Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója – 33. rész
A kellemes görzi látogatást követően 1916. május 14-15-e hősünk számára a segeti táborban telik. Ekkor egészítik ki az aknaharcban megcsappant létszámú ezredet is. A tábori élet olykor már idillikusnak leírt nyugalmát egy közeli légitámadás és a fronton megélénkülő küzdelem zavarja meg…
[1915.] május 14. Reggel 8 órára a szokott helyre, misére megyünk. A mai nap a szabadságosok legnagyobb része visszatér, köztük zugsführer Szabó is, mindnyájan jó színben vannak, s nagyon örülnek, hogy megúszták a 8-9-i borzalmakat, az bántja csak őket, hogy most már megint beletelik legkevesebb fél év, míg szabadságra mehetnek.
A Szent Márton kápolna a Segeti táborban
(Kókay László hagyatékából)
Délben későn tudom meg csak, hogy én leszek a napos, s emiatt a wárta osztásra a IV. batalionhoz későn érkezem. A regiments inspektiós tiszt, egy hadnagy emiatt holnapra kompani raportra stimol, van is eszembe elmenni, holnapra úgyis elfeledkezik róla, hogy engem raportra rendelt.
Délután 3 órakor hatalmas zápor zuhog alá, óriási dörgés és villámlás közepette. Csak hadd essen, úgy sem mehetek sehová sem, mert szolgálatban vagyok. Délután ½ 6-ra azonban teljesen kitisztul, kitűnő a levegő, a bakák mind elmennek komázni, meg a kugli pályára és a ringlispilhez, most már sajnálom, hogy szolgálatban vagyok.
6 óra után hatalmas ágyúzás keletkezik a fronton, nem tudom melyik fél kezdte, de a dörgés oly erős, hogy április 22-ike óta ilyet nem is hallottam a lágerből.
½ 7-kor innen a láger környékéről is kezdenek tüzéreink lőni. Az ágyúk hatalmasakat dörrennek, az egyik tőlünk északra, valahol a nagy fenyőerdős magaslatok közt áll, míg a másik valahol Kostanjevica környékéről lő. Nem is hittem, hogy ily messziről lehessen a digókat lőni, azt mondják, ezek az ágyúk 30.5-ek. Az ágyúzás hallatára rosszat sejtve sietnek haza a bakák a kávéháztól, nyugtalanok vagyunk mindannyian, nem tudjuk mi van odafent.
Az ágyúzás 8 óra felé lecsillapodik, de a 30.5-ek, különösen a tőlünk északra levő, még 9 órakor is lőnek, átlag minden negyed órában leadva egy lövést. A lövések nagyokat villámlanak a sötétben, s a hegyek a dördülést erősen visszhangozzák.
30 és feles mozsár a Komeni-fennsíkon
(Kókay László hagyatékából)
9 óra után a 30.5-ek is abbahagyják a tüzet. Csend lesz, a bakák mind aludni térnek, egy mécses sem ég már a barakkokban. Az 5. kompani barakkja előtt lévő padon ülök le az 5. kompani naposával együtt, keveset beszélünk, elmerengünk, bámuljuk a gyönyörű holdfényben úszó tájat. A frontról tompán hallatszik a fegyverek szünet nélküli ropogása. Egyébként csend van ott is, csakúgy, mint itt, a lágerben, a délutáni ágyúzás sem folytatódik. Még a legnagyobb lármát egy bagoly csapja, mely valahol keletre a lágertól alszik, s közben hosszú pauzákat tartva kilométerekre elhallatszó hangon rikácsolva lélegzik: „Á…Á!”
Május 15. Reggel 1 órakor felköltöm Juhász Nagy Mártont, inspekciósomat, s aludni megyek. Reggel ½ 6-kor nem is kell költeni, fölkelek anélkül is, pedig 6-ig akartam aludni. A század legnagyobb része felkel, s nézzük a láger déli része és Kostanjevica körül keringő olasz repülőgépeket. Még ennyi repülőt nem láttam egy csomóban, összesen 12-őt számlálunk meg. Tüzéreink kegyetlenül lövik őket, s mi izgatottan lessük az eredményt, mely szokás szerint negatív. Pedig megérdemelnék a gépek, hogy lelőjenek néhányat közülük, mert Kostanjevica fölött nagy füstfelhők keringenek, s hatalmas robbanások zaját hozza felénk a szél annak jeléül, hogy a gépek bombáznak. Minket szerencsére nem szerencséltetnek, s egy jó negyedórai bombázás után visszaröpülnek. Ha ez a repülő bombázás a tegnapi ágyútüzünkért akart megtorlás lenni, úgy nem sok eredményt ért el, mert 6 óra után az ágyúzás ismét megkezdődik, de a 30.5-ek még nem lőnek. Óriási dörgés hallatszik a frontról, egyesek azt a hírt hozzák, hogy a 61-esek támadtak az este, a nagy darabon elfoglalták az olasz stellungokat, s azért van az ágyúzás.
Légiharc a Doberdó mögötti területen
(Kókay László hagyatékából)
Délelőtt 9 órakor megérkeznek századunkhoz azok, akiket a 19. mars 2. és 4. századából osztottak be közénk. Századunk kb. 100 embert kap. Mind csupa öreg baka, békebeli katonák, de az az egy baj, hogy még nem voltak fronton csak katona munkás osztagban. Megcsináljuk az új zug beosztást, schwarmom továbbra is a IV. marad, az újonnan jött 19 marsbeliekből 4 embert kapok. Schwarmom teljesen megváltozik, de Gera bácsit sikerül visszaszereznem, ellenben Sánta, az I. schwarmba kerül. Összesen 10 emberem van ismét. Egy tisztet is kap századunk a marstól, egy Policer nevű hadnagyot, ki a IV. zugot veszi át. Délbe átadom a szolgálatot.
Délután parancs kiadáskor kihirdetik, hogy az alezredes úr Genzinger elmegy az ezredtől, s ismét a régi regiments komandant, Zeiss alezredes úr veszi át az ezredet, s ha Zeisset meglátjuk, éljenezzük meg. Kihirdetik továbbá, hogy Kovács és Vass kadettek századunktól zászlósokká, Plattner kadet aspiráns a 15. kompanitól kadettá neveztetett ki. Szép-szép, csak azt nem tudom, mikor leszek én már előléptetve, ha mindjárt csak káplárnak is. A tromli fönt a fronton még folyamatosan tart, nem tudjuk mi van fönt, nagyon rosszul ég a dohányunk, nem tudjuk, nem kell-e fölmennünk, mint a IV. batalionnak, melyet már fölrendeltek divizions rezervébe.
Századunk a marstól új dinstführender őrmester kapott, nem látszik rossz embernek, rajta kívül még egy őrmestert kapott századunk, ez a tábori csendőr komandant lesz. Az új dinstführendertől még nem akarok elkérezkedni Edéhez, zugsführer Szabótól kérezkedem, de azt mondja ő, mikor ilyen ágyúzás van, nem engedhet el éjszakára, mert nem tudhatjuk mi lesz, este 9 óráig ellenben elmehetek.
El is megyek 5 órakor. Az ágyútűz megint erősödik, s a 30.5-ek ismét lőnek. Amint a trén felé közeledek, mindinkább jobban-jobban hallatszik a dörgés, mert itt már alacsonyak a magaslatok, mik a front felől szegélyezik a lágert. Amint a kávéház és a trén közt átmegyek az osztrák landwehrek lágerján, ezek nem látszanak izgatottnak, a muzik játszik egy szép, villaszerű tiszti barakk előtt. Nagyon szépen játszik, rövid időre meg is állok hallgatni.
Zenekar játszik a segeti tábor területén 1916 tavaszán
(Mitja Juren ˗ Nicola Persegati: „Debeli griža” ˗ San Michele 1915˗1916 című kötetből)
Az M.G.II. irodába érve Edét nem találom ottan, fent van a lágerben Boros hadnagynál, de ennek dacára is kapok vacsorát, körözött túrót, vajat és feketét. Majd a barakk ajtajából figyeljük, kukkerezzük a frontot Geri és Zóna bácsival, s a fegyvermesterrel, nem sokat lehet látni csak annyit, hogy a front teljesen füstben van, s néha-néha zöld rakéták szállnak magasra. Érdekes, nappal is milyen jól látszik a rakéta. Néha egy-egy nagyobb fajta gránát röpül délre tőlünk keresztül a trén láger alsó részén valahova Kostanjevica elé, Geri bácsi azt mondja, ez az ágyú már reggel óta küldözget oda, valószínűleg 30.5-t keresi, de úgy látszik nem nagy eredménnyel, mert 30.5 most is lő rendületlenül.
7 óra után amint erősen figyelünk, géppuska lövöldözés is hallatszik, úgy látszik valamelyik fél támad. Geri bácsi összepakolt hátizsákját mutogatja, s azt mondja, ő már készen van az előnyomulásra, mely biztosan meg fog a napokban indulni, de bárhogy is érdeklődünk, nem akarja megmondani mit és honnan hallott valami újságot, csak titokzatosan mosolyog. Hirtelen eszembe jutnak az április elején Olaszországról tartott iskolák, úgy látszik, most van annak az offenzívának a kezdete, melytől remélik Olaszországba való előnyomulásunkat. De úgy látszik nem nálunk lesz a fő támadás, mert nem hagynának bennünket ilyen nyugodtan pihenni a lágerben, nyilván nálunk csak markíroznak, ezt megerősíteni látszik a marsok áprilisi markír felvonulása. Egy szikrát se érzem jól magam, mert nem tudom, nem alarmírozták-e a századot, azalatt, amíg itt voltam. Sietek vissza a századhoz anélkül, hogy Edével beszélhettem volna. 9 órára már ott is vagyok. Nincs semmi újság, nyugodtan alhatunk még az éjjel.
A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.
Következő rész: „Megkapom, ha Isten segít, szabadságomat az érettségi letételére…”
Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész
