Vér és halál közelében

2015.06.01. 06:54 :: PintérTamás

Imre Gábor kadét doberdói naplója – 2. rész

1915 júniusában a Doberdó déli részére került a zászlóalj. Hősünk százada az első hetekben tartalékban van a tengertől Monte Cosichig terjedő területen. Éjjelente járnak az állásokba, amikor javítják azokat és összeszedik a halottakat. Állandó harcot vívnak a viperákkal, miközben közvetlen közelségbe kerülnek a vérrel és a halállal…

 

Nem tudom, és mint friss, tapasztalatlan kadett, nem is tudhattam, hogy milyen és mekkora csapattestek harcoltak akkor Doberdó védelmén. A front állását a zászlóalj-parancsnokság útján kaptuk meg, mert rá kellett rajzolnunk a térképre. Nem célom katonai szempontból összefoglaló képét adni a doberdói első és második offenzívának, melynek szemtanúja voltam, csupán azt a képet akarom megrajzolni, amit én láthattam és érezhettem át a csapattestem szerepével kapcsolatban.

A Doberdó-fennsík korabeli rajza a szintén Doberdón járt Kókay László kiegészítő jelöléseivel A Doberdó-fennsík korabeli rajza a szintén Doberdón járt Kókay László kiegészítő jelöléseivel (Kókay László hagyatékából)

Körülbelül nyolc hét ez, és Doberdón, az első vonalban töltött tíz nap élményei, szenvedései és borzalmai fogják vezetni a tollam, amely bizony inkább rajzolni szeretne, mint írni.

* * *

Tartalékban vagyunk a Feldbataillon No. 1/6. mögött. A feldkompaniek bent harcoltak az első vonalban, és mi már harmadik napja bejárunk hozzájuk este a sötétség leple alatt a nappal összetört kőárkok kijavítása és a kövek között talált halottak eltemetésének elvégzésére.

Szomorú és félelmetes mesterség ez, de már lassan kezdjük megszokni. Este, mikor mi felérünk a 77-es magaslatra, többnyire hallgatnak a fegyverek. Csupán egy alkalommal történt meg velünk, hogy srapneltűzbe kerültünk az állásokhoz vezető ösvényen, melyet az olasz tüzérség már nappal belőtt. Fejünk fölött és körülöttünk zúgott le az ólomeső, de szerencsénkre nem lett nagy baj belőle.

Már napok óta jártuk a tengerparttól Mt. Cosichig terjedő vidéket, hol ide, hol oda vezényelték a századot. Mindig olyan helyre, ahol támadást vártak. Nappalra mindig visszavándoroltunk Sablicihoz, a 68-as emelkedés mögé. Egyik éjszaka már belekerültünk átmenetileg a Mt. Cosichon levő állásba erősítésnek. A sors azonban még ez egyszer kegyes volt, és reggel újra kivonták a századot. Csak megmutatták nekünk, hogy miképpen néz ki közelről Doberdó. Hát szomorú látvány volt. Itt-ott kínszenvedésre ítélt bokorcsoportok fogództak a szürkés kövek között, ez azonban mit sem enyhített az egymásra halmozott kővidék vigasztalanságán.

Az első isonzói csata előtti viszonyok a Doberdó-fennsíkon korabeli olasz vázlaton Az első isonzói csata előtti viszonyok a Doberdó-fennsíkon korabeli olasz vázlaton
(forrás: storiaememoriadibologna.it)

Fellélegeztünk, mikor visszatértünk a táborhelyre. A század csodálatosképpen még mindig nem esett át a tűzkeresztségen.

Éjjel mindig rendelkeztek velünk, nappal viszont aludhattunk, ha tudtunk. Ez nem mindig sikerült teljes mértékben, mert az olaszok gránátjai állandóan kerestek minket. Na, és a kígyók?... Lehet, hogy a vidék lakói megszokták már az itt hemzsegő viperákat, de az én városi élethez és szolid magyar tájakhoz szokott idegzetem nem bírta kiállni az undok hüllőket. Az első vonalból a pergőtűz hátrakergette őket mind, és a tartalékoknak, a trénnek és a hátrább álló tüzérségnek keserítették meg az életét. A tisztek és altisztek egy-egy üveg konyakot kaptak, és ki volt adva a parancs, hogy a kígyó által megmart katona annyi konyakot igyon, amennyit bír, és fusson, míg össze nem esik. Hát futottak és ittak is elegen, de azért nem mernék megesküdni, hogy mindnyájan kígyómarásban szenvedtek volna.

Négyféle vipera élt ezen a vidéken, amint a nekünk tartott előadásból kitűnt, én azonban egyre sem voltam kíváncsi.
– Kis kígyó, nagyobb kígyó, mind kígyó az, egye meg a fene! – intézte el a kérdést Kozarev százados, és állandóan itta és itatta velem is a konyakot.
– Jó ez elővigyázatosságból, meg idegcsillapítónak is megfelel – biztatott –, azon kívül azért is igyunk, mert jólesik.
A trén pedig gondoskodott arról, hogy az ital soha ki ne fogyjon.

Megesett, hogy a vipera kedélyesen végigszaladt a pihenő katonán, és amikor az őrjöngve tépte le magáról a ruhát, elbújt a kabátjában. Alig lehetett kiszedni onnan. Másik esetben pedig egy szikláról dobta elénk magát egy csíkos bestia támadásra készen. Az utolsó pillanatban csapott le rá a jól irányított puskatus. Az ösvényeken mindenfele döglött kígyók hevertek a hangulat emelése céljából. Különösen sok volt a latrinák táján, mert azok rendszerint eldugottabb helyeken voltak kijelölve.

A század tisztikara állandóan kígyóőrséget tartott üzemben, amíg aludtunk.

Ebéd után azonban a legyektől és a forróságtól már nemigen lehetett pihenni. Felmentünk a gerincre, és megbújva figyeltük az ellenség által megszállt Monfalconét, vagy pedig beszélgetve vártuk az estét, és ontottuk hazafelé a rózsaszínű tábori levelezőlapokat. Mindegyikre büszkén ráírtam, hogy el ne felejtsék: „Absender: Kadett in der reserve Gábriel Imre. K.u.K. Feldbataillon No-6., IV. Kompanie.” Nagyon imponált nekem ez a hosszú cím. Nagy dolog volt ez nekünk. Tiszti konyhán étkeztünk, és tiszti kiváltságokat élveztünk. A többi tisztek tegeztek minket, szóval tiszt urak voltunk. Sajnos nemsokára rájöttem, hogy mindnyájan mennyire egyformák: emberek vagyunk a halál kapujában.

Kilátás az olaszok által megszállt Monfalconéra 1916 tavaszán Kilátás az olaszok által megszállt Monfalconéra 1916 tavaszán
(forrás: bildarchivaustria.at)

A negyedik vagy az ötödik napon déltájban megjött a parancs, hogy a marschkompanie beolvad a negyedik századba, és Hauptmann Kozarev mint rangidős lesz a századparancsnok. Kozarev engem és Stefán kadettot vitt magával két szakasszal, a másik két szakaszt pedig át kellett adni más századoknak.

Egyelőre azonban még ott üldögéltünk a szokott helyünkön, várva az alkonyt. Ritka fenyőerdőben voltunk. A cédrusok voltak hivatva eltakarni minket a sűrűn röpködő Capronik elől. Ma különösen izgatott volt a környék. A 121-es magaslaton dolgozó gépfegyverek golyói túlhaladva az első vonalon a fejünk fölött szálltak el. A 68-ast gránátozták az olaszok, és a gránátok mindig közelebb vágtak be.

A legénység parancsra sem várva már összecsomagolt. Mi is mindenre készen hidegvért mutatva üldögéltünk. Én közel Stefán mellett, tőle három lépésnyire Kozarev százados. A lábunk előtt lejjebb két tisztiszolga. Ettek. Az én emberem csomagot kapott, és jókora szalonnával birkózott. Mikor már jóllakott, tele szájjal lehajolva csomagolni kezdte a maradékot. Ebben a pillanatban mintha szél fújt volna át az erdőcskén, és itt-ott a fákon csattanások zaja hallatszott. Mire feleszméltünk, hogy mi történt, az én emberem már elkészült. Közvetlen előttem ült, és tompa ütést kapott a hátára. Nevetve felnézett Stefánra, látszott rajta, hogy az első pillanatban tréfára gondolt. Azonban az a tekintet csak egy-két másodpercig tartott, mert hirtelen elkomolyodott, és az arcára kiülő iszonyattal kiköpte a szájában levő utolsó falatot. A szalonna- és kenyérdarabokkal együtt azonban vér is jött a száján, majd tompa nyögéssel arcra bukott.

A rövid jelenet borzalmas hatása megfagyasztotta bennünk a vért, a következő pillanatban pedig helyet kerestünk, hogy elbújhassunk a még mindig csapkodó golyók elől. Az ösztönszerű gyávaságnak ezt a megnyilvánulását azonnal a szégyenérzet váltotta fel, és a következő pillanatban már a hasonlóan érző Stefánnal együtt igyekeztünk valamiképp segíteni a szerencsétlenen. A szanitécek hamarosan megérkeztek és bekötözték.

A golyó beszaladt a fiú hátán, és elöl, a kulcscsont alatt bújt ki, de csak annyira, hogy a bőrt erősen kifeszítette, és meg lehetett fogni. Útjában érte a tüdőt is, mert a vér tovább csurgott a szája szélén. Az eset váratlanságában volt csak annyira megdöbbentő, és azért, mert ez volt rám nézve az első eset, ahol a vér és a halál ilyen közel szerepet játszott.

Minden porcikámban reszketve indultam el szakaszommal, hogy védettebb helyet keressünk, mikor újabb zavar támadt. Az erdőcskét és környékét az olaszok meglepetésszerűen srapnelezni kezdték. Csattogott a srapnelhüvely a fák között, hullottak az ólomgolyók. Mellettünk megnyergelt gépfegyveres pónik toporzékoltak. Csattogtak rajtuk a srapnelgolyók. Az emberek, velük együtt én is, a vékony fatörzsek mögött kerestünk menedéket.

Ebédosztás az olasz fronton Ebédosztás az olasz fronton
(Balla Tibor – Kürti László – Pollmann Ferenc: A Nagy Háború másik arca című kötetből)

Az erdő szélén a kiegészítésre váró harmadik századnak éppen ebédkiosztás volt, mikor ez a tüzérségi rajtaütés ránk tört. Az egész század szabadon az út mellett sorakozott várva, míg rájuk kerül a sor. Minden ember kezében ott volt a csajka. A fejük felett felrobbanó első srapnelektől a szakácsok úgy megijedtek, hogy a konyhakocsi alá bújtak. Nem úgy a legénység. Ezek már elszánt, tapasztalt harcosok voltak, kik nem ijedtek meg egynéhány srapneltől. Kettő odaugrott, felkapta a merőkanalat, és osztani kezdte a gulyást. Az egyik löveg jött a másik után. Körülöttem mindenhol zúgott a sok ólom, ezek az emberek pedig ügyet sem vetettek rá. Mikor elcsitult minden, kisült, hogy a srapnelek olyan magasan robbantak, hogy a golyóknak nem volt átütő erejük. Minden ember kapott néhány ólmot, melyek a kabáton és a bőrön kék foltokat hagytak, a fejen meg csinos daganatok maradtak utánuk. A katonák meg csak vigyorogtak látva ijedt csodálkozásunk. Természetesen a gulyás nem lett arányosan elosztva, és a gyáva szakácsoknak a számvivő őrmester leakasztott néhány pofont érte.

Így nevelte ellenálló képességünket a hatalmas rendező a jövőre, amely már várt ránk.

Következő rész: „Bajonet auf, fiúk!”

Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója

Szólj hozzá!

Címkék: doberdó imre gábor

A bejegyzés trackback címe:

https://nagyhaboru.blog.hu/api/trackback/id/tr527508116

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.

A Blogról

Blog a háborúról, ami nagyobb volt minden korábbinál, ezért a kortársak a kitörését követően nem sokkal a Nagy Háború elnevezést adták neki…

Könyvajánló

Hadiszalagon 

Műhely

Tudományos műhely rovat szakmai tanulmányokkal, közleményekkel…

Bilek

Térkép

Történetek a Nagy Háború Blogról
 

Legutóbbi kommentek

  • PintérTamás: A blogon Rózsafi János posztjában többször is említésre kerül a József hőherceg által "Kövér Berta... (2021.11.27. 11:42) A híres 30 és feles
  • PintérTamás: A hatásáról így számolt be egy olasz hadifogoly, akinek a vallomását József főherceg rögzítette a ... (2021.11.25. 23:42) A híres 30 és feles
  • PollmannFerenc: Ide kívánkozik még, hogy a 30 és felest a Monarchia tüzérsége tulajdonképpen annak köszönheti, hog... (2021.11.25. 15:42) A híres 30 és feles
  • KajonÁrpád: @magyaros17: Nem akarlak elkeseríteni, de a hadosztályok nehéztüzérsége nem 30 és felesekkel volt ... (2021.11.25. 15:02) A híres 30 és feles
  • magyaros17: Én azt hittem, hogy jóval nagyobb számban készültek ilyen lövegek. Mondjuk az elgondokodtató volt,... (2021.11.25. 10:50) A híres 30 és feles
  • Utolsó 20

Kiadványaink

Iskolapadból a pokolba

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

A pokol tornácán

Magyarok az Isonzónál

Merénylet Szarajevóban

Katonatemetők a Felvidéken

100 évvel később

Szalay-Berzeviczy Attila fotói első világháborús helyszínekről

Dublin

Zene

‪Fuoco e mitragliatrici
 

Olasz front

Olasz front 

Képregénypályázat

Programajánló

Nincs aktuális programajánló.

Utazás

Dér Zoltán visszaemlékezései

Kiállítás

Kiállítások az I. világháborúról

Adó 1%

Művészek a háborúban 

süti beállítások módosítása