Király Iván honvéd tüzértiszt első világháborús hagyatéka – 17. rész
1917 októberének végén, a caporettói áttörést követően hősünket hátrahagyják az ezred lőszerraktárának az őrzésére. A jutalomnak számító feladat nem tölti el jó érzésekkel, mert nem élvezheti ki azt a mámoros állapotot, amit a hosszú állásháború után a győzelmes előrenyomulás jelent. Fülében még a harcok zaja cseng és az agya is nehezen dolgozza fel, hogy a korábbi gyilkos küzdelem itt már véget ért...
A XII. Isonzó-csata után ezredesem néhány emberrel hátrahagyott az ezred lőszerraktárának őrizetére. Szabadságolásnak is beillő jutalom volt ez azért, mert a csata folyamán az első vonalból irányítottam ezredem tüzét a Fajti Hrib elfoglalására. Fájó szívvel néztem az előrevonuló ütegek után, s dühös daccal feküdtem be az elhagyott ütegállásban levő födözékembe. Künn, mint nagy csaták után rendesen, zuhogott az eső.
„Előrenyomulás esőben 1917. okt.” – Kókay László hagyatékából, az ő eredeti képaláírásával. Kókay szintén ebből a térségből indult meg az offenzíva során az alakulatával
Fásult álomba merültem. De álmomban is a fülemben robajlott az ellenség után nyomuló ágyúkerekek csattogása és ígéret földjévé szépült az a napsütötte táj, melynek képe egy év óta a tizenötszörös messzelátón keresztül a lelkembe vésődött. Görz, Lokvica, Monfalcone, Cormons...
Nem volt nyugodalmam. Marcangolt a szégyen, hogy nem lehet részem abban a csodálatos mámorban, melyet egyévi földalatti élet után ez a győzelem jelentett. Kirohantam az ütegállás mellett levő kis magaslatra, honnét az ellenséges ütegek fényét és hangját szoktuk bemérni. Úgy éreztem magamat, mint az anyja emlőjéről letépett csecsemő, s szemem eszelősen fúródott a sóvárgott messzeségbe.
Ragyogó október végi délután. A langyos őszi szellő szelíden simogatja a sziklarepedésekben megbújó illatos füveket. A doberdói tó fagyosan mosolyog, a Monte St. Michele cserjései rejtelmesen hívogatnak, mert sok ám itt a látnivaló!
A XlI. Isonzó-csata harmadnapján az elfoglalt olasz állásokban járok kavernák, drótakadályok, betonvárak, elhagyott tüzérségi állások, felrobbantott mozsarak között, sok helyen térdig gázolva az elszórt hadianyagban. Messziről tompán hallik az ágyúk pergőtüze: a csata fináléja zajlik a latisanai síkságon.
Elfoglalt olasz dolina hadianyagokkal
(Kókay László hagyatékából)
Tegnapelőtt még nagy élet folyt erre! Raktározás, kapkodó csomagolás, lótás-futás, meg nem hallott vezényszavak, megértetlen kiabálás, vijjogás, fütyülés, robajok, dörejek, füst, bűz, gáz, halálordítás, nyerítés: egy üldöztetve visszavonuló hadsereg utolsó óráit élte a két év óta lakott rohamállásokban. A hátravezető utakon hármas-négyes sorba zsúfolódva szekerek, autók, tüzérségi fogatok, motoros ágyúk, málhásállatok. Az út mentén a mi ágyúink gránátjainak fekete füstgejzírjei s a rohanást, lármát, jajveszékelést, szitkozódást túlharsogva, valahonnan messziről ideharsogott a temesvári bakák csataordítása: Rajta! Rajta!
Az olaszok által harc nélkül elhagyott betonozott állások Vermeglianónál, 1917. október 28.
(Forrás: Schamschula Rezső tábornok hagyatékából)
Most – halotti csend van, csak a szél sípol az elhagyott telefondrótokon. Egy pillanatra gránátvijjogásnak érzem, s már kész vagyok előle a földre vágódni. Sehol egy emberi lény s a meglazult kő zörejére ujjam a karabély závárzatára csap. Mögöttem az altisztem. Egymásra nézünk s mindegyikünk azt gondolja: milyen sápadt a másik! De azért csak megyünk előre valami kényszerítő erőtől vezérelve, nem törődve veszéllyel, idővel, fáradtsággal, szomjúsággal, éhséggel. Ruhánkat a tüskésdrót tépi, lábunkat a kő felsebzi, lelkünket az izgalom fogvacogásra korbácsolja: de mi megyünk. Eszünk eldobált cukrot, kétszersültet, belefekszünk árván hagyott ágyakba, belenézünk elhagyott ágyúk csövébe, messzelátóból jól ismert helyeken megkeressük odalőtt srapneljeink gyújtóit, vállunkra veszünk idegen fegyvereket s megyünk – mindig tovább. Valona-völgy, Doberdo, Selo, Jamiano.
Elhagyott olasz ágyú
(Kókay László hagyatékából)
Aztán egy nagy mocsár, magas náddal benőve. A Lisert-mocsár ez, a Timavo-folyó mocsara, mely állítólag a föld alatt bujkáló Rijeka torkolata volna. Háttérben a monfalconei hajógyár csonkra lőtt kéményei felől idehallik a tenger zúgása.
A nádasba dorongút vezet. Ösztönszerűleg, lélegzetfojtva megindulunk. Karabély a kézben. Az útról aranyszemű békák cuppannak a vízbe s lomha csiborok tűnnek el az iszap zavarosában. A víz halkan csobog, a nádszálak susogva hajolnak össze. Egy víz fölé épített ütegállás bontakozik ki a nádból, elhagyottan, árván. Benézünk az ablakokon: minden a helyén, csak az ágyúk állása üres. Benyitunk a legszebb födözékbe. Néhány bútor s a szoba közepén hallgatva áll egy pianínó. Lábam földbe gyökerezik az ajtóban. Íme – pianínó! Egy gyönyörű pianínó! Fa holttestéből készült nagyon díszes láda, melyben acéldrót van kifeszítve. Egy holt fa, melyet, ha egy melegszívű ember megsimogat, sírni tud és kacagni. Vajon hová lett az a kéz, mely simogatta? Dobog-e az a szív, mely vele sírt s vele kacagott? Félve odalépek, s felnyitom fedelét. A pianínó zord arca mosolyra derül. Lenyomok egy oktávot. Feltörő ujjongás zendül ki a hangszerből, mely a végén elvágyódó sikoltásba vész. A hangok búgnak-búgnak, betöltik az elárvult fedezéket, be a nádast, s szállnak-szállnak valamerre le, messze, a csodás, ígéretes Itáliába. Megrettenek. Megloptam a pianínót! Ijedten csukom be fedelét, sietve húzom be magam után az ajtót, futva menekülök a nádból, s meg sem állok a St. Giovanni di Medua-i dombokig. Itt, a gótikus templomromok borostyánnal befutott falai alól visszatekintek: egy erdei pacsirta száll a nádas felett és zengi kedves, puha, mélabús énekét. Dala megnyugtat, mert olyan jól összeillik a tenger morajával s a nádas suttogásával. Az erdei pacsirta a Karszt énekese…
Még aznap este megkaptam a parancsot, hogy embereimmel menjek az üteg után. S még azon az éjszakán ujjongó lélekkel megindultunk új élmények, a bársonyos levegőjű, illatos, csodás Itália felé. Palmanova égő lőszerraktárai vörösre festették az ég alját…
Az írás eredetileg A természet című folyóirat 1932. február 1-15. számában jelent meg.
