Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 20. rész
Az 1917-es esztendő végét és 1918 januárját a Piave deltájában élte meg hősünk. Itt szemtanúja és krónikása lett a hosszú karszti nélkülözés után a gazdag olasz síkságra rászabadult osztrák‒magyar hadsereg kezdeti esztelen tékozlásának. A terület Király Iván számára a vadászat lehetősége mellett veszélyeket is rejtett magában. A megélénkülő harcok mellett ilyennek számított a Piave ideiglenes gyaloghídján történő közlekedés is. A folyó torkolatvidékén töltött élményeiről írt beszámolója szintén megjelent később a Természet című folyóiratban.
A Piave elérése után néhány héttel egy merész támadással átkeltünk a folyón, s elfoglaltuk az úgynevezett Piave-deltát, vagyis azt a háromszög alakú területet, amelyet a Piave a belőle kiszakadó Piave Vecchiával és a tengerrel alkot.
Ebben az időben úgy éltünk, mint a kiskirályok. Az ágyúkat szőlőlugasok alá állítottuk, amelyek roskadoztak a gyümölcs terhe alatt. A legénység az ágyúk alatt feküdve, venyigéről habzsolta a mézédes fürtöket. A pincékben tele hordók állottak. A bevert fenekű hordók levét vödörrel merítették a cementezett pincék fenekéről s napról-napra állatok sivalkodása jelezte, mi lesz az ennivaló. A sivár és egyhangú karszti életmód reakciója volt ez az esztelen tékozlás, aminek nem volt, aki gátat vessen. A jövőre nem gondolt senki. Az üldözött baromfi a mezőre menekült s elvadulva éldegélt a kukoricásban. Mikor már a házi készlet elfogyott, mannlicherrel vadásztak rájuk.
Már dér borította a tarlókat, messze hallhatóan zörögtek a kukorica levelei, a vizesárkokat vékony jégréteg borította s puha hópelyhek hullottak a magasból, midőn egy decemberi napon vadászni indultam, hogy a bőséges napokat követő egyhangú étrendünket vadhússal tegyem változatossá. Amint az egyik kukoricásban törtetek, a zörgésre jókora, fekete madár kel fel nagy robajjal a sűrűből és jó messzire, egy fasor sűrű bozótjában ereszkedik le. Annyira meglepett ez a váratlan esemény, hogy elfelejtettem rálőni. Utána mentem s hosszas keresés után sikerült megint felrebbenteni. Lövésemre leesett s néhányat rángatózva kimúlt. Odasiettem: hatalmas fekete tyúk volt. Azon a vidéken a legeslegutolsó.
Olasz paraszt tanya ebből az időszakból – Kókay László hagyatékából és kézírásával
A barmoknak sokkal rosszabb volt a sorsa, mert – hogy jászolhoz voltak kötve – nem tudtak önállóan táplálék után nézni. Miután a polgári lakosságot kiköltöztették a tűzvonalból, ha a magyar katona embersége nem segített, otthagyott állataik éhen pusztulhattak. Amerre csak háztetők piroslottak az eperfasorok közül, mindenfelé a sebesült vagy éhező állatok panaszos bőgését lehetett hallani. Sokat kiengedtek a mezőre, ezek ott elvadulva legelésztek. Ellenséges lövedék is sokat elpusztított. Egy ház istállójában, melynek tetejéről megfigyeléseket végeztem, egyetlen becsapódó olasz gránát hat tehén életét oltotta ki, s ezek hetekig ott hevertek temetetlenül. Tájékozatlanság volna emiatt embertelenséggel vádolni bennünket, mert mozgó harcban éjjel-nappal munkában voltunk, s volt olyan helyzet, hogy egy nap három-négy, egymástól jelentékeny távolságra eső és sokszor igen nehezen megközelíthető helyről kellett belövéseket végezni.
Karácsony felé jutott a hadvezetőség arra a gondolatra, hogy ezeket a szerencsétlen állatokat a tűzvonal mögé összegyűjtve gondoztassa s a hadsereg élelmezésére gazdaságosan felhasználja.
Karácsony után a hadvezetőség óvatosságból ismét a Piave mögé vonta vissza az ütegek nagy részét, köztük a miénket is. A Piavén ugyanis fából készült két hadihíd vezetett keresztül, amelyet az ellenség tüzérséggel és repülőkkel éjjel-nappal zavarótűz alatt tartott. Visszavonulás esetén tehát ütegeink megmentése legalább is kétségessé válhatott volna.
Ütegünk a Sabbioni-házcsoportban nyert elhelyezést. Mivel itt a terep meglehetősen nyílt volt – a fák kopasz koronája nem védett az ellenséges belátás ellen –, lövegeink a lagúnákban bőségesen termő olasz náddal (Arundo donax) voltak leplezve. Innét jártunk át a deltába, hogy – jobb kilátóhely hiányában – a legmagasabb házak padlásáról irányítsuk az üteg tüzét. Ütegállásunk a két hadihíd között körülbelül feleúton volt, a Piave partján, így csak jókora kerülővel tudtunk telefonvonalat fektetni a megfigyelőbe, ami az állandó vonalvizsga miatt igen nagy munkatöbbletet jelentett. Hogy ezen a bajon segítsen, a hadosztály utászzászlóalj-parancsnoka egy páratlanul elmés átjárót épített a sabbioni ütegek megfigyelőinek használatára. Annyi deszkapadlót erősített hosszában egymáshoz, hogy ez a deszkasor egyik partról a másikra ért át, csak a padlósor két vége volt a partokon jól megerősítve. Tehát az a bürü, melyet a víz sodra ív alakúan meghajlított, a folyó felszínén lebegett.
Hogy bátorságosabb legyen rajta a járás, a deszkákhoz felálló lécek voltak szögezve, melyeknek felső végénél acélsodrony volt kifeszítve. Természetesen ebbe még szükség esetén sem lehetett megkapaszkodni, mert menten leszakadt volna, ezért tréfásan „erkölcsi támasz”-nak neveztük. Az ellenség néha ezt a bürüt is ellőtte, de többnyire sajnálta rápazarolni a muníciót, mert a forgalma igen gyér volt. Az élelmes bakák azonban ezt is hasznukra tudták fordítani. Észrevették, hogy a folyó halban nagyon gazdag, hiszen alig néhány kilométerre voltunk a tengertől. Halászszerszámmal halászgatni, ámbár ilyesmit bőven lehetett a házakban találni, nem volt alkalmas a víz sodra, mélysége, főleg azonban az ellenséges tűz miatt. Tehát a halászatnak alkalmasabb módját találták ki. Néhány ember elment a felső hídra, s elgyújtott kézigránátokat dobált a vízbe. A légnyomás mindig megölt néhány halat, amelyet a víz felszínre dobott s így a „halászok”-nak az alantabb lévő bürün leselkedő cimborái könnyűszerrel kimeríthették őket. A kézigránátokat sokszor az ellenséges tüzérség helyettesítette, melynek nehéz gránátjai nagy pusztítást vittek véghez a halak birodalmában.
Gyaloghíd a Piavén Passarellánál, talán Király Iván is pont ezen kelt át
(Forrás: boudewijnhuijgens.getarchive.net)
Én – mivel szédülős vagyok – csak egyszer mentem át a bürün, de azt a néhány perces utat sohasem fogom elfelejteni. Gyalogságunk hajnali támadást akart intézni a Bressanin-házcsoport ellen. Ezt a támadást tüzérségileg nekünk kellett előkészíteni. Ütegparancsnokom engem választott maga mellé, hogy a megfigyelőben elvégezzük ütegünk feladatát. Rövidesen éjfél után indultunk. Teljesen sötét volt, csak a csillagok ragyogtak félelmetesen a feketekék égboltozaton.
A rajvonal felől villanásokat, s nyomban tompa dörrenéseket lehetett észlelni: minden olyan nyomott, félelmetes, készülődéses volt. Ütegparancsnokom, hogy időben célhoz érjünk, egyenesen nekivágott a bürünek, én szó nélkül utána. Inkább a Piavéban leltem volna halálomat, semhogy eláruljam, hogy nekem nem mindegy. Felkapaszkodtunk a folyó gátjára. Előttünk sötéten csillogott a Piave tükre, mint alig észrevehető fekete ív futott rajta keresztül a bürü. A gátról leereszkedve ráléptünk a deszka végére. A víz halkan megcsobbant, a deszka kissé lemerült s mi bokáig a vízben voltunk. A padló síkos volt, meg-megbillent, a sodronykötelet, ahol még megvolt, megfogni nem volt tanácsos. Alattunk sötéten iramlott a víz, átlag öt-hat méter mélység, rajta, mint millió kis aranykígyó, cikázott milliónyi csillag tükörképe. A túlsó partról komoran hívogatott a gát és a part menti fák árnyékvonala. Így mentünk – nem jól mondom – egyensúlyoztunk a mintegy száz méternyi széles folyón keresztül, minden lépést jól kipróbálva, minden idegszálunk, minden izmunk s minden lélekjelenlétünk teljes kihasználásával. Mindketten felsóhajtottunk, amikor ismét szilárd talajt éreztünk talpunk alatt. Még egy pillantást vetettünk a titokzatosan tovarohanó folyóra, aztán nekivágtunk a sötétnek a Bari Cavati házak irányában. Jókor helyben voltunk s elfoglaltuk helyünket a telefon, meg a tizenötszörös messzelátó mellett. Előre megállapított időpontban köröskörül megdördültek az ágyúk, füst és lángtenger borította el az egész tájékot…
Tíz óra felé felszállott a köd s a nap fázósan bújt elő a felhők mögül. Ismét messzelátó mellé ültünk a ház padlásán. A táj csendesen terült el alattunk, sehol egy lövés nem hallatszott. A fák elsárgult levelein dér csillogott, a megritkult lombozat között itt is, ott is háztetők piroslottak, rajtuk seregélyek dideregtek. Bressanin-telep égő házaiból sűrű füst szállt az ég felé. Mögötte opálosan csillogott a tenger tükre, rajta apró olasz hajócskák szaladgáltak. Balrább a Lidó homokszigetei sárgállottak, jobbra, a buránói lagúnák fölött, ezüstszínű sirályok és fekete kormoránok csapatai eveztek méltóságteljes szárnycsapásokkal. S a látóhatár szélén kupolák, tornyok és bástyaszerű épületek árnyéka sötétlett elérhetetlen messzeségben. Olyan volt ez a szín, mint a gyöngyház, mint a nemesopál legkékebb árnyalata: Velence ez, „az álmok városa”. Álmaim városa, Beata Venezia, hát így kellett megpillantanom téged, 28 kilométernyi távolságról, Bressanin égő házainak füstjén keresztül, egy félig szétlőtt ház padlásáról, az Úr 1918 esztendejének januárjában!
Az írás eredetileg A természet című folyóirat 1933. február 1-15. számában jelent meg.
