Könyvajánlás

Nemrégiben jelent meg Bedécs Gyula és Trukáné Katona Zsuzsa összeállításában A harcok könnye és vére. Költők, írók az első világháborúról című vers- és prózagyűjtemény kötet. Bedécs tanár úr neve sok olvasónk számára ismerősen csenghet. Ő és baráti köre voltak az elsők, akik az első világháborús magyar emlékhelyekre emlékutakat szerveztek. Ezekben napjainkig aktívan részt vesz maga is, az utazásokról már több könyvet is írt, amelyekben mások számára is hasznos információkkal és tanácsokkal szolgál. A blog lelkes olvasójának számító Bedécs tanár úr a most megjelent antológiához az alábbi személyes ajánlást küldte a számunkra. A 36 költő, író 148 írását tartalmazó kötetet mi is ajánljuk olvasóink figyelmébe. A kereskedelmi forgalomba nem kerülő, 243 oldal terjedelmű könyv ára mindössze 1.000.- Forint. Szerkesztőségünk vállalta, hogy az érdeklődők részére a címünkre írt levél alapján Budapesten személyes átvétellel átadjuk a kötetet, míg a vidéki megrendeléseket tanár úrnak továbbítjuk, aki postázza a könyvet.

Még dúlt a háború, amikor egy honvédtiszt végigjárta a Doberdót körülölelő falvak temetőit és meghatódva írt tapasztalatáról. Egy mondatot idézünk tőle: „Ha egyszer vége lesz, a doberdói temetők a magyar nép búcsújáró helyei lesznek, odamennek majd a szent processziók.” Sajnos nem indultak „szent processziók”. A történelem, a távolság és a politika kizárt minket a temetők látogatásából, emlékeink ápolásából. A Doberdón, az Isonzó völgyében és a többi hadszíntéren az elesettek sírjai magukra maradtak. A temetőkben gaz és dudva, jó esetben vadvirág nő, a sírok eltűntek, a kőkeresztek elmorzsolódtak. Úgy tűnik a sírok gondozása területén sok fizikai munkát igénylő tennivalónk már nincs. De úgy is feltehetjük a kérdést, hogy mit ér egy emlékmű, ha nem koszorúzzák, ha csak szóvirágokat mondanak el előtte, hiába a rendezett temetőben a sírkövek katonás rendje, ha nem látogatják, ha nem lélekkel fordulunk feléjük, ha nem halljuk meg a kövek üzenetét. Semmit sem ér a kő, ha nem lesznek, akik elolvassák és nem értik a feliratot, ha nem lesznek, akik elhelyezzék rá az emlékezés virágait. Mit kell tennünk, hogy ne így legyen?

A feladat kettős. Elvezetni az érdeklődőket az emlékekhez, illetve hozzásegíteni őket, hogy az emlékezés emelkedett, az élmény maradandó legyen. Itt csak dal és vers lehet, ami megszólal. Ne szégyelljük érzéseinket, engedjük szabadjára feltoluló gondolatainkat; próbáljuk elképzelni a papírvékony táblácskán vagy masszív kövön olvasható név viselőjét. Ne menjünk el anélkül, hogy ne húznánk ki egy gyomnövényt, hogy ne kötöttünk volna bokrétát mezei virágból. Maradjunk addig, amíg a „pisla mécs” világit, amíg nem idéztük magunk elé a lent nyugvók szenvedéseit.

A helyszínen való emlékezés mellett fontos – ha nem fontosabb – az itthoni emlékezés. Ne csak szóvirágok hangozzanak el, hanem azok sorai, akik megszenvedték és átélték a háborút. Iskolai műsoroknál, koszorúzásoknál sem mindegy, hogy mi hangzik el. Ezen alkalmakra állítottuk össze a kötetet. A most megjelent A harcok könnye és vére. Költők, írók az első világháborúról című antológiánk ezt szolgálja. Gyóni Géza kérte, hogy „Halkabban járjon, aki él, s dúdoljon csendes éneket”. Dúdoljuk a magyar bakák dalait, olvasgassuk a neveket, és emlékezzünk egy-egy verssorra.

Ha megállunk egy hősi emlék előtt Somogyváry Gyula katonája vigasztal minket a következő négy sorban: „Mert aki hű volt, bátor és derék/ S az ősi földért adta életét: / Az mindörökké él a fűben, fában, / Magyar rögökben s magyar napsugárban!” Lehet-e Juhász Gyula két soránál fájdalmasabb összegzés egy halott katona láttán: „Szivarja rossz volt, s öröme olcsó, S minden jutalma egy szűk fakoporsó.” Sokaknak az sem jutott.

A kevésbé ismertektől a legnagyobbakig olyan költőket, írókat szólaltattunk meg, akik tehetségükkel bátran reagáltak a világ, a kor történéseire, sorsfordító eseményeire, amelyben éltek. Megsejtettek, megéreztek olyan dolgokat, amelyek a hétköznapi embereket is foglalkoztatták, s amelyek a gondolataikban, reménykedéseikben, vágyakozásaikban benne voltak. Mindezeket olyan tartalommal öntötték formába, hogy az igazán hatni tudjon, s alakítani tudja az olvasóikat. Ezek a költői remekek soha nem veszítik el időszerűségüket. Köznapi képek sorjáznak a sorokból, bennük van a háborútól való rettegés, a haláltól való félelem, és a „porember” számvetése. Többen hazájuktól távol járták a frontvonalakat: Gyóni Géza, Somogyváry Gyula, Tersánszky Józsi Jenő, Endre Károly. Voltak, akik nem jártak a lövészárokban, de mégis átélték annak minden rettenetét. Mint Dsida Jenő, aki így írt: „Én csak álmomban járok arra, / vágyódó gyakran, mindennap talán, / s megsimítom a parti, csonka fákat / innen sóhajtott haza az apám.”

A verseket szerető olvasókon kívül elsősorban az e témával foglakozó és e területen dolgozók számára készült a válogatás. Tanárok és emlékünnepségek szervezői részére. Az ő munkájukat akartuk megkönnyíteni a kötet tagolásával is. A versek a katonákat – egyúttal az olvasókat és emlékezőket – kísérik el a berukkolástól a frontig, a hadifogolytáborig és a temetőkig. De külön fejezetet szántunk a hátország életét megjelenítő verseknek, majd végül az emlékezés költeményei következnek. Jól tudtuk, hogy bár elsősorban a versek azok, amelyek elképzelésünket legjobban közvetítik, de szükségesnek véltük, hogy prózai részletekkel adjunk hátteret a verssoroknak.