Dr. Kemény Gyula ezredorvos naplója az olasz frontról – 12. rész
Katonaorvosunk Isonzó völgyben, Tolmeinnél harcoló zászlóalját 1915. július 21-én a nyári forróságból a Krnre vezénylik, ahol még hó és hideg van. A hírhedt magaslatra vezető utat sebesültek és halottak tömege szegélyezi, fent pedig a halálmező vár rájuk…
Felérünk. A Krn harcokkal nagy bajunk lesz. Ott nagy dolgok lehetnek. 100 és 100 sebesülttel találkozunk az úton, csupa fej és fejsérülés, ritka a kéz. Véghetetlen sora a sebesülteknek. Milyen sorsnak nézünk elébe? Bakáink, a jövendő áldozatok, nézik, kerülgetik őket az úton. Az ő bőrükre megy, de mind abban bízik, hogy nem ő lesz az, aki nem tér vissza. Boldog intézkedése a Mindenhatónak, hogy senki sem ismeri előre a sorsát. Ez tartja a lelket mindenkiben. Nyögnek, jajgatnak a sebesültek, botra támaszkodva, fél oldalát húzva, félig mászva vonszolják egyesek testi roncsaikat, némelyik csak tyúklépésekkel tud haladni, a másik féllábon ugrálva, mások összekapaszkodva, egymást támogatva. A másik nekimegy a fának, kőfalnak, társainak, egy darab kenyeret rág, útközben kapta s ezzel annyira el van foglalva, hogy se nem lát, se nem hall. Némelyik leül pihenni, de nincs, aki felsegítse, valamennyi békétlen, mind sietni akar, mindegyik bíztatja az előtte levőt, hogy siessen, holott ő sem, a többi sem tud sietve menni. De érthető a nyugtalanság. Erre süvítenek az ágyúgolyók. Aztán még egyszer megsebesülni? Hátul jön a legszomorúbb része, vagy 60-70 súlyos sebesült hordágyakon. Ezek hallgatnak, nem békétlenkednek, pedig ők is szeretnének sietni, de őket úgy viszik. Némelyik rettentően nyög, a másik neveket kiabál, vizet kér, némelyik nyugodt, mert súlyos sebe miatt mozdulni, szólni sem tud. Kikerüljük őket. Rettentő érzések, pedig egy éve már gyakori látvány ez nekünk. Hátrább üres hordágyakat hoznak, ezek eltemették terhüket. Pár meghalt az úton. Micsoda megrázó mozgókép. Rettenetes!
Sebesültszállítás az olasz fronton
(Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon című könyvéből)
A Krni ütközetek a 2077 és 2163 m. csúcsokon
1915. július 22. – augusztus 15.
Fent vagyunk a Krn környékén, köröskörül szól a fegyver, dörög az ágyú, fütyül a sok geller. Délelőtt 11 óra. Itt írom ezen sorokat a 2033-as csúcson. Nagy út volt. A sok sebesült látása, a rengeteg sok apró sír az út mellett, mintha gyermektemetőben járnánk. Egy deszkadarab, vagy két bot összekötve kereszt formában, ez a sírkő, a jel, amíg a szél el nem viszi. Név is csak ritkán van írva. Itt minden mindegy. Csupa kősír, alig annyira mély, hogy belefér az ember. Majd kimossa az eső. A jó alföldi magyarok ilyen magasra, kősírba jöttek meghalni, sohasem gondolták, de hiszen nem is akarták.
Este 9-kor vagyunk Planina Brodiban. Egy ház sincs itt a völgyben, de van rengeteg trén. Itt táborozik a Krn csapatok minden trénje. Itt a Sanitätsanstalt, a sebesültek gyűjtőhelye, a felhalmozott élelmiszer, muníció stb. Pihenünk éjjel kettőig. Sok golyó berepül ide véletlenül, van pár sebesülés is. Két órakor indulunk tovább fel-fel oda, amely helyet a Hőfer jelentés halálmezőnek nevez. Reggel 9-kor fent vagyunk. Megtudjuk, hogy ma, [1915. július] 22-én, este már bemegyünk ama halálmező állásba. Hideg van, hó van, köd van. Mindenki prémes kabátban. Filipovics alezredes a Krn csapatok parancsnoka. Rendkívül bátor öregúr, tán épp ezért nagy szerencséje van. Mindenütt egymást túllicitáló óriás sziklahegyek, kopár kietlen tájak, amelyeket helyenként bokorból, fadarabokból összerótt keresztek díszítenek. Nincs ennél szomorúbb látvány és mennyi van ilyen megható kis kereszt. Egy ilyen helyre csak egy-két ember temethető el, még ezeknek is alig lehet kis helyet kikaparni. Sőt az egész környéket elárasztó gránátok ezeket is néha darabokra tépve kihajítják kietlen sírjaikból. Gyakori eset.
Kibombázott sírok az Isonzó fronton
(Anton Holzer: Die andere Front című könyvéből)
Estefelé kimentek a tisztek az állásba, hogy megtalálják éjjel, én is velük mentem. Hát itt az a híres halálmező, a Krn hegység, Tolmein kulcsa. Maga a hírhedt Krn 2245 méter magas, az utána levő legmagasabb csúcs a 2163. Sajnos a Krn elveszett a 4-es váradi honvédek hibájából, na meg a híres Essenbach is ludas volt benne. A honvédek elaludtak, elszaladtak Essenbachék is. A Krn elesett. De ugyancsak elesett a 2163 is. Pedig ez titok a világ előtt. Minden jelentés a 2163-ról megy, hivatalosan mi is azon vagyunk, de valóban mégsem. A 2163 legmagasabb gerince az olaszoké, csak az innenső kiugró alacsonyabb része a mienk. Ezért, aki kissé felemelkedik, az meghal. A generalstäblerek szerint a térképen, ha ez a rész elvész, minden elvész, a Rudeci Rob, Sleme stb. A fronttisztek szerint az ellenség, ha mi fel is adnánk, ágyúink tüze miatt ott meg nem maradhatna.
A térség átnézeti műholdas képe
Állásunk egy része az egész frontunknak egy kiugró része, éppen mert nagyon is kiugrik, három oldalról lövik, két oldalról és elölről. Igen jól ismerem, számtalanszor végigkúsztam, lerajzoltam. Roppant veszélyes hely. A két oldalán egyenesen keresztbe lövi ágyúival az ellenség. És micsoda ágyúk! A borzalmas 15 cm-es ekrazit gránátok, a durranásuk sem hallatszik a kilövésnél, csak egyszerűen megérkeznek borzalmas idegrázó dörrenéssel. A lövészárok épp a gerincen húzódik, annyira, amennyire bele van a sziklába vésve, körülbelül úgy csípő magasságig, a további rész egyszerűen kövekkel, közben homokzsákokkal van mindkét oldalról felrakva úgy, hogy az ember vállmagasságig fedve van, csak a fejet kell lehúzni. Helyenként azonban derékszögben görnyedve is kilátszik az ember. A lövészárok feneke síkos, lapos terméskövekből áll, helyenként mélyebb gödrök, ahol jobban ki lehetett ásni, néhol roppant meredek. Éjjel valami rettenetes benne mászkálni. Most hozzá az eső. Éppen állandóan esik. A nagy víztömeg itt az árokban fut lefelé keresztül az ott guggoló bakákon, akik meggémberedett végtagjaikat ott rázzák, de el nem mozdulhatnak a helyükből. Mereven bámulnak lefelé, mint az odaállított bábuk. Majd térdig a vízben. Irgalmatlan bűz van mindenfelé s ennek két oka van. Nappal csak kimozdulni, fejet kidugni életveszélyes. A legjobb lövők állanak velünk szemben s most tekintve a rendetlen étkezést, az agyonfázást stb. majd minden ember hasfájós, mindnek hasmenése van. Az angolosan berendezett illemhelyet az árok pótolja. És hány száz baka van itt. Elképzelhető a bűz. De van ennél rettenetesebb valami is. Egyenesen borzalmas. Az elesett társak is az árokban feküsznek, az ember hullákon lépdel, botlik, sokról az ember azt hiszi, hogy alvó baka, pedig az illető már rég meghalt, de így is hűen kitart még élő pajtása mellett, éppen arra vár, aztán 2, 3, 10, 100 fekszik le örökre szétroncsolt tagokkal, fejjel. Jönnek új élők, akik a régi halott társakat odébb nyomják, hengerítik, avagy s ez a leggyakoribb, köveket raknak pár darabot rá, arra ülnek, állnak, míg a szívós test elbírja a követ a rajta ülővel együtt. Némelyik hulla rettenetes ábrázattal mered társára, ezt már nem szereti nézni a baka s a fejet elforgatják, nagy kővel letakarják. Rettenetes érzés ez az élőre, de tűrik valahogy, mert két nap két éjjel után minden zászlóaljat úgyis leváltanak, tehát két nap alatt vagy leváltják, vagy meghal a baka s ezért tűri el valahogy a rettentő szagot.
Állás az Isonzó fronton
(Anton Holzer: Die andere Front című könyvéből)
Előző rész: „állandóan gramofonnal bosszantják az olaszokat közvetlen közelről”
Következő rész: „Itt van a halál aratása”
