Az itt következő úti beszámolóban Szabó Domokos olvasónk osztja meg velünk ez év augusztusában az Isonzó vidékén édesapjával tett emlékútjának tapasztalatait.

Eredeti Szabó-féle utazási recept

Végy egy elszánt apa-fiú párost, csekély pénzzel, még kevesebb tudással, légyen szó ősökről, túrázásról, vagy a Nagy Háborúról.

Háttér

Szabó Béla 1876-ban született, Budapesten, a IX. kerületi Márton utcában lakott. Kenyerét mint csizmadia kereste. Három gyermekét (Irén, József, Amália) felesége nevelte. A Nagy Háború iránti lelkesedésében 1915-ben – noha már nem volt sorköteles (elmúlt 39, három gyerek) – önként jelentkezett katonának egy szintén csizmadia barátja buzdítására (ez utóbbi nevét nem tudni). A budapesti 1. honvéd gyalogezredbe vonult be. 1915 novemberében került a Doberdóra, ahol 1916. február 28-án esett el. Fia, József hadiárvaként ingyen végezhette a középiskolát Egerben a cisztercieknél, ahol a 8 gimnáziumot elvégezte ugyan, de egy nem ismert affér miatt már nem érettségizett le. Özvegye, hogy családját eltarthassa, két helyen is dolgozott, többek közt a József Attila által is megverselt Világ moziban. Unokája és dédunokája (József fiának fia és unokája) több mint kilenc évtizeddel később elhatározta, hogy kiderítik, hol hunyt el, és hol van eltemetve. Az amatőr kutatómunka felfedte számukra, hogy az Isonzó völgyében sokkal több meglátogatnivaló van, mint gondolták volna. Szűkre szabott idejüket a legteljesebb mértékben ki kívánták tölteni. Ráadásul – nem megfelelő felkészültségükből adódóan – a helyszínen szembesültek néhány kényszerítő körülménnyel. Így alakult ki az alábbi, kissé rohanósra sikerült zarándoklat.

1. nap

Bp-M7-M70-Maribor-Ljubjana-Logatec-Tolmin útvonalon délután ½ 3 tájt értünk Tolminba. A Logatec-Tolmin útról csak annyit, hogy ennyi kurfli Kanyarországban sincs. Megérkezve rövid tájékozódás alapján (a helyi turistainformációs irodában: ulica Petra Skalarja 4) lemondtunk a Mrzli Vrh megmászásáról. Tolminból kb. 10 km + 1000 m szintkülönbség, valamint Apa mégiscsak 70 éves. (Az már csak itthon derült ki, hogy Krnből kb. harmadennyire nehéz feljutni.) A Javorca-kápolnát és környékét céloztuk meg, a parkolónál lévő bunkert és géppuskaállást, valamint a Zatolmin melletti katonai temetőt (Loče).

A kápolnához vezető út autóval az utasnak félelmetes, a sofőrnek izgalmas. Szűk, aprókavicsos (=hosszú féktáv) ösvény, de azért járható. Elég ritkán jönnek szembe, de ha mégis, akkor kaland van. Ilyenkor a helyes cselekvés, hogy erősen megmarkoljuk a kormányt a tetején (=látja a szembejövő mindkét kezünket), és határozottan átnézünk a másik kocsiba, mintegy sugallva: nem mi leszünk, aki tolatni fog. Ez három alkalommal is bevált.

 A Javorca-kápolnához vezető út

Az út menti vörös csillagos partizánemlékművekről tudomást sem véve jutottunk el a kijelölt parkolóig, onnan könnyű sétával a kápolnáig. A kápolnába 2 € a belépő (mint kiderült, csúcsszezonban van ilyen), ezért cserébe megnézhetjük a kápolnát, valamint idegenvezetést is kaphatunk, ami az ember idegeivel játszik, olyan katasztrofális (se német, se angol nyelven nem beszélt jól a vezető, de legalább történelmi ismeretei is csekélyek voltak). A falakon kívül a Monarchia, illetve a Monarchia tagállamainak és tartományainak címerei láthatók. Manapság már megmosolyogtató a Monarchia címerében található „indivisibiliter ac inseparabiliter” felirat.

 A Javorca-templom homlokzatán elhelyezett címerek

 Magyarország címere a Javorca-templomon

Ločéban találkoztunk az első magyar nyelvű felirattal, hacsak nem számoljuk a Javorca-kápolna spalettáin előforduló neveket. Elgondolkodtunk a háború értelmetlenségén: olaszok és magyarok (+ németek és osztrákok) háborúztak egymással a területért, és a végén a szlovéneké lett az egész.

 A ločei osztrák-magyar katonai temető

Zatolminból indul egy rövid turistakörút egy zúgókkal, áttörésekkel tűzdelt kalandútvonalon, de mi csak a kiindulási helyen lévő kocsmát látogattuk meg. A voraljei kempingben (Camp Vili) szálltunk meg (10 €/fő/éj). Itt meg lehet mártózni a Sočában, mi viszont a víz hőmérsékletére való tekintettel erről lemondtunk. Az esti sör azért jól esett.

2.nap

Reggel megnéztük Gabrjéban az olasz 4. Reggimenti Alpini emlékkápolnáját.

 A gabrjei olasz emlékkápolna

A bejáratán található felirat:
„Se alla patria per voi le nostre vite offrimo in sacra puritá d’ardore,
siate voi degni d’un si grande amore”.

Magyarul:
„Ha felajánlottuk számotokra életünket tiszta szent lelkesedésből,
legyetek méltók ilyen nagy szeretetre”.

Ezután irány a Doberdó-fennsík. Az út eltéveszthetetlen, egyszerűen az Isonzót (Soča) kell követni. Először Mernába (Miren) mentünk, megkeresendő hol nyugszik nagy(déd)apánk. Sok keresgélés és próbálkozás után kiderítettük, hogy 1924 táján a mernai templomot megnagyobbították, a mögötte lévő temetőt felszámolták. Aki tudott róla, és volt pénze, az áthelyeztethette halottait az új temetőbe. Ehhez jött még, hogy a Tito-érában minden évben meg kellett váltani a sírt, és elég volt egyszer hibázni, hogy már ne legyen, ahová kilátogathat az ember. Nincs is sok régi sír. Mondjuk a mai temető elég kicsi, a fala pedig konkrétan a szlovén-olasz határ.

 A mernai templom ma

A régi temetőt azért nem teljesen semmisítették meg, csak egy részére épült az új templom, a templom mögött van egy ápolt, füves, kőfallal körbezárt terület, amit alkalmi kalauzunk a régi temető maradványaként azonosított. Mi itt mondtunk el egy imát nagy(déd)apánkért. Informátorunk és kalauzunk a templommal szemben lakó öregúr volt, aki elég jól beszélt angolul (és szép paradicsomai voltak). Plébános vagy templomszolga lehetett, legalábbis kulcsa volt mind a templomkerthez, mind a templomhoz.

Mernából elindulva kis eltévedéssel ugyan, de eljutottunk Visintinibe, ahol megkoszorúztuk a hősök falát, és elmondtunk egy imát. Minden tiszteletet megérdemel a gazda, aki megőrizte a kápolnát, és lehetővé teszi a szabad bejárást birtokára. Majd irány San Martino del Carso. A faluból indulva először a nagyváradiak emlékművét találtuk meg, azután felmentünk a Lukachich-alagúthoz, körbejártuk a múzeumi területet, és megtaláltuk az 1. HGYE vaskeresztjét. Szándékosan így írom, az elcsigázottság legszebb emlékműve, hogy – noha lett volna rá hely – nem írták ki az alakulat teljes nevét, csak a rövidítést. Igazán megrázó ez volt nekünk: itt harcolt nagy(déd)apánk, itt halt meg.

 Az 1. honvéd gyalogezred vaskeresztje

Mintegy 4 órát töltöttünk el itt a Monte San Michelén, víz nélkül kb. 40 fokban (balfékek voltunk, de legalább halvány ízelítőt kaptunk a hajdani szenvedésekből). Még csámborogtunk egy kicsit Görzben (Gorizia), majd az autópályán elindultunk hazafelé.