Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 18. rész
1917 októberének a végén hősünk ütege a visszavonuló olaszok nyomában haladva eléri a Tagliamentót. A folyó ideiglenes hídja körüli zűrzavarban találkoznak az uralkodóval is. Király Ivánnak Vado települést és a dandárja parancsnokságát kell megtalálnia egy üzenettel. Különös emberek, állatok és kalandok várnak rá az éjszakában...
Hasad az októbervégi hajnal. Innen is, onnan is lóprüszkölés, szerszámcsörgés, motoszkálás hallatszik. A felszálló ködből sorba állított ágyúk, viharvert ponyvájú szekerek, rúdhoz, kerékhez csatolt lovak, pokrócokból álmosan előkászálódó katonák bontakoznak ki. A háttérben házak körvonalai mutatkoznak. A házak felől kakaskukorékolás hallik. Az üdítő éjszakai álom után megkezdődik az élet. Micsoda hatalmas, egészséges álom volt ez itt, Isten szabad ege alatt, a tegnapi megerőltető menetelés után! Boldog, nyugodt, felelőtlen álom! Hiszen egész éjjel szólt az ágyú és géppuska itt a közelben, a Tagliamento két partján, jelezve, hogy nem engedjük pihenni a sereg visszavonulását fedező olasz utóvédeket. A lovak csakhamar ropogtatták a tarisznyában nyakukba akasztott abrakot, az emberek reggeliért sorakoztak az ütegkonyha előtt. Előkerültek a tisztek is és parancsokat osztogattak. A köd egészen eloszlott és Latisana házai rózsás fénybe borultak.
A latisanai Piazza del Duomo az osztrák‒magyar csapatok bevonulása után
(forrás: www.labassa.org)
Az üteg harci rendbe állott és kijárt a táborhelyet szegélyező országútra, ahol már az ezred többi részei is egymás után felsorakoztak. Mindenfelé jókedvű és büszke beszéd hallatszott.
— Meddig megyünk ma?
— Lesz-e összeütközés?
— Készen van-e a Tagliamento hídja?
Közben teltek az órák. A katonák türelmetlenkedni kezdtek.
— Mikor indulunk már?
— Miért állunk egy helyben?
S mintha csak a közóhajtás indította volna el a végtelen kocsisort: elöl mozgolódás támadt, megindult a menet, de néhány száz méteres haladás után megint megállt. Ismét órák teltek el. Az idegek feszültségét valahogyan le kellett vezetni. Az emberek széledeztek. Eleinte csak úgy be-besandítottak a házak ablakán, majd az udvarokon néztek körül, sőt a házakba is bemerészkedtek. Aztán jöttek a hírekkel. A házak mind üresek, csak itt-ott lézeng egy-egy ijedt arcú civil, aki gyűlölködő pillantást vet a komázni akaró magyarokra. Aztán mennyi-mennyi vagyon: bútor, kép, szőnyeg, zongora…
Közben valamicskét odább harmonikáztunk. Eljött a dél is, s még mindig a város külső utcáin ácsorogtunk. Elkészült az ebéd, csajkák a kézben, szürcsölés, csámcsogás, a lovak elé zizegő széna hull. Egyszer csak zűrzavaros kiabálás. Valamerre motor búg, aztán vakmerő suhanással, mint a verébre portyázó karvaly, olasz repülő tűnik fel, közvetlenül a házak fölött. Puskák ropognak, egy bomba robban. Zűrzavar. A gép szűk kört kanyarít, aztán eltűnik. A katonák a váratlanságtól megrettenve, összeröffennek. Mi volt ez? Kíváncsian néznek előre az ember sűrűbe, aztán utat nyitnak. Két katona – vöröskeresztes karszalaggal – hordágyat cipel. Rajta – köpönyegével leterítve – egy halottsárga utászhadnagy. Homlokából csorog a vér. Bombaszilánk ölte meg. Csak addig újdonság, míg eltűnnek vele, aztán harmonikáznak tovább. Alkonyat felé jár az idő, mire a templomhoz érünk. Ekkor lovas küldönc jön értem: egy altiszttel az ezredparancsnoksághoz!
Nehezen török utat az utcákat teljesen elfoglaló menetoszlopok között. Végre kiérünk a folyó töltéséhez. Alattunk rohan a Tagliamento szőkezöld vize. Odébb fából készült hadihíd, rajta – néhány méternyi térközt tartva – csapatok haladnak át szüntelen. A híd innenső végénél ezredesem áll egy kiemelkedő helyen s irányítja az átkelést. Körülötte emberek, ágyúk, szekerek, málhásállatok vad összevisszaságban, mindegyik a másikat megelőzve igyekszik átjutni a hídon. Az ezredes tehetetlenül kiabál, de szava nem hallatszik a nagy zsivajban. Üggyel-bajjal a közelébe férkőzünk.
„A Tagliamento hídjai Latisanánál 1917. nov.” ‒ Kókay László hagyatékból, az ő kézírásával
Ebben a pillanatban motorbúgás hallatszik, az emberek tisztelettel nyitnak utat egy hatalmas autónak. A zűrzavar teljes lesz. Az egyenruhás sofőr tülköl, az autó kibontakozik. Az ezredes csak most veszi észre az autót és ő is megdöbben. A hátulsó ülésen, vezérkari tiszt társaságában egy fiatal, daliás tábornok ül, kiben mindenki első pillanatra megismeri a királyt. Gyenge, zavart éljenzés. A király összehúzott szemöldökkel néz körül. Az ezredes végre utat tör a fogatokon keresztül és jelentkezik. A király némán szalutál és csak ennyit mond:
— Ugye, ezredes úr, nehéz az átkelést irányítani?
IV. Károly magyar király a fronton
(Forrás: Fortepan / Bokor Gyula, képszám: 46934)
Az autó lassan réseket tör és eltűnik a fogatok-emberek sűrűjében.
Most én jövök sorra. Az ezredes környezetéből daliás kapitány lép hozzám, levéllel a kezében. Az osztályparancsnokom. A levelet, melyben jelentés van, még a mai nap folyamán adjam át a dandár vezérkari tisztjének, ki jelenleg Vado községben van elszállásolva. Azt is megmutatja merre van: egyenest nyugat felé. A híd túlsó oldalán térjek balkéz felé az országútra, az Giussagón át odavisz, de nagy kerülővel. Jobban teszem, ha jobbra, a második mezei útra letérek, mert időt nyerek.
Eltisztelegtem. A jelentésvívőnek sürgős az útja. A menet megáll a hídnál: először mi jövünk. Kantárszáron vezetjük lovunkat. A híd pontonokon, utászcsónakokon épült, ingadozik, a paták dobognak. „Muci” lovam ideges. Táncol és óvatosan rakja lábát egyik deszkáról a másikra. Végre szerencsésen a túlsó partra érünk. Ez, itt balkéz felől, az országút. Nyeregbe szállunk, a lovak prüszkölve, jókedvűen trappolnak. Elmaradnak kilométerek, keresztutak. Mit is mondott a kapitány úr? Igen, a második mezei útnál. Már itt is vagyunk. Letérünk. Keskeny, de nem kövezett, a lovak vígan mennek. Kétoldalt csatorna. Fák és fasorok maradnak el. A sötétkék égen kósza, füstszínű felhők, csillog már az esti csillag is néhányad magával. Sötétedik. Minduntalan hidakon haladunk át, a csatornák vize nedvesen tükrözi az eget. „Muci” nyugtalan, erősíti az iramot: az altiszt mögöttem alig győzi. Most hátra rúgott s féloldalt szökött. Ejnye, mi az ördög …? Hátranézek: mit szól az altisztem. Hát „Muci” mögött egy hatalmas kutya nyargal, olyan farkasforma. Farka vége le van vágva, olyan, mint egy szőrseprő. Ugyancsak tartja az iramot s közbe-közbe a ló lábához kap, de tüstént hátraugrik: várja a rúgást. Meglassítom az ütemet, szólok a kutyának. Oda sem hederít. Nem ért magyarul. Elkereszteltem „Vado”-nak, hogy el ne felejtsem a falu nevét, de a kutyát csak a ló érdekli. Szorosan a nyomában lépked és most, hogy lassú ütemben haladunk, ritkábban kap a lába után.
Egyszer csak egy ember bontakozik ki a homályból. Megnyomjuk a lovakat, gyorsan utolérjük. Nyakában kenyértarisznya, vállán hosszú Mannlicher. Megszólítom. Harmincegyes honvéd.
– Hová megy?
– Vattába, vagy mi a fránya … – Ahá, egy a célunk.
– Aztán tudja, merre kell menni?
– Nem én! Erre elindítottak, hát csak megyek, míg oda nem érek.
Jól van, mi sem tehetünk egyebet. Már sötét van, az utat sem látni. Fenn, az égen, tündökölnek a csillagok. A fák sötéten maradnak el mellettünk. Ház, világos ablak semerre, kutyaugatás, nesz nem hallik. Mi is leszállunk és kantárszáron vezetjük lovainkat. Elől a honvéd, utána én a lovammal, lovam után a kutya, végén az altiszt lovával. Megyünk és elgondolkodunk. Több a hullócsillag, mint a kimondott szó. Miről beszélnénk egymás között, midőn a csillagokkal társaloghatunk? Mennyi kékség! Mennyi csillag! És közöttük mennyi lélek keresi egymást? Vajon megtalálom-e az enyéimet?
Fogynak a kilométerek. Hidakon, csatornákon haladunk át. Útkeresztezéseknél gondolkodás nélkül térünk át akármelyikre. A lovak már lankadni kezdenek. A kutya lehorgasztott fejjel követi a nyomokat. Előttünk bozót feketéllik. A levegőben füstszag érzik.
– Állj, ki vagy! – Megtorpanunk.
– Magyar!
– Előre!
A bokor alján katonák feküsznek, közöttük parázsló tűz. Harmincegyesek. Egész század. Útitársunk tehát céljához ért.
– Merre van Vado?
Ők sem tudják. Pár órája, hogy itt megtelepedtek. Hanem az országút itt szalad a közelében, az talán oda vezet. Tovább megyünk és csakhamar előttünk fehérlik az országút szalagja. Itt lóra szállunk és találomra balkéz felé sebes ügetésben megindulunk. Egyszer csak ház körvonalai bontakoznak elő a sötétségből, az útra néző két ablakon világosság szűrődik ki. Leszálltam a nyeregből és benyitottam. Egy nagy asztal körül magyar katonák és olasz parasztok ültek, a poharakban bor piroslott. Szempillantás alatt üres pohár került elő. A gazda töltött és felkínálta. Körülnéztem. Nem volt itt bizalmatlanság!
— Evviva la Ungheria!
— Evviva, evviva!
Kiürült a pohár. Fel voltam ugyan hevülve a sebes lovaglástól, de dél óta nem ettem és nem ittam. Vado felől érdeklődtem. A katonák nem tudták. A gazda a név hallatára kiállott az ajtó elé és arra mutatott, ahonnét jöttünk: all’ Giussago! Tehát ez az a közbeeső község, amiről induláskor pötyögtek valamit!
Nyeregbe szálltam: a kutya ott ült a ló mellett és farkát csóválta. Sebes iramban megindultunk az országúton, amely a holdfényben fehéren kígyózott előttünk. Egy órai ügetés után kimerülten érkeztünk meg a faluba. Egy villaszerű ház kapuján lámpa égett, rajta a dandárparancsnokság zászlója. Tehát helyben vagyunk. Benyitottam. A lépcsőházban lámpa világított az emeletről. Felszaladtam a lépcsőn. Tágas előcsarnok, a fal mellett asztal, rajta telefonállomások halmaza. Mellette két telefonista bóbiskolt. Érdeklődöm.
– Ja, kérem, a tüzérdandár-parancsnokság Concordiában van. Mi a gyalogdandár vagyunk.
– Sebaj, majd telefonálok.
– Ja, kérem, a százados úr megparancsolta, ne zavarják.
– Mindegy, háború van. Én sem jöttem jószántamból.
A telefonista kapcsol, beleszól a kagylóba. Nyomkodja a felhívót egyszer, kétszer, háromszor, de semmi válasz. A telefonisták odaát alusznak vagy kikapcsolták. Mitévő legyek?
– Mennyire van még ide Concordia?
– Lehet az kérem tizenkét kilométer is!
Hm. De ember és állat kibírja-e ezt még pihenés nélkül? Eh! Feltépem a jelentés borítékát és a pislogó gyertyaláng mellett olvasom: Ezredem délután négykor átkelt a Tagliamentón… Tehát helyzetjelentés. No, ez várhat virradatig! Ha a százados urat nem szabad felkölteni, nekünk is elkel a pihenés.
Kimentem az udvarra, altisztemet egy fészerbe irányítottam, melyben friss szalma volt elhintve. Pihenünk egyet! Magam bementem újra az épületbe, hogy alkalmas pihenőhelyet keressek. Tudtam, hogy az emeletet a gyalogdandár-parancsnokság foglalta el, hát a földszinten próbálkoztam. Óvatosan benyitottam egy tejüveggel borított szárnyas ajtón: halotti csend! Gyufát gyújtottam. A szegényes világításnál egy diszkrét dolgozószoba állt előttem. Papi emberé lehetett, mert körös-körül könyvek, szobrok, feszületek, a falakon szentképek, előkelő gondolkodásra valló elrendezésben. A két ablak között íróasztal, feszülettel, könyvekkel, iratokkal roskadásig megrakva. Az íróasztal mellett faragott lóca. No, ez jó lesz nekem! Meggyújtom az íróasztalon álló gyertyát, még egyszer alaposan körülnézek, pisztolyomat az íróasztalra teszem, azután elfújom a gyertyát s leheveredem a lócára, fejemet párna módjára összehajtogatott köpönyegemre nyugtatva. De jól esik!
Akkor éreztem csak igazán fáradtságomat. Igen, a lóca kemény, de olyan szép, olyan nyugalmas ez a szoba! Jó lenne itt jól kipihenni magamat. De nem lehet, mert Concordia… Ja, igen, Concordia… csak néhány órát! Nem tudni, mi lesz holnap. Néha-néha tompa dobbanásokat hallani: ágyúznak valahol. Egyébként csend van. Mindenki alszik. Az altiszt, „Muci” és „Vado”. Vado, a falu és „Vado”, a kutya. Vado? Megyek. Quo vadis Domine? Hát mi hová megyünk? Krisztushoz-e, a Kálváriára? Fenn millió csillag virraszt. Az álom fekete szárnyával lassan-lassan eltakarta az égboltot…
Úgy érzem, hogy az ajtó halkan nyílik. Elfojtott suttogás. Halk léptek nyikorognak. Gyufa sercen a skatulyán, egy gyertya meggyullad. Felriadok és talpra ugrom. Két megdöbbent szempár szegeződik reám. Egy pap és egy előkelő külsejű férfi. Szemem a pisztolyra, azután az asztalon álló feszületre siklik. Eh, itt nem lehet baj! Némán meghajolok s visszafekszem a lócára. Azok ott izgatottan suttogtak valamit olaszul, amit én nem értettem, valamit motoztak az egyik könyvespolcon, aztán éppolyan csendben, mint jöttek, eltávoztak.
Nem tudtam többé elaludni, a gondolatok egymást kergették agyamban. Mit akart itt ez a két ember éjnek idején: Talán a pap rejteget valami menekülő előkelőséget? Eh, van nekem fontosabb gondom is! Felkészültem és kimentem a fészerbe. Altisztem a szalmába fúródva az igazak álmát aludta, karjára fűzve a két ló gyeplőszára. A lovak, fejüket lógatva, állva aludtak. A lovak alatt „Vado”, a kutya. Felköltöttem őket. Átnyergeltünk s jó iramban megindultunk. A kutya, víg csaholással, nyelvét lógatva, mindenütt a nyomunkban. Hajnalhasadáskor Concordiában voltunk. A néptelen utcákon nagy nehezen, inkább „szimat után” találtam rá a dandárparancsnokságra. A vezérkari százados puha, meleg ágyban az igazak álmát aludta, mikor felráztam és átadtam a jelentést: Ezredem átkelt a Tagliamentón…
Másnap a Livenzához értünk. „Vado” mindenütt a nyomomban volt. Tüzéreink is megkedvelték, mert igen barátságosan viselkedett, bár nem értette nyelvünket. Így a konyhán is kijárt neki a maradék. „Muci”-t azonban nem hagyta el, bár vagy százötven más ló is volt az ütegben.
Harmadnap a tezzei szükséghídon átkeltünk a folyón. Az átkelést maga a hadosztályparancsnok intézte. A hídnál néhány órára meg kellett állnunk, míg egy idegen hadosztály áthalad. A túlsó parton tűz égett, körülötte gyermekek játszadoztak. Egyszer csak irtózatos pukkanás, gyermeksikoltás s a levegőben mérges acéldarazsak zúgtak el a fülünk mellett. Zűrzavar támadt, senki sem tudta, mi történt. Aztán egyszerre csak hordágyakon három halott gyermeket hoztak át a hídon. A tűzben kézigránátok maradványait találták. Azokat akarták megsütni, szegénykék.
A nagy zűrzavarban „Vado” eltűnt. Többé sohasem találkoztam vele. Őt is elsodorta a háború otthonától, mint minket. Vajon megtalálta-e, vajon megtaláljuk-e valaha…
Az írás eredetileg A természet című folyóirat 1932. június 1-15. számában jelent meg.
