Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 26. rész
1918. június 17-én éjfélkor vad tűzharc robban ki a Sovilla előtti vasúti töltésnél. Hősünk éber géppuskásának köszönhetőn nem lepik meg az olaszok a csapatukat. A támadás a felváltásukra érkező veszprémi 31-es honvédek megérkezéséig még kétszer megismétlődik. Június 18-án délben megjön a régóta várt „abléz”, és vissza kell térniük a Montellóra, ami legalább ugyanilyen veszélyes művelet…
„Schiessen!” – ordítottuk, s a géppuskák megszólaltak, majd a gyalogsági fegyverek is. Óriási fegyverropogás, rakétázás kezdődött a vasúti töltés egész hosszában, s a rakéták egymást érték, embereim pedig teljes erővel vagdosták a sziporkázó kanócú olasz tojásgránátokat a töltés elé. A digók pedig előttünk a kukoricavetésben, mintegy 20, majd később 100-150x-re a töltéstől lefeküdtek, s rettentő erős fegyver- és gépfegyver-tüzelésbe kezdtek, amely kihajtotta a túlsó oldalon is nyitott durchlassból a századbeli tiszteket, nehogy a srapnel-, gránát- és esőmentes dekungban puskagolyó érje becses koponyájukat, s most ők is a töltés mögé húzódtak.
Az ezred és a 39-esek egész frontján ropogtak a fegyverek, robbantak a kézi bombák, s repültek a rakéták. Nagyon aggódtam az üres jobbszárny miatt, de nem lett baj, mert óriási szerencsénkre, másutt mindenütt támadtak a digók, csak épp itt nem, hol úgyszólván senki se állta volna útjukat. Az olasz támadás vissza lett verve, de a borzasztó fegyver- és gépfegyverropogás tovább tartott, úgy az olasz, mint a mi részünkről, sőt tüzérségünk (melyről pedig mivel egész du. hallgatott, azt hittük, nincs az előterepünk belőve) is beleszállt a küzdelembe, s a Piave túlsó partjáról lőtt, s magasan tempírozott srapnelekkel remekül flankírozta egész előterepünket.
Én ide-oda jártam embereim közt, kik bár el voltak fáradva, fáradhatatlanul lőttek, és hányták a kézigránátot, s közbe rakétáztam, hol pirosat lőttem, hol fehéret. Sisák géppuskájával Kecskeméti lőtt, de hosszú szüneteket tartva, mert vizet nem lévén lehetséges a fegyverbe önteni, nem lehetett sokat lőni. A golyószórót is többször megszólaltatta Árvai Marci, ellenben Joó kicsalt tőlem egy hatalmas hátba vágást, mert fejét lehúzta (félt a digó golyóktól, pedig Isten tudja, milyen magasan jártak felettünk), s úgy lőtt, minek eredményeképp golyóinak egy része a töltés tetején, a vasúti sínben gellert kapott. A hátba vágáson kívül Joót rögtön felváltattam Kleinnel, ki már ügyesen lőtte előttünk a kukoricaföldben lehúzódott digókat.
A hatalmas tűzharc egész ¾ 1-ig tartott (18-ika). Oly borzalmasan szép látvány volt az éjjeli tűzharc, hogy örökké feledhetetlen lesz előttem. A sötét éjszakában szakadatlanul fellőtt rakéták hol sárga, hol vörös fényében vibrált az egész tájék. Fönt, előttünk a levegőben srapnelek szikráztak, maguk után hosszú szikracsóvát hagyó fehér, majd remek szép 5 ágra szakadó, zsákmányolt vérvörös olasz rakéták szálltak alá, megvilágítva a felhőket, a kukoricaföldben futkosó olaszokat, s a töltés tetején állva, térdelve, fekve lövő, kézigránátot dobó sturmosokat, hol sárga, hol vörös fénnyel, attól függően milyen volt a rakéta előtte. A rakéták fényében oszlott az a sok füst is, mely el-elborította ezeket a nagyszerű fiúkat. A látványhoz hozzáképzelve a folytonos lövéseket, robbanásokat, haloványan még most is előttem van ez a nagyszerű éjjeli harc.
A lövöldözés ¾ 1-ig tartott, de attól kezdve többször megszólaltak a gépfegyverek, és szálltak fel a rakéták kémlelve az előterepet. ¾ 1-től kezdve ismét az olasz tüzérség vette át a támadást, s kegyetlenül kezdte lőni ismét mögöttünk az országút árkát, mi pedig meglehetősen aggódtunk, hogy mögöttünk balra, az út túlsó oldalán lévő házban, mely színültig volt olasz tüzérségi munícióval, levág egy gránát a munició közé, akkor pedig… mi is utána megyünk a tegnap (17.) délután elesetteknek, szerencsére ez nem következett be, s a töltés tetejét most se lőtték a digók. A muníció nagy részét ellőtték az emberek, s a századok ismét munícióért küldtek a II/46. Baons kmdó-hoz, én is hívattam Korp. Szeleczky vezetése alatt álló 4 emberemet ismét 2500 M.G. patront.
1 óra után nagy ijedten Poós hdgy. is visszahozta a 20 embert, kik jobbra voltak bezetzolva, miután a 43-asok leváltották őket. Bebújtam a többi tiszthez a durchlassba, hol az előrelátó Molnár László fhdgy. nehogy az esetleges olasz lövöldözés miatt ismét ki kelljen menekülniük, a durchlass olaszok felőli nyílását, a bakákat kimászatva a töltés elé berakatta homokzsákokkal. Mráz pedig megmondta a sturmosoknak, ha esetleges olasz támadás lesz, a kézigránátot mind a durchlass elé kell hányni, hogy a légnyomás a homokzsák falat ledöntse, amit a sturmosok röhögve ígértek meg.
Bár a dekungok – köztük a mienk is – már készen voltak, alig aludt valaki, s aki nem figyelt, a töltés aljában üldögélt, s dugva pipázgatott, vagy beszélgettek egymással. Közben a felhők ritkulni kezdtek, s már itt–ott csillagok is látszottak. Az olasz ágyútűz folyton erősödött, úgy látszik, az éjjel sok muníciót faszoltak. Nehezen vártuk a hajnalt, mert meg voltunk győződve, hogy szürkületkor ismét támadni fognak a digók.
Úgy is történt. ½ 4 tájban a kukoricaföldben ismét mozogtak a digók, mi még vártunk volna azért a tüzeléssel, de az 5. századnál már megkezdték a tüzelést, mire föl az egész vonalon megindult a vörös, s néhány elkésett (mert már világosodott) fehér rakéta lövöldözés, ismét megszólaltak a fegyverek és gépfegyverek, mire föl a digó támadás, anélkül, hogy kifejlődhetett volna, meghiúsult, s az olaszok is hatalmas fegyver- és gépfegyvertüzelésbe kezdtek. Ez az eset is jellemző ezredünk legénységének kimerültségére és izgatottságára, mert máskor megvárták, míg támad a digó, s csak akkor lőttek, míg most kicsiny mozgásra már megkezdték a tüzelést. A kézigránát-hajigálás pedig teljesen felesleges volt, de volt elég digó „citrombomba”, s Mráz tervét mindenáron keresztül akarta vinni, s amiatt „übtre” hányatta a kézigránátot a durchlass elé, s maga is elől járt a „jó példával”. El is érte célját, a homokzsákfal bedűlt, s a tisztek, mint öntött ürgék másztak ki ismét, s nagyon haragudtak a kézigránátozás miatt, de látva, hogy a „sturmosok csinálják” nem szóltak egy szót sem, mert valószínűleg nem akartak attól a (mint megtudtam így beszélt Szivessy rólam) „paraszttól” újabb gorombaságot hallani.
Mráz betyárságának megint a szegény bakák itták meg a levét, mert mikor a lövöldözés elmúlt, s már világos nappal 4 bakának ki kellett a töltés elé menni, s a durchlass nyílásához még egy sor homokzsákot rakni. A lövöldözés egy jó negyedóráig tartott, azután megszűnt. Az olasz tüzérségi tűz is enyhült, de azért egy percig se szűnt meg teljesen. Szerencsénkre a töltést (bár repülők is szálltak felettünk, s láthatták hol vagyunk) nappal se lőtte az olasz tüzérség, s leszámítva a hátunk megett valahol elbújva lévő olasz M.G.-től (mit tegnap Szalaival kerestettem) a 10. Komp.-nak okozott 3 sebesültet, abschnittunkban veszteség nem volt.
4 óra után már kivilágosodott, a tegnapi és az éjszakai izgalmaktól elfásulva aludni mentem, megparancsolva Mráznak és Kecskemétinek, hogy míg fel nem kelek, felváltva virrasszanak. Nem is reméltem most már a leváltást este előtt, mert nappal legfeljebb csak olyan leváltást tudtam elképzelni, hogy a leváltó csapat tovább nyomul előre, már pedig ennek semmi jelét nem láttam, s ami az ilyen támadáshoz szükséges, rekognoszkálni se volt az előterepünket a honvédoktól senki. Úgy láttam, hogy nem lesz a leváltásból semmi, az esteli ígéret csak mézes madzag volt. Elfásultan bújtam be a hullámbádog alá, s az alám terített digó sátorlapon végignyújtózva a hátizsákból készült párnával a fejem alatt, csakhamar elaludtam. Rajtam kívül Mráz, Ötvös, Zsigovics és Lukács volt a dekungban. Úgyszólván csak a fejünk volt bent a dekungban, a lábunk kint volt, de sebaj, szép napos idő volt, legalább az is száradt a rajta lévő sártól, pocsolyától. Annyira ki voltam merülve, hogy még az országút árkába sokszor hatalmasat explodált gránátok zajára sem ébredtem fel teljesen.
½ 12-kor, közel 7 órai alvás után arra ébredtem fel, hogy Mráz rángatta a lábamat: „Hadnagy úr! Itt az abléz!” Felugrottam, s kimásztam a dekungból. Az olasz tüzérség eszeveszetten lőtte mögöttes terepünket, s az országutat, nyilván észrevette a felváltó csapatokat. Én hirtelen nem is tudtam hol jönnek, akik bennünket akartak felváltani, hátunk mögött kerestem őket, de Mráz figyelmeztetett, hogy itt jönnek már csak néhány lépésnyire tőlünk balra, a töltés aljában. A felváltó csapatok a 31. gy. ezredtől voltak, mégpedig 2 század 8 H.M.G. és 2 M.G.-vel, s kb. 250-en voltak, frissek, egészségesek és jó ruházatúak voltak, látszott, hogy most jöttek pihenőről (Vittorio mellől).
Kézigéppuska lőállásba helyezése a hordozó keretről
(M. Christian Ortner: Sturmtruppen. Österreichisch-ungarische Sturmformationen und Jagdkommandos im Ersten Weltkrieg című kötetből)
Istenem, hogy fognak ezek is néhány nap múlva kinézni? Kevés tisztjük volt a honvédoknak, mind a két századparancsnok fiatal (talán még nálam is fiatalabb?) hadnagy volt. Egy ordonánc, kit Molnár a II. Baons kmdo-hoz elébük küldött, kalauzolta őket. Mi mindannyian kíváncsian lestük mi lesz? Tovább fognak-e támadni a honvédok, s mi itt maradunk, vagy nem fognak, s mi hátramegyünk? A honvédok mögénk érve megálltak, s hátunk megett megálltak meg leültek. Annyian voltunk most egy rakáson, hogy némely helyt 3 ember is volt egymás mögött. A 2 hadnagy a durchlasshoz ment Molnárral a felváltásról tárgyalni, s nemsokára Molnár engem is odahívatott, s közölte, hogy minden csapat a leváltás után arra a helyre megy vissza, hol tegnap de. tartózkodott, s hogy legelőször a 8. század, azután én és embereim, s legutoljára a 10. század fog indulni vissza, még pedig 5 percnyi distanzot tartva egymás közt.
Megkapva az utasítást, visszamentem embereimhez, kik már fel is készültek, s előszedve a térképet, azt kezdtem tanulmányozni, hogy merre is menjek vissza, mert nem szerettem volna eltévedni, mint tegnap. Úgy határoztam, hogy Sovilla délnyugati oldala mellett elhaladva, északkeletre attól a házcsoporttól, hol tegnap harcot vívtunk, a Montellóra felvezető országúton, mely épp az aknavetők dolinája mellett visz el, megyünk fel a Montellóra. Az abléznak ezen megoldásának nem örültem, jobb szerettem volna, ha a honvédok tovább támadnak, s mi itt maradunk helyben, mert bizony meg fog gyűlni a bajunk míg keresztülmegyünk a hátunk mögé leadott olasz zárótűzön. Mindenesetre azonban örültünk az abléznak, s reméltük, hogy kipihenjük magunkat, s hogy az olasz már nem lövi úgy a Montellót mint tegnap. A hátunk mögé leadott olasz ágyútűz egyszerre csak megszűnt, s mi pedig örültünk, hogy legalább csendben sikerül hátrajutnunk. A 8. század épp most indult el hátra, mi pedig irigyeltük őket, hogy ilyen csendben sikerült nekik elmenniök, s kértük az Istent, hogy nekünk is sikerüljön ez.
Az egyik honvéd hadnagy már épp az én embereimet akarta váltatni, mikor Korp. Klein a töltés tetején géppuskázni kezdett, Hódi pedig egy vörös rakétát lőtt előre. A digók támadtak megint, illetve csak még mozogtak előttünk a vetések közt. Na, hiszen jókor, a 250 lépéses frontszakaszon vagy 350 ember, s 18 géppuskánk volt. Nem is tetszett a honvéd hadnagynak a vörös rakéta lövés, mert szerinte: „Most nem mernek a taliánok támadni!” „Pajtás! – szóltam hozzá, – ha tik is átszenveditek azt, amit mi, tik se fogjátok a támadást kivárni.” Rövid 5 percig tartó gyenge lövöldözés után ismét csend állt be. Nem lett az olasz támadásból semmi, megfulladt mielőtt megszülethetett volna. Minket azonban egy kissé hátráltatott elmenetelünkben, s majd egy negyedórával 12h’5-kor indultunk a 8. Komp. után, a parancs értelmében előbb összes muníciónkat átadva a honvédeknek. Az olasz tüzérség talán déli szünetet is tartott, mert még mindig csendesen viselkedett, s néha-néha lőtt csak egy suttyogót a mögöttünk hátrafele induló szekérút és a műút találkozásához, s 1–2 tizenötöst Sovillába, s így baj nélkül sikerült átlógnunk a legveszedelmesebb ponton.
A Bavaria felé vezető szekérúton haladtunk, mely sok helyen bokrokkal, s sűrű vetésekkel volt szegélyezve, s szerencsénkre jól eltakart bennünket az olasz ballonok (melyekből 2 látszott) megfigyelői elől. Alig 50 lépésre az országúttól egy olasz tábori ágyú ütegnek az elhagyott állásai mellett haladtunk át. Rengeteg sok csim-bum muníció volt itt felhalmozva, s több nagy kavernanyílás is látszott. Az ütegállás körül sok friss gránátlyuk látszott, az olasz tüzérség lőtt ide folytonosan tegnap este óta. Szerencsénkre most nem lőtt, mi pedig sebesen iparkodtunk minél távolabb lenni onnan.
Utunk Sovilla felé kanyarodott jobbra, s alig voltunk már a falutól 3–400 lépésre, melyet most is nagy csúnya, fekete füstű gránátokkal lőtt a digó. Nem is mentünk a falu felé, hanem az előbbi irányt folytatva egy fás réten át (hol szintén sok új gránáttölcsér volt) hátra, egyenesen a Montello feltünedező szakadékának, hol az országút vezetett fel (a szintén feltünedező Abazia de Nervesa-i kolostor romtól balra) tartva. A szekérútról letérve a rétre, akkor az elhagyott olasz 15-ös üteghez értünk, hol tegnap du. ½ 3-kor elhaladtunk. Elhaladtunk egy elhagyott ágyú mellett, majd a másikhoz értünk, de itt kénytelen voltunk megállani. Olasz repülők szálltak felettünk alacsonyan, s erősen gépfegyvereztek. Kénytelenek voltunk az ágyúk schutzschildje alá húzódni, meg a muníciós kocsik alá, egy része pedig embereimnek még a szekérút bokrai közt húzódott be. Én Korp. Hódival a második ágyú schutzschildje alá húzódtam, de majd megőrültem a borzalomtól, amit ott láttam. Részben az ágyú kerekére, részben a schutzschildjére támaszkodva egy olasz tüzér alhadnagy állt élettelenül, erős hullaszagot terjesztve. Számtalan nagy dongó légy repkedett körülötte, melyeket alig győztünk tőlünk is elhessegetni, a hulla arca és kezei is sárgás fekete színben játszottak, véres fejének felső része egyik szemével együtt le volt tépve, s látszott az agyveleje, melyet, fejének egy meglévő részén lévő, piszkos hosszú haja födött le itt–ott. „Szegény, olasz bajtárs! Úgy látszik, téged is cserbenhagytak embereid, mint azt a tüzér főhadnagyot, kit 15-én én lőttem le! Miért is nem futottál embereiddel, mikor láttad, hogy a rettentő 30½ gránátok feltalálták ütegeteket? Kötelességedre gondoltál, s maradtál, talán meg akartad az ágyút valahogy menteni?” A repülők hamarosan eltávoztak, mi pedig sietve mentünk tovább. Elértük a harmadik ágyút, mely már ki volt mozdítva útjából, evvel már menekülni akartak az olaszok. Az ágyú egyik kereke majd tengelyig süppedt a sárba, kötéllel akarták az olasz tüzérek kihúzni, jött egy újabb 30.5-ös (ott látszott alig 20 lépésre 8 méter átmérőjű tölcsér), s 5 olasz tüzér kezében görcsösen szorítva még most is a vontatókötelet, ott fekszik holtan az ágyú mellett. A negyedik ágyú nem látszik sehol, úgy látszik azt sikerült a digóknak megmenteni. Emellett a „halál batri” mellett mindössze 5 db 30.5-es gránáttölcsér látszott (talán még június 15-én lőtték oda?), s a legközelebbi, mely az ágyúk közé esett, 20 lépésre volt, ahogy pedig rettentő erőt képviselnek ezek a gránátok, mutatja ennek az ütegnek az esete.
Elhagyva az olasz „halál batrit”, vetések, árkok, szőlők, közt iparkodtunk tovább. Szerencsénkre az olasz tüzérség még mindig csak Sovillát verette, s így mi baj nélkül haladhattunk az előbbi sorrendben (vagyis én, a sturmosok, spreng és flammen werfer patrul, géppuskások, telefonisták, Lukács, a 2 szanitéc és legvégül Mráz), einzel abfalen tovább. Elhaladtunk Sovilla mellett, s ½ 1-kor elértük a szakadékot, melyen az út vezetett fel a Montellóra. Az utat nagyon láthatták az olasz ballonok, s emiatt nem az úton, hanem az erdős szakadék fák közt vezető gyalog ösvényén vezettem embereimet felfelé. Itt a szakadék aljában újabb borzalmas látvány tárult elénk. Több 39-es és 46-os hullája (látszott a parolijukról) hevert a szakadék alján lévő barakkok előtt, melyek teljesen fel voltak dúlva, pedig sok minden lehetett még néhány napja itt a felírás tanulsága szerint. (Casa del Soldato) hisz ezekből a barakkokból Hódiék is alaposan felpakoltak 15-én. Tovább az egyik barakk előtt hordágyon egy bekötött lábú, megfeketedett olasz főhadnagy feküdt, s mellette a 2 olasz szanitéc, kik vitték, holtan… Úgy látszik, ekkor még a mi tüzérségünk pályázatott erre a szakadékra, most meg az olasz… Jó lesz iparkodni… Csakhamar eltakarták embereimet felfelé való utunkban a szakadék fái, s mi mindjárt jobban éreztük magunkat a rekkenő hőségben a hűs fák alatt. Leültünk pihenni, s ezt még egyszer meg kellett ismételnünk, mert úgy el voltunk csigázva, hogy a 60 méternyi emelkedést kétszeri raszttal bírtuk legyűrni.
Itt volt már, alig 5 méterre a Montello teteje, azután már nem kellett felfele kapaszkodnunk. Itt véget ért az erdő, s ezt a kis emelkedést, ami még hátra volt, nyílt terepen kellett még megtennünk… „Hej, édes jó Istenem! Csak még most segíts!” – mondogattuk most is, mint annyi százszor ez ideig… Ijedten pislogtunk hátra (miközben minden erőnket összeszedjük az utolsó kis kapaszkodón), hogy lát e a digó bennünket? Hát bizony lát. Előttünk, illetve hátunk mögött terül el a véráztatta síkság, mely fölött, mint zsákmányára leső 2 undok pók, ül 2 olasz ballon a levegőben. De úgy látszik a bennük ülő megfigyelők vagy alszanak, vagy a Parrochia di Nervesa–ra éppen most irányuló ágyútüzet dirigálják, mert minden baj nélkül jutunk fel a tetőre, s egy vörösagyagba vágott stelungon keresztül, melynek iszapja leveszi egyik cipőmről a talpat, most már a hegy mögött az aknavetőkhöz vivő útra lépünk. Már alig vánszorgunk a kimerüléstől de összeszedjük még egyszer minden erőnket, hogy a már alig 150 lépésnyire levő aknavetős dolinát elérjük.
A cs. és kir. szegedi 46. gyalogezred II. zászlóalja századainak elhelyezkedéséről készült vázlat a leváltásuk után, a Montellóra történt visszatérésüket követően 1918. június 18-án este (Hadtörténelmi Levéltár, II. 488. 23. doboz)
Az út mellett a domboldalban hever a 39-es Sturm Komp. maradéka, kik örömmel üdvözölnek bennünket. Csak Eydlitz és Péter, meg volt dinstführerenderem, a Kis Miska jön elébem. Megtudom, hogy Varas egyik keze fejét letépte egy spreng stück, Zong légnyomást kapott, Barabás (szegény fiú!) elesett a tegnap du. a vasúti töltés elleni támadásnál, puskagolyótól fejlövést kapott szegény, pedig avval biztatta bakáit „Előre fiúk! A kis golyó nem fogja az embert!” A bakák is kérdezősködtek egymás közt ismerőseik felől, s Mráz megtudja, hogy a 39-es dinstführender őrmester (Barta) elesett, s most megint Kis Miska a dinstführerender… Szomorú dolgok…
Továbbmegyünk, összetalálkozom Götz hdgy-al, ki divizions erkundigungsoffizier, s Annusca zászlóssal a 43-as Sturm Komp-tól. Meghatottan, s szemünkben csodálkozással üdvözöljük egymást, s szinte szeretnénk megkérdezni „Meg vagy még, nem pusztultál el ebben a földre szállt pokolban?” Kb. 2 óra mikor bemegyünk az aknavetős dolinába, s elhelyezkedünk a kavernákba. A dolina, az aknavetők, a kavernák, azon módon vannak, ahogy otthagytuk őket.
Következő rész: „Megszőrösödünk, mint szar a pincében”
Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918
Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917
