Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 3. rész
Az 1916-os évről napló nem maradt fenn, de Király Iván a két világháború között A természet c. folyóiratban publikált pár cikket háborús élményeiről és természettudományi – elsősorban madártani – megfigyeléseiről. A mostani bejegyzésben egy ilyen cikket közlünk újra, amely eredetileg a lap 1931. április 1-15. számában jelent meg. Az írás nem tartalmazott képeket, azt a hagyaték fotóanyagából egészítettük ki. A címe egy litván eredetű, lengyel főnemesi családra utal, amelynek a birtokán a történet játszódik.
Aki a rokitnói mocsarakat térképen tanulmányozza, könnyen az észak-európai tundrákhoz hasonló vidéknek képzeli. Pedig más, egészen más tájék ez. Ó, a rokitnói mocsarakat elképzelni nem lehet. Látni kell! Versenyt dúdolni szelével, megborzongani fenyőinek suttogásától, meggázolni ingoványait, eltévedni erdőségeiben, belefeküdni illatos homokjába s maláriás lázban utána meredni a bússzólamú darucsapatoknak!
Wolhyniai téli tanyám. Mohával befedve, nyírfával gerendázva. Üres óráimban a bútorokat nyírfa kéreggel vonom be, nemsokára egész fehér lesz a bútorzat. Hóolvadáskor a talajvíz elöntötte a födözéket. A süllyesztett födözékek nem váltak be! 1916. március 7.
(Király Iván eredeti képaláírása. Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)
Ahogy elhagytuk a perespai vasútállomást, az ágyúkerekek mélyen vágódtak az út homokjába s a lovak patája lúdtojás alakú, fehérkérgű tűzkőbuckókat és tarka, szalagosan rétegezett kvarcokat dobált felszínre. Az út két oldalán erdő, fekete- és jegenyefenyőből, tölgyből, nyírből vegyesen. Közben facsoportok, deresfüvű, szomorú tisztások még szomorúbb faházikókkal, közöttük üres szélmalmok hányták kétségbeesett tehetetlenséggel a cigánykereket. Tányérsapkás, rongyos emberek – németül és lengyelül – szélsóhajtásszerű melódiákat dúdoltak a fakón továbbnyargaló felhőknek és kiaszott tehenek hóharmatot legeltek a kopár réteken. A szél pedig éjjel-nappal sípolt, sóhajtott, nyögött: egy enromjai alá temetett nép évszázados fogcsikorgatásait üvöltötte be a kihűlt kéményeken. Míg másfél napon át némán bandukoltunk az ágyúk mögött, megértettem, hogy ez a föld is hazája egy népnek, melyért megérte imádkozni és elvérezni.
Silno. Faragott, cifra házak, színes üvegablakokkal. Kicsi, de mereven bizantinikus templom. Zsuppos pajták, rajtuk hólepte gólyafészek. Tányérsapkás zsidók. A szobában bűz és ételszag. A mestergerendáról kötélen csüng alá a bölcső, abban ringatja egy koránhervadt nő csecsemőjét s már annak dúdol, kit még szíve alatt hordoz, szomorút, végevárhatatlant, amint a rokitnói szél. Ugyanebben a szobában sütik több falu kenyerét, itt alszik a ház népe is. Én is. A levegő fojtó, a padka kemény, az álom édes.
Király Iván ütegének bejárata
(Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)
Másnap még néhány kilométer az erdőbe befelé s „keleti kényelemmel” berendezett otthon vár reánk. Fatörzsekből rótt födözékek, nyírfával díszítve, a rések mohával betapasztva. Belül ágyak, asztalok, szarvas, őz- és vaddisznóbőrrel párnázott ülőkék. Ezeket a trófeákat elődeink, egy osztrák üteg tisztjei zsákmányolták. Fajd is tanyázik a vadban gazdag erdőségben. Egyelőre hallgat az erdő. Az ágyúcsövek fenyegetve lesnek az előttünk lévő bozótos tisztásra: arra van az ellenség. Komor fenyők védőn terjesztik föléjük nyúlánk karjaikat.
A II. (karpilowkai) szakasz tüzelés közben, 1916. március
(Király Iván eredeti képaláírása. Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)
A legelső madár, amivel megismerkedtem, a „pacsirta”. Jámbor cimbora, ki nem jártál erre, most ne gondolj az ég dalos madarára. A „pacsirta” ragadozó. Mozdulatlanul lapul egy fatörzshöz s merőn nézi a vele szemben sötétlő földhányásokat. Ha a földhányás ablakain egy ragyogó szempárt vesz észre, megnyomja a kezében lévő acélcső rugóját, egy éles csattanás… nemsokára odaát hordágyra emelnek egy viaszsárga ifjút. Mosolyog. Nincs semmi baja, csak a homlokán egy kis lyuk van. Ne légy kíváncsi, kedves pajtás, a „pacsirtára”. Orosz lövész az, ki futtában is golyóval lövi a cobolyt, odahaza, Szibériában.
Az I. (Ghyczey) és a III. (Saxer) üteg felderítő járőrei Karpilowkánál a 13. honvéd gyalogezred körletében. A kép jobb szélén, a fatörzsbunkernek támaszkodva Ötvös József hadapród a Saxer üteg, a bal szélén Kuthy vagy Palotay, az első üteg felderítője. Közöttük a két felderítő állomás telefonistái, 1916 áprilisában, a Bruszilov-áttörés előtt
(Király Iván eredeti képaláírása. Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)
Március elején hirtelenül megérkezett a tavasz. A hó elolvadt s az erdő fehér foltjai helyén tócsák csillogtak. Szűzies nyírfák felébredtek álmukból és nyújtózkodva nézegették karcsú termetüket a felfakadó talajvizekben. Duzzadt rügyeik felpattantak és nyers, izgató, édes illattal árasztották el az erdőt. A tisztásokon már itt-ott sárgállott a gólyahír s az erdő avarjában éjszakánként titokzatos zörgések, csörtetések hallatszottak. Március 10-én megjelentek a tavasz szárnyas hírhozói: a pacsirták. Más pacsirta él a tisztásokon, más az erdőben. A mezei pacsirta magasan zengve fúródott az ég kékjébe a karpilowkai nagy tisztás felé, az erdei pacsirta bokros, irtásos helyeken hallatta lágy, kedves énekét. Március 15-én az időjárásban kis visszaesés volt. A varjúkat azonban ez nem zavarta. Zilált seregekben, magasan vonultak észak felé nap-nap után. Vonulásuk 19-én ért véget. 16-án megszólalt az erdei pinty és pintyegetve keresgélt a födözékek között. 17-én kedves furulyaszót hallottam az ágyúk felett terpeszkedő fenyőfák csúcsáról: a feketerigó kezdte meg nászdalát. Ezentúl egész nap elszórakoztatott bennünket.
Király Iván ütegének és a figyelők pozíciója Silno felől nézve, az ütegnaplóban lévő vázlat alapján
(Készítette: Kajon Árpád)
19-én a fák között seregélyek keresgéltek fészkelésre alkalmas odú után. 27-én nagy vonulási nap volt. Az ütegállás közelében levő tisztáson hosszúlábú legényeket vettem észre: a silnói gólyák voltak. Ugyanezen a napon láttam az első egerészölyvet körözni, magasan az erdő fölött, s a levagdalt gallyrakások között kecses farkbillentéssel bujkált a vörösbegy. 29-én megint ismerős hangokra ébredtem. Csil-csal, csil-csal, hangzott a fákról innen is, onnan is. A csil-csalfüzike jelentette kedves hangján megérkezését. Április 4-én megérkezett az első darucsapat. Ék alakú sorban, krúgatva vonultak a daliás szürke legények alacsonyan az erdő felett és alkalmas helyet kerestek a leszállásra, de úgy látszott, ezt a veszedelmes vidéket nem találták alkalmasnak, mert csakhamar továbbszálltak, a mocsaras őserdő ismeretlen mélységei felé.
Április végén már párosával is láttam kószálni darvakat, amint a fák sudarának magasságában tovaszálltak, de földre szállva egyet sem figyeltem meg. Ősszel, szeptemberben – már a Stochod folyó úgynevezett szelővonalán álltunk – igen sok darucsapat vonult el az állások felett téli szállása felé. Borús időben némán, tiszta időben méla krúgatással eveztek a levegőben. Mikor a gyalogsági állások fölé értek, úgy a mi bakáink, mint az oroszok valóságos sortüzeket adtak a vonuló csapatokra, de leesni egyet sem láttam. Április 5-én megérkezett az erdei cankó s vígan gilisztázott a tócsák partján. 19-én kakukkszó emlékeztetett a múlandóságra, 21-én az első nyaktekercs nevetett le a fákról. 22-én megérkezett az örvös légykapó és sárgarigó csúfolódott az erdőben, 24-én pedig búbosbanka dudogott a tisztásokon. Május 5-én a zöldike telepedett meg az erdőn, 6-án megszólalt a bokrosok dalosa, a fülemüle, 7-én megérkezett Európa egyik legszebb színezésű madara, a szalakóta.
Ütegünk átvonul Sofiewkán, a kép baloldalán látható gyalogos katona Király Iván tisztiszolgája, Kottyán János, 1916. június 6.
(Király Iván eredeti képaláírása. Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)
Ütegünk fő megfigyelőhelye a karpilowkai tisztásnál volt, az ütegállástól hét kilométernyire. Nyílegyenes erdőnyílás vezetett odáig, melyet csaknem mindenütt mély víz lepett el, ezért egészen a megfigyelőig fatuskókra és cölöpökre fektetett fatörzsek voltak lerakva. Ha rajtam volt a megfigyelői szolgálat sora, hét kilométert ezeken a hosszában lefektetett fatörzseken lépegettem. A megfigyelő lakása és telefonállomása egy fatörzsekből összerótt erődítmény mögött lapult meg.
A megfigyelőben töltött éjszakák örökre emlékezetembe vésődtek. Az ellenség közelségének tudata s a megfigyelői szolgálat felelősségteljes volta idegeimet feszültségben tartotta s emiatt állandó ideglázam volt, amihez egyre jobban elhatalmasodó malária járult. A mocsaras erdő illata, a csalogánydal s az enyhe puskaropogás lassanként mégis álomba ringatott, hisz huszonegy éves voltam.
Rettentő zuhanás, reccsenés riasztott fel: az ellenség aknát lőtt állásaink mögé. Az erdőben harsogva visszhangzott a rettentő robaj, melyet egy pillanatra dermesztő némaság követett. Aztán, mintha adott jelre történnék, megszólaltak a szolgálatban lévő összes manlicherek és gépfegyverek és hamarosan olyan zenebona kerekedett, mintha valami nagy támadás kezdődött volna. Sokszor még a tüzérség is beleavatkozott a hangversenybe. De ez csak kíséret volt ahhoz a csodálatos madárzenéhez, ami feltámadt a fegyverek ropogására. Ismeretes, hogy nemcsak a zenei hangok, hanem a zörejek is ingerlően hatnak a madarak éneklési készségére. A fülemülék, gezék, tücsökmadarak, füzikék, poszáták csodálatos tömegű és erejű éneke volt az a madárzene, ami ezekben a nehéz félórákban legjobban megragadott. Sajnálom, hogy hangjukról nem ismertem meg azokat a madárfajokat, melyek részt vettek a hangversenyben, annál is inkább, mert a szereplők nagy részének hangját idehaza sohasem hallottam. Azt hiszem, a poszátafélékkel foglalkozó ornitológus leghálásabb kutatási területe volna Radziwill herceg vadászterülete.
A Brehmben olvasom, hogy három angol a Peloponnészosz-félszigeten három nap alatt ezer erdei szalonkát lőtt. Meg vagyok győződve, hogy ez a három sportsman a mi ütegállásunk előtt levő cserjésben még nagyobb arányú pusztítást tudott volna végezni.
Oziery-i állás, 1916. június 7.
(Király Iván eredeti képaláírása. Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)
Az első hosszúcsőrűt március 25-én figyeltem meg s azóta esténként hallottam őket korrogni és pisszegetni. Az egyik bajtársamnak sikerült vadászpuskát s néhány töltényt szerezni. Az első szép május eleji alkonyaton kimentünk az ütegállás előtt levő cserjésbe s ott elrejtőzködtünk. A szúnyogok milliárdjai boszorkánytáncot jártak rajtunk és körülöttünk, nyafogásuk valósággal zúgássá olvadt össze. A nap éppen lemenőben volt, már a fák sudarát aranyozta, s az alkonyati égen megcsillant az esti csillag szelíd sugara. Majdnem abban a percben a közeli bokrokban halk levélzörej, pisszegő füttyentés hallatszott: paszip! Pajtásom vállához kapta a puskát, tűzcsóva, durranás … s a szép madár rángatódzva hevert a harmatos fűben, piros vére lassan gyöngyözött alá. A durranás, füst, dinamitszag azonban nem zavarta meg az erdő rendjét, sőt, mintha csak jeladás lett volna, egyszerre megindult a „sneffhúzás”. Egyenként, párosával, hármasával, korrogva, pisszegve jöttek a szalonkák, főleg az erdő nyugati részei felől, legtöbbje a fák sudarának magasságában. Némelyik nyílegyenesen, mások csapongva, kergetőzve. Az egész lenyűgöző jelenség talán húsz percig tartott: amilyen hirtelenül kezdődött, éppen olyan váratlanul be is fejeződött. A megfigyelt szalonkák számát néhány százra becsülöm. Azt hiszem, ilyen „húzást” kevés vadász látott. Oly szép volt, oly csodálatos, hogy sajnáltam azt a hármat, amelyet lőttünk.
A tisztikar már vacsoránál ült, mikor a zsákmánnyal beállítottunk. Két tisztiszolga ételt-italt hordott körül, kettő pedig bádogvödörben, égő lótrágyával füstölt, hogy elűzze a berajzó szúnyogokat. Így folyt le egy honvédüteg tisztikarának vacsorája 1916 tavaszán, a Bruszilov-offenzíva előtt levő napokban.
Löveg tüzelőállásban Kol. Gaj. mellett, 1916 nyara
(Király Iván eredeti képaláírása. Forrás: Király Iván hagyatéka, Király Edit jóvoltából)
Aztán jött a lucki áttörés, menekülés gázon, tűzön, vízen, homokon, viharon keresztül: közelharcok a Styr folyónál, hídfőharcok a Stochodnál s egy unalmas ősz az ún. Stochod-szelővonalban.
Az 1916. júniusi Bruszilov-offenzíva során az orosz csapatok Luck környékén áttörték az osztrák–magyar vonalakat. A Monarchia csapatai visszavonulásba kezdtek, és július végén új védelmi vonalat alakítottak ki, mely részben a Stochod folyó mentén húzódott. A folyónak Koweltől keletre volt egy kelet felé erősen kiugró része, ami védelmi szempontból nem volt optimális. Ezért az osztrák–magyar csapatokat ezen a részen a folyópartról visszavonták egy a kiugró részt átszelő védelmi vonalra.
Aztán egy váratlan parancs: megyünk. S egy decemberi napon megindultak a Transport Hornisch vonatai az ismeretlen felé s Kowel pályaudvarának tornyai lassan belevesztek a ködös éjszakába.
