A horgosi születésű Csóré sturmos ordonánc neve ismerősen csenghet régebbi hűséges olvasónk számára. Kókay László 1918-as piavei naplójában többször is említésre kerül a rohamistáknál szolgáló megbízható futár, aki nem véletlenül kerülhetett a harciasságukról híres katonák közé, hisz már a háború előtt is heves vérmérsékletű legény volt...
Csóré Antal 1894. május 6-án a Csongrád vármegyéhez tartozó Horgoson látta meg a napvilágot Csóré István és Bata Erzsébet római katolikus vallású földművesek gyermekeként.
Csóré Antal születésének és keresztelésének bejegyzése a horgosi római katolikus anyakönyvben
Fiatalkoráról nem tudni sokat, de minden bizonnyal „vérmes” legénynek számított, hiszen 1913 novemberében szülőfalujában kis híján gyilkosságot követett el.
Az esetről Az Újság 1914. március 6-ai száma a következőképpen számolt be: „Csóré Antal és Radics Mihály horgosi legények Serényi Mariskát, a falu legszebb leányát szerették. Radics a télen egy este sokáig időzött a leány lakásán, s amikor onnan kijött, Csóré Antal egy Lepár István nevű cimborájával orvul rátámadt. Előbb revolverrel kétszer rálőtt, s amikor nem talált, késével mellbe szúrta vetélytársát. Radics a leány ablaka alatt eszméletlenül esett össze. Sérüléseiből azonban felgyógyult. Lepárt, aki akkoriban szabadult feltételesen a váci fegyházból, újra bebörtönözték.” A szegedi esküdtbíróság – szándékos emberölési kísérlet vádjával – Csórét másfél, Lepárt pedig két és félévi fegyházbüntetésre ítélte.
Tudósítás Csóré Antalék bűnügyéről
(Az Újság, 1914. március 6.)
1914. július 28-án kitört az első világháború. Feltehető, hogy Csóré Antal nem töltötte ki teljesen a büntetését, mert 1915-ben besorozták. A cs. és kir. szegedi 46. gyalogezredhez került, és a kiképzést követően 1915. szeptember 27-én már a harctéren szolgált. A szegedi 46-osok ekkor már az olasz hadszíntéren, a Doberdó-fennsík védelmében vívtak súlyos harcokat.
Osztrák–magyar katonák a rommá lőtt Görzben 1915. szeptember 15-én
Az olaszok 1915 nyarától kezdődően az Isonzó mentén – amelynek egyik fontos helyszíne a Doberdó volt – több nagy támadást indítottak az osztrák–magyar védelem áttörése érdekében, ezek voltak az ún. isonzói csaták. A tüzérségi előkészítést követően az olasz gyalogság rohamra indult, amit a védők puska- és géppuskatűzzel fogadtak. Ha az ellenségnek sikerült elérnie a lövészárkokat, akkor véres közelharc kezdődött. A kézitusában a katonák a szurony és puskatus mellett a legkülönfélébb fegyverekkel – gyalogsági ásóval, baltával, fokossal, buzogánnyal – estek egymásnak. Az ellenséges állások egyes szakaszokon mindössze 20–30 méterre – vagy még közelebb – voltak egymástól, és a dobótávolság miatt a kézigránátharc sem volt ritka. 1916. augusztus 6-án kezdődött a 6. isonzói csata, amelynek során az olaszok sikeresen támadtak, és elfoglalták Görz városát.
Az osztrák–magyar csapatok – a bekerítés veszélye miatt, augusztus 9-ről 10-ére virradó éjszaka – feladták a Doberdó védelmét, és a Komeni-fennsíkra vonultak vissza. Ezekben a harcokban, augusztus 9-én gránátbelövés következtében a bal felkarján sebesült meg a csapatutászként szolgáló Csóré Antal.
Fiumei részlet korabeli képeslapon
Egy napra rá, augusztus 10-én a fiumei cs. és kir. tartalékkórházba került, ahonnan – felépülését követően, szolgálatra alkalmasként – 1916. szeptember 9-án Laibachba bocsátották el. Ezt követően az ezred 1. tábori századához osztották be.
Laibach korabeli képeslapon
A frontra visszatérve, 1917. május 12-15-e között a Fajti Hrib 378-as magaslatán vívott harcokban – erős ellenséges tüzérségi tűzben – Csóré hősiesen harcolt, és kiérdemelte az 2. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet, amelyre Kron Rudolf százados, századparancsnok terjesztette fel.
A Fajti hrib magaslat 1917-ben
(Forrás: Wikimedia)
Helytállásának köszönhette, hogy az ezred rohamszázadához került. A rohamcsapatok tagjait a katonai szlengben sturmosoknak, vagy rohamistának nevezték.
Az osztrák–magyar haderő keretében – 1916 végétől, német mintára – rohamcsapatokat szerveztek, amelyek az állásháborúban alkalmazott új támadási harceljárásokat voltak hivatottak végrehajtani. Ennek lényege az volt, hogy – a tömeges rohamok helyett – jól kiképzett és felszerelt katonák kisebb csoportjai – kézigránát és lángszóró alkalmazásával, a drótakadályok átvágásával – igyekeztek megbontani az ellenséges védelmet.
A Fajti Hriben vívott harcokban 1917. október 26-án Csóré kiérdemelte az 1. osztályú Ezüst Vitézségi Érmet, amelyre Csukonyi Ferenc főhadnagy, a cs. és kir. szegedi 46. gyalogezred rohamszázadának parancsnoka terjesztette fel.
A Monarchia hadereje 1918 nyarán még egy próbálkozást tett, hogy egy nagyszabású offenzívával Olaszországot térdre kényszerítse, és ezzel kedvezőbb feltételeket harcoljon ki a háborút lezáró béketárgyalásokon. A Piavénál indított támadásban a szegedi 46. gyalogezred is részt vett: rohamszázaduk a támadás első hullámával 1918. június 15-én kelt át a folyón és az olasz csapatok által erősen védett Montello elfoglalásában jeleskedett. Csóré rohamista ekkor – megbízhatósága miatt – már Kókay László hadnagy, rohamszakasz-parancsnok ordonáncaként teljesített szolgálatot. A támadásban való helytállását – a rohamszázad parancsnokának felterjesztésére – Bronz Vitézségi Éremmel ismerték el.
Csóré Antal Sörös Juliannához írt egyik levelezőlapja
(Forrás: magángyűjtemény)
Csóré Antal 1917 végétől levelezésben állt Sörös Julianna martonosi leánnyal, akihez érzelmi szálak fűzték. A leszerelését követően, 1918. november 13-án Martonoson házasságot is kötöttek.
Csóré Antal és Sörös Julianna házasságkötésének bejegyzése a martonosi római katolikus anyakönyvben
Csóré Antal és Sörös Julianna 1918 őszén
(Forrás: magángyűjtemény)
A lövészárokban fellángoló szerelem azonban gyorsan ellobbant: már 1920-ban elváltak. Csóré Antal később Turzai Viktóriát vette feleségül. Földművesként kereste kenyerét, 1972-ben hunyt el Horgoson.
Az adatokért köszönet illeti Tandari Erzsébetet.
