Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója - 9. rész
Hősünk számára az 1916. április 14-ei és 15-ei nap is a különböző bűzök és gázok elleni küzdelemmel kezdődik San Matinónál. Mindezeken túl az egyre közelebb kerülő és „megsturmoltatni” tervezett olasz előretolt állás mellett a saját tüzérség is állandó életveszélyt jelent. A gondviselés, avagy a szerencse és a különféle túlélési taktikák szerepe a doberdói mindennapokban.
Április 14. Az éj folyamán nem csak a II. zug, zugunk is kézigránátol az előttünk épülő olasz előretolt állásra. Hasztalan minden, reggelre már jóval erősebb a tegnap délután megkezdett olasz homokzsák fal, sőt vassíneket is lehet látni közé építve. Pedig ezt érdekünk nem engedni kiépülni, mert innen, amit eddig hosszában nem láthattak a digók, végig bírják látni a zugunktól hátra vezető futóárkot, s természetesen végig lőni is.
Reggel megnézem a hátzsákomat, mert már tegnap óta érzem, amikor fejem alatt van, hogy valami büdös benne. Hátzsákom legaljában az egyik konzerva van kifolyva és megbüdösödve. A doboz alján egy kis lyuk van, mit fegyvergolyó csinálhatott. Figyelmesen megnézem a pokrócot, hat helyen van kilyukasztva, s a hátzsák is két helyen. Fegyvergolyó ment a hátzsákomon keresztül. Ez csakis az ablézkor történhetett. Kezdek már emlékezni a pionir fassungs stellenél történt titokzatos lökésre. Akkor fúródott a golyó át a hátzsákomon. Ha egy tized másodperccel s 15 centivel hátrább vagyok, akkor derekamon, tüdőmön üt át a golyó. Óh, Istenem! Hála neked ezen megmenekülésemért! Az egész zug csodájára jár a hátizsáknak, konzervának. Ez utóbbit Sietek Molnár őrmesternek leabfirolni, nehogy ha elhajítom, követelje rajtam. Ő is csodálkozik a szerencsémen.
Katonák teljes felszerelésben, hátizsákkal
(Pintér Tamás-Rózsafi János-Stencinger Norbert: Magyar ezredek a Doberdó-fennsík védelmében című kötetéből)
Reggel 7 órától megint a beobachtungs stand mellett dolgozunk. Délelőtt 9 órakor az inf[anterie] geschütz zugunk abschnitjába jön az új olasz előretolt állásra lőni. A 15-ös dekung egyik schütz schildjét kiemelik, s innen lő a kis ágyú. Zugunk ennek sem örül, mert tartunk tőle, hogy a digó tüzérség a geschütz miatt veretni fog bennünket. Valami tíz lövést ad le, eredmény úgyszólván semmi. Annyi a haszon, mint az egyik ember megjegyzi, hogy „egy levert homokzsák helyett a digó kettőt tesz”. Ezt belátja Dvorzsák kadett is, s visszamegy a 7. századhoz ágyúival, mert onnan állítólag jobban tudja lőni az olasz előretolt állást, csak aztán megint a mi abschnitunkba ne lőjenek bele. Míg Dvorzsák itt tartózkodott, kukkerját elkértem, s most kukkeren néztem végig a környező tájat.
Délelőtt 11 óra tájban 4 olasz repülőgép. Néhány, a Templomdombra lőtt suttyogót leszámítva az olasz tüzérség elég csendesen viselkedik. Délután ismét a szokott helyen dolgoztatok. Este az olaszok valami 15 lyukat robbantanak előttünk az új állásukban, a kövekből hozzánk is repül át néhány darab.
Este Todorov káplár a futóárokban a dekungom előtt beszélget velem, közben erősen megijed, mert egy patkányt, mely a dekungról futott le a futóárokba, bedobott olasz kézigránátnak nézett. Este menázsiért megyek, baj nélkül érkezünk vissza. A II. zugból egy emberrel kevesebb jött le, mint kellett volna menázsiért, Molnár őrmester a sarzsit, gefraiter Tóthot is befogja a menázsit cipelni a hiányzó ember helyett.
Április 15. Reggel 5 órakor veszem át a szolgálatot. ½ 6 tájban furcsa bűz kezd felénk terjedni a Templomdomb felől. Felköltöm zugsf[ührer] Szabót, ki velem együtt azon a véleményen van, hogy gáztámadás van az olaszok részéről, a bűz már szinte fullasztó. Felköltjük az egész legénységet, gázmaszkát teszünk fel. Korhec főhadnagy, ki épp szolgálatban van, jelezte az esetet Heimnek. Heim ordonáncot küld az I. batallionhoz, honnan a szag jön, ki csakhamar visszatér, s kisül hozzá, hogy nem gáztámadásról van szó, hanem a 3. kompanie jobbszárnya előtt rothadó, talán még [1916.] március 13-áról ott maradt néhány bűzhödő olasz hullát gyújtották meg lángszóróval. A gázmaszkot rögtön levesszük. S az erős bűz is nemsokára eloszlik.
Gáztámadás az olasz fronton, 1916
(Gyurgyák János szerk.: Magyarország története képekben I.)
Virradatkor a dekungom melletti őrszemállásból a dekung teteje fölött kidugva fejem, gyönyörködök az ide látszó gyönyörű zöld síkságban, s az Isonzó kanyargó vizében, melynek torkolata jól látszik. De szép síkság, Istenem! Én is úgy vagyok már vele, mint a bakák, bár ott harcolhatnánk, nem itt az átkozott sziklák közt. Merengésemből egy elkésett olasz puskalövés ijeszt fel, lehúzódom rögtön a futóárokba, hátha még nem alszanak, mint ilyen időtájban szoktak, a digók, s valamelyik még „kupán trafál”.
Délelőtt is délután is a beobachtungs stand mellett csináltatom a futóárkot. Munka közben a bakák beszélgetnek, s szokás szerint a menázsit szidják. Az öreg Király szidja legjobban a menázsit. Váratlanul megjelenik köztünk Diendorfer őrnagy, s a menázsi iránt érdeklődik, épp az öreg Királytól. Mindnyájan örülünk, mert azt hisszük, az öreg jól megmondja az őrnagy úrnak is az igazat. Legnagyobb elképedésünkre azt feleli: „Jó a menázsi.” Diendorfer távoztával ki is jelentem Királynak, hogy ha ő még egyszer szidni meri előttünk a menázsit, meglátja a következményét. Zugunk jobbszárnyán azonban akadt szókimondó ember, aki Diendorfer kérésére megmondta az igazat, főként hogy a hús, ha bele van a levesbe aprítva, nem egyformán jut (annál is inkább mert zugsführer Szabó és korporal Kohajda halásszák ki a felét), s Diendorfer megígéri, hogy a húst kiporciózva fogják felhozni ezután. Diendorfer hosszasan nézte az új olasz állást. Ebből, valamint a menázsi utáni nagy érdeklődésből már hinni tudjuk, amit tegnap újságoltak az ordonáncok, hogy megsturmoltatják velünk az olasz előretolt állásokat zugunk és a 3. kompanie előtt.
Délután ½ 1-kor épp a dekungomban az Edétől kapott konzervát a szintén ajándék hagymával készíti el Gera bácsi, én pedig a frissen főtt kávét szűröm, mikor hirtelen „S-i-i-i-i…fff” hangzik fel annak a 10,5-es Haubitz lövedékének előttünk oly rettegve ismert hangja, mely saját állásunkat szokta lőni. A gránát (vagy srapnel?) épp dekungom ajtaján jött volna be, de szerencsére megakadt a futóárok túlsó partjára kihányt magas törmelék, szemét és agyag halmazban, s nem explodált, de kis híja, hogy át nem fúrta ezt a kihányást, mert a füst (vagy gáz), mit a gránát bevágódása okozott a föld közül szivárog ki. A futóárokba menekül mindenki a dekungokból, s a következő gránát, mely a „Csibész lak” mögött explodál már a futóárokban találja zugunkat. Nagyon meg vagyunk rémülve, de érthető is rémületünk, s az is hogy a második lövés után majd egész zugunk (Gerát kivéve, ő nem hagyta ott a menázsit őrizetlenül), lefut a kompanie komando kavernába. Molnár hadnagy azonban, ki egyébként állandóan lent tartózkodik a kavernában, kizavar bennünket: „Ki innen! Micsoda dolog ez!” De azért neki nem jut eszébe kijönni velünk, s a zöld rakétát is velem löveti. A tüzérség a második lövésből nyilván észrevette, hogy rosszul lő, mert hosszabbakat lő és a 3. kompanie elé veret.
Délután Tolnay főhadnagy jön a beobachtungs standhoz szemlélődni. Bátorságot veszek magamnak arra, mire már hónapok óta készülök, s megismertetem ezzel a mogorva emberrel magam. Nagyon barátságosan beszélget velem tovább egy fél óránál, emlegeti, hogy milyen jó dolga volt nálunk, én pedig elpanaszolom neki sorsomat, megígéri, hogy ha lehet segíteni fog rajtam, jelenleg mint mondja a 3. kompaninál zugs komandant.
Lövészárok részlet San Martinónál kézigránát elleni védőhálóval
(Forrás: Kókay László hagyatéka)
Délután 6 óra tájban valahonnan a Monte San Michele mögül nehéz 15-ös ágyúink flankírozták a II. zug előtt az olasz hátsó állásokat és lent a völgyben az első állásokat. Mély morgással jöttek a nehéz gránátok, s szinte nálunk is rezgett minden mikor explodáltak. Nem tudom a digók ilyenkor hogy érzik magukat? Estefele a digó az 197-e magaslat déli oldalán a 43-asokat macskázza hatalmas macskákkal. Az explodálásokat a magaslat kúpja eltakarja, csak a füstöt hozza a szél néhány másodperc múlva az innenső oldalára a magaslatnak. Mondják, hogy ez a 21-es (régente „B”) abschnitt rengeteget szenved a macskáktól, s a stellung még az I. batallionénál is hitványabb. Este szürkület után a digók, hogy megmutassák, hogy nem ijedtek meg a 15-ösök tüzétől, mióta még fönt vagyunk stelungban első ízben kézi gránátot hánynak a II. zug balszárnyára. Egy citrom kézigránát még a II. zug kavernájába is begurul, szerencsére nem explodál. Az éj folyamán a II. zug balszárnyán mindenütt handgránát fogó hálókkal fedik be a futóárkot.
A szegedi születésű Kókay László 1915 tavaszán, 18 éves korában önként jelentkezett katonai szolgálatra. A helyi piarista gimnázium iskolapadjából vonult be a szegedi 46. közös gyalogezredhez, amelyben végigszolgálta a háborút. 1915 decemberében került az olasz fronton harcoló ezredhez. 1916 tavaszán részt vett a Doberdó-fennsíkon zajló küzdelmekben, a következő évben a Komeni-fennsíkon a Fajti Hriben vívott harcokban, majd 1918-ban pedig immár rohamszakasz parancsnokként a piavei átkelésben. A háború alatt vele történt eseményekről végig feljegyzéseket készített, amelyek később napló kötetekké álltak össze. A most közreadott sorozatunkban az 1916 tavaszán a Doberdón, San Martino falu határában átélt élményeit közöljük. A sorozatindító bevezető részben írtunk a naplóíróról, a napló történetéről és a forrásközlés módjáról is.
Következő rész: „Érdekes ez a telefon, egyszerre 8-10 féle beszélgetést is lehet rajta hallgatni”
Összes rész: Kókay László szegedi önkéntes doberdói naplója 1-41. rész
