Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 28. rész
Ugrunk térben és időben. „Szomorú napok” várnak ránk. 1919 tavaszán járunk, amikor hősünk már múltbeli eseményként tekintett vissza az 1918 őszén vele és körülötte a Piavénál történtekre. Szerencsésen túlélte a háborút, de szíve a Piavénál maradt... 1918 tragikus őszének az eseményeit bemutató, a Hadtörténelmi Levéltár részére átadott visszaemlékezés füzete személyes háborús veszteségének, a folyó mellett hagyott szerelme iránti fájó nosztalgikus érzéseinek a leírásával kezdődik, hogy majd a további részekben egy nagyobb, az egész hadsereget ért háborús kudarcélmény bemutatásába váltson át.
Budapest, 1919. március 9.
Nostalgia dell’ amore…
F moll, alleghretto. Valahol messze – bizonyosan a bársonyos levegőjű Itáliában, talán éppen Vittorio környékén megállt az este s a felhőcsipkék mögül előbúvik a hold, mint valami sápadt arcú, [olvashatatlan szó] caranza, amilyet nem látni ezen a vidéken. A ciprusok sötéten csillogó sziluettjei úgy állanak a feljárónál, délcegen s mozdulatlanul, mint Nagy Frigyes gránátosai állhattak a kvártély előtti őrségen. A kastély fala vakítón fehérlik a holdsugárnál s az ablakok fényes arcukkal visszamosolyognak a holdra: tán biztatják titkon, hogy csak nézzen be mélyen, mi van odabenn. Egy nagy lepke zúgva nekicsapódik valami pálmalevélnek s arra felé veszi útját, amerre a petúniák csábítják illatukkal.
Részlet Király Iván visszaemlékezésének az első oldaláról
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy 2797)
Az est tökéletessé lesz. Mintha a Cid románcok csudásan tarka világában mozognánk: az épület sötét oldalán egy nyitott ablakból megszólal valami nehéz sóhajú, reszkető szívű gordonka és sír, zokog, sóhajt, ahogy csak egy mélyhangú, hatalmas férfikebel tud, bánkódik, sóvárog, hívogat, majd hirtelen átcsap a hirtelen találkozás minden gyönyörűségébe s végtelen mélységű, örvénylő boldogságába. Azután szelídebb lesz a hangja. Szerelmi nyárról szól, hallgató estékről, lopott csókokról, csillaglesésről – s midőn az őrségváltás lépései közeledtek a köveken, jó éjszakát kívánva elválnak. De hazatérve sem tud aludni egyik sem, a holdat nézik s a holnap csókjairól énekelnek zengő szívmuzsikát... Hosszú sóhajjal elhal a húr hangja s oly ünnepi csend ül a fák leveleire, mint a templomban szokott lenni.
Finom zaj kél a fák bokrai alatt, mintha őzike járna a park utain. Fehérruhás lányka, hosszú arab sállal beburkolózva s leül egy padra. Finom hangok jönnek elő gitárjából – amily finom érzések csak női szívből kelhetnek s beszél hosszan s szerelemmel a tündérországról, a legtisztább tavaszról, ami csak a női lélekben muzsikálhat.
Király Iván visszaemlékezésének a címlapja
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy 2797)
F moll, alleghretto. A hangok elmúlnak. A leány ölébe hajtja fejét s sír, hangtalanul, csillogó könnyűi a gitárra hullanak...
A ciprusok mozdulatlanul állnak a feljárónál; a hold még megáll egy pillanatra a hegyek felett, mintha várna még valamit. Majd hirtelen lebukik, mert tudja, hogy a hegyen túl is várnak reá.
Lassan sötét lesz. A ciprusok még egy ideig állnak az őrségen, majd belevész árnyékuk az épületbe s nem tudni, mi lesz. Tán ők is pihenőre térnek, mert holnap újra kezdődik.
Halk füttyszót hallani. Tán valami madár álmában csipogott, vagy tán fiainak szólt, hogy maradjanak nyugodtan a fészekben. Ismét hallani. Tán Pán volna ez? Hahó, Pán, hahó! Kedves Pán, merre vagy? Nem válaszol. Érezni, amint múlik az illatos éjszaka s az idő halszemével belebámul a sötétbe...
Király Iván rajza a naplóból
(Forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Budapest, 1919. március 10.
Ide már nem hallik be a metropolis durva utcai lármája, nem látom itt az életet ezerféle milyenségében. Kis szobámban ülök (néha a nap bágyadtan benéz az ablakon), az ablakokban jácintok nézegetnek kifelé, mint leányok, kiknek egész élete puha szobában telik el. Oly kedvesen unalmas volna mindez s íme, kicsi leányom, leveled van előttem, amit nemrégen adott át a részeges postás.
Halványkék papíron érdekes, ügyetlen betűidet nézem, simogatom a gyopárt, amit benne küldöttél: vajon mire gondoltál, amíg írtad, vajon nem gondoltad-e, midőn imakönyvedből a gyopárt kivetted: érdemes-e?
Nem értem egészen olasz szavaidat, csak gyönyörködöm zenéjében. Nem tudom, a lelkedet írtad-e belé, a szíved muzsikáját; nem tudom, Magad is eljöttél-e véle: hisz hívtalak, úgy-e búcsúzásunkkor, jer velem? Vajon eljöttél-e? Nekem idegenek még a ti zenés szavaitok, nem tudom még megérteni azt a muzsikát, mely ott benn, mélységes mélyen zenél: tán csak a csókjaid voltak az enyémek s a szemed simogató pillantása; a lelked, a lelked – az tán messze járt, valahol túl a Piavén, ahol a montebellunás nagy kőmedencéhez jártál valamikor vizet hordani nagy kőkorsóba, vagy tán a veneziai lagunákban, ahonnét te azt a bizonyos levelet várod? Nem járnak már lánykák a kőmedencéhez, s aranyködös estéken, midőn az ellenséges repülők búgása közeledik, csak a tábori csendőr lépéseinek egyhangú kopogása hallik a gránátoktól megtépett házak között. S amaz, a te katonád, a doge palota ívei alatt várja új szerelmét, mikor a hold játszik a Canal Grande hullámaival s egy lassanjáró gondola fehér baldachinja alól bánatos énekszó hallik... Ő az, a te katonád suttog, azzal a másik lánnyal, aki bizonyára nyomodba sem léphetne, óvatos csókok s elfojtott kacagás hallik az oszlopok alól...
Már ott is vagyok nálad, a kedves hegyek között, miknek egy része szőke, de a magasabbak kopaszodók s fejük deresedő. Már ott vagyok nálad, az örök tavasz országában, ahol, midőn leszáll az alkony, s bíborfénnyel árasztja el az ősz hegytitánokat, aranypára ül a völgybe s elfedi az ifjú titánokat, hogy megvédjék a kíváncsi emberszemek elől: nem mennek-e találkára? És midőn a toronyóra hatot üt, akkor jössz te, válladon a vödrökkel, hogy vizet hozzál a forrásról. Jössz, büszkén s egyenesen, szelíd mosolygással, jössz, mint a királynő, a tavasz királynője, kinek nyomában virágok fakadnak. Jössz egyszerű kis ruhádban, fejed kendővel bekötve, csak frufrud simul ki alóla homlokodra, frufrud, mely ébenfaszínű, simul kreol homlokodra.
S midőn odalépek hozzád, szemed kigyúl, mint az esti csillag, a te legszebb szemed s arcod kipirul, a te piros, kreol arcod.
Veled megyek, némán, csak nézzük egymást: mit is beszélhetnénk? Megmerítem kannáidat a forrásnál, válladra segítem s újból megyünk felfelé, a kis faluba. Én melletted haladok, nézem lépteidet, s... melletted királynak érzem most magamat. Némán haladunk s midőn a falubeli leányok suttogását halljuk magunk mögött, összemosolyogunk, s szemed megint kigyúl, mint az esti csillag.
Kaputokban megállasz, s suttogva megállunk egy darabig. Kezedet nyújtod: „Vieni!” mondom. Te szemeddel intesz, s megindulsz házatok felé. Nézek utánad, amíg csak látlak; a királynő hazatér!
A fákhoz simuló borostyánlevelek összesúgnak, midőn kisurransz a hátsó kis kapun, hátranézve: nem jön-e valaki? Sárga selyemsál van rádterítve s ajkadhoz szorítod: incselkedni akarsz velem? „Buona sera!” – köszöntesz, mintha régen láttuk volna egymást s kezedet nyújtod. Én nem engedem el többé s leülünk az utat szegélyező kőfalra. Hallgatva nézzük egymást, csak a borostyánlevelek beszélnek: hisz mi is csak azt mondanánk egymásnak, amit a borostyánlevél az esti szellőnek, mely lágyan, szerelmesen hozzásimul. Közelebb húzódunk egymáshoz, szemedben könnyük csillognak, hisz tudod, hogy még ma elutazom, hogy ma látsz tán utoljára; lágyan átkarollak, s ajkamon érzem bársonyos ajkadat, s könnyűink csók közben összefolynak... Érzem szíved dobbanását, hallom beszédét „... úgy-e, visszajössz még, úgy-e nem feledsz el?...” kérdezed. „Úgy-e, ha én nem leszek itt, nem adod másnak csókjaidat, úgy-e, úgy-e, enyém maradsz mindörökre” – felelem.
Mit gondolsz, leánykám, gondol-e most reád a te olasz vőlegényed? Nem most esküszik-e örök szerelmet annak a velenceinek a doge palota oszlopai alatt, mint te énnékem?...
Letépsz egy háromleveles borostyánágat, megcsókolod s nékem nyújtod „questa e speranza!” Hetet üt az óra, szorongás fogja el a szívemet: mennem kell. Még egy ölelés, még egy hosszú-hosszú csók s a leányka elvész a sötétben. Még egy pillanatra látom, mint fehér kendőjét lobogtatja s az is eltűnik. Csend lesz, csak szívem verése hallik, fájó szívemé. Speranza, speranza ... Láthatlak-e még?............
Király Iván rajza a naplóból
(forrás: Hadtörténelmi Levéltár, Tgy: 2797)
Budapest, 1918. [Helyesen: 1919.] május 2.
Szegény, drága hazám, te mosolyogva szenvedő, mely engem is együtt tanítottál dalolva menni a halálmezőre, engem is tanítottál szenvedve szeretni s remélve lemondani. Szegény, drága hazám...te csudaország, te szomorú paradicsom.
A májusi nap megszorult az utcai fák között s a csonka toronyban reggeli misére harangoztak. Az utca tele volt néppel, kik csoportokban álldogáltak házaik előtt s várakozva nézegettek hol az egyik, hol a másik faluvég felé. A korcsma felől duhaj énekszó hallatszott s valahol egy kocsi zörgése közeledett. Amint megjelent az alsó faluvégen, borízű hangon énekelni kezdettek a bennülők, s az egész falu szeme odafordult. „Kétszáz ágyúval áll a harc mezején...” tarka pántlikájukat lengette a szél s sebesen végighajtottak a falun. Utána a másik... a harmadik... egymásután jöttek. Már a falu házaiból is látni kocsikat kijárni: odamennek azok a korcsmaajtóhoz, megtelnek duhaj, pántlikáskalapú legényekkel (kezükben borosüveg, a pántlika mellé verginia van tűzve) s elrobognak a vasútállomás felé... egymásután... S a falu népe még sokáig csoportokban marad a házaik előtt. Szótlanul, könnytelen szemmel, üres szívvel bámulnak, amerre az utolsó kocsi is elrobogott... Tompa lesz a napfény, az aranysárga felhők ködöt lehelnek az égre. Eső lesz...
Köszönetet mondunk a Hadtörténelmi Levéltárnak Király Iván „Szomorú napok” című, a Tanulmány gyűjteményben 2797 számmal megőrzött visszaemlékezése közreadási lehetőségéért.
