Kókay László 1918-as naplója az olasz frontról – 28. rész
A Montellón tartalékban lévő hősünk alakulatát 1918. június 21-én délután 6 órakor váratlanul éri a Piave keleti oldalára történő visszavonulási parancs. 9 órakor indulniuk is kell. A visszaút sem nélkülözi az izgalmakat. A folyóparton az olasz tüzérség gázgránátjai hatására apokaliptikussá válik a helyzet…
Du. korán megkaptuk, még 3 órakor a menázsit, mint mondják, ismét sikerült hidat verni, s most 3 híd is van a Piavén, 1 Nervesa és Mina közt, 1 a Mercadelli Schlucht s kb. az innenső part azon része közt, hol én partot értem embereimmel, s a 3-ik híd a C. Campagnole és a Villa Iacuri szakadék közt. Akik a menázsiért voltak, beszélik, hogy látták Flickert, ki a középső híd parancsnoka volt, s az ő tört magyarságával kiabált rájuk „Mit keresni még túl a Piave 17-es strurmos?” S Inft. Szécsi, ki a menázsival jött (ő volt a linke manipuláns) azt hozta hírül, hogy a többi sturm kompanik már mind lent vannak Sasanóban. Amikor ezt Schulz megemlítette Csukonyinak, s kérte, hogy intézkedjen, hogy mi is hátramenjünk, Csukonyi természetéhez híven azt felelte „Ah! Az egész nem igaz!”. (Úgy látszik, a vaskoronát, még mindig nem tartotta biztosnak, s azért akart maradni.) Inft. Szécsi elmondta, hogy a digó tüzérség, most hátra egyáltalában nem veret, s most Coneglianónak is békét hagy. (Elfogták a Coneglianót lövő ágyúkat a 39-esek.) Sok fogoly megy állandóan hátrafelé, de viszont sok sebesült is. Elmondta, hogy 15-én reggel a trén Susegana mögött az országúton várta az előrenyomulást, de a digó messzehordó ágyúk megszelelték őket.
A 46-os sturm komp., nem hogy a másik 3 század után lefelé igyekezett volna, hanem Csukonyi felrendelte az összeseket, kik visszalógtak a trénhez, mert bizony ezek, mint kisült, szép számmal voltak. Leginkább az aknavetősök és geschützösökből kerültek ki, de volt köztük sok sturmos is, így legnagyobb meglepetésemre az elveszettnek hit Gfrt. Nagy is 4 emberével. (Megemlegetheti 77 esztendős korában is, amit kapott tőlem!) Ez a díszes társaság ma du. jött fel a menázsival együtt, s a szabadságról visszaérkezett Worlicsek hdgy. jött fel velük, ki a kavernánkban kapott helyett, míg az emberek a futóárokban lapultak.
Worlicsek egy csomó legfrissebb újságot hozott magával, melyeket kíváncsian lapozgattunk. Megtudtuk, hogy (minő őrültség?) egyszerre csaknem az egész olasz fronton támadtunk, ahelyett, hogy egy, legfeljebb két helyen igyekeztünk volna áttörni, s hogy támadásunk már az egész fronton megakadt. Ki volt emelve hivatalos jelentésben a 139-es gyalogezred (a zászló miatt), s ezenkívül nagy zsákmányt jelentett hadvezetőségünknek. Az volt tehát a helyzet, hogy offenzívánk megakadt, s védekezésre szorultunk mi támadók!
A Worlicsek által felhozott lógós bandával egy derék fiú jött csak fel. Egy Gábor nevű hatalmas erős fickó (egyébként disznólopás miatt ledegradált freiter) ki Szarafolyán ordonánca volt, s mikor Szarafolyán a Piave szigetén megsebesült, átúszott vele vissza a partunkra, megmentve Szarafolyán életét. A derék fiú Szarafolyán üdvözletét hozta számomra, én pedig, mivel úgysem volt ordonáncom jelenleg, Gábort tettem meg ordonáncommá.
A mai menázsival végre hoztak tiszti menázsit is, egy kis sült húst burgonyával, kávét, szardíniát, süteményt és nekünk is krumplicukrot!
Másnap, [1918. június] 21-én aránylag csend volt, mert de. esett az eső, s du. is borongott, csak este fele tisztult ki. Du. 2 órakor ismét kaptunk menázsit, mi tisztek is. A menázsival most Szúnyog jött fel. Már több mint egy hete voltunk ideát a Piavén, s azóta nem volt alkalmam írni haza, most küldtem tőle egy zöld („egészséges”) lapot.
A szövegben említett, valójában piros 1918. június 21-ei datálású „egészséges lap” Kókay László hagyatékából
Mivel minden tiszt leküldte a rekvirált holmiját a szakáccsal és manipulánssal, most én is leküldtem Lukácsot azzal, hogy holnapután jöjjön vissza. Holmijaim egy részét a szakács segített Lukácsnak vinni, Lukács helyett pedig Gábor vette át a dinerséget.
Du. 6 órakor váratlanul közöltek velünk egy bizalmas dolgot, t.i., hogy visszavonulunk a Piave túlsó oldalára. (Ezért volt ez a rengeteg áldozat.) S hogy a II. Baon (és mi is) este 9 órakor kezdjük meg a visszavonulást. Tudatták, hogy a legénységnek csak azt mondjuk, hogy csak a mi ezredünk megy hátra, s hogy 8 óráig erről se szóljunk nekik. Lázasan, izgatottan tárgyaltuk a szomorú tényt, de egyelőre csak azon tépelődtünk, fog-e a digó veretni? Sikerül-e csendben lejutnunk?
A legénység a visszavonulás hírét örömmel fogadta, s arról beszéltek, hogy most megyünk vissza ismét Cosnigába. Pedig egyelőre nem ez volt a célunk, hanem századunknak a C. Casellába kellett visszamenni, hol februárban Égető fhdgy. volt az 1. század felével. Ez még elég közel volt a Piavéhoz, de már a túlsó parton, tehát valóságos paradicsom azokhoz a helyekhez viszonyítva, hol már a 8. napja szenvedünk.
Kilenc óra előtt néhány perccel zugjainkoz mentünk. Az emberek már fel voltak készülve. A 139-es Regts. kmdo emberei irigykedve néztek bennünket. Ők csak holnap vonulnak még vissza. A II. Baons kmdo Ritterrel együtt 9 órakor indult el, mi 5 perccel utánuk indultunk.
Gyönyörű, tiszta este volt, a felhők teljesen eltűntek, a telihold fényében látszott az egész tájék. Mindnyájan, úgy a tisztek, mint a legénység, kimondhatatlanul izgatottak voltunk. Szerettünk volna már odaát lenni a Piavén. Az olasz tüzérség meglepően csendes volt, ennek dacára is azonban nem tudhattuk, nem kezd-e már a következő percben tromlizni?
A kavernákat elhagyva, nyugati irányba haladtunk cca. 200 lépést, s akkor egy leégett, szétlőtt ház romjai mellett jobbra tértünk a Piavéhoz hátra vezető útra. Legelöl a legnehezebb terhet cipelő M.G. Zug, utána az én zugom, majd Gombos s legvégül a műszaki segédcsapatok haladtak. A menet legvégén Gombos és Worlicsek haladtak, míg legelöl Csukonyi, Schulz, én és Mráz mentünk. Reienbe haladtunk, mégpedig csaknem futva, hogy mielőbb leérjünk a Montellóról. Az olasz tüzérség még mindig csendben volt, s csak néha-néha küldött tőlünk nyugatra vagy 20 lépésre mögénk néhány gránátot. Jó szerencse, hogy volt egy hatalmas botom, melyet Gáborral vágattam, mert máskép halálra fáradtam volna a hatalmas fél méteres agyagos sárban, mely az utat borította. Itt-ott az út mellett óriási gránáttölcsérek tátongtak. Útközben több elhagyott stellung, s barakkokkal teleépített dolina mellett haladtunk el, majd kb. ¼ óra fárasztó út után elértük a Rand stellungot, s egy kis tragtiroknak való szerpentinen ereszkedtünk lassan lefelé, s mivel az I. Baonból az 1. és 2. komp. előttünk menetelt, csak lassan haladhatunk. A Montello letarolt oldalán a sziklafal mellé lapulva mindenütt katonák és tragtirok állottak, s erősen figyelni kellett, nehogy közéjük keveredjünk. A Piave már előttünk harsogott ezüst fényben verve vissza a Hold fényét. A túlsó partot is, az „ígéret földjét” már ki lehetett venni.
¾ 10 tájban leértünk a Montello aljába, mégpedig azon a részen, mely a 15-iki támadás alkalmával a 39-esek abschnittjába esett. Amint leértünk a Montello lábához a bokros, fövenyes sík Piave-partra, az én 2 drága szanitécem (kik önként kéredzkedtek pedig hozzám) jelentkezett nálam: Palatinus és Szaszkó. Kérdésemre, hogy „Hol voltatok eddig, gazemberek?” mindketten egyszerre vénasszonyosan sápítozó hangon rákezdték „Jaj, hadnagy úr, nagyon rosszul vótam…” Tovább nem engedtem őket szólni, hanem úgy elvertem őket a fütykösömmel, hogy most igazán rosszul lehettek.
Folytatva utunkat a Piave leginnenső keskeny, de meglehetős mély ágáig mentünk, s itt a bokrok közt leheveredtünk, mert híd nem volt, ismét szétrombolták az olasz repülők, s a visszavonuló csapatokat is pontonon szállították keresztül a Piave szélesebbik ágán át a túlsó partra. Tőlünk balra is, jobbra is volt híd a Piavén, de az utóbbin a divíziónkból és a honvédokból még a Montellón maradt csapatainak az utánpótlását szállították át, míg az előbbi hidat a 13-as Schützen divízió és a visszavonuló tüzérségünk használta.
Az olasz tüzérség még mindig csendben volt, csupán a 2 híd innenső végét lőtte 15-ösökkel, valamint a tőlünk jobbra 120–150 lépésre lőtte a partot szinten 15-össel. Az utóbbi lövések nyomán keletkezett kavicszáporból többször kaptunk mi is, szerencsére csak az aprajából. Közben utánunk érkezett az egész II. Baon és Technische Komp.. Az I. Baon-ból az 1. és 2. Komp már itt voltak. Mint megtudtam a 3. és 4. Komp és a III. Baon csak holnap fog visszavonulni. Szegények! Nekik még egy napot kell odaát szenvedniük.
Mindnyájan szerettünk volna már odaát lenni a túlsó parton, mert nagyon féltünk megint a vízen való átkeléstől. 11 óra volt, még mindig nem akartak bennünket indítani. Végre ¼ 12-kor auf, s einzel abfallenben megindultunk át a Piave 20–30 lépés széles innenső végén épített kis pontonhidacskán. Egy széles sziget következett ezután, melynek a túlsó felén folyt a Piave kb. 150–200 lépés széles ága, melyen pontonnal kellett átkelnünk. Az ezredből ma visszavonulandó századok is utánunk jöttek, s valami 5–600-an voltunk behúzódva a szigeten, melyen most nem volt víz, mert a Piave az utóbbi napokban sokat apadt. Itt–ott hevenyészett dekungok is voltak ásva a szigeten, melyeket bizonyára az éjjel-nappal dolgozó és óriási veszteségeket szenvedett pionírok építettek.
Századunk a Piave túlsó széles ága szélén heveredett le a kavicsokon, s innen néztük a tiszta holdvilágba gyönyörűen látszó bokros fás túlsó partot, hol már annyira szerettünk volna lenni mindnyájan. Gyönyörű éjszaka volt, Nervesa előtt szólalt meg néha egy-egy puska, vagy hátunk mögött a hidakhoz vágott le egy-egy digó 15-ös, egyénként szinte megfeledkezett róla az ember, hogy hol is van. Az 1. századtól egyszer csak Kuncsák úr (most már káplár!) jött hozzám, s egy levelet adott át nekem Csongrádról, s tudatta velem, hogy most jött szabadságról s csomagot is küldtek tőle részemre, de azt hallotta , hogy megsebesültem, s így nem hozta fel a csomagot, hanem még a trénnél szétosztotta, kért, hogy ne haragudjak ezért, s engesztelésül egy fél kilónyi szalonnát adott a hazaijából. (Rövid idő múlva a derék fickó gázmérgezést kapott.) Az ezredbeliek közül Molnár fhdgyot is láttam, ki lelkendezve kereste századát, mert szokása szerint valószínűleg ismét elmaradt tőle.
Éjfél tájban, kihasználva a holdvilágos éjszakát, egy olasz repülőgép keringett felettünk. Látni nem láttuk, de zúgásából megismertük, hogy digó gép, s alacsonyan keringett felettünk. Mindenfelől erősen fütyültek és „decken!”-t, „ne mozdulj!”-t kiabáltak, de ez felesleges volt, mert az utóbbi napok eseményei következtében a bakák megtanultak a repülőktől félni.
Kb. 1 órai aggodalmas várakozás után, melyet a szigeten töltöttünk, megkezdődött a túlsó partra való áthajózás, melyet az időközben odaérkezett Zeiss rendelt el. Mi, a sturmosok kezdtük meg azon méltányos megokolás folytán, hogy mi, akik legelsőnek jöttünk át a vízen, legelőször is menjünk vissza a túlsó partra. Csukonyi számításai szerint 5 transzportban (összesen 5 pontonon) át lehetett a századot vinni, s úgy osztott be bennünket tiszteket, hogy legelőször Schulz, aztán én, Gombos, Worlicsek s legvégül ő személyesen ment volna egy transzporttal. Kiadta Csukonyi, hogy a század a Susegana előtti pezsgőgyár mellett, az útkereszteződésnél fog találkozni. A legelső pontonba a H.M.G. zug maradványa ült Schulzzal, s zugomból is Hódi patrulja velük ment át. Kb. 2 perc múlva én is beszálltam zugom hátralévő részével és Mrázzal együtt egy másik pontonba, melyben 3 pionír volt egy freiter vezetése alatt. Elhelyezkedtünk, s mielőtt indultunk volna a pionír gefreiter így szólt hozzám: „Hadnagy úr, kérem, én már 38-adszor kormányzok pontont át a Piavén, szíveskedjenek azért magukat rám bízni, s bármi történik is nyugodtan viselkedni. Ha elérjük Isten segítségével a túlsó partot, akkor se mozduljon addig senki a pontonban, míg azt nem mondom kiszállni! Tegnap épp ilyen esett miatt fulladt bele 12 huszár a vízbe.” Kezet fogtam a derék emberrel, s így szóltam neki „Legyen nyugodt, kedves barátom, úgy fogunk viselkedni, amint mondta, s a figyelmeztetést nagyon köszönöm!” Majd megsuhogtatva a 2 méteres fütyköst a ponton fenekén kucorgó sturmosok feje fölött így kiáltottam: „Amelyik megmozdul közületek addig, amíg én azt nem mondtam, evvel a bottal vágom kupán.” A bakák hallva, hogy mért adtam ki ezt a parancsot, híven szót is fogadtak. Mielőtt elindultunk volna, egy cselák tüzér k. asp-ot és egy tüzért zavartak ki embereim a pontonból, kik közéjük tolakodtak, s azután indultunk.
Átkelés a Piavén a Montellónál
(Kókay László hagyatékából)
Kb. 30 méternyi út után egy kis zátony következett. Itt a bakák kiszálltak, s átvontatták rajta a pontont, s újra beugráltak. Kb. 1 perccel ezelőtt indult előttünk erről a pontról Schultzék pontonja, s azt a megjegyzést tette rájuk a pionír freiter: „Látja, hadnagy úr, azoknak már az indulása se jó! Nagyon mafla kormányosuk van, s nincs kizárva, hogy rosszul járnak!” Ismét megindultunk, gyorsan haladtunk át az utolsó vízen, s 12h 35’-kor (22-én) elértük a túlsó partot. Fellélegezhettünk, de a botot kezemben tartva, figyelmeztettem vele ismét a bakákat, hogy ne mozduljanak. Néhány másodperc múlva megkötötték a pionírok a pontont, mi pedig kiszálltunk, s ott rögtön helyben ünnepélyes fogadalmat tettem Mrázzal együtt, hogy még csónakba se ülök ezután, még odahaza se.
Egy bozótos sík részen értünk partot, s előttünk balra volt egy út, mely fölvezetett a Suseganának vívő útra. Ez az út a Mercadelli Schlucht mellett vitt föl, s ennek a végénél próbálkoztak állandóan a hídveréssel pionírjaink, mint azt az út végénél lévő rövidke híddarab (mit még most is tovább építettek pionírjaink) mutatta. Schulzéknak még a nyomát sem láttam itt a parton, fölmentem tehát embereimmel a főútra, hogy megkeressem, mert azt mondta okvetlenül meg fog várni, mert nem tudja az utat (s én pedig tudtam).
A főúton rengeteg sok kocsi állt, ellenben Schulzékat nem találtuk, hiába kerestettem jobbra is balra is. Végre kb. 5’ múlva kerültek elő Schulzék káromkodva, s legnagyobb részük vizesen. Pontonjuk nekiment a pionírok ügyetlensége folytán (mint az én pionír freiterem megjósolta!) a partnak, s szétmállott, s majdnem mindnyájan megfürödtek a Piavéban. Szerencsére senkinek sem esett baja, kirángatták egymást a vízből, csupán 1 gépfegyver veszett oda mindörökre. Sisák sérült gépfegyvere is beleesett a Piavéba, de a derék Sisák élete kockáztatásával kihúzta. Schulz azt mondta, egyelőre pihenőt tartat embereivel, hogy szedjék össze magukat az ijedtségtől, én pedig indítványoztam neki, hogy menjünk vissza, vagy 100 lépésnyire lévő Piavéhoz levivő útra, hol, mint néhány emberem látta, Flicker kapitány volt az elébb, s míg az emberek pihennek, beszélgessünk Flickerrel.
A bakák tényleg jól látták az elébb, Flickert megtaláltuk az út mellett egy sztolni szájában állva, amint épp a menázsit a túlsó partra átvinni szándékozó manipulánsok fölött intézkedett. Flicker lett volna ugyanis ennek a mindig legfeljebb 3–4 óra hosszára elkészült hídnak a parancsnoka, mely most is csak a két part közelében létezett. Flicker nagy örömmel fogadott bennünket, s adjuntánsa Banyicki is előkerült. Elmondta, hogy Magarasevits-csel együtt teljesítik már 1 heténél több ezt az idegőrlő szolgálatot, majd rólunk és veszteségeinkről kérdezősködött.
1 óra lehetett mikor az eddig aránylag csendben lévő olasz tüzérség, mely az innenső parton csak a főúttól északnyugatra veretett egy helyre a domboldalba, előbb a partot, a híd körül és a szigetet, hol (óh, borzalom) az ezred gyülekezett, majd a főutat is, meg jobbra balra a környező terepet kezdte lőni, de leghevesebben mégis a partot és a szigetet. Borzasztó volt rágondolni is, hogy mi lesz most az ezreddel, mely zsúfolásig megtöltötte a szigetet, s a századunk többi részével, mely éppen most hajózik talán át az utolsó ágon. „Szerencsére azonban úgy látszik, a gránátok nem explodálnak a kavicsos parton!” – szóltam Flickernek, mert tényleg, amelyik gránát explodált is, alig adott hangot csak akkorát, mint egy puskalövés. „Herrgott! Das ist Gazschiessen!” – kiáltott fel Flicker. „Rögtön szaladjatok a századdal minél messzebb innen!” – szólt Flicker, s amit tőle nem lehetett komolyan venni, botjával végig vert rajtunk, hogy „Also, alo marsh!” Szóhoz sem engedett bennünket jutni, úgyhogy távozni voltunk kénytelenek.
Visszamentünk a bakákhoz, kik ijedten lapultak a Piave felől lévő töltésszerű halomvonulat tövében. „Auf!”-ot rendeltünk el, s tovább akartunk menni, de egy mellettünk álló trén kocsis azt mondta, hogy innen ne mozduljunk, mert ide nem szokott a digó veretni, míg amerre akartunk menni sok helyen vereti az utat. Itt maradtunk tehát s igaza volt a kocsisnak, még a közelünkbe se jött egy gránát se. Az olasz tüzérség gáz pergőtüze alapos erővel dühöngött, s a gránátok bizony nem voltak 95 %-ban rosszak, mint a mieink (amint később kiderült) melyeket 15-én a Montellóra lőttek, hanem a tönkretett ezredből ismét sok áldozatot szedtek a bennük lévő mérgező gáz folytán. A pergőtűz kb 10’-ig tartott, s amilyen egyszerre kezdődött, olyan egyszerre is ért végett. Az ezred szegény halálra gyötört legénysége és tisztjei közt, mint később hallottam, nagy riadalom keletkezett a tűz megkezdésekor s legnagyobb részük szétszaladt s leginkább a 13. Schützen divízió hídján jöttek át az innenső partra. (Zeiss is.) Súlyos gázmérgezést kaptak: Fridrich és Magarasevits kapitányok, s a bakák közül is sokan, köztük Kuncsák úr is. Az 5. századból (kik már megkezdték az áthajózást, mikor a tromli kezdődött) sokan belefulladtak a Piavéba, mivel egy ponton felfordult, s sok ember ijedtében nem vette le a vízben sem a gázmaszkát, s úszni nem látott.
Századunk néhány embert leszámítva, nem szenvedett veszteséget, mert már legnagyobb részük a tromli kezdetekor elérte az innenső partot, s a magasabban álló épülő hídra szaladt fel, más része pedig kitűnően lévén iskolázva a gázról, s kipróbált, s sokkal jobb (bőr!) maszkával rendelkezvén, mint az ezred, feltette a maszkáját s megmenekült. Néhány percre azután (kb ¼ 2-kor), hogy megszűnt a gázlövés, megindultunk.
Következő rész: „Ezzel szerepünk véget ért ebben a szomorú kimenetelű offenzívában…”
Összes rész: Kókay László harctéri naplói, 1918
Korábbi naplók: Kókay László harctéri naplói, 1916-1917
