Imre Gábor kadét doberdói naplója – 3. rész
A Doberdón a Monte Cosich alatti 77-es és 121-es magaslatnál dübörögnek az ágyúk 1915 júniusában. Az olasz gyalogság is közelebb húzódik az állásokhoz, s bármikor megindulhat a támadása. Hősünk társaival feszülten várja, hogy mikor kerül sor bevetésükre az ellentámadásnál, mikor esnek át a tűzkeresztségen. Megérkezik a telefon és Imre Gábor is kiadja a parancsot katonáinak a szurony feltűzésére…
Újabb két nap, s mi már kezdünk hozzáedződni a körülményekhez. A vér és a halál látása már nem volt számunkra újság, megszokni azonban még nem tudtuk.
Egyelőre még nem jutottunk be véglegesen az első vonalba, hanem a 77-es magaslat mögött tanyázunk, és csak este megyünk be az állásba a már jól ismert és megszokott munkára.
Tőlünk jobbra, a Mt. Cosichtól kezdve borzalmasan dörögnek az ágyuk, és nem tudunk aludni. Pedig nekünk pillanatnyilag nagyszerű helyzetünk van. A fölöttünk átsuhanó gránátok belefulladnak a Timavó mocsarába, felzavarva a töméntelen fekete kígyót, melyek ott tanyáznak. Megrendül néha fölöttünk a 77-es is, amint belevágnak a nagy kaliberű hajóágyúk.
– Lesz mit temetni az éjjel – súgják egymásnak az emberek szinte félve, mintha meghallaná őket valami ellenséges hatalom…
A védőcsapatok elhelyezkedése a Doberdó-fennsíkon 1915. június 5-én
(Lukachich Géza: A Doberdó védelme az első isonzói csatában című kötetéből)
Nem lehet itt aludni… Felnézek a barátságos égre, és elábrándozom a még nemrégen eltöltött szép napokra gondolva… Pécs, önkéntes iskola… önkéntes őrmesterség, az első kard… Jó ismerősök… lányok… a korzó, kávéház… elmúlt annyi esztendővel ezelőtt, ahány napot itt eltöltünk azóta…
Repülőgép úszik zúgva-búgva a kékségen. Apró fehér srapnel felhőcskéktől körülfogva… Úgy érzem, mintha a nagy kékségen, a körülforgó mindenségen az egyetlen dekoratív foltocska volna.
A gépfegyver kattogása távolról új impressziókat, gondolatokat ád, és a repülőgép zúgásával elvegyülő dübörgő távoli hangok dolgoznak a nagy Cél érdekében izzadva és erőlködve anélkül, hogy a láthatáron valami élet jele észrevehető lenne.
Tele a lég sejtésekkel a jelent, jövőt illetőleg…
Nagy-nagy bizonytalanság érzése fekszik a forró sziklákra és a sziklák között meglapuló katonákra. A repülőgép és a gépfegyver kattogását fáradt agyam a morzejelek pontjainak és vonalainak érzi, és azokból félig öntudatlanul különös üzeneteket, fenyegető és csodálatosan borzalmas történéseket igyekszik kiolvasni. Közben a fáradt nagy melegben és a néha beálló ijedtnek ható furcsa csendben az ágyúdörgés úgy hallatszik, mintha Budapesten egy ismert üzlet vasredőnyét húznák le… messze-messze.
Közben a gépmadár eltűnik olyan magasra, hogy alig látom, és nem tudom megkülönböztetni a körülöttem dongó, aranyos fényben csillogó mérges legyektől.
Tele a lég sejtésekkel a jelent, jövőt illetőleg…
Sohasem tudjuk, mit hoz a következő perc, a következő este. Alszik a természet, kifáradt a nagy melegben. Csendben, kábult álomban érik a jövő, pihen a föld, felszántotta, megsebezte szörnyen már a testét az örök gép: az ember…
Ugyan eljön-e még az az idő, mikor a gránátok tépte szörnyű szántásban – melyet élet öntözött – kihajt a vetés és nyílik a virág? A négy-ötméteres gödrökben ölelkező szerelmespárok, kismadarak vagy kisgyermekek fognak gyanútlanul papát és mamát játszani. Mikor a mérhetetlen vérrel öntözött árkok és kőfalak között megpihen a fáradt vándor, és eszébe fog jutni, hogy itt vívta titáni harcát ez a maroknyi nép csüggedetlenül az egész világgal…
Kérdésemre válaszolva a közelben megszólalt egy öreg ágyú: „Ráérsz te még gondolni a jövőre, szépre, szerelemre…”
Túl vagyunk javán a napnak, nálunk ilyenkor kezdődik a munka, és ha alkonyodik… egy időre túl leszünk a sejtéseken… a jelent, jövőt illetőleg…
Gondolataimból felzavart az előttünk mind gyakrabban bevágó gránátok csattogása. Végig a 77-es és 121-es magaslatokon szinte pergőtűzben érkeztek az olasz lövegek. Az előbb még szelíden kéklő ég szürke porfelhőbe burkolódzott, és a robbanások ereje öklömnyi kődarabokat hajigált szét a domb gerincén.
Közelebb húzódtam Kozarev századoshoz, kinek ágakból és földből kis fészek volt készítve, amely megvédett minket az ilyen meglepetésszerűen érkező kődaraboktól.
– Készülni! – hangzott az állásban levő parancsnok figyelmeztetése. – A 77 és 121 pergőtűz alatt áll. Támadás minden pillanatban várható.
– Na, fiúk, azt hiszem, még ma keresztülestek a tűzkeresztségen – mondta halkan Kozarev.
Nem volt kedve senkinek válaszolni. Stefán szokása szerint evett és fanyarul mosolygott. Szögletes, drótidegzetű fiú volt. Valahonnan a Bácskából való. Egykönnyen nem lehetett kihozni a sodrából. Állandóan úgy nézett ki, mintha nem mosakodott volna, és arca ragyogott a zsírtól, melyet sűrűn tarkáztak mitesszerek és pattanások.
Bivalyerőt sejtető vállai voltak és különösen lapos arca, miért gyakran ugrasztották az önkéntes társai: – Kicsi korodban ráült valaki a fejedre – mondogatták neki. Sohasem sértődött meg, állandóan az az egykedvű mosoly ült az arcán.
– Hallod-e? Ilyenkor nem szabadna annyit enni – mondta neki félig tréfásan, félig komolyan Balla kadett, a harmadik szakasz parancsnoka –, mert ha tele gyomorral haslövést kap az ember, hashártyagyulladást kap, és menthetetlen lesz.
Stefán tovább evett, és amikor már el is felejtettük, hogy miről volt szó, egykedvűen megszólalt:
– Hát akkor igyekezz, hátha van a latrinán még egy hely a számodra, és készülj előírás szerint fel a másvilágra. Nehogy az ellentámadás közben jusson eszedbe ilyesmi.
Nevettünk a nyers és talpraesett válaszon.
– Ravasz fickó vagy, Stefán – szólt rá Kozarev, ki nagyon szerette a kedélyes hangulatot –, nem hiába tömöd folyton a fejed. Csak tetteted magad, hogy az olaszok figyelmesek ne legyenek rád.
– Hát… bizony, százados úr, nekem az az álláspontom, hogy egy a fizetés…
– Hopp! – kiáltott fel Balla, mikor a gerincen átcsúszott gránát átzúgott fölöttünk oly közel, hogy a szele lenyomott bennünket, és nagy huppanással beledöglött az alattunk levő mocsárba, egyúttal belefojtva Stefánba is a készülő kinyilatkoztatást. – Lenyelted már a falatot? – kérdezte tőle.
– Le, hála Isten, úgy látom, nem csak tik, hanem az olaszok is irigylik az étvágyam – mondta mosolyogva, és papírba csomagolt kenyerét zsebre dugta, hogy mindig kéznél legyen.
Étkezés az olasz fronton egy segélyhelyen (forrás: Kemény Gyula hagyaték, Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány gyűjteményéből)
A fölöttünk átcsúszott gránát megzavart mindnyájunkat. Eddig egész nyugodtan voltunk abba a tudatban, hogy mi védve vagyunk a gerinc innenső oldalán. S lám, itt is vigyázni kell.
– Áh! Ez egy fatális véletlen volt. Tízezer lövésből egy, ha így át tud csúszni a gerinc fölött – nyugtatott meg minket Kozarev.
– Ami azt illeti, nekünk ez az egy is elég lett volna, százados úr – válaszoltam Kozarevnek, ki figyelmesen hallgatta a működésben lévő telefonkagylót.
Mi is azonnal elkomolyodtunk, és igyekeztünk megérteni a kagylóból kiszűrődő hangokat. Az egész tréfálkozás nem volt más, mint a belsőnkben dúló idegességnek a levezetése.
– Hol? – kérdezett bele Kozarev a telefonba. – Igen!… Igen!… Jól van!…
Kozarev letette a kagylót, és komolyan ránk nézett.
– Megkezdődik a tánc. Az olasz gyalogság a 77-es alatt lévő vasúti töltésig húzódott előre. Az egész távolság nincs több 100-120 lépésnél. Az első vonalunkat úgy verik szét az olasz gránátok, hogy csak úgy füstöl tőle a környék. Azt mondják odafönt, hogy az elöl hagyott emberek közül már nem jelentkezik senki. Vagy a drótok pusztultak el, vagy az első vonalban őrségnek hagyott embereket verte agyon a pergőtűz. Tudtuk, hogy ez szakaszonként négy embert jelent. Minden rajnak egy embere maradt nappalra elöl. Részben azért, hogy a tüzérségi tűz ne okozzon nagy veszteségeket, részben pedig azért, hogy támadás esetén lehetőleg friss emberekkel szállhassák meg a megtámadott frontszakaszt. Megindító, hogy a pergőtűzben testben-lélekben összetört őrszemek, hacsak mozogni tudtak, igyekeztek értesíteni a védettebb helyen várakozó tartalékot.
– Az a parancs, hogyha a pergőtűz lecsillapodik, és elérkezik az olasz megmozdulás pillanata, az árkokba előrefutó századunk helyét foglaljuk el, és ha szükséges lesz, ellentámadásba kell átmennünk – folytatta Kozarev –, tehát minden szakaszparancsnok menjen a szakaszához, és a megadott jelre felfejlődve megyünk fel a gerincre.
A legénység halkan beszélgetetett, a nagyobb része azonban hallgatott.
– Mi lesz velünk, kadett úr? – kérdezte Józan szakaszvezető tőlem.
– Ha az elöl dübörgő pergőtűz megszűnik, vagy hátrábbra helyezik, akkor mi felszaladunk a gerincre, hogy kéznél legyünk… – Bajonet auf, fiúk! – adtam ki a parancsot, és a továbbira várva én is nekihasaltam a köves hegyoldalnak. Mellettem egy őszülő hajú sváb katona csendesen imádkozott. Hosszú, ritkás bajusza óvatosan reszketett, amint suttogta az imát. Csak magának és a jó Istennek imádkozott befelé. Megdöbbentő és mégis magától értetődő volt ez ebben a pillanatban.
Következő rész: A tűzkeresztség
Összes rész: Imre Gábor kadét doberdói naplója
