A világháború, ahogy egy parasztgazda látta – 79. rész
Gergely népfelkelő zászlóalja szinte teljesen megsemmisült az 1916. június 30-ai harcokban, amikor ő is megsebesült. A mai részből megtudhatjuk mi történt vele ezt követően, érzékletes képet kapva a sebesültápolás stációról az orosz fronton.
A csata tovább dühöngött, a harci zaj semmivel sem csökkent. Fejünk felett a sok gépfegyver és puskagolyó sűrűn süvöltött, rövid éles hangot adva. Akik kezükön, vagy más testrészükön könnyebben sebesültek meg, azok gyorsan siettek a segélyhely felé. De én fájós lábammal csak lassan sántikálva tudtam magamat vonszolni. Úgy vonultunk ott a futóárkon és völgyön végig libasorban, mint mikor oda felmentünk, de most valamennyien sebesülten, nyögve ki hogyan tudott bandukolni. A futóárkon végig fejünket is le kellett húzni, csak lehajolva haladtunk, mert a golyók szüntelen fejünk felett sivítottak. Még korán se voltunk túl minden veszélyen.
A futóárok végénél egy kis gödörben feküdt a 3-ik szakasz parancsnoka, egy fiatal hadapród, kinek mindkét lába át volt lőve és két öreg szanitéc letette oda, pihenni kissé, mert már kimerültek, elfáradtak vele. De a hadapród gyorsan szeretett volna menekülni a veszélyes zónából, és hogy mellette elsántikáltam megszólalt, hogy segítsek rajta, mert a két ember már kifáradt. „Szívesen segítenék én, hadapród úr – mondám – de magam se vagyok képes a fél lábamra nehezedni.”
Sebesült katonát bajtársai a segélyhelyre szállítanak
(Gyurgyák János szerk.: Magyarország története képekben I. kötetéből)
Lejjebb a völgyben láttam, amint Kati Mártont is cipelte két szanitéc, mindkét bokája össze volt zúzva a golyóktól. Sohasem lesz azokból ép láb. Már közel voltam a segélyhelyhez, midőn egy helyt a földön ülve láttam Zima Pált és Reichweiszt is. Kérdém tőlük, hogy ők is megsebesültek-e? Az felelték, hogy ők erős légnyomást kaptak és ők is mennek a segélyhelyre, de kissé leültek pihenni.
A segélyhelyen már akkor igen sokan voltak, két helyen két orvos és négy szanitéc nem győzte kötözni a sebesülteket, két írnok pedig nem győzte írni az adatokat és osztogatni a cédulákat. A cédulaosztást be is szüntették és azt mondták, hogy csak menni kell azon a völgyön végig és arra majd útbaigazítják az embert, persze aki tudott a saját lábán járni. Hogy én is odaértem, s láttam, hogy hamar nem kerül rám a sor, leültem egy gallycsomóra és hátizsákomból átpakoltam a bakóba és a hazai tarisznyába a szükséges dolgokat: 1 pár fehérneműt, a csajkát, kulacsot, a 4 darab konzervát, még szalonnám is volt, stb. Azután az én lábamat is bekötötték. Ekkor láttam, hogy a jobb lábam középső ujja felett ment be a golyó és ferde irányban a talpamon jött ki. Nevemet és az adatokat beírták és azt mondták, hogy csak menjek a völgyön végig és arra találni fogunk kocsikat, kik a sebesültek szállítására vannak kirendelve.
Kötözőhely
(forrás: Tolnai Világlapja, 1915)
Lábam sebe tüzelt és égetett, szerettem volna kocsira kapni még ott. Volt is ott egy kocsi, de arra a fentebb említett súlyosan sebesült hadapródot és Kati Mártont tették fel. Én nem is tolakodtam, tudtam, hogy a súlyos sebesülteké az elsőség. Megindultam a jelzett irányban a többiek után, hogy a kocsikat megtaláljam. Az eső rendületlenül esett. Oldalt láttam amint 2 katona feltűzött szuronnyal kísérte vissza a rajvonal felé Zima és Reichweisz cimborákat. Bizonyára nem volt nekik semmi bajuk az ijedségen kívül. Egy szintén lábára sebesült fiatal 3-assal sántikáltam előre a völgyön végig. Itt is, ott is harckész századok voltak megbújva az árokpartokon, domboldalakon. A tartalékban levő 1-esek és 17-esek voltak ezek és szintén készültek fel a rajvonalba. A gránátok, srapnelek búgnak sivítanak fejünk felett, a völgyön végig még itt is sok puskagolyó süvített el körülöttünk és felettünk.
Egyszerre a sebesült lábam sarkán erős ütést éreztem. Hátrafordulva lehajoltam és megláttam a földön egy kerek srapnelgolyót, az ütötte meg sarkamat, de mivel fáradt volt, nem tudott áthatolni a bakancson. Pár száz lépésnyire egy kis erdőcskében megtaláltuk a 4-esek konyháját. Az őrmester az erdőszélről már messziről integetett, hogy menjünk arra. Odasántikálva leültünk egy fa tövére, és kaptunk egy jó csajka bablevest, s kulacsainkat is teletöltötték feketekávéval. Délután fél 6 lehetett, az eső szüntelen kesergett. Az őrmester elmagyarázta, hogy menjünk még félbalra és vagy 500 lépésre megtaláljuk a reánk váró kocsikat.
Tovább folytattuk zarándoklásunkat. Lábam a menés miatt nem fájt túlságosan. Nemsokára meg is találtuk a kocsikat egy erdőszélen, hol felültettek, illetve fektettek bennünket a keskeny szekerek egyikére, melynek fenekére szalma volt hintve, felül pedig ernyő védett bennünket az eső ellen. De még nem indultunk el, mert csak 10 kocsi indulhatott egyszerre el egy altiszt vezetése alatt. Tehát még várni kellett, hogy mind a 10 kocsi megteljen sebesültekkel.
E kocsitáborban volt legalább 160 kocsi, melyek a sebesültek szállítására voltak kirendelve, de a kocsisok nem magyarok voltak, nem tudtunk velük beszélni. Pedig nagyon szerettük volna tudni, hogy hová visznek bennünket. A mi kocsinkon hárman voltunk, én és a fiatal 3-as feküdtünk a kocsi derekában, egy harmadik, ki a kezén sebesült meg, a kocsis mellé ült. Kocsisunk egy polyák (lengyel) volt, nem tudott egy szót sem magyarul.
Este nyolc óra volt midőn elindultunk, be az előttünk sötétlő erdőbe. Ezt az éjszakát nem felejteném el soha, ha száz évig élnék is. Az eső szüntelen esett, az utak az utóbbi négy nap alatt teljesen eláztak, s oly rettenetes kátyúsak voltak, hogy minden pillanatban a felborulástól féltünk. A kátyúkat nappal sem lehetett volna látni, mert tele volt vízzel, sárral, hát még most éjjel? Ha néha-néha egy kiálló fagyökéren ment át a kerék, olyat zökkent a kocsi, hogy az agyvelőnk is majd kiugrott a helyéből. Lábam, hogy kissé már megpihent, most kezdett csak igazán égni, sajogni, s oly forró volt, mint a tűz.
Teljes két óra kellett, míg az erdőből kiértünk, és sík talajon haladtunk, de hogy úton-e vagy szántóföldön azt nem tudtam. És, hogy hová, merre visznek bennünket arról sem volt fogalmam sem. Csakhamar ismét erdőbe értünk, az eső most már zuhogva esett, s oly koromsötétség volt, hogy az előttünk haladó kocsit sem láttuk, pedig annak fehérlett kissé az ernyője. Dicséretére vált a hadvezetőségnek, hogy ily útban és időben, erdőn keresztül egy viharlámpást sem adtak egyik kocsinak sem. Csupán a hol előttünk, hol utánunk lóháton haladó altisztnek volt egy kis kézi lámpása.
Egyszer 11 óra tájban elől zűrzavar, kiabálás hallatszott és az összes fogatok megálltak. Mi történt? Az egyiptomi sötétségben az előttünk haladó harmadik kocsi belefordult a vízzel telt mély árokba. A kocsin 3 nehézsebesült volt, és azok is beleestek a vízbe. Volt aztán kiabálás, lárma az altiszt polyák nyelven úgy káromkodott, mint egy zupás őrmester, szidta az ügyetlen, ostoba kocsist, de azzal nem segített a bajon. Két teljes órába került, míg a kocsit kivonszolták az árokból, a szegény sebesülteket ismét elhelyezték a szekéren, s újra indulhattunk. Hajnal felé fekvő helyzetemben végre elnyomott az állom, bár a farom is nagyon fájt a nyomorúságos, keskeny helyen, lábam pedig rettenetesen tüzelt és zsibogott. Már világosodott, midőn hirtelen felriadtam. A kocsi egy újabb döccenésénél fülemet erősen beleütöttem a saroglyafába. A jármű még mindég mozgott velünk. Az eső elállott, köd és pára ülte meg a vidéket. A kocsistól hiába kérdeztük, hogy hová megyünk, ő csak annyit tudott mondani, hogy „spital”.
Sebesült katonák szállítása a vasúthoz, 1915
(forrás: keptar.oszk.hu)
Egy félóra múlva beértünk egy nagy faluba, amelyre rögtön ráismertem, hiszen ez Gorochov, hol ezelőtt hat nappal keresztüljöttünk. Valóban odahozott a kocsi bennünket, csakhogy más úton, mint amelyiken a hét elején mentünk. Keresztüljött a kocsi velünk a kisvároson és annak déli végén egy vereskeresztes zászlós ház előtt megállt. Verterek jöttek és lesegítettek a kocsiról bennünket. Ez a hely egy ideiglenes kötözőhely volt csak. A lábamat itt újra átkötötték anélkül, hogy a vértől és sártól megmosták volna. Kaptunk kenyeret, jó meleg teát, cigarettát. Azután átvezettek bennünket az átelleni ház udvarára, hol egy nagy zsúpfedelű csűrben a földre vastagon szórt szalmára fektettek le.
Ezen a helyen feküdtem július 1-én, szombaton délután két óráig. Itt már összejöttünk sokan, voltak köztünk 4-esek is. Kettőtől is hallottam, kik jóval utánam sebesültek meg, hogy a támadást estefelé beszüntették. A zászlóaljunk majdnem teljesen megsemmisült. Friedmann főhadnagy is elesett, de ami engem legfájdalmasabban érintett, elesett Berczeli őrmester is. A négy szakaszparancsnok közül kettő elesett, kettő megsebesült. Azért mégis sikerült a mieinknek valahol az áttörés, mert ezen és a következő napokon sok orosz foglyot láttunk, kiket katonák kísértek Sztojanovba, a vasúti állomásra.
Délután 2 órakor kocsikra raktak bennünket és kiszállítottak a város alatt levő kis vasútállomásra. Már közel voltunk hozzá, midőn egy hosszú vonat már haladt Sztojanov felé. Az egyik kocsiról sapkalengetést, kiabálást hallok: „Sárközy, szerbusz Sárközy! Maga is jön? Én már megyek.” Odanézek, hát a kis élénk Seres kolléga már ment Sztojanovba. Amint később megtudtam, egész könnyű sebbel menekült meg a veszedelemből. Az állomáson kis négyszögletű sátrakban helyeztek el bennünket, levetkőztettek, tiszta fehér ruhát adtak mindenkinek. Egy-egy sátorban 10–12-en feküdtünk kényelmes szalmazsákokon, lepedőkkel, pokrócokkal ellátva. Mily jóízűen aludtam itt egy hosszút a kiállott izgalmak és fáradalmak után. De amint lábam megpihent, ismét nagyon kezdett égni, tüzelni. A sebláz beállott. A következő három nap alatt nagy fájdalmaim voltak, s nem tudtam pihenni.
B. Sárközy Gergely a Bihar vármegyei Árpád községből 1915. február 15-én vonult be a nagyváradi 4. honvéd gyalogezredbe. A 32 éves gazdálkodó háborús visszaemlékezésének első sorozatában (1-62. rész) a besorozásától az orosz, majd az olasz fronton viselt szolgálatán keresztül az első hazatéréséig követtük nyomon katonai élményeit. A Katona életemből, élményeim, küzdelmeim és szenvedéseim a világháborúban címmel a frontnaplók és levelek alapján 1922-ben eredetileg a családja számára írt visszaemlékezést teljes egészében, a szerző által kialakított fejezetek szerint haladva közöltük. A sorozatindító, bevezető részben írtunk a visszaemlékezőről, a visszaemlékezés történetéről, valamint a forrásközlés módjáról is.
Az első sorozattól eltérően a most közreadásra kerülő folytatásban nem közöljük a visszaemlékezés teljes szövegét, hanem csak az általunk érdekesebbnek gondolt részeket. A szövegkihagyások jelölésére a forrásközlésekkor szokásos szögletes zárójelek közötti három pontot alkalmazzuk: […]. A szerző fejezetcímeit is elhagyjuk, a visszaemlékezést mi tördeljük részekre. Az egyes részeket az előző sorozatot folytatva folyamatosan sorszámozzuk. A kézzel írt szöveg átírásáért Péter I. Zoltánnak tartozunk hálás köszönettel.
Következő rész: „Tizenhatunknak volt tizenöt ép lába”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
