A Doberdó-fennsíkon 1916 májusában javában zajlott a középkori hadviselésben oly eredményesen alkalmazott aknaháború. A Monte San Michele magaslatán harcoló magyar honvéd ezredek is kivették a részüket ezekből a véres harcokból, amelyek gyakran egyetlen kőrakásért folytak...

A Monte San Michele déli kúpjától délre, a terep adta bástyaszerű kiemelkedésnek megtartása nagyon fontos volt az 1916 tavaszán ott védekező magyar kiegészítésű ezredeknek. A Biene 11 néven jegyzett védelmi szakasz itt megtört, balszárnya kissé keletre fordult, követte a felszín adottságait.

 A Biene 11 helye mai műholdas térképen a Monte San Michele déli lejtőjén

Pontosan a „kanyarnál”, a védőszakasz megtörésénél ék alakban egy előreugró lövészárok uralta a közelében húzódó, és a lejtőn (tehát lejjebb) kiépített olasz árkokat. E kiugró részből indított aknajáratokkal, robbantásokkal, a keletkező tölcsérek elfoglalásával és saját vonalba bekötéssel az volt a cél, hogy az olasz állások vonalait megtörjék. Az így keletkezett új magyar árokszakaszból északi és déli irányban jól pásztázható, oldalazó tűzzel igen eredményesen lőhették volna az olasz fővédelmi vonalat.

 Aknajáratok a Biene 11-ben, 1916 májusában
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

A Biene 11 kiugró részéből indított egyik aknajárat 1916. május 22-re már elérte az olasz fővédelmi állást. Megkezdődtek az előkészületek a robbantásra, a keletkező tölcsér megszállására. A magyar királyi debreceni 3. honvéd gyalogezred 8. századának szakaszai készültek fel a támadásra. Előretörésüket puskatűzzel segítette egy, a Biene 10-ben épített oldalazó műben elhelyezett raj, és egy géppuska. A robbantásra május 22-én éjszaka került sor. Nem keletkezett nagy robbantási kráter (korabeli megnevezéssel: tölcsér), hanem csak egy kisebb mélyedés, ellenben mellette egy 2 méter magas és 2,5 méter széles kőrakás nőtt ki a földből. Mindez a kiugró magyar állástól kb. 20 lépésre. A kőrakás helyzeténél fogva elzárta a kilátást a mögötte levő olasz állások felé, ezért felettébb hátrányos volt a magyar honvédek szempontjából. A robbantás után hiába indultak rohamra a debreceni honvédek, az ellenséges puska és géppuskatűz visszavetette őket, a keletkezett kőrakást és a kis tölcsért nem sikerült elfoglalniuk. Veszteségeik jelentősek voltak.

 Helyzet az 1916. május 22-ei aknarobbantás után
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

Május 23-án a Biene 10-ből egész nap távcsöves puskával figyelték a kőrakás környékét, és ha mozgást láttak a közeli olasz vonalban, azonnal tűz alá vették. Ugyanakkor aknavetőkkel és kézigránátokkal folyamatosan zavarták az ellenséget. Megkezdődtek az előkészületek egy éjszakai támadásra, amelynek Witt főhadnagy volt a parancsnoka.

 A tartalékok elhelyezésére szolgáló 15/a és 15/b kaverna a B11 mögött
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

Fekete Géza hadnagy vezetésével 2 db 22 literes lángszórót (korabeli elnevezéssel „lángvetőt”) hoztak a kiugró részbe, amelyeket este 11 órakor állítottak be az állásba. A lángszóróktól jobbra és balra 1-1 raj helyezkedett el, Konbach Ferenc hadapród vezetésével. Valamennyien önként jelentkeztek a vállalkozásra. Éppen hogy elhelyezkedtek, egy gránát telitalálattól Konbach hadapród és hat honvéd megsebesült, ezért újabb rajt kellett előrevonni a támadáshoz. Ott volt velük egy hat főből álló árkászraj is. A két lángvető május 24-én 01 óra 15 perckor lépett működésbe. Mint a korabeli jelentésben olvasható: „A lángszóró kevés ideig tartó működése alatt a kődomb mögül rémes kiáltozás volt hallható”. A rövid ideig tartó működtetés után a kezelők elkezdték behúzni a vetőcsöveket. Fekete hadnagy jelentésében így számol be az ezt követő kaotikus eseményekről: „A vetőcsövek behúzása alkalmával a mellvéden néhány homokzsák meggyulladt és a lángvető emberek sapkája szintén meggyulladt. A járőrök nem ismervén a gépet, a hírtelen előtörő lángcsóvától és a meggyulladt homokzsákoktól megrettenve elszéledtek.”

Nem mindenki menekült el a rohamjárőrök közül. Egy altiszt és négy honvéd előrerohant a kőrakás felé, de olyan erős ellenséges tűzbe és kézigránát záporba kerültek, hogy kénytelenek voltak visszavonulni. A vállalkozás nem sikerült. Fekete hadnagy jelentésének további részei is jól visszaadják a kialakult pánikhelyzetet: „Jelentem még, hogy tőlem jobbra revorver lövést hallottam. Falk százados úrnál megtudtam, hogy egy őrmester, vagy törzsőrmester lőtt, úgy hiszem a sappőrökre, akik pánikot keltettek és elszaladtak.”

 Részlet Fekete Géza hadnagy jelentéséből
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

Stadler István ezredes, a magyar királyi 39. honvéd gyalogdandár parancsnoka (ebbe a dandárba tartozott a debreceni 3. honvéd gyalogezred) a sikertelen akció miatt a következőt írta: „A járőrvállalat nem hajtatott végre kellő eréllyel a járőrparancsnok részéről. Mindazonáltal enyhítő körülménynek veszem azt, hogy a lángszóró első alkalmazása némi hatással volt az emberekre, ami a vállalkozás sikerét befolyásolta.”

Hauser alezredes, a debreceni 3. honvéd gyalogezred parancsnoka azonnal kivizsgáltatta a lángvetős támadás körülményeit: „A legénység csak a lángvetőknek az ellenségre való hatására volt kioktatva, hogy ott nagy pusztítást végez, ott nem maradhat senki és akkor bátran megrohanhatják az állást. A lángvető tisztnek kellett volna a legénységet minden eshetőségre figyelmeztetni, mert ott sem tiszt, sem legénység ezen harceszközöket nem látta, sem pedig nem ismerte.”

 Osztrák–magyar lángszórósok
(Forrás: ww1photographs.wordpress.com)

Mivel a robbantáskor keletkezett kőrakás igen közel volt az olasz főálláshoz, az olasz gyalogság ügyesen kihasználta a takarást és május 24-én napközben megszállta a területet. A további műszaki erősítéseket meg kellett akadályozni, ezért május 25-én éjjel, 01 óra 45 perckor két nyolc fős járőr csapat megrohanta a kőrakást. Kézigránátokkal visszaűzték az ellenséget, az általuk beépített páncél lőréseket bedöntötték. Viszont a robbantás céljából odavont árkászjárőr nem működött együtt velük, mert a parancsnokuk megsebesült. Néhány perc múlva az ellenség olyan erős, oldalazó géppuska tűz alá vette a járőröket, hogy kénytelenek voltak visszavonulni. Egy halott és három sebesült volt a veszteség.

 Részlet Stadler István ezredes feljegyzéséből
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár)

A járőr visszaérkezése után 02 órakor Fekete hadnagy vezetésével újra működésbe léptek a lángszórók a Biene 11-ben. Ismét a kőrakás volt a cél, ahová igyekeztek visszajutni az olaszok. A lángcsóvától kigyulladt az ott felhalmozott anyag, és fél óráig égett. Ez idő alatt az ellenséges állásból ordítozás volt hallható. A következő napok vállalkozásai sem hoztak eredményt, csak veszteségeket. Az olasz műszaki alakulatok közben megerősítették a kőhalom körüli területet, és mint előretolt állás működött számukra.

A Biene 11 előtti kőhalom ügye, a sikertelen, veszteségeket követelő vállalkozások jelentései már a magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnokát, Lukachich tábornokot is tettekre ösztönözték. 1916. május 30-án adta ki a következő parancsot: „Minthogy a B11 kiugró része előtt keletkezett dudorodást az olaszok tartják megszállva, s ezen körülmény saját csapatra hátrányos, elrendelem, hogy a gyalog és tüzér dandár kölcsönös megállapodás után a tüzérség és bombavetők az említett ellenséges előállást lőjék össze s lángvetők előzetes alkalmazása után 1 raj szállja meg és mint saját előállást rendezze be. E célból a dandárparancsnok az összes lángvetőt szállíttassa a B11-be.”

 A kiugró árokszakasz maradványa, ma már a kivésett kövekkel visszatemetve
(a szerző felvétele)

Erre az összehangolt támadásra csak június 5-én került sor. Ismét sikertelenség, és súlyos veszteségek. Így számol be erről az 1916. június 6-án délelőtt 10 óra 25 perckor leadott jelentés: „Az éj folyamán a B11 előtt levő előretolt állás visszafoglalására vállalat hajtatott végre. Délután 9,30-kor megfelelő tüzérség, bombavető és lángszóró előkészítés után az első előretörés az ellenséges tűzben nem sikerült. Szenes hadapród és a legénység nagy része megsebesült, többen elestek. Délután 10,45-kor Kiss főhadnagy újabb osztaggal nyomult elő és sikerült az állást 11,15-kor megszállni. Az állás megerősítésén dolgozó Bartha hadapród és utászai elestek. Ellenség az előretolt állást igen erős gyalogsági, tüzérségi és bombavető tűz alá vette. Tekintettel a súlyos veszteségekre, délelőtt 4-kor az állás kiüríttetett. A B11 a veszteségek miatt egy szakasszal megerősíttetett. Veszteségek még nem állapíttattak meg.”

 A „Reménység árok” még ma is jól bejárható
(a szerző felvétele)

Még azon a napon, 1916. június 6-án délután 7 óra 05 perckor döntés született arról, hogy több támadás ne legyen a kőrakás megszerzésére. Lukachich tábornok ekkor adta ki következő parancsot: „A B11 előtti robbantásból keletkezett kidudorodás további megszállásától eltekintek.”

 Árokszakasz a Biene 11-ben
(a szerző felvétele)

Kutatótársaimmal, Pintér Tamással és Stencinger Norberttel több alkalommal bejártuk az egykori Biene 11 védőszakaszt. A kiugró rész mögötti árok (amelyet „Reménység ároknak" hívtak egykor – reménykedve, hogy ott megállítható egy olasz betörés) még ma is eredeti mélységben található. Az olasz állások felé kiugró rész még egy darabig követhető, de az oda épített távközlési központ a többi részt teljesen eltűntette, a terepet átformálta. A kis kőhalom, az állásháború egyik apró, de sok életet követelő színtere már csak levéltári emlék.