Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 32. rész
1918. augusztus 1-jén hősünk visszatér a szabadságáról. Hadosztályát a Brenta és a Piave közötti hegyvidékre, a Stizzone völgye fölött húzódó Solarolo hegyhát védelmére vezényelték közben, így ő is útra kel az alakulat után. A hadosztály döntése értelmében egy-egy rohamszakasznak is az állásban kell tartózkodnia. Augusztus 8-án Kókay László szakasza lesz az első, amelyik felmegy az 1676 méter magas Solarolóra, ahol az olasz támadásoknak leginkább kitett területen kell elhelyezkednie…
A szerencsétlen kimenetelű 1918. évi június havi olasz offenzívánk után 17-es hadosztályunkat, mely az Il Montellónál 60%-ot vesztett, Sacile környékére vitték retablírozni. Mint minden más alkalommal, úgy most is sokféle kósza hír (baka nyelven: „szakács parancs”) keringett. Egyesek szerint most már bizonyos hogy elmegyünk mi, akik végigszenvedtük kivétel nélkül a legborzasztóbb olasz offenzívákat, hogy végre valahára mi is, a 17-es hadosztály az orosz frontra, Ukrajnába kerülünk. Azonban az mindjárt gyanús volt mindannyiunknak, hogy hadosztályunk tüzérsége bent maradt a Piavénál állásban, no de ebből azért nem nagyon lehetett kombinációkat csinálni. Abban azonban mindannyian megegyeztünk, hogy legalább 2 hónap pihenő biztos, hisz’ az óriási veszteséget pótolni idő is kell. Ekkor minálunk a rohamzászlóaljnál (mi pedig legközelebb állván a hadosztály parancsnoksághoz, a mi híreink szoktak tehát a legvalószínűbbek lenni) az a hír terjedt el, hogy tüzérségünk elindult a Hétközség fennsíkjára, s mi is követni fogjuk 1 hónap pihenő után. A hírnek, mint utóbb kisült, volt is valami alapja. A 17-es tüzérezredek július közepén tényleg jobbra húzódtak, de csak Vidorig, s ott végleg megállapodván többé nem is harcoltak hadosztályunkkal egy kötelékben. Azonban az nyilvánvaló volt akkor is, amikor július 9-én szabadságra mentem, hogy pihenőnk a legjobb esetben sem fog 6 hétnél tovább tartani. Azt azonban mégsem mertem volna gondolni, hogy majd ha szabadságomról visszatérek, Sacilében kiszállva távolabb kell mennem a 2 km-re fekvő Ronchénál, ahonnan szabadságra indultam. Bizony ez a reményem nem vált be, szabadságom tartama alatt Gombos hadnagytól levelezőlapot kaptam, melyben tudatja, hogy júl. 23-án elhagyták Ronchét, s Vittorión–Bellunón át vonulnak új állomáshelyük felé.
Aug. 1-én tehát (szabadságomról visszatérőben) nem szálltam ki Sacilében, hanem tovább mentem Costáig, Vittorio külvárosáig, hol Papp százados, Irányi fhdgy., Baudis és Sóki hadnagyokkal találkozva együtt folytattuk utunk Vittorióban autót szerezve Belluno felé, egyelőre halvány sejtelem nélkül utunk végpontja felől. Csodaszép hegyek és tavak mellett, meredek és az autók által kriminális rossz állapotba hozott úton, d.u. 3 h 30’-re érkeztünk Bellunóba, ott én egy pár sturm masinisztával, az ezredbeli urak pár manipulánssal beszélve megtudtuk, hogy az ezred a Cordevole-völgy bejáratánál San Gottardo, Peron és Mas községekben táborozik, a Sturm Baon a Libano melletti Barpon, s a Divisions Kmdo Libanóban tartózkodik. A sofőr Bellunóból nem akart tovább vinni bennünket (valószínű, egy cseh zászlós borravalójának engedve), s vissza akart térni Vittorióba. Papp kapitány végre is revolverrel kényszerítette a további útra az Agordo felé vivő országúton. Én Libano előtt leszállva az autóról oly szerencsés voltam, hogy hússzállító kocsinkkal találkozva, ha magamnak nem is, de poggyászomnak hely jutva könnyen róhattam a hegynek vivő kies utat.
Itt pár napig tartózkodhattam csak a regruták kiképzésével foglalkozva. Közben értesültünk róla, hogy a 34. Inf. Brigád (46. és 43. gy. ezredek) elindult felváltani az 55-ös (vegyes magyar és osztrák) hadosztályt. Hadosztályunk nem a Hétközség fennsíkjára, hanem a Brenta és Piave közti hegyvidékre ment állásba, mielőtt valamennyire is kiegészíthették volna. (Egy század átlag csak 40 emberből állott!) De hát szükség volt ismét a 17-es hadosztályra, hogy a júniusi offenzívánk egyedül még kezünkben levő területnyereségét, a Stizzone völgye fölött uralkodó Solarolo hegyhátat ismét ne legyünk kénytelenek átengedni az olaszoknak.
Augusztus 7-én Schulz fhdgy. avval a hírrel lepett meg, hogy ezután minden ezredtől, mely állásban van, az állásban fog tartózkodni egy rohamszakasz is, s a 46-os ezredhez, amely tegnap ment állásba, én fogok felmenni egy rohamszakasszal. A régi emberekhez kérdést intézett, hogy mivel mi az állásban levő rohamszakaszokat váltani fogjuk, a sor tehát mindenkire rá fog kerülni, ki akar az első transzporttal felmenni? A szokásos hallgatás. Végre Schulz megmondta, hogy az első transzporttal én fogok felmenni, erre majd mindegyik jönni akart. 4 Sturm patrult (á[tlag?] 9 ember) és egy lángszóró patrult (4 ember) kiválasztva, s őket kellőképpen felszerelve, másnap 8-án reggel 43-an (velem az U. Off-al és Lukáccsal együtt) elindultunk az állás felé, honnan még 3 napi járóföldre voltunk. Lt. Arsiciu vezetése alatt egy hasonló erősségű 43-as rohamszakasz is elindult velünk.
Két napi fassunggal Rasai végcéllal egy konyha, egy konyhakocsi és a legénység risztungja részére két kocsi is jött velünk; ezen járműveknek parancsa volt onnan visszaindulni Barpra. A bakák csak patrul agyusztirungban menvén könnyen marsíroztak és egész úton a rohamszakaszok felváltva románul a 43-asok, magyarul a 46-osok énekeltek. Délben Sedicóban megállapodva megebédeltünk, s a másnapi fassungot kiosztattam. Arsicuval történt megállapodásom szerint aztán előre mentem aznapi végcélunkba, San Giustinába szállást csinálni Korp. Szalai és egy 43-as Káplár kíséretében. Ott az Orts Kmdó-tól meglehetős jó kvártélyt kiutaltatva, az egy óra múlva utánunk érkező szakaszokat elhelyeztem, s térzenét mentem hallgatni a főtéren levő csinos templom elé. A 39-es gy. e. volt pihenőn San Giustinában, az ő zenéjük hallgattuk.
Másnap korán reggel elindultunk aznapi végcélunk, Rasai felé. Utunk egy darabig a Piave jobb partján közvetlenül húzódó országúton visz. De. 11 óra felé megpillantjuk Feltre tornyait.
Feltre korabeli fotón
(Kókay László hagyatékából)
Embereinknek a város előtt az ebédhez két óra rasztot adok, majd Lt. Arsiciu s ordonáncom kíséretében a Feltrében tartózkodó Divisions kmdónkra megyek, hogy utasításomhoz képest további útirányt kérjek. Az öreg Ströher barátságos kéznyújtással fogad, a vezérkari főnök megmagyarázza az útirányunkat, s nekem is, Arsiciunak is egy–egy kitűnő speciál kártyát ad, s lelkünkre köti, hogy embereinket, mint plenklert az ő egyenes parancsa folytán ne engedjük alkalmazni. No, én anélkül se nagyon hagytam volna, de így annál jobb.
Feltrében megtudtuk, hogy a 46-os trén Porcenben, a 43-as Rasaiban van. Majd embereinkhez visszatérve mi is megebédelünk, s most Lt. Arsiciu megy Kp. Kuruc és egy 43-as altiszt kíséretében szállást csinálni. 1 órakor mi is megindulunk a jelenleg óriási forgalmú városon keresztül. Feltrében hadosztályunk parancsnokságán kívül, hadtestparancsnokságunk, az 1. Korps kmdo is tartózkodik. Feltrét elhagyva szerpentin úton ballagunk a nagy hőségben felfelé Tomónak. Útközben látjuk leendő tartózkodási helyét divisions kmdónknak, egy szép régi várszerű kastélyt. Jelenleg még az 55. Div. Kmdo tartózkodik benne, mert úgy látszik, az ablőz teljesen még nem történt meg.
Majd elhagyva a csinos Tomót, meglehetős rossz hegyi úton a 46-os Gefechts trén és Proviantur tartózkodási helyére, Porcenbe érünk. Itt Patarik főhadnagy, prov. tiszttől nagy kínnal kiveszekedve a faszolást tovább megyünk Rasaiba. A falu elején levő s a stellungok felé vivő sodronykötélpálya végállomásnál Korp. Kuruc fogad bennünket azzal, hogy a falvak jelenlegi túlzsúfoltsága miatt nem tudnak helyet adni számunkra, de azért a 43-as hadnagy úr megpróbálja még egy helyen. S tényleg, Rasai és Seren közt hátul, majd a Stizzone medrénél két rossz, piszkos házban sikerül helyet biztosítanunk a két szakasz és magunk számára. De bizony embereink jó része inkább szabad ég alatt aludt. Én is szerettem volna követni példájukat, de mégis csábított az a gondolat, hogy ki tudja mikor lesz ismét alkalmam ágyban aludni, s bár Flicker 10 nap múlva ígérte a leváltást, ebben nem nagyon bíztam. Hát bizony a lakás és ágy gyalázatos rossz volt, s ráadásba egy manipulánst kellett kitenni belőle (kinek ugyan nem nagyon árt). No, de a fárasztó gyaloglás következtében jóízűen aludtam reggel ½ 5-ig, akkor felkeltem, s 5 órakor elindultunk Seren falun keresztül, ahol Divisions Sanitéts Anstaltunk van a Stizzone völgyben vezető maszkírozott jó országúton az állás felé. A 43-as rohamszakasz csak később fog követni úgyis más útja lévén. Az út bal oldalán egy ház udvarában 2 drb 30 ½-es mozsarat látunk. A völgyben fekvő inkább csak házcsoportoknak nevezhető falvak, San Siro, Casera alla Stalle, Casera il Cristo szét vannak lőve. Az úton sok helyt figyelmeztető táblácskák vannak: Achtung! Grosse Abstand! Stark beschossener Teil! Friss gránáttölcsért azonban sehol sem látok. Amint a dolgozó munkásosztagbeli emberektől megtudom, hogy ezek a táblák még június 15-ike előttről valók, amikor még az olaszoké volt a völgyet uraló Solarolo gerinc, mindjárt nyugodtabban megyek.
Reggel ½ 8-ra elérjük a 433-as ¤-ot, mely egy óriási gyártelephez hasonlított. Autózúgás, a drahtseilbahnok végállomásaiban működő motorok püfögése, a kavernafúrók kopácsolása, berregése, majd robbantások, a barakképítők kopácsolása, a hegyi utakon felfelé iparkodó tragtír führerek ordítozása betölti az egész völgyet. A ¤-tól négyfelől is el lehet érni az állást: továbbmenve a Stizzone-völgyben, vagy pedig a Misola, vagy Castellar utakon, vagy pedig az utóbbi kettő közt vezető inkább csak lejövésre alkalmas, s a bakák által manipuláns útnak keresztelt nyaktörő ösvényecskén. Mi a legjobb karban levő szerpentint, a Misola weget választjuk.
Kút a 433-as magaslatnál, a Solarolo feljáratánál
(Kókay László hagyatékából)
Irtózatos mélységek fölött kanyargunk a keskeny szerpentin úton felfelé, az út felett sok helyt húzódnak a drótkötélpálya acéldrót kötelei és fa oszlopai, percnyi távolságra egymástól, csigára erősített kis deszkalapokból készült kocsikon mindenféle holmi vándorol a Brig. kmdónál lévő végállomás felé. Vizes, petróleumos, boroshordók, zsákok hússal, kávéval, konzervvel, főzelékkel telve, deszkák, kátránypapír, dróthindernisznek való drót, puska- és ágyúlövedékek, kézigránát vándorol a kis deszkalapokon a számos váltóállomás érintésével a szédítő mélységek fölött. A digó repülők ma igen szemtelenek, s azért 3 perc távolságra megy egyik patrulom a másik után. Leghátul a lángszórók cipelik nagy kínnal súlyos készüléküket. Pihenni sokszor megállunk. Friss gránáttölcsért nem látni, csak mindjárt a szerpentin legaljában, a harminc és felesek közelében egy néhányat, ágyúszó is alig hallatszik, az is inkább csak a mi ágyúnk. Úgy látszik, ez nem lesz oly túl rossz front.
½ 12 és még mindig nem érjük el az Avien Sattelt, hol a Brig. kmdónknak kell lennie. Leülünk ebédelni. Egy órahossza pihenő után ½ 1-kor újult erővel folytatjuk utunkat. S egy óra után pár perccel elérjük az 1165 m magasban levő Avien Sattelt. Én a remek szép völgy fölött levő barakkban tartózkodó Brig. kmdóhoz megyek. Ott beszélek az új brigadérossal, Ludvig ezredessel, jóképű magyar embernek látszik. Egy bergführert kapok, ki a Fontana Seccán levő Reg. kmdo alatt elhúzódó útig fog vezetni, ordonáncért, aki innen fog az állásig, illetve a III. Baons kmdóhoz vezetni, telefonáltak a 46-os Reg. kmdóhoz, s bejelentve érkezésem fel is mentenek a legnagyobb örömemre a reg. kmdónál levő jelentkezéstől.
¾ 2-kor indulunk tovább. Az út mindinkább keskenyebb, a sziklák mindinkább meredekebbek lesznek. A hegyi vezető figyelmeztet a hegygerincen dolgozó kavernafúrók által legurított s gyakran hatalmas kőlavinákat okozó nagy kövek veszélyeire. Én úgy látom, másféle lavinák is szoktak itt lenni tavasszal. Egy helyt hatalmas hótömeget láttunk egy szakadékban, mely egy hidat is annak idején magával ragadott. Víz hiányában a havat most ivóvíznek melegítik fel. Tényleg, víz igen kevés van, embereim szenvednek is a szomjúságtól. A reg. kmdo alatt egy ordonánc gefreiter vár bennünket. A bergführer visszamegy, mi a freiter vezetésével folytatjuk utunk. A freiter azt meséli, hogy ez itt jó nyugodalmas stellung, csak az éjjeli hidegek kellemetlenek. Egyébként, ami a fő, a digó keveset lő. Egy helyt szédítő mélység felett keskeny, gránát szaggatta úton megyünk. A freiter azt mondja, hogy már régi gránáttölcsérek, tényleg nem is látszanak újnak. De bizony, mint később kisült, ez volt utunk alatt a legveszélyesebb hely, a privát szerencsének mondhatjuk, hogy (most már szakaszom együtt ment, nem patrulonként) 44-en d.u. 3 órakor nem kaptunk egy kis bevezető üdvözletet.
Az említett hely után nemsokára egy forráshoz értünk, rengeteg baka állta körül a vékonyan csepegő kutat, köztük számos szakács is. Itt ugyanis naponta 3-szor rendesen van menázsi, mert a konyhák egész közel a rajvonalhoz a hegyoldalban vannak. Itt embereim is szednek kulacsaikba vizet. Utunkat továbbfolytatva 4 órakor a III. Baons. kmdohoz érünk. Major Hoszpodárnál jelentkezve, azt az utasítást kapom, hogy egyelőre lágerozzunk itt a környékbe le, ő addig megkérdi a reg. kmdot, hogy mit csináljon velünk. A reg. kmdótól az a válasz érkezik, hogy a 9. század körletébe a ¤ 1676-ra kell mennem, ugyanis az olasz támadás közben mindig itt szokott betörni, ide lévén legközelebb, s amellett kényelmes útja van a Col dell’Orsóról húzódó hegyháton.
A terület Kókay László által készített vázlata
(Kókay László hagyatékából)
Ismét felcihelődünk, s egy ordonánc vezetésével kecskéknek való nyaktörő úton itt–ott kifeszített kötélbe csimpaszkodva tornázzuk magunkat hegymászó botjaink segélyével a szédítő mélységek közt felfelé. (Botom még lent egy civiltől vettem 10 cigarettáért.) Szürkületkor felértünk a 9-ik század körletébe, mely századnak Stenta fhdgy. volt a parancsnoka. Ő megismertetve a helyzettel helyeinket kijelölte. Én két szikla közt csináltattam lakást magamnak, a sziklák tetejére deszkát s kátránypapírt tétettem, a nyílásra pokrócot húzattam, s kész volt a palota. Embereim is lopkodtak maguknak barakképítő anyagot, s csakhamar még a tökéletes sötétség beálltával mindenkinek volt egy kis födele, hol meghúzhatta magát. Az éj folyamán meglehetős hideg volt, de a meredek hegy mögött egész bátran lehetett tüzelni (fa volt elég az alattunk levő erdőben). A hegy a sok tábortűztől olyan volt, mintha díszkivilágítás lett volna a digók tiszteletére. Tőlem egy ember őrt állt, mint alarm és gáz alarm poszt, s egy patrul állandó készenlétben volt teljes felszereléssel. Az éj csendben telt el.
Másnap, 11-én korán reggel a járőr parancsnokokkal és helyetteseikkel, továbbá Zugsf. Szűccsel, az arcvonalmögöttivel megnéztük a mi állásainkat, majd a velünk szemben húzódó olasz állásokat. Közben jelentkeztem Strauss alezredesnél, aki Zeiss távol lévén Franciaországban (tanulmányozni a német hadseregnél bevált újításokat) jelenleg ezredparancsnok volt. A vén tökéletlen igen megörült (a mostani állapotokat tekintve) egy század erősségű szakaszomnak, különösen a lángszóróm és olasz pisztoly golyószóróm miatt köhécselt örömében. Az altisztemmel megállapítottuk, hogy a digók alattunk, a meredek hegy aljában, lent a völgyben vannak, főállásaik a szemközti hegyeken vannak. A 9. századnak jobb szárnyától a Col dell’ Orsón levő állását összekötő gerincen azonban, ha az olasz tábori őrstől 50 lépésre levő tiszti tábori őrsünk figyelmetlen, a digók könnyen elviszik, s kényelmes, 150–200 lépésnyi út után fent vannak felettünk az 1676 ¤-én, mint az már 4 ízben meg is történt június 15-ike óta. Erre az eshetőségre készen megbeszéltük az ellenintézkedést, s megmagyaráztam a szakasznak, hogy fokozott figyelem és óvatosság szükséges ezen a helyen.
Embereim ezen a napon továbbfolytatták barakkjaik építését, én látogatásokat tettem és szemléltem a remek kilátást a Stizzone-völgyre, majd az állásból kukkeroztam a remekül látszó velencei síkságot, a Monte Tombát, a Piavét a tengerig, s a mellette végbemenő gránát explodálásokat, Trevisót, Velencét, Páduát a síkságon rohanó vonatokat, s a velencei kikötőben füstölgő gőzhajókat.
A digó délután suttyogóval verette az állásunkat, a hegygerinc mögött levő barakkjainkba azonban képtelen beletalálni. A hosszabb lövések majd a 433 ¤-ig vagy a Stp. 35-ig mentek le. Véleményem szerint itt még nehézgránáttal sem tehetne sok kárt, legfeljebb csak macskával. No, de ez jó is, mert kaverna úgyszólván nincs is, amit fúrnak is, azt is ezen a hegyen zsákmányolt fúrógépekkel és kézi erővel fúrják, ember azonban oly kevés van századonkint, hogy nemcsak munkára, hanem őrt állásra is alig jut. A következő napok is meglehetősen csendben teltek el.
Következő rész: „Bolseviki vezér”
Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918
Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917
