B. Sárközy Gergely visszaemlékezése – 12. rész
Nehéz idők
Március 22-én meghallottuk, hogy elesett a legendás Przemyśl vára. Kiss János sógor is e várban esett három és fél évig tartó orosz fogságba. Az orosz hordák mindig beljebb nyomultak hazánkba a Kárpátokon át. Most ment el a laktanyánkból egy menetzászlóalj, és már hírlik, hogy ismét alakul a másik.
Felsorakozott osztrák-magyar hadifoglyok Przemyślnél
(forrás: www.greatwardifferent.com)
E hó végén, hogy az idő tavasziasra fordult, kormányrendelet jelent meg, hogy a földművelő katonákat szabadságolni kell 14 napra. Én is olvastam a lapokból, sűrűn is érdeklődtem az altiszteknél, hogy mi kapunk-e szabadságot? Egyik bíztatott, másik nem. Március 31-én ismét lesorakoztunk az udvarra és a százados felszólított bennünket, hogy a földművelők lépjenek ki! No – gondoltuk – itt a szabadság! De mikor a százados megtudta, hogy mi februári újoncok vagyunk, azt mondta, hogy a rendelet nem vonatkozik miránk, csak az idősebbekre, és a harctérről már hazajöttekre. Ismét súlyosan csalódtam, nekem ki kellett mennem a harctérre úgy, hogy egy pillanatra sem láthatom meg szülőfalumat. Épp közeledett Húsvét ünnepe, arra kértük a parancsnokunkat, hogy legalább két napra, az ünnepre engedjenek haza bennünket, de a válasz az volt, hogy nem, egy órára sem!
Április 3-án, húsvét szombatján nem vonultunk ki. Boros rokonnal elnéztem a kantinba és megkerestem Csepregi Imre sógort is, ki múlt hó 15-én vonult be, és a II. pótszázadba lett beosztva. Mire visszajöttünk, már az udvaron állt a századunk sorakozóban, és Jablonszky százados már ki is válogatta és az új menetszázadba osztotta be legtöbb részét a mi szakaszunknak is. Mi kissé drukkolva közeledni se mertünk, de Balogh József szakaszvezető földim, kivel sok kellemes estét töltöttem már az ő szobájában, mondta nekünk, ne szakadjunk el mi se tőlük, úgyis menni kell a harctérre, ha most nem a legközelebbi alkalommal. Tehát lépjünk be, ő is ott van, ne hagyjuk el egymást. No, nem bánom, mondám én is. Odamentünk a százados elé és Balogh jelentette, hogy itt van még két ember, aki véletlenül kimaradt. De a százados azt feleli, hogy megvan a létszám, nincs szükség rájuk. Vegyes érzelmekkel távoztunk el, és más szobába költöztünk.
Frontra indulók sorakozója
(Balla Tibor: Szarajevó, Doberdó, Trianon című kötetből)
Aznap délben már őrszolgálatra rendeltek bennünket. Szuronyos puskával a vállamon, tölténytáska, derékszíj az oldalamon, az alsó kapunál állottam őrt egyfolytában 2 óra hosszáig. Szívem elszorult amidőn a sok szegény anyákat, feleségeket, gyermekeket kellett terelgetnem távolabb a kaputól, kerítéstől, kik bejöttek messze falujukból még egyszer látni hozzátartozóikat, kik ma-holnap indulnak a harctérre. Óh, be sok keserű könnyet felivott az a kapu előtt levő föld, mit e sok ezer nő és gyermek elhullajtott. Be sok sírást és zokogást hallottak ez érzéketlen hideg kőfalak a háború egész tartama alatt egyik napról a másikra, mert az utca mindig tele volt reggeltől estig.
Nem múlt el olyan nap, hogy a kapuk előtt az utcán halottas menet el ne haladt volna a közeli temetőbe. Sokszor három, négy is egy napon. Mindig a kórházban elhalt vitéz földi porait vitték a hősök temetőjébe. Díszbe öltözött 16–20 főnyi katonaság kimért, egyenlő, lassú léptekkel haladt elől, utána a 24 tagból álló katonabanda játszotta a mélabús gyászindulókat, azután a halottaskocsi a halott hozzátartozóitól kísérve, végül a nép. A Pece partján egyszerre eldördülő sortűzzel búcsúztatták el. Ha tüzér volt, egy ágyúlövés volt a búcsúztatója. Mily sok ezer halottat kihordtak a laktanya előtt e hosszú háború alatt csak ez egy temetőbe is?
Következő rész: „olyan útra valék indulandó, honnan számtalan sokan nem térnek vissza…”
Összes rész: B. Sárközy Gergely visszaemlékezése 1-85. rész
