség pirkadattól 8 óráig erős tűz alatt tartotta az ezred állását. „A géppuskatűz is megélénkült s a hajlatból az oroszok ismételten ellentámadásra indultak; a huszárok azonban minden megmozdulást a csirájában elfojtottak. (…) A Beöthy- és az Apor-század délelőtt is több ellentámadást vert vissza. 16 óra 45-kor az oroszok ellentámadásba mentek át és elseprő túlerejükkel betörtek az erdő és a visszavonuló járőrök által kilövésében gátolt Apor- és Beöthy-század vonalába. A három irányból előretörő túlerő elől azok kénytelenek voltak fától fáig hátrálva visszavonulni. A már-már reménytelen helyzetet Márton százados hősies helytállása fordította meg. A legénységből harmincketten hősi halált haltak, nyolcvanöten megsebesültek, negyvennégyen eltűntek. Az augusztus 30-i összecsapásban Beöthy hadnagy könnyebb sérülést szenvedett.”
Az 1917. augusztus 11-kei összecsapás vázlata. A helyzet 16.45-kor
(Forrás: A volt m. kir. 5. kassai honvéd huszárezred története 1868 – 1918. p. 266. Arcanum Digitális Tudománytár)
Vitéz Baintner Ernő nyugalmazott tábornok 1935. október 20-án az alábbi igazolást állította ki Beöthy sérüléséről: „Igazolom, hogy Beöthy-Zsigmond László százados úr, mint a volt m. kir. 5. honvéd hu. e. 3. szd-nak parancsnoka 1917. aug. hó 30-án Bukovinában a Frumosa község feletti »Stermnina«-hegységen ellenséges gránáttól a nyakán megsebesült. Néhány napig Frumosán, a ho. eü. intézetnél ápolták, majd anélkül, hogy kórházba távozott volna: ismét szolgálatképessé vált és századát átvette.” Az igazolvány eredetije a család tulajdonában található.
Nem sokkal később erről levélben számolt be Debrecenben élő nénjének, Júliának. A válaszlevélben, amely szeptember 28-án keletkezett, nénje aggódva érdeklődött a sérülés körülményeiről, illetve arra kérte, ne igyekezzen több kitüntetést szerezni, inkább arra törekedjen, épségben térjen vissza szeretteihez.
Zsigmond Júlia levelének borítékja és első oldala
(A család tulajdona)
A Stermnina elfoglalásáért a király Baintner alezredest a Lipót-rend lovagkeresztjével, Márton századost a III. osztályú Vaskorona-renddel, Beöthy Zsigmond László hadnagyot III. osztályú Katonai érdemkereszttel tüntette ki. A katonai ranglétrán is feljebb került. A Rendeleti Közlöny november 29. számában megjelent rendelkezés szerint november 1-jei hatállyal főhadnaggyá léptették elő.
1918. február 1-jétől az egyetemek hadikórházában újbóli műtétet hajtottak rajta végre. Július 10-én engedték ki a kórházból. Ezt követően augusztus 31-ig betegszabadságon tartózkodott, majd a felgyógyulását követően tájékoztató tanfolyamra vezényelték. 1918. szeptember 1-jével az 1. honvéd huszárezred egészségügyi pótszázadához került, majd a budai várban a térparancsnokság beosztott tisztje lett. 1919-ben cseh internálásból szabadulva jelentkezett a IV. kerületi karhatalmi parancsnokságnál. 1919 októberétől 1920 májusáig a 3. vadászzászlóaljnál szolgált szakaszparancsnokként.
A Nagy Háborúban tanúsított hősies magatartásáért számos kitüntetést kapott: 1917-ben a III. o. Katonai Érdemkereszt kardokkal, az Ezüst Katonai Érdemérem kardokkal és a Bronz Katonai Érdemérem kardokkal kitüntetéseket kapta meg. 1935-ben a Károly csapatkereszt és a Sebesülési érem egy középsávval birtokosa lett. Két külföldi katonai elismerésben is részesült. 1934-ben az Osztrák Háborús Emlékérmet (1914–1918), 1940-ben pedig a Bolgár Háborús Emlékérmet kapta meg.
1940-ben felvették a Vitézi Rend tagjai közé.
A két világháború között hivatásos tisztként szolgált a Miskolci Gyaloghadosztály Lovasságánál, a Székesfehérvári Gyaloghadosztály Lovasságánál, a Budapesti Magyar Királyi Rendőrtartalék Parancsnokságon, a Hadi Akadémián, a Légi Erők Parancsnokságán. A második világháború alatt a Légierők Repülőátvételi Bizottságnál teljesített szolgálatot. Ez volt utolsó szolgálati helye.
1926-ban századosi, 1938-ban őrnagyi, 1942-ben alezredesi rangot nyert.
1935-ben vette feleségül a nála 20 évvel fiatalabb Party Máriát, a kalocsai érseki uradalom vezető erdőmérnökének, Party Józsefnek a leányát. Házasságukból három gyermek született.
Beöthy-Zsigmond László százados és Party Mária eljegyzési képe 1935
A vesztes háború végén lehetősége volt tiszttársaival együtt Nyugatra menekülni, de ő ezt visszautasította hűségesen ragaszkodva szeretett hazájához, vállalva az előtte álló súlyos megpróbáltatásokat.
1945-ben a Katonai Igazoló Bizottságnál tanúk bizonyították, hogy a legszörnyűbb időkben is megtartotta emberségét. Csillag József a Magyar Folyam és Tengerjárói Rt. főintézője 1945. június 11-én két tanú jelenlétében a következő nyilatkozatot tette: „Alulírott teljes felelősségem tudatában ezennel kijelentem, hogy vitéz Beöthy Zsigmond László tényleges alezredes, kit 21 év óta ismerek, demokratikus érzelmű s humánus gondolkodású egyéniség, minek kiemelkedő tanújelét adta akkor, amidőn 1945. március 22-én megjelent, zsidókra vonatkozó jogszabályokból kifolyólag engemet, mint keresztény, katolikus magyar embert megbélyegeztek származásom miatt, s fenti alezredest figyelmeztettem, hogy a velem való baráti érintkezése reá nézve súlyos következményekkel járhat, megvetően nyilatkozott ezen embertelen és esztelen rendelkezésekről, kijelentve, hogy ő az embereket nem fajuk, vagy származásuk szerint értékeli, s velem a baráti kapcsolatokat továbbra is változatlanul fenntartotta. Az új, demokratikus berendezkedésű magyar Hazának értékes és jó szolgálatokat tehet.”
Hasonló nyilatkozatot tett 1945. június 4-én Pálffy Ö. György vezérkari alezredes, akit még a Hadiakadémiáról ismert.
Pálffy Ö. György nyilatkozata
(A család tulajdona)
Később ugyanő felajánlotta neki a Pécsi Hadtestparancsnokság vezetését, amit nem fogadott el. A magas beosztás visszautasításában erkölcsi meggyőződése és a gondviselés vezérelte. A helyette Pécsre kinevezett hadtestparancsnokot Pálffyval együtt 1949-ben a Rajk-per kapcsán felakasztották.
1945 októberében Tolna megyében – korábbi kedvenc vadászterületén – vármegyei vadászati főfelügyelővé nevezték ki, 1946 decemberéig, elbocsátásáig magas szakmai színvonalon látta el ezt a szolgálatot.
1950-ben megfosztották nyugdíjától. Rövid ideig a Fővárosi Tanács Levéltárában dolgozott, később már csak kizárólag fizikai munkát vállalhatott, pályamunkás volt a MÁV-nál.
1951-ben családjával együtt kitelepítették teljes vagyonelkobzás mellett Dévaványára, innen Tolna megyébe kerültek. Számos megpróbáltatás érte (erdészeti munkás, éjjeli őr volt hajdani vadászterületén), de mindez nem törte meg, töretlen hite lelkierejét végig megtartotta.
1976-ban tudtak csak visszaköltözni Budapestre a családfenntartó feleség hősies helytállása eredményeként. Ezután kezdett emlékirataival foglalkozni.
A nincs szebb, mint a huszár című, 1988-ban magánkiadásban megjelent írásában emléket állított a Nagy Háborúban résztvevő feletteseinek, tiszttársainak, közkatonáknak, hősi halált halt bajtársainak, és a magyar haderő legendás fegyvernemének: a huszárságnak.
94 évesen részt vett és beszédet is tartott az első nemzetközi huszártalálkozón, amit 1988. október 24–30. között rendeztek Budapesten az 1688-ban megszervezett Első Reguláris Huszárezred emlékére. A székesfehérvári és egri huszárbandériumok mellett ott voltak a budapesti lovas rendőrök és a kiskunhalasi határőrség lovasai. Tiszteletüket tették az angol Royal-huszárok, a francia Bercsényi- és Esterházy-huszárok, valamint a német, az osztrák és a portugál huszárok képviselői is.
Beöthy-Zsigmond László 1988-ban
1992-ben a rehabilitáció keretében ezredesi kinevezést nyert.
1994-ben – néhány héttel századik születésnapja előtt – méltóságteljesen, huszárhoz méltó módon, fejezte be földi életét visszaadva lelkét Teremtőjének szeretett családja körében.
„A fák állva halnak meg…”
Források
- A magyar királyi debreceni 2-ik honvédhuszárezred története 1869 – 1918. Kiadja: vitéz Radák Lajos ny. huszárezredes. Budapest, 1939.
- A volt magyar királyi. 5. kassai honvéd – huszárezred története 1868 – 1918. Forrás: Arcanum Digitális Tudománytár. Letöltés ideje: 2018. augusztus 6.
- Beöthy-Zsigmond László frontnaplója 1916 – 1917-ből
- Beöthy-Zsigmond László: Nincs szebb, mint a huszár. Magánkiadás, 1988.
- Koszta István: Huszártörténet
- Levelek, tábori lapok, igazolások
- Minősítési táblázat
- Ötvös István: A katonai főperek MagyarországonA dalok szövegeinek azonosításában a Népzenetárt használtam.
