A Doberdó-fennsík meghatározó magaslata a Monte San Michele. A tengermelléki karsztvidék 100 évvel ezelőtt maga volt a földi pokol, a legkegyetlenebb harcok színtere. Napjainkban nagy munkálatok kezdődtek a véráztatta magaslaton az eredeti (front)állapotok helyreállítására. Vajon miért volt fontos ez a hegyorom, amelynek az elfoglalásáért mindent elkövettek az olaszok? Miért nem számított az óriási emberveszteség, a temérdek hadianyag? És a védők szempontjából miért volt fontos ennek a minden áron való megtartása?
A Monte San Michele 1916 tavaszi–nyári osztrák–magyar védőszakaszai Google térképre vetítve
A kérdésekre József főherceg lovassági tábornok, a Doberdó-fennsík északi részének védelmét ellátó osztrák–magyar VII. hadtest parancsnokának a megállapítása részben meg is adja a választ. Ő úgy ítélte meg a Monte San Michele stratégiai fontosságát, hogy ha azt elfoglalják az olaszok, akkor elveszne a Doberdó-fennsík, de elveszne a görzi hídfő egyik kulcsfontosságú magaslata, a Podgora is, sőt ott lenne a veszély, hogy talán maga Görz [[ma Gorizia, Olaszország]] városa is, s ezzel az egész hídfő sorsa megpecsételődne. Az pedig nem volt megengedhető sem hadászati, sem politikai szempontból. Görz megvédése, illetve elfoglalása szimbolikus jelentőségű volt mindkét fél számára. E megállapítása még 1915 júniusának végén született.
A Monte San Michele olaszok által jelölt négy kúpja Görz felől
Bő egy év múlva, 1916. augusztus 10-re, a 6. isonzói csata eseményei miatti intézkedések fordítottan igazolták József főherceg félelmét. Ugyanis a Podgora magaslat és Görz városának eleste miatt kellett kiüríteni, elhagyni az oly sok vérrel, elkeseredett küzdelemmel, jórészt magyar ezredek által megvédett állásokat. Otthagyták Szent Mihály hegyét, amelyen a doberdói harcok legsúlyosabb, legtöbb véráldozatot követelő védelmi szakaszai húzódtak.
A Monte San Michele és az alatta található San Martino település neve és a magaslat gerincének vonala látható a területet 12 hónapon át védelmező 20. honvéd hadosztály jelvényén
A második katonai felmérés (1806–1869) már precízen rögzítette a Monte San Michele északnyugati lejtőjének vízmosásait, a délkeleti oldal enyhébb lejtésének dolináit, a területet átszelő ösvényeket. Békés a táj, a dolinák mezőgazdasági művelés alatt álltak, sokban szőlőt termeltek. A Monte San Michele kúpjain a rajzoló precíz munkájának köszönhetően jól láthatóak azok a dolinák, amelyek a harcok során hadi szolgálatba lettek állítva.
A Monte San Michele a második katonai felmérésen
Napjainkban a Monte San Michelére látogató utazó, vagy harctérkutató a Nagy Háború után kialakított emlékhelyre érkezik, a 3-as kúp nyugati oldalára. Az itt zajló harcok ideje alatt a terület nem így nézett ki. Az emlékhely „alapját” a 3-as kúp alá fúrt, ott kialakított nagy kiterjedésű olasz tüzérségi kavernarendszer építésekor kitermelt kövek képezik. Amint a védelmi szakaszok ismertetése során látni fogjuk, a kavernarendszer építése teljesen átformálta e kúp környékét. A 6. isonzói csata után idetelepült olasz nehéz tüzérség, valamint a különféle kiszolgáló alakulatok a maguk számára legmegfelelőbb módon alakították át az itt talált állásokat, kavernákat.
Tüzérségi állások a Monte San Michele délkeleti oldalában
(fotó: Marco Mantini)
A háború után idehozott hadifoglyokkal pedig a sziklába vésett lövészárkokba dobáltatták vissza az egykor kitermelt követ, eltűntetve a Monte San Michele borzalmas háborús sebeit. Ennek ellenére egyes helyeken még jól látható a fővédelmi vonal, és a hozzá kapcsolódó felvezető árkok maradványa. A korabeli osztrák–magyar vázlatok két 275 méter magaslatot jelölnek (az északkeletit és a délnyugatit), de ezen kívül még két további kúp is van a Monte San Michele gerincén. Az olaszok északkeletről délnyugat felé haladva sorszámmal jelölték ezeket. Az emelkedések, lejtők, dolinák által tagolt tereprészek igen változatossá teszik a Szent Mihály-hegyet. Az egykori védelmi szakaszok parancsnokai és a műszaki csapatok által készített vázlatok ezért különösen nagy jelentőséggel bírnak a számunkra, ezek minden terepkutatás alapjai. Ma már csak ezek segítségével tudjuk áttekinteni, hogy hol húzódott egykor a fővédelmi vonal, hol voltak a kavernák, melyik szakasz volt kiemelten veszélyes, stb. A kövekkel betemetett árkok még látható nyomvonala a vázlatok segítségével még aránylag jól követhető.
A doberdói fővédelmi vonal egyes védelmi szakaszait a harcok kezdetén a Wippach [[szlovénül Vipava]] folyótól kezdődően az ABC betűivel jelölték. Ezen 1916 márciusában változtattak, amikor betűk helyett számokkal látták el a védelmi szakaszokat, és a „Biene” fedőnevet tették a számok elé. Kövessük és ismerjük meg mi is a Monte San Michelén húzódó fővédelmi vonal egyes védelmi szakaszait, a mögöttes területeket.
Biene 7 védőszakasz
A Monte San Michele északi védőszakasza a magaslat Isonzó felöli oldalában húzódott. Jobbszárnya már a magaslat északi lejtőjén kapcsolódott a Biene 6-hoz. A fővédelmi vonal (korabeli terminológiával „az állás”) jól uralta az ott kezdődő vízmosást, ezért az 1916. június 29-i gáztámadás során e terület is kiemelt támadási helyszín volt. Ebben a lövészárokban öt rajkaverna volt kiépítve, amelyből az egyik, amely a géppuskásoké volt, jól azonosítható napjainkban is.
Kaverna a 7-es védelmi szakaszban
(fotó: Pintér Tamás)
A lövészárok és a magaslat kúpja között egy dolina, természetes mélyedés található, amely a harcok során az egyik legfontosabb központ volt. Ez volt a „Névtelen dolina”. Anyagraktár, teafőző állomás, lőszer raktár települt ide. A dolina felvezető árkokkal volt összekötve a fővédelmi vonallal.
A Névtelen dolina egy 1916. augusztusi vázlaton
(forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
Gránát-telitalálat miatt szörnyű robbanás történt ebben a dolinában 1916. május 23-án este 11 órakor. Az ott tárolt robbanóanyag, kézigránát felrobbant, tűz keletkezett, a bombák gáza, az ellenség tüzérségi tűzcsapásai miatt igen nehéz volt a terület megközelítése. A mentésre egy utász szakaszt és félszázadnyi gyalogost rendeltek ki. Az áldozatok száma 11 halott és 25 sebesült. E dolinától kicsit délebbre, a Biene 8-as védőszakasszal határos résznél egy kisebb dolina mélyül a karsztba, ahol egy 9 cm-es aknavető volt tüzelőállásban. A Biene 7-be nagyon jól kiépített, kőfalakkal védett (persze az olasz tüzérség által folyamatosan rombolt, és ezért mindig újjáépítendő) felvezető árok vezetett a második vonal és az ún. „Vérvölgy” felöl. Ez a felvezető árok volt egyben a Monte San Michele északi oldalát védő III. védővonal is. Ugyanis, ha az északi lejtőn, a Biene 6-ba betört volna az ellenség, és a Biene 8 felé támadott volna előre, akkor ez a felvezető árok lépett volna elő fővédelmi vonallá.
A terület vázlata
(forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
Ma pont ennek a helyén vezet annak az ösvénynek az északi szakasza, amelyen körbejárható a Monte San Michele. Ennek a felvezető ároknak és az ún. „felvételi állásnak” a találkozásánál vájták a sziklába a 8a kavernát. Maga a „felvételi állás” innen kezdődően a „Névtelen dolina” keleti oldalán húzódva folytatódott tovább a déli irányban. A 6. isonzói csata során igen tragikus események játszódtak le a 8a kaverna környékén, amelynek feldolgozása megérne egy külön tanulmányt. Ha a csata során nem következik be a Doberdó kiürítése, akkor ennek a kavernának a továbbépítésével már három alagút lett volna a Monte San Michele kúpjai alatt. A levéltári kutatások során megtaláltam azt az 1916. augusztus 1-én készült feljegyzést, amely a következő javaslatot tartalmazta: „A 8a kaverna kedvező harcászati fekvése miatt a kaverna egy alagúttal legyen összekötve a B7 mögötti felvételi állással. Hossza kb. 20 méter lenne, így kb. fél zászlóalj elhelyezhető lenne.” Erre azonban már nem került sor.
Biene 8 védőszakasz
Az északkeleti 275 méteres magaslat idelejt, itt már alacsonyabb a hegygerinc. A magaslatot körbejáró valamennyi látogató lefotózza az egykori 8-as védelmi szakasz keleti oldalában látható Schönburg-alagút újjáépített, de a timpanon mögött még beomlott járatát. Feltárásának és újjáépítésének a történetéről szintén írtunk már a blogon.
A Biene 8-as védelmi szakasz olyan elhelyezkedésű volt, amely a Monte San Michele nyugati oldalán uralta az előtte kezdődő ún. „Tivoli” vízmosást. A jobbszárnyában kiépített két géppuskaállásból egyszerre tűz alá tudták venni a B7 előtti, és a B8 előtti vízmosásokat. A Biene 8-at fekvése és jelentősége miatt szinte folyamatosan lőtte az olasz tüzérség. Ehhez hozzájárulhatott a hegygerinc horpadása is, amely talán felvetette a támadókban a könnyű áttörési lehetősséget.
Géppuskaállás maradványai a Biene 8-as védőszakaszban
(fotó: Pintér Tamás)
A védők számára a fővonalba épített három rajkaverna nem nyújtott megfelelő védelmet, a veszteségek minden esetben nagyok voltak. Így volt ez 1916. május 10-én is, amikor két telitalálat érte a fedezékeket, és 8 honvéd meghalt, 17 megsebesült. A szemközti állásokban az ellenség lángszórókat épített be, amint az egy 1916. május 9-i jelentésből is kitűnik: „Az ellenséges lángvetők a B8 előtt délután 12,45-kor működésbe léptek. A láng 6 percig volt látható és mintegy 30 lépés távolságra nyúlt. Kárt nem okozott.” A 8a kaverna bejáratától kezdődő felvételi állás itt pontosan a magaslat közepén húzódott, majd a balszárny közelében ért véget. Két rajkavernája majdnem pontosan az alagút feletti kőzetben épült meg. Az alagút 6. isonzói csata alatti védelméről szintén olvashatunk a blogon.
Az alagút keleti bejáratától kicsit északra, az aránylag nagy kiterjedésű „Putnoki dolinában” két nagy kaverna épült meg. Az egyik 70, a másik 110 fő befogadására volt alkalmas. A védők jelentős tartaléka nyert elhelyezést benne. A bejárattal szemben a nagy kiterjedésű „Mészáros dolina” terült el. Mészáros Iván századosról, a budapesti 1-es honvédek egyik kiváló zászlóaljparancsnokáról nevezték el. A Monte San Michele védelme szempontjából a legfontosabb ellátóbázis volt e dolina. Itt voltak egyes parancsnokságok, telefonközpontok, anyagraktárak, lőszertelepek, segélyhelyek, és itt volt a vízállomás is. A harcoló alakulatok vízzel való ellátása igen nehezen megoldható feladat volt, ezért igyekeztek minél közelebb vinni a vízellátó helyeket az állásokhoz.
Biene 9 védőszakasz
Elértük a délnyugati 275 méteres kúp területét, a 6. isonzói csata után legjobban átépített terepszakaszt. A délnyugati irányban húzódó fővédelmi vonalban itt a terephez igazodva egy nyugat felé előreugró rész keletkezett. Maga a gerinc is emelkedik a délnyugati 275 méteres magaslatra. Több szempontból is fontos védelmi szakasz volt ez. Az előreugrás kezdetén, a jobbszárnyra telepített géppuskák oldalazó tűzzel védték a B7 és a B8 előtti terepszakaszokat is. A védők számára itt az első vonalban egymáshoz közel négy rajkaverna épült. Egy kisebb a balszárny felé, és mögötte egy nagyobb, közel szakasznyi nagyságú tartalék befogadására. A tüzérségi kavernarendszer tüzelőállásainak nyílásai miatt óriási mennyiségű követ robbantottak ki a gerincből az olasz műszaki alakulatok, ami teljesen átalakította a területet az 1916. augusztusi állapotokhoz képest.
Az ágyútermek bejárata napjainkban
(fotó: Marco Mantini)
Az itt elhelyezett nagy űrméretű és hatótávolságú lövegek északkeleti irányba tüzeltek. A katonai múzeum, és az ott magasodó műszaki létesítmény az egykori osztrák–magyar állásokra épült. Már csak egyes részei láthatók annak a felvezető ároknak, amely a második védelmi vonalból vezetett a fővédelmi vonalba. Még nem érte el a 275 méteres kúpot, de annak közelében egy 30 főt befogadó újabb kavernát építettek, amely teljesen eltűnt az átépítés során. A kúp ma a legfontosabb emlékhely, hiszen itt található az olaszok által a 6. isonzói csatát követően emelt emlékmű, tisztelegve az előző hat csata olasz és magyar áldozatainak emléke előtt: „Su queste cime italiani e ungheresi combattendo da prodi si affratellarono nella morte Luglio MCMXV - Agosto MCMXVI" (Ezeken az ormokon olaszok és magyarok hősként harcolva testvérré lettek a halálban MCMXV július - MCMXVI augusztus).
A Nagy Háború Blog alapítói az emlékműnél
Biene 10 védőszakasz
Az egykori védelmi vonal itt újra igazodva a terep adta lehetőségekhez kissé a gerinc felé fordult vissza. Ezen a részen már megkezdődött a Monte San Michele déli irányú lejtése. A B10 szintén az a védelmi szakasz, amelyet a tüzérségi kavernarendszer lövegállásai miatt teljesen „átfaragtak” az olasz műszaki alakulatok. Ezekből a lövegállásokból lőtték a Komeni-fennsíkon védekező osztrák–magyar alakulatokat. A kitermelt kőzettel töltötték fel a hegyoldal közeli déli részét, ahonnan ma, mint kilátó helyről, jól látható az Adriai-tenger, a Doberdó-fennsík déli területe és a Komeni-fennsík. További terepkutatást igényelne, hogy megtudjuk, mi történt az itt álló három kavernával: „Jancsi lak” (50 fő befogadására volt alkalmas), „Juliska lak” és egy névtelen kaverna. Az utóbbi kisebb volt és korabeli vázlatok alapján tudható, hogy itt volt a fővédelmi vonalban harcoló zászlóalj parancsnoksága. Az egykori B10-ben található a Monte San Michele második alagútja, a magyar királyi 20. honvéd gyaloghadosztály parancsnokáról, Lukachich Géza tábornokról elnevezett alagút.
Géppuskaállás maradványai a Lukachich-alagút nyugati bejáratánál
(a szerző fotója)
Egy nagy dolinából az ún. „Bombatérből” nyíló kavernát építették tovább. Ez a dolina egy kőfalakkal védett árokkal volt összekötve a tőle keletre fekvő nagy „Halálvölgy” dolinával. Maga a „Bombatér" dolina az olasz tüzérségi kavernarendszer építése során feltöltésre került, jelenleg sokkal magasabb a járószintje, mint egykor. A Lukachich-alagút a végleges kialakítás előtt még egy névtelen, mintegy 8 méter hosszú kaverna volt. Raktárként, segélyhelyként, telefonállomásként funkcionált. 1916. március 7-én szakaszosan kezdték a továbbfúrását. Április 11-én kezdtek hozzá az utolsó rész kivéséséhez, és az így kialakított alagutat összekötötték a fővédelmi vonallal. A nyugati kijárathoz betonozott géppuskafészket építettek. Az így elkészült alagút ekkor kapta a Lukachich-alagút nevet. A 6. isonzói csata során, 1916. augusztus 6-án délután 3 és 4 óra között a nagy erőkkel támadó olaszok ebbe az alagútba szorították be a budapesti 1. honvéd gyalogezred Bartóffy Miklós százados vezette zászlóaljának a maradékát és ejtették fogságba őket.
Biene 11 védőszakasz
Az 1916 tavaszi aknaháborúk leghírhedtebb védőszakasza. A Monte San Michele hegygerince itt már lejt San Martino del Carso település felé. A védőszakasz balszárnya, alkalmazkodva a terepviszonyokhoz, mint egy bástya magasodott a nyugati lejtő fölé. Maga a fővédelmi vonal itt megtört, délkeleti irányban fordult.
A Biene 11 korabeli vázlata
(forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
A „kanyarodásban” az állás ék alakban kiugrott az olasz vonalak irányába. Ez a védelem szempontjából nem volt szerencsés kialakítás, mert három oldalról is tűz alatt állt ez a terület. Az ellenséges tüzérségi tűz szinte minden nap jelentős veszteséget okozott. A beékelődés bizonytalan helyzete miatt közvetlen mögötte sziklába vésett, nagyon erős, mély árok a „Reménység árok” nevet kapta, utalva arra, hogy egy ellenséges betörés esetén a védők itt képezhettek új védelmi állást, reménykedve a további sikeres harcban.
Az aknajáratok vázlata a védőszakasz területén
(forrás: Hadtörténelmi Levéltár)
A Biene 11-ből fúrt aknajáratok közül a leghírhedtebb saját robbantás 1916. május 22-én történt. Az így keletkezett tölcsért a honvéd gyalogság nem tudta megszállni, sőt a következő napokban indított újabb támadások sorra kudarccal végződtek. Ehhez hozzájárult a támadás során bevetett lángszórók használata által okozott riadalom. (Ennek a sikertelen támadásnak történetét egy későbbi posztban tervezem megírni.) A Biene 11 igen veszélyeztetett helyzete miatt a fővonal mögötti ún. „felvételi állásban” több kavernát fúrtak. Ezek a következő neveket viselték: „Zajos lak”, „Rókalyuk” és „Árkász lak”. Az egykori „ék” helyén, a súlyos harcok helyszínén ma egy műszaki létesítmény található.
A poszt adta lehetőség épp csak apró bepillantást enged az egykori harctérre. Az itt húzódott osztrák–magyar fővédelmi vonal öt védőszakasza közel 1200 lépés hosszúságú volt. A Monte San Michelén húzódó állásokat a 6. isonzói csatáig jelentős részben az itt hősiesen küzdő magyar alakulatok védték a nagy erőkkel támadó olasz csapatokkal szemben. A terület jelentős részét ma sűrű, bokros erdő borítja. Az itteni harcokban fordulatot hozó 6. isonzói csata 100. évfordulója kapcsán ebben az évben az ún. „3-as magaslat” területén tereprendezési munkák kezdődtek, a bozótost kiirtják. Újra előtűnik az eredeti sziklás, kopár, a harcok során ezernyi módon átformált harctér, amelynek minden négyzetméteréért gyilkos küzdelem folyt.
