„Kimegyek a doberdói harctérre, Feltekintek a csillagos nagy égre, Csillagos ég merre van a magyar hazám, Merre sirat engem az édesanyám.” A kesergő katonadal kezdő sorai sokunk számára ismerősen csengenek. Fújták nagyapáink, akik szerencsésen visszatértek a festői szépségű Isonzó folyó mentén elterülő halálmezőről, amelynek hallatán ma is elborzadunk: Doberdó.
Egy bátor kiscsapat a Hon Tours utazási iroda szervezésében arra vállalkozott, hogy a centenáriumi emlékévre való tekintettel bejárja az Isonzó folyó menti emlékhelyeket és lerója kegyeletét az itt elesett magyar katonák emléke előtt. A hadtörténeti túrán Rózsafi János, a Nagy Háború Kutatásáért Közhasznú Alapítvány kuratóriumának tagja kalauzolt bennünket, a legnagyobb szakértelemmel.
Hadtörténeti túránk szakértője, Rózsafi János
Budapestről a kora reggeli órákban indulva estére értük el a szlovén Görz, pontosabban Nova Gorica városát. Útközben szlovén oldalon megtekintettük a Ptuj városka fölé emelkedő bájos középkori várat, majd Szlovéniából továbbhaladva dél felé elérvén a tengert kívül-belül megcsodálhattuk Habsburg Miksa mexikói császár villáját, a méltán híres Miramare-kastélyt.
Hadtörténeti utazásunk másnap vette kezdetét. Legelőször északnak vettük az irányt az Isonzó (szlovénül Soča) felső folyásához, ahol a magashegyi harcok helyszíneit jártuk be. Az autóút mellett kanyargó, kristálytiszta türkiz színben pompázó Isonzó – a száz évvel ezelőtti történelmi tényekről tudomást sem véve – egy cseppet sem sejttetett a „véres múltról”. A 2000 méteres hegycsúcsokkal övezett vonulatok ölén kecsesen sikló folyó a ma arra látogató turistáknak rafting és kenuzási lehetőségeket kínál, a hegyóriások és völgyei pedig a hegymászás és turisztika szerelmeseinek paradicsomai. Ugyanazon helyek, amelyek egykor véres harcok színterei voltak, ahol katonai bázisok, hadikórházak, temetők álltak. Elhaladtunk azon karintiai magaslatok alatt, ahová – a sors fintoraként – pl. az Alföldről érkező, magashegyi terepre kiképzetlen magyar honvédgyalogezredeket vezényeltek. Hegyi harcra jól felkészített olasz alpini zászlóaljakkal harcoltak 1915. május végén és júliusban. Első megállónk a Boveč közeli Log Pod Mangartomba vezetett, ahol egy kis terepkiállitást tekinthettünk meg az Alpok alatti alagútban közlekedő, egykor háborús feladatokat ellátó kisvonatról.
A Log pod Mangartom közeli bosnyák hősi emlékmű
A „Kaiser Franz Josef I. Hilfsstollen” aknabejárata még a régmúlt békevilágát idézte, a tőle egy utcára lévő bosnyák katonai temető azonban már a világháború kegyetlenségére figyelmeztetett. Továbbutazva az Isonzó mentén két jellegzetes és látványos világháborús hadászati bázishoz, a mai napig épen, büszkén magasodó Kluže erődhöz, valamint az onnan 20 perces erdei sétával egykori hadiúton megközelíthető, mára romos állapotban, üresen tátongó Hermann erődhöz indultunk. Míg az előbbi egy katonai múzeumnak is otthont adó intézményként működik – ahol nem mellesleg esküvői szertartásra is igényt lehet tartani, utóbbi a világégés szomorú lenyomatát hordozza: 1915-ben az olasz nehéztüzérség rombolta össze. Mindkét, még a békeidőkben épült, s a háború előtt határvédelmi feladatokat ellátó erőd méltó emléke egy letűnt korszaknak.
Csoportkép a pusztuló Hermann erőd előtt
Az Isonzó felső folyásánál álló Kluže erőd Ferenc József emlékét hirdeti
A Kluže erődben kiállított korabeli fotográfiák alapján csupán elképzelni tudjuk, milyen élet zajlott egykoron a katonák bunkereiben és a lövészárkokkal, kavernákkal védett erődök környékén. Az Isonzó felső folyásától haladva vissza dél felé rövid pihenőt tartottunk Kobarid (Caporetto) városában, ahol – nem várt útlezárás miatt – a távolból tekintettük meg az 1917. évi áttörésről elhíresült település fölé magasodó osszáriumot, melyben a környékről felszámolt olasz haditemetőkben pihenő katonák csontmaradványait helyezték el. A nap utolsó állomása a kettéválasztott Görz (olasz felségterületen Gorizia, szlovén területen Nova Gorica) történelmi városközpontjába, és annak várába vezetett. Megmásztuk az olasz oldalon magasodó ősi vár falait, ahonnan a Habsburg család ősanyai ágon elindult, s melyet az olasz tüzérség rombolt le 1915 nyarán. A vár bástyájáról csodálatos panoráma köszöntött ránk a háború során szétlőtt, s mára újjáépült városkára. A magasból az olasz front legfontosabb hadszínterei jól kivehető távolságban tárultak elénk: a Vallone-völgy által kettéválasztott Komeni- és Doberdói-fennsík, a Monte San Gabriele, a Podgora, a Monte Sabotino és az Oslavia. Kacérkodva a múlttal a távolban békésen siklott a tenger felé az Isonzó folyó.
Kilátás a görzi várból az olasz front hadszíntereire
Az osztrák–magyar hadvezetőség számára Görz stratégiai jelentőséggel bírt, a görzi hídfő védelmével egy ellentámadás lehetőségét tartotta fenn, mígnem az 1916 augusztusában lezajlott hatodik isonzói csatában a város olasz kézre nem került. Ezen sajnálatos esemény hatására kényszerült az osztrák–magyar hadvezetés csapatainak visszavonására az eleddig is oly sok emberáldozatot követelő Doberdó-fennsíkon, amely Isonzó menti hadiutunk harmadik napjának színterévé vált.
A föld az Isonzó mentén fémmel és csontokkal telített...
Egy mondás szerint Doberdó az a hely, ahol minden egyes kőhöz vér tapad. Nos, hadtörténeti utunk során valamennyien megismerkedhettünk a „doberdói pokol” fogalmával. Az egykoron sziklás „fennsík” mára bokrokkal, cserjékkel és fákkal övezett, túlnyomó részt lakatlan térséget takar. Szakavatott személy segítsége nélkül a táj békés nyugalma megtévesztő, csupán a Monte Sei Busi nevű hegyen – amely nem mellesleg a Zalka Máté Doberdó c. regényének színhelyeként elhíresült Monte Klára – lévő ház tetőzetén elhelyezett villámhárítók mennyisége enged némi fejtörésre okot, és ejtheti gondolkozóba az arra tévedt idegent: mi ez a hely? A hegytetőre érve az egykori frontvonal védelmi állásaihoz jutottunk el. Az előbb magyar, majd olasz kéz alá került kőből-sziklából kípített lövészárkok maradványai hol üresen, hol beszakadva, bozóttal benőve szívfacsaró látványt nyújtottak.
Zalka Máté Monte Klárájának lövészárkai
A Monte Sei Busi egykor
A fennsík legmagasabb pontjára, a Monte San Michelére érve még gyászosabb kép fogadott bennünket. Az isonzói csaták legvéresebb színterén jártunk, az 1915. és 1916. évi „mészárlásra” mind a tetőn, mind a hegy oldalában felállított számtalan emlékkő utalt, s egyben tisztelgett az itt harcolt olasz és osztrák–magyar ezredek hősiessége előtt.
Kereszt a Doberdó felett a hősi halált halt katonák emlékére
Emléktábla a Monte San Michelén
A magyarok elleni küzdelemre és a halában történő testvérré válásra utaló, még a háború alatt emelt olasz emlékmű a Monte San Michele csúcsán
A helyszínen hadtörténeti sétát tettünk a kavernák és lövészárkok világában. Összehasonlítva a precízen kípített és kivésett, olasz védőállásokat a kezdetleges, néhol csak 70 cm széles magyar védőárkokkal, az egymásra rakott kövekből készített, masszívnak véletlenül sem nevezhető mellvédekkel. Láthattunk lerombolt bunkereket, beomlott kavernákat, elhagyatott ágyúállásokat, túránk során felfedeztük az egykor itt harcolt csapatok parancsnokairól elnevezett Lukachich- és Schönburg-alagutakat. Ellátogattunk az 1916. évi júniusi gáztámadás helyszínére, legvégül pedig megtekintettük a hegytetőn felállított múzeumot, amely korabeli fotográfiákon dokumentálta a doberdói borzalmakat.
Olasz lövészárok maradványai a Monte San Michelén
Osztrák–magyar lövészárok mellvédje
A Schönburgtunnel egykor és ma
Kavernák a sziklában
A hegy tövében álló olasz település, San Martino del Carso kőhalommá változott a harcok során. Ma a falu központjában a Nagy Háborúra emlékezve lelkes olasz önkéntesek egy kis múzeumot működtetnek a Doberdón harcolt ezredek emlékére, melyben zömében a tereptisztítások során előkerült mindennapi használatú katonai eszközök, hadászati felszerelések tekinthetők meg. A múzeum felkeresése után, s az olasz barátok vendégszeretetét élvezve elsétáltunk a község szélén található magyar királyi 4. honvédgyalogezred emlékműjéhez, melyhez többek között magyar nyelvű útjelző tábla is vezetett. A gúla a „halálmező” közelében, az egykori templom tőszomszédságában, a legendássá vált szegedi 46-osok „doberdói fája” mellett épült fel az itt harcoló hősök emlékére.
Olasz önkéntesek által alapított I. világháborús múzeum a doberdói harcok emlékére
Magyar felirat hirdeti a 4. honvédgyalogezred emlékgúláját San Martino del Carso községben
Utunkat tovább folytatva tiszteletünket tettük a Visintiniben található magyar kápolnánál, ahol – mint ahogy eleddig is számos emlékhelyen – nemzetiszínű szalagot, koszorút helyeztünk el. Az egykoron katonai temetőkkel borított Vallone-völgyben ma kakukktojásként árválkodik, magánházakkal körbépítve az a kis kápolna, mely a Doberdón küzdő vitéz magyar ezredek emlékét hirdette – és hirdeti ma is. A kis kegyhely egyfajta zarándokhellyé vált az évek során, megannyi piros-fehér-zöld trikolórral ékesítve. A vele szemben elterülő mezők, melyek egykor több ezer elesett magyar honvéd végső nyughelyét jelentették, ma üresen állnak, tán az itt lakók nem is sejtik, hogy kertjük egykor temetőként funkcionált.
A zarándokhellyé vált magyar kápolna Visintiniben
Hadiutunk utolsó állomása Redipugliába és Fogliánóba vezetett. A győztes olasz hadsereg hőseinek emléket állító, Benito Mussolini által emelt redipugliai első világháborús mauzóleum lépcsőzetesen kialakított formája monumentálisan hat az ide látogatóra. A katonai felségterületen egy kápolna szolgál imára. Hátborzongató a PRESENTE felirat sokasága, melynek értelmében a katona halála után is tovább szolgál... Csaknem 100.000 halott katona van itt „jelen”. Emléküket és a doberdói „lövészárkok világát” olasz szemmel a szomszédos hadtörténeti múzeum is őrzi.
Gigantikus olasz hősi emlékhely és katonai temető Redipugliában
Az olasz hadsereg doberdói harcokban elesett áldozatainak gigantikus emlékművétől néhány száz méterre található a foglianói osztrák–magyar katonatemető rendezett sírkertje. Magyar csoportok, lelkes kutatók, hozzátartozók rendszeres látogatására enged utalni a számtalan trikolóros szalag és koszorú, mely a temető keresztjeit és kopjafáját díszíti. A megemlékezés szalagját valamennyien itt is elhelyeztük. Mintegy 14.000 különféle nemzetiségű osztrák–magyar hősi halottnak ad végső nyugalmat eme hely, melyet a Vallone-völgyi és más ideiglenes temetők felszámolása után alakítottak ki a két világháború közötti években. Mindkét sírkert – az áldozatok mennyiségétől és építészeti stílusától függetlenül – a doberdói helytállásra emlékeztet.
Osztrák–magyar katonai sírkert Foglianóban
Kommentár nélkül
Számos háborús emlékhellyel teletűzdelt hadtörténeti túránk a negyedik nappal véget ért, s utunkat Nova Gorica városából Budapest felé vettük. Útban hazafelé meglátogattuk Szlovénia egyik leghíresebb látványosságát, a postojnai barlangot, majd Celjén bejártuk a Cilleiek ősi várát, csodás kilátással a Száva felső folyására s az azt övező hegyekre. Kis csapatunk a késő esti órákban érkezett haza Magyarországra. Oda, ahová több ezer magyar baka már nem tért vissza többé. Őértük csendültek fel néhányunk torkából a már említett kesergő katonadal további sorai: „Édesanyám ha fel akarsz keresni, Olaszország határába gyere ki. Megtalálod síromat egy szikla alatt, Édes anyám ott sirasd ki magadat.”
