Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 31. rész
Naplóírónk alakulata 1918. október 29-én hideg, borús, esős időben sáros utakon vonul vissza a Piave melletti állásaiból. A nem mozdítható lövegeket felrobbantják, a raktárkészleteket szétosztják. A komor hangulatot pánikká fokozza, amikor megjelennek az ellenséges vadászgépek és bombázni, géppuskázni kezdik a visszavonuló egységeket...
[1918. október] 29-én. Olyan lehettem hosszú, fekete pellerinemben, acélsisakkal a fejemen, mint a budapesti Anonymus szobor. Át voltam ázva a hideg kátyútól, kegyetlen éjszakai szél fútt, fáztam. Előttem az úton egymást érték a mindenféle járművek, mit mind a környékbeli házcsoportokból hajtottak ki és jórészt a hadosztályunkbeli gyalogezredek ütközetvonatához tartoztak.
Már nagyon sokáig ülhettem ott, nyári időben bizonyosan a nap is felkelt volna arra az időre, midőn a szerszámzörgésről és dübörgésről meghallottam: most üteg jön. Mire felálltam – tagjaim kissé meg voltak dermedve – kibontakozott a sötétségből s megállt az úton. A Manderla üteg volt össze-vissza keveredve a mi ütegünkkel. Utánunk pedig a II. üteg jött felzárkózva, Tamás [Károly] hadnagy vezetése alatt. Éppen torlódás volt az úton, ezt megvárta Manderla, aztán bekanyarodott a Borgo Lozzo házcsoport felé, arra volt az ő „Király” állásuk. A mi járműveink pedig felálltak zárkózva az út bal oldalára. Szilcz és Ötvös pedig elmentek állást nézni.
Közben Borgo Lozzo felől kijön egy autó-repülőelhárító üteg és el akar menni Rua [di Feletto] felé. Az első kocsi mingyár belejárt az árokba s ezzel aztán meg voltunk áldva még vagy két óra hosszat. Az állás már rég ki volt szerelve – a XIII-ba nem lehetett behajtani, mert a puha talaj fel volt ázva – s mi még nem tudtunk menni. Végre valahogy szabaddá lett az út s eljutottunk a Santa Maria – San Pietro – Rua útkeresztezéshez. Itt volt csak nagy vásár! Rua felől jött egy nehéz autóoszlop, melynek munícióért kellett volna visszamenni az elhagyott tűzérségi lőállásokba. Ezzel éppen a fordulatnál szemben találkozott az autó-üteg előrejutott része s egy mellette haladni akaró kocsioszlop. Egészen kivilágosodott, mire szabaddá lett az út, az üteg behajthatott a Case Cal C betűjénél lévő telephelyre, hol sűrű lombú, hatalmas gesztenyefák védhettek a repülők ellen.
Erhardt-rendszerű 8 cm-es autós légelhárító ágyú
(forrás: Kajon Árpád gyűjteményéből)
Szilczet és Ötvöst megérkezésük óta nem láttam. Egy ideig hiába kerestem őket, aztán kimerülve ledőltem egy faóriás tövébe s dideregve őriztem megmentett három ágyúnkat s a kocsikat. Odakinn az ágyúzás orkánszerűvé növekedett: ilyen vihart még sohasem láttam. Néha-néha a közelünkben is lecsapott egy-egy gránát, mi vonítva érkezett.
Úgy 8 óra körül előkerül Szilcz is Ötvössel, egész éjszaka az ezredparancsnokságnál melegedtek, mely ott volt a Castagne nevű házcsoportban. Kinézték az állást és áthúzatták a lövegeket, melyeket tüzelőállásba állítottak fel. A kocsik, konyha a régi helyen maradtak, az ágyúfogatok pedig egy, az ütegállástól északra, a hegyen épült házhoz mentek. A hideg szél esőt csapkodott a szemembe, amint az ágyúk mellett a bőrvédőkön feküdtem, a gránátok mindenfelé üvöltöttek...brr! felmentem a házba, hol a lovak voltak. Ott meleg tűzhelyet találtam – éppen polentát csináltak az asszonyok – olyan jól esett melegedni, szárítkozni. A tűz mellett éreztem először, hogy álmos vagyok… Szivaroztam… Istenem, mi lesz ebből...
Legényem egy pintes tejet hozott s egy darab kenyeret. Most tudtam meg, hogy éhes is vagyok. A tejet egy hajtásra kiittam, a kenyeret is hamarosan elfogyasztottam. Közben megjött Bognár szakaszvezető és Jandl tizedes, kik a közös figyelőben voltak a kis Tombolán. Egész telefonjárőrükkel sikerült visszavonulni. Szigyártó [István] főhadnagy is visszajött. Olyan esengve nézték a falatozásomat, szegények, de hiába, három annyit is elfogyasztottam volna. Aztán meggondolták a dolgot, mindegyikük előkotort valahonnét egy-egy konzervát s a tűzre tették. De nem tudták kivárni, míg egészen megmelegül; még faggyú úszkált a tetején, midőn levették s gyorsan elfogyasztották.
Aztán kacér menyecske házigazdánk gesztenyével vendégelt meg bennünk. Ekkor megoldódott az én embereim nyelve s nagy bőbeszédűséggel elmondották, hogy micsoda elképzelhetetlen tűzben voltak egész idő alatt. A megfigyelés teljesen lehetetlen volt, szerencse még, hogy ez a sok lövés, mely az egész hegyet valósággal felszántotta, a kavernájukat be nem döntötte. Minden föld fölé épített dolog és futóárok a föld színével egyenlővé tétetett...
Délelőtt 11 órakor parancs jön, hogy azonnal indulás, mert elfognak bennünket. Erre már a nap is előjön. A II. és V. ütegek az úton állanak, mi is készülődtünk. Itt volt már Emánuel [László főhadnagy] is és Búzás [Sándor hadnagy] két löveggel. Ezeknek a története a következő: az állásból eltávozásunk után egy órával Emánuel azt a parancsot küldötte Búzásnak, hogy két lövegével hagyja el az állást, menjen velük Casa Croidához, aztán az összes kezelőkkel és két hatos fogattal menjen a Vészmadárhoz, amit nem tudnak sáros állásából kimozdítani. Ha ők sem tudják, robbantsák fel és siessenek vissza, mert az ellenség járőrei a síkság felől elérték Coneglianót. Ez mind meg is történt, a Vészmadarat meg sem tudták mozdítani s két hatosfogat s az összes kezelők, hát felrobbantották és otthagyták. Aztán csatlakoztak a két löveghez s elindultak a St. Michele felé vezető úton.
A Crovada völgyben a szakasz a nehéztüzérség torlódásába ért és itt kellett egészen reggel 9 óráig vesztegelnie. Végre egy törzstiszt erélyes fellépése következtében a motoros járművek elindultak, otthagyván némely alkatrészeket. A somerai mozsárosztály állítólag teljes egészében ott maradt a sárban, a harmincnyolcasnak pedig csak a csövét sikerült megmenteni. Míg Emánuel ezt a kőhídon ülve elmesélte, az oszlop lassanként előre nyújtózkodott s így az úton egy kis helyet nyertünk, hogy az üteg kihajthasson.
Azután felcsatlakozott Búzás szakasza is s a kocsik, a reggel elfoglalt mozdonyállásból. Én is visszakaptam Muci lovamat, mi Búzás számára volt az állásba küldve. A zűrzavart növelte az a hír, hogy a ruai hadosztályraktárakból az ott maradt, tehát már el nem szállítható anyagot el lehet hordani. No, lett erre lótás-futás. A legénység nagy része rohant sátorlapokkal előre s nemsokára megrakodva tértek vissza mindenféle holmival: cigarettával, kéziszerszámokkal, bakancsokkal, hidászcsizmákkal, ruhafélékkel, talpakkal, kávéval, cukorral, gyertyával. Oly mértékű pazarlása volt itt az anyagnak, amilyet éppen most, az évfordulón tapasztaltunk ismét.
Lassan megindult a menet, úgy minden száz lépésnél megálltunk egy negyedórára. Míg a fent leírott események lezajlottak, az ellenséges tüzérség tüzét legnagyobb távolságra tette s a Conegliano–Tarzó-i országút egyes pontjait tartotta tűz alatt. Mire fölértünk a ruai útkeresztezéshez, a tüzérségi tűz egészen megszűnt, a nap kisütött s megjelentek a repülőgépek.
Király Iván vázlata az üteg visszavonulásáról 1918. október 29-én és 30-án
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Pasqua felé gyorsan ereszkedtünk alá a szerpentinen. Szemben jött velünk a 41/2. hegyi üteg Schuller [András] főhadnagy parancsnoksága alatt, utóvéd-állásba mentek Rua di Feletto alá. Schuller jókedvűen csúfolt bennünket, hogy hátra megyünk, midőn ő előre megy. Szegény Schuller Bandi!
Midőn leértünk a Conegliano–Tarzó-i műútra, egy darabig Conegliano felé mentünk. Előttünk több üteg volt, ezért alig lehetett látni. Egyszer csak – nem tudtam, mi okból – a meneten idegesség vett erőt s az egész oszlop borzasztó dübörgéssel ügetni kezdett. Muci könnyen bírta a tempót s én azt hittem, azért sietünk, hátha Coneglianótól gyalogsági tüzet kapunk, mert tudtuk, hogy az olaszok már a városban vannak. Egyszerre csak az úttól pár száz méterre jobbra három borzasztó füstfelhő csapott a légbe s három rettenetes detonáció reszkettette meg a levegőt. Valamivel odébb egy pillanat múlva vagy húsz kisebb robbanás követte ezt. A repülők bejelentették magukat. Mire fölkanyarodtunk a bagnolói útra, már láttuk, hogy a Conegliano–Vittorio-i úton csekély magasságra ereszkedve, hogy gyilkolják az oszlopokat az entente vadászgépei. Azután minket is észrevettek. Mire a Riva di Bognolóhoz értünk azon a helyen, ahol egy negyedórával elébb álltunk, egy oszlop már géppuska- és bombatűzben állott.
A Casa Silo előtt lévő kapaszkodónál pihenőt tartottunk. Előre mentem egy impozáns külsejű házba, bejártam az ismerős helyiségeket, ahol nemrégen telefon-tanfolyamon voltam. Aztán kiültem Keszler százados gyönyörű antik karosszékében az udvarra s fázósan néztem, amint az üteget járművenként felvontatták a kapaszkodón. Aztán az Ogliano felé vezető úton felállt az üteg, kétoldalt fák voltak, s így eléggé védve volt a repülők ellen. Az ütegnek a 667 vagy a 697 Plqn-ban kellett volna állást keresni, de mi ahelyett az úton etetést rendeltünk el, két óra pihenéssel. A tisztikar pedig elfoglalta a 41. távíró század már üres tiszti konyháját s ott vacsorakészítést rendeltünk el. Az idő türelmetlen álmos unalommal telt el, míg elkészült az ebéd: hasché-konzerv burgonyával s egész kimérten kenyérrel, mert ezzel most spórolni kell.
Ezalatt odakinn borzasztó dráma játszódott le. A repülők észrevették a mi V. ütegünket s a Mandala üteget, mik a kapaszkodó előtt állottak s csak nagy nehezen tudták járműveiket felvontatni. Föléjük jöttek s elkezdettek bombázni és géppuskázni. Odébb mentek, ismét csak visszatértek. Az emberek eleinte csak elbújtak a kocsik és a hidak alá, de aztán kijöttek a türelemből s kézifegyverrel és géppuskával alaposan elkezdettek tüzelni a veszedelmes ellenségre. Egy V. ütegbeli hajtó véletlenül lelőtte az egyik gépet, nem messze leesett. No, ez kellett csak a repülőnek. Egy a tüzéreket távol tartotta géppuskatűzzel a leesett géptől, négy pedig nekiment minimális magasságról az oszlopnak, bombával és géppuskával oly tűz alá vette, hogy a vér megfagyott ereinkben, midőn a ház kapujából végignéztük a jelenetet. Az emberek eltűntek, a lovak pedig orrukat egész a földig lohasztották, mint nagy veszedelem esetén szokták.
A sötét vetett csak véget a rettenetes mészárlásnak: a két ütegnek számos halottja és sebesültje lett emberben és lóban. Ütegünket az ellenség nem vette észre a sűrű lombos úton. A gépek eltávozása után elindultunk Ogliano felé, mert új parancs értelmében Posaron fogunk éjszakázni és további parancsot kapni.
Chiesa di Oglianónál azt a parancsot kaptam, nézzem meg, el lehet-e Piai felé menni. Előrelovagoltam és visszatértem a jelentéssel: lehet. Közben teljesen besötétedett, ami nehézségeket okozott, mert a keskeny úton a lövegek untalan belefaroltak az árokba. A legnehezebb volt azonban Piain, ahol a hirtelen kanyarodásnál, a keskeny úton egyenként kellett a löveg-fogatokat elkanyarodtatni. Fáztam is, a talpam sajogott az egész napi mezítláb járkálástól az éles köveken: előre lovagoltam a műútig, ott egy házcsoport volt éppen, megvártam az üteget. Már egy mozsár motor-üteg is elment, aztán a Színyei (I.) üteg is elment, úgy jött csak nagy sokára a mienk. Átmegyünk a műútra, táborba szállunk. Az ezredparancsnokság sehol. Végre az első üteggel közösen kisütöttük, hogy az nem is Posar, hanem Borgo Gradisca. Blancz főhadnagy elmegy eligazításért Posarba, a két üteg pedig Casa Tonon mellett tábort üt, azon rendelkezéssel, hogy 1 órakor indulás Posar-Sacile felé. Casa Tononban a tűzhely mellett aludtak éber álmot tisztek, tüzérek. Egyformát álmodtak…?
Köszönetet mondunk a Hadtörténelmi Levéltárnak Király Iván „Szomorú napok” című, a Tanulmány gyűjteményben 2797 számmal megőrzött visszaemlékezése közreadási lehetőségéért.
