Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 27. rész
1918. június 19–20-án hősünk rohamszakasza a Montellón pihen. Újraszervezik a rohamszázad maradékát, és muníciót vételeznek, ha ellentámadásra kellene indulniuk, és ismét beavatkozni az alattuk a síkságon dühöngő küzdelembe. Tönkrement ruházatuk egy részét olaszra cserélik. Szőrösek, mocskosak, kimerültek, betegek és éhesek…
Az olasz tüzérség még mindig nem veret, vagy mióta előnyomultunk ide nem is szokott veretni? Elhatároztam, hogy a sártól ujjnyi vastagon borított s szétment cipőm, kamásnim és nadrágom, mivel már képtelen voltam tovább benne járni, kicserélem a rekvirált digó cipővel, nadrággal és kamásnival, az enyémeket pedig eldobom. Igaz, hogy ha a digók kezébe kerülnék így felöltözve, azok „meglapítanának”, de nem hittem én már benne, hogy a mi támadásunkra sor fog egyhamar kerülni, a digó támadást meg talán a 43-asok is vissza tudják verni, ránk talán nem lesz szükség? Egy kis agyagos vizet szerzett Lukács egy gazdátlan sisakban, óh, minő luxus, megmostam, megáztattam agyontaposott lábaimat, elhajítottam összeizzadt, letetvesedett ingemet és gatyámat, a rekvirált digó inget és gatyát húztam fel helyette, olasz harisnyát, olasz nyári nadrágot, olasz cipőt, olasz lábszárvédőt húztam magamra, sőt míg a Lukács blúzom kefélte, olasz nyári blúz volt rajtam. Szóval tetőtől talpig talián voltam. Kimondhatatlanul jól esett a megtisztálkodás, legalább 10 kilóval könnyebbnek éreztem magamat utána.
Rohamisták a piavei offenzívát követően
(Kajon Árpád gyűjteményéből)
Az olasz tüzérség 3 órakor rákezdte a tüzelést s lőtte felettünk az utat, s dolinánk északnyugati részét, oly hevesen, mint eddig még soha. (Pedig azt hittük, talán nem is lövi most ezt a részt). Némelyik 15-ös oly közel vágott le, hogy joggal aggódtunk, hogy bevág a macskákba. Mindnyájan a kavernákba húzódtunk, fel a stelungba nem küldtem figyelő pontokat, hisz nem az első vonalban voltunk, hanem divisió reservá, vagy mi a csodák? Csupán a kavernaajtókba állíttattam gázalarm posztokat. Az ágyútűz rettentő erővel egész du. tartott. Mi pedig bent a kavernákban káromkodtunk, imádkoztunk, rágtuk a cvibakot, a hideg digó konzerva mellé (én megmelegíttettem az enyémet Lukáccsal), s találgattuk, mikor eszünk már végre menázsit? Hisz már 5 napja nem kaptunk enni, s a cukrozott pocsolyalén kívül más italt nem ittunk.
Du. 6 órakor a két legújabb komp. ordonánc Korp. Pálfy és Inf. Sisák jött hozzánk Csukonyi üzenetével, hogy még az est folyamán menjek összes emberemmel együtt a II. Baons Kmdo-hoz, hol már Schulz emberei vannak. Elmondták Pálfyék, hogy ott alig van hely, s az emberek egy része valószínűleg kénytelen lesz szabadban tanyázni, pedig a digó lövi nagyon az egész II. Baons Kmdo környékét, s az innen odavezető utat. Ez már nem volt jó hír, s mindannyian beijedtünk. Elküldtem tehát az ordonáncokkal együtt Inf. Csórét és Pópityot Csukonyihoz, hogy jelentsék meg neki, hogy mink itt aránylag jó helyen vagyunk, s elég jól elférünk, ha nem okvetlen szükséges a II. Baons Kmdó-nál gyülekeznünk, akkor maradjunk továbbra is itt, vagy gyülekezzen nálunk az egész Sturm Komp. 7 órakor már vissza is jött Csóré és Pópity, s azt a parancsot hozták, hogy legkésőbb éjfélre a II. Baons Kmdó-nál legyünk. A kis Csukonyi megint „csökönyösködött”, s nem engedett, s mivel a parancsot nem lehet meg...ni, engedelmeskednünk kellett. Két ordonáncom valóságos rémregényeket mesélt róla, hogy lövi a digó a II. Baons Kmdo-ig az utat, s bizony előre borsódzott a hátunk, hogy fogunk nekiindulni a II. Baons Kmdó-hoz vivő utunknak, hisz a digó tüzérség veretése az útra egy pillanatig se szünetelt. Úgy saccoltam, hogy 9 óra tájban lesz lecsendesülve a digó tüzérség, s akkor indulunk.
8 órakor az olasz ágyútűz elhallgatott. Még teljes világos volt, s repülőgépek is voltak felettünk. Elhatároztam, kihasználom a beállott csendet, s megpróbálkozok nekivágni az útnak. Felkészítettem embereimet, s elindultunk lassú laufshrittban a kegyetlenül összelőtt úton a II. Baons Kmdó-hoz, eltávozásunkat, pedig Csóré által jelentettem a 8. Komp Kmdo-nak. Szerencsénk volt, az olasz tüzérség 8-tól 9-ig csendben volt, s 9 órakor (jó volt addig nem várni!) újból megkezdte a tüzelést. Tőlünk ekkor már verethetett. 1/4 9-kor már a II. Baons Kmdó-nál voltunk, mely épp az én embereimtől elfoglalt olasz I/163. Baons Kmdo (majd 46. Regts. Kmdo) kavernájában volt (honnan a cukrot is rekviráltuk).
A kavernaajtóban már várt ránk Csukonyi, s tudatta velem, hogy a kelet felé eső szomszédos kavernában (mit Ötvös foglalt el), hol Schulz és emberei már ott vannak, helyezkedjek el, s ami embereimből nem fér a kavernába, a völgy déli oldalán lévő magaslat tövében (a munícióval telt ház előtt!) helyezzem el. Szerencsére, habár szorosan is, de befértünk a kavernába, úgyhogy mint a heringek, kettős sorban összepréselődve kucorogtak az emberek, de mégis legalább fedél alatt voltunk mindannyian, s nem voltak legalább kitéve a munícióval telt ház mellett, minden pillanatban a „szárny és gép nélküli magasba repülésnek”. A kaverna egyébként a II. Baon Hilfsplatz kavernája volt, s legnagyobb meglepetésemre a 2 szegény digó macskás sebesültet, kiket tegnap de. vitettem hátra, találtam a kavernában, s ezek megismerve engem azt kérték, hogy vitessem őket tovább. Szegényeket úgy látszik letetették, s a digó foglyokat másra használták föl, kik őket vitték. Nagy könyörgéssel azután sikerült a II. Baon szanitéc hadnagyának szívét annyira meglágyítanom, hogy hátravitette a 2 szerencsétlent. Csukonyi a Baons Kmdo kavernájában tartózkodott. A kavernában embereimen kívül csak a szanitéc hadnagy volt néhány szanitéccel és Schulz az embereivel, ki örömmel üdvözölt. Shulz még mindig a régi volt, rajta nem látszottak meg az utóbbi napok borzalmai. Most is úgy káromkodott, mint egy zupás őrmester. Szidta a manipulánst és a szakácsokat, amiért nem hoznak menázsit, szidta Kecskemétit és az összes masinisztákat, mert leszedték az M.G.-s jelvényt (az övé még fönt volt), szóval mindenért káromkodott. A kaverna legmélyén két kopott dívány volt elhelyezve, azon szorongtunk, ő, én és a szanitéc hadnagy, s ott próbáltunk aludni is, de nehezen sikerült, oly óriási hőség és fülledt levegő volt a kavernában.
19-ike hajnalban Sisák (az ordonánc) jött hozzánk, s közölte velünk, hogy én és Schulz dinerjeinkkel együtt menjünk át a Baons Kmdo kavernába lakni. Mi örömmel tettünk eleget a meghívásnak, mert rettentő hőség volt ebben a túlzsúfolt kavernában, s a sötét s kellemesen hűvös kaverna egyik priccsének az emeleti részén foglaltunk helyet. Az olasz tüzérség egész nap veretett, s lőtte az előttünk lévő magaslatot, völgyünket, de 2 kisebb gránátot leszámítva kavernánkra lövés nem esett. Úgy látszik, nincs olyan hely ezen az átkos hegyen, hová nem lőne a digó.
Délben megérkezett Gombos is a zugjával, s elmesélte, hogy ma reggel Hoszpodár könnyelműsége miatt az egész III. Baont szétzavarta új szálláshelyükről a digó nehéz tüzérség. Gombos zugja, már nem férvén a Hilfsplatz kavernában, egy munícióval csaknem tele lévő stolniban helyeztetett el, Gombos pedig nálunk a Baons Kmdo kavernában. Gombos zugjának 1 halottja (Sztraha) és 8 sebesültje volt. Gombos végtelen szidta a zugot, hogy milyen gyávák voltak. (Egy hétre rá, hátul nyakra főre dicsérte őket!) Emberei közül pedig az „öreg csatárok” őtet és Zugfs. Pappot szidták gyávaságuk miatt (persze csak egymás között, mit azonban Mráz, ki utálta Gombost, közölte velem), s megemlítették, hogy Gombos Nervesában egy unterstandban ülve sírva borult Papp nyakába ezen szavakkal „Jaj, mi lesz velünk kedves Papp, sose látjuk többet Szeged városát!”, mire fel Papp is bőgni kezdett.
A Baons Kmdo kaverna kellemes, jó levegőjű kaverna volt, de itt se éreztük jól magunkat, mert egy hangos szót sem volt szabad kiejtenünk Ritter miatt, ki rettentően ideges volt, s a bolonduláshoz közel járt, s oly csendesen kellett járkálnunk, beszélnünk, mint a szellemeknek. Rajtunk, sturmos tiszteken kívül még Friedrich kapitány volt a kavernában, Ritterrel egy fülkében, s azonkívül Trebits hdgy. a jelenlegi adjutáns, mi, meg az ordonáncok, dinerek, telefonisták. A du. folyamán Schulz megfeledkezve magáról hangosan káromkodott, s ez elég volt arra, hogy Ritter avval, hogy ő csak Csukonyinak engedte meg az itt tartózkodást (pedig amint Csukonyi mondta, Ritter említette neki, hogy jöjjünk mi is ide, csakhogy a bolond már elfelejtette) azt mondta, távozzunk a kavernából.
Rögtön felpakoltattunk a dinerekkel, s én, Schulz és Gombos visszamentünk szorongani a Baons Hilfsplatz kavernába. Schulz irtózatosan káromkodott, s szidta Rittert, én is mérges voltam, de végül nevetnem kellett Schulz cifra káromkodásain. Estefele a legénységnek 6 napi szünet után végre menázsit hoztak a Montello lábáig, honnan nekik kellett felcipelni idáig. Ne is mondjam, hogy örömmel mentek érte. Menázsi volt bőségesen, mert a teljes standra hozták még a menázsit. Nekünk tiszteknek még mindig nem hoztak menázsit, s kénytelenek voltunk a legénységéből enni, de végeredményben örültünk, hogy nem vagyunk kénytelen a már annyira megutált cvibakot és konzervát enni. Igaz, hogy az ételek hidegek voltak, de nem törődtünk vele, különben is legjobban örültünk a feketekávénak. Mivel most már tudtak a bakák szerezni egy forrásból (Fontana Boera), mely a Piave felőli részén volt a Montellónak. Mint mesélték a bakák, a forrást nagyon lőtte az olasz tüzérség, s bizony nem nagyon lehet a vízért mászkálni, de azért mindig akadt olyan, aki ment vízért. Ennek dacára is sokszor szomjaztunk, s a mosdásról szó se lehetett. A menázsival nem tudom manipuláns jött-e fel, mert a kavernákba nem mutatkozott.
A menázsiért lévő legénység azt hozta hírül, hogy divíziónk mögött még mindig nem sikerült állandó hidat csinálni, mert az olasz repülők és a nehéz gránátok mindig megsemmisítik, csupán a 13-as Schützen diviziónak van hídja, de ezt is folyton lövi az olasz tüzérség. Menázsi után ülőhelyzetben, szorongva próbáltunk aludni, s dacára a rettenetes fojtott meleg levegőnek sikerült.
Egész nap lőtte az olasz nehéztüzérség az egész környéket. Kavernánk kijárata épp az olaszok fele nézett, s emiatt ki se lehetett mozdulnunk, mert a kavernaajtóból tisztán látni lehetett 2 olasz ballont. A fojtott levegőn úgy próbáltunk segíteni, hogy a kaverna szájában lévő olasz ventilátort, s egész a kavernába benyúló csöveit felszereltük, s egész nap hajtattuk. Volt is egy kicsit jobb levegő ezután nálunk, de még most is alig lehetett a hőséget és a bűzt elviselni, ami a zsúfolt kavernában volt. Olyanok voltunk mint a kísértetek a sok nélkülözés, fáradtság és borzalmak következtében. Borotválkozni is már egy hétnél több, hogy nem borotválkoztunk, s Kecskeméti szerint, ha így tart még sokáig „Megszőrösödünk, mint szar a pincében”.
Du. Csukonyi cédulát küldött, hogy sürgősen állapítsuk meg a század veszteségét és jelenlegi létszámát. Csináljunk a 3 Sturm zug maradványából 2-őt. (Úgy oldottuk ezt meg, hogy az 1-es és 2-es zug maradványait az én parancsnokságom alatt egyesítettük, mely úgy is csak néhány emberrel lett erősebb, mint Gombos zugjának maradéka.) Egyiket az én, másikat Gombos kmdo-ja alatt. Schulz is szedje rendbe a H.M.G. zugot, Mráz pedig a műszaki segédcsapatokat. Azonkívül 25 embernek munícióért kellett menni, s minden ember kapott Csukonyi parancsa szerint 6–6 kézigránátot és 40 éles patront, s a géppuskák is muníciót. A cédulában azt is közölte Csukonyi, hogy a 139-eseknél baj van, a digók visszaszorították őket, s legyünk készen minden pillanatban, ha ellentámadásra kell mennünk. Nem közöltük ezt a legénységgel, de a hirtelen beosztásból és muníció faszolásból megsejtették, hogy baj van. Általános lehangoltság és kétségbeesés uralkodott köztünk is és a legénység közt is. „No, éppen még csak ez kellett! Nem szenvedtünk még eleget?” Elhatároztam, hogy Lukácsot, ha elmegyek ellentámadásra, nem viszem magammal, hanem itt hagyom holmijaimmal, s egy cédulát is írtam neki igazolványul. Szerencsére az ellentámadásra nem került sor, a 139-esek maguk csinálták meg az ellentámadást (még a Sturm Komp 139-et se vették igénybe), s ez sikerült is nekik. A bakák du. megint kaptak menázsit, mi, a tisztek megint nem, s megint legénységi menázsit ettünk. (Érdekes, zubusnak krumplicukrot adtak.)
A harctéri helyzet 1918. június 20-án este a Montellón
(József főherceg: A világháború, amilyennek én láttam. VI. kötet. A katasztrófák útján a pusztulásba. A piavei csata. Budapest. 1933. 29. számú melléklet)
½ 9-kor szürkületkor kimentünk Schulz meg én a kaverna előtti futóárokba egy kis friss levegőt szívni. A völgyet, hol kavernánk volt, most nem lőtte az olasz tüzérség, csak a tőlünk délre lévő magaslat tetejét lőtte állandóan veszedelmesen sivító gránátokkal, de ezek olyan rosszak voltak, hogy 25 közül 2 explodált. Balra lent a síkságon egymást érték a világító- és jelzőrakéták. Úgy látszik, támadtak Nervesa és Saint Andrea előtt a digók, kik úgy látszik, már átvették tőlünk a támadó szerepet. Mi lehet az oka annak, hogy nem támadunk tovább? Vagy várjuk talán, hogy másutt lesz majd áttörés, s sikerül nekünk is előremennünk? A síkságon ugyancsak ropogtak a fegyverek, s egyes kósza digó golyók ugyancsak fütyürésztek körülöttünk is. Jónak láttuk bemenni a kavernába és aludni.
Másnap, 20-án korán reggel Csukonyi üzent értünk, hogy menjünk át mi tisztek ismét a Baon kavernába, mert ebbe a kavernába jön majd a 139-es Regts. kmdo s helyet kell nekik csinálnunk. Az üzenet hallatára egymásra néztünk és nevettünk. Most ismét hívtak át bennünket, s nem tudhatjuk egy óra múlva, nem lök-e ki Ritter ismét bennünket. Schulz végtelenül dühös volt, s azt mondta nem megy, hanem inkább felmegy a fölöttünk lévő magaslat (északra) tetején lévő egyik unterstandba, s hívott hogy menjek én is vele. Természetesen nem mentem, sőt őt is lebeszéltem erről az őrült szándékáról, hisz a barakk a digók felé néző hegyoldalban volt, teljesen nyílt helyen s itt nappal meg sem lehetett volna kívül a barakkon mozdulni.
Bementünk ismét a Baons kavernába dinerjeinkkel együtt, s elfoglaltuk előbbi helyünket, s kezdhettük megint a szellemjárást, s a suttogva beszélés egy féleszű, ideges, vadmarha pléhgalléros szeszélye miatt. Mint hogyha azok után, miken mi és ő átmentünk, nem jobban illett volna nekünk az idegeskedés!
De. ½ 9-kor bebizonyosodott, hogy nem lett volna jó felmennünk az unterstandokba. Kavernánk ajtajában 2 sebesültet kötöztek, mindkettő Schultz masinisztája volt, az egyiknek ki bámulatra méltó nyugalmat tanúsított s Varrónak hívták, mindkét szeme ki volt folyva. 4-en voltak fent az unterstandba, 3 masiniszta, s egy Sturm Baonunkból való szapőr (sprengpatrul) az utóbbi fejét teljesen szétvágta az unterstandba bevágott gránát, 2 masinisztát megsebesített, egynek nem lett semmi baja. A bakák közül ugyanis többet kiszorított a kavernából a 139-es Regst. kmdo, s ezek ott helyezkedtek el, ahol tudtak, de leginkább a kaverna előtti futóárokban.
Egyébként folyton érkeztek a Baons Kmdó-hoz a jelentések, hogy a századok is (különösen a 6. és 8.) nagy veszteségeket szenvedtek az olasz ágyútűz következtében. Betegen tőlünk is sokan elmentek az utóbbi napokban. Ezek leginkább a kimerültek voltak, s a pocsolyavíz, melyet 4 napon át kénytelen voltunk inni szintén sok embert tett beteggé. (Nekem is minden órában volt hasmenésem, mely egy egész hónapig tartott, s alaposan lesoványított.) Ötvös Korp.-nak is kezdett a sebe gyűlni, ő is lement vele, de csak a trénhez, s onnan járt kezelésre. Az olasz ágyútűz egész nap dühöngött, csak du. volt egy kissé gyengébb, mert ismét esett az eső.
Következő rész: „Herrgott! Das ist Gazschiessen!”
Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918
Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917
