Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója – 37. rész

1916. május 19-én délelőtt hősünk a csendet kihasználva az új állásból alaposan szemügyre veszi az előtte elterülő tájat. Míg neki balra az Isonzó felé lenyűgöző a környezet, addig észak felé előtte és jobbra a doberdói pokol valósága tárul fel a szeme előtt…

Levélírás után szétnézek a stellungból való látnivalón. Nagyszerű és sokkal szebb kilátás nyílik innen, mint a másik stellungunkból. Balra felettünk a ¤ 197 lapos kúp alakú, élettelen fenyőfa tönkökkel borított szikla teteje emelkedik. A hegy innenső részén egy szakadék látszik, itt van a volt IV. batalions kommando kavernája, honnan futóárok vezet fel a stellungba. A hozzánk legközelebb eső digó stellung részre csaknem merőlegesen visz abschnittunk futóárka ezen a részen, s a dekungokból nincs is erre kilövés és kilátás, a futóárokból lehet csak látni ezt a digó stellung részt, illetve annak a fenyőfa tönkök mögött meghúzódó sárga homokzsákjait. Innen könnyen flankírozhatják puskáikkal futóárkunkat, s emiatt sok függő traverza van futóárkunkban. Érdekes a digó stellungok előtt alig van hindernisz, míg új abschnittunk előtt 4-5 méter szélességben hatalmas drótakadály öv húzódik, stellungunkból szokatlan messze, 10-15 lépésre előtte.

Amint dekungomból láthatom, előterepünk élénken lejt előttünk a völgyben húzódó országút felé, s az egész hegyoldal tele van bozóttal, paréval, sőt a völgyben, valamint közvetlen zugunk abschnittja mögött szép zöld búzavetés is van, nyilván a tavaly le nem aratott búza kelt ki ismét. Az előttünk levő olasz állás jóval alacsonyabban húzódik, mint a mienk, s több helyen úgy elbújik a sziklák és cserjék közt, hogy alig lehet látni. Mögötte zöldellő völgy s néhány dolina következik, az egyikből sudár s még élő jegenyefák emelkednek ki. Egész barátságos a völgyben az országút mentén a két ellenséges stellung közti terep a zöldellő növényzet folytán, de a völgyben húzódó olasz állások mögött ide látszó terep rész igazán elragadó.

 A Doberdó-fennsík korabeli rajza Kókay László kiegészítő jelöléseivel
(Kókay László hagyatékából)

A jegenyefás dolinától kezdve folyton lejtősödik a terep, míg véget nem ér a Doberdói-fennsík, melynek széle mögül itt-ott előcsillan az Isonzó kéklő vize. Az Isonzón túl egy remekszép, s házaival Görzhöz hasonló városka látszik. Szabadszemmel nem látni, hogy össze volna lőve, sőt az előtte emelkedő hatalmas sárgára festett kétemeletes kaszárnyaszerű épület is látszólag épen áll. Ez a szép kis város: Gradisca már a síkságon látszik, mely gyönyörűen zöldell. Egy kis erdős domb vonulat emelkedik ki belőle, ez a Monte Fortin, a Görzöt lövő olasz ütegek fő fészke, rajta túl a Podgora és a Coglio nevű dombvidék emelkedik, zöldellő domboldalaikon üdén fehérlenek az apró házcsoportok és falvak, s odább északra emelkedik a Monte Sabotino, oldalán ide sárgállanak a 2-3 sorban egymás mögé épített olasz állások.

Bájos és elragadó a kilátás dekungomból egy kissé fél balra nézve, de jobbra és egyenesen előre nézve ismét a sivár pusztulás tűnik elém. Ezt a részt sokkal jobb a futóárokból nézni, jobban látszik, ki is megyek, onnan vizsgálódok tovább. Jobbra egy kissé mögöttünk fehérlenek San Martino szomorú rom házai, a völgybe lent előtte, illetve fölötte van a Templomdomb ezelőtti abschnittunkkal.

 A romos San Martino Balogh Rudolf fotóján, amelyen Kókay László bejelölte a 197-es magaslatot és a Templomdombot (Kókay László hagyatékából)

A szomorú fehér sivatag domboldalon élesen rajzolódik ki a stellungok vonala, melyek egyre közelednek egymáshoz, s a tölcsér tájékán szinte egybefolynak. A tölcsérhez vezető futóárkot egész jól lehet látni, valamint azt is, hogy a tölcsér előtti olasz állások tényleg el lettek foglalva május 15-én, s tényleg birtokunkban vannak, mert hozzá vannak stellungunkhoz kapcsolva.

Tovább északra a templom romjait alig lehet kivenni hol is vannak, annyira el vannak söpörve az olasz gránát záportól, s úgy beleolvadnak a fehérlő, minden növényzetüktől letarolt sziklákba. A templom előtt álló élettelen fáról, mely csoda módra még mindig áll, rá lehet ismerni, hogy hol is volt valamikor San Martino del Carso község hatalmas búcsújáró temploma.

 Szemben a Templomdomb előtte az élettelen fa, amit Kókay László a 46-osok fájaként jelöl (Kókay László hagyatékából)

Tovább északra a stellungok félköralakban jobban kanyarodnak fel a Monte San Michelere, mely oly kopár, mint egy Szahara sivatagbeli homokhegy, vagy egy holdbeli kráter. A meglehetős nagy, s az egész Doberdói-fennsíkon uralkodó hófehérre borotvált sziklahegyen élesen ki lehet venni a majd a gerincen húzódó stellungunkat fekete-vörös rozsdás hatalmas hindernisz zónájával, s alatta a jóval gyengébbnek látszó olasz stellungokat kb. 50-100 lépésnyire a mienktől, s ezek alatt a fő olasz stellungokat. Ezen a részen, San Martino romjain, a Templomdombon, a Monte San Michelén (mely a további kilátást elzárja), egyetlen egy élőlény se mozdul, egyetlen élő növény, fűszál, fa sem látszik, sőt, hogy valaha volt itt növényzet azt is a Templomdombon álló élettelen, csonka fatörzs tanúsítja, mely, mint egy fenyegető felkiáltó jel sötétlik béna, de még mindig talponálló törzsével a gránát zápor által letarolt terepen, mintegy tanújaként annak a már ezen a részen egy év óta dühöngő borzalmas küzdelemnek, hol annyi ezer és ezer ember pusztult el látszólag ezekért a kopár kövekért, de végeredményben hazájáért harcolva.

 A Monte San Michele a 18-as védelmi szakaszból Kókay László jelöléseivel
(Kókay László hagyatékából)

Egész délelőtt óriási csend van, egy lövés, egy robbanás zaja nem hallik, sőt kopácsolásnak, munkának se hallatszik zaja sehonnan sem. Idegtépő lenne ez a csend, ha nem tudnánk, hogy azért van, mert Tirolban szorítják a digót. A bakák kitűnően érzik magukat, jókedvük van, én ellenben sehogy se találom jól magam, folyton a szabadság jár az eszemben. Vajon megkapom-e máma? Nem merek dekungomban sem tartózkodni, csupán addig, míg délben ennivalót szedek ki hátzsákomból, mert félek, hátha épp akkor vág be a schützschilden keresztül egy suttyogó.

Új abschnitunkban nem kaptunk bőrsisakot, ellenben több dekungban, így az enyémben is, keményfanyéllel ellátott tüskés vas buzogányokat találtunk. A bakák próbálgatnak sújtani vele, s azt mondják, be lehetne vele ütni a digók vaskalapját.

 Bakák buzogánnyal San Martinónál (Pintér Tamás-Rózsafi János-Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című kötetből)

A bakák nagyon bíznak benne, hogy hamarosan lejutnak a síkságra, ha a tiroli offenzíva továbbra is sikeresen folyik, én ebben már nem szeretnék részt venni, a magyar és nem pedig az olasz síkságra szeretnék lejutni.

A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.

Következő rész: „Nem valami jól érezhetik most magukat a digók…”

Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész