Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése – 12. rész
1916 tavaszán tovább folytatódik az orosz harctéri szolgálat, időnként a lövészárokban, időnként a front mögött. A nyolcas huszárokat továbbra is elválasztják lovaiktól (utóbbiak mezőgazdasági munkát végeznek, míg lovasaik gyalogos szolgálatot látnak el). Forster százados ismét találkozik régi ismerősével, Andrássy Gézával. A már-már békebeli idillt a Bruszilov-offenzíva töri derékba, amely a nyolcas huszárok arcvonalát is hátrébb nyomja, majd rövid ideig a népfelkelő lovasdandár tartalékaként vívnak szuronyharcot, súlyos veszteségeket szenvedve.
Az éjjeli előőrsi lövöldözéseken kívül a front csendes volt. Állásunk egy helyt közel feküdt az oroszhoz, persze éber előőrsszolgálat volt. Éjjel mindig fennmaradtunk, számítva orosz támadásra, és nappal aludtunk. A szolgálat egyébként nem volt túl erős. Látogattuk a szomszéd Csécsy-dandárt, hol szintén sok kedves ismerősünk volt, így teltek napjaink árokszolgálatban, állásépítés és esti bridzs közt nem valami élénken, de az ember azt hitte már, hogy így kell annak mindig lenni, egész szépen berendezkedett. Tágas dekungjainkat állandóan javítgattuk, voltak már úgynevezett rókalyukak is, melyek gránát ellen biztosítottak, úgy hogy egy erősebb pergőtüzet is kiállítottunk. Drótkerítéseink nőttek és egy-egy előretolt előőrsnek egész kis várszerű védelmi berendezkedése volt, nem igen lehetett volna váratlanul rajtunk ütni. Éjjel őrjárataink is cirkáltak, így nyugodtan vártunk egy esetleges orosz támadást.
Innen küldtem haza derék Vőneki őrmesteremet, egyrészt mert tüdőcsúcshurutos volt, másrészt pedig mert bizony nagyon kiérdemelte. Helyette Orosz tiszthelyettesem vette át a századvezető őrmesteri tisztséget. Mindvégig kiváló alantasom maradt az összeomlásig, így éltünk egyhangúan, elolvasva minden rossz regényt és várva otthonról a napi postát. Az igaz, itt is a szegény nősek jobban, kiket aggódó családtagjaik otthonról bombáztak leveleikkel. Persze, mi, garszonok megint könnyen beszéltünk és azért talán, kedves olvasóm, egy kicsit könnyűnek fogja találni a hangnemet, amelyben írok, de mi veszteni valónk volt nekünk, nőtleneknek?
Húsvétkor egész komázó viszonyba jöttünk az oroszokkal, sőt a drótokhoz is kijöttek beszélgetni. Legénységünk élelmiszert is cserélt, persze bizonyos elővigyázat mellett történt mindez, mert nem nagyon bíztunk a barátságban. Az orosz lövészárkokban akkor még nők is mutatkoztak, kik át is integettek hozzánk. Persze minálunk ez nem fordulhatott elő, a hadterületen, ápolónőket kivéve, semmiféle nőszemély nem tartózkodhatott.
Orosz tisztek csoportja egy lövészároknál
(Forrás: fishki.net)
Azonban minél jobban tavaszodott, kezdtük érezni, hogy valami van a levegőben. Egyelőre azon, hogy az orosz tüzérség mind többet kezdett lőni és konstatálni lehetett, hogy ez belövésszerű. Az éjjeli puskaharc is élénkebb lett a nagy húsvéti barátkozás után, mi ugyan még szomszédoltunk a Csécsy-dandárral, de vizitjeink már egész rövidek voltak. Ennél a dandárnál volt egy békebeli barátom, Némay Feri kapitány, a neves festőművész, aki nagyszerűen le is rajzolt bennünket, de sajnos, az oroszok áttörésénél holmijainkkal odavesztek a rajzok.
Ellátásunk 16-ban még elég jó volt, sokszor küldtem haza Pestre egy altisztet, kivel jó bort és likőrt hozattam, ami aztán duplán jól esett, de vigyáznom kellett, mert a siserahad, mely századomnál szolgált, hamar végére járt. Akkoriban egy frontszakaszom volt, mely az 1. és 2. századból állt, egy lövészárokban volt az étkezdém szép időben, kívülről az oroszok nem láthatták, ott is szoktunk volt bridzsezni ebéd után. Egyszer éppen egy nagy vita volt egy robberen, Kiss Elemér tartalékos hadnagy, ki az armeétől került hozzánk, állított valamit erősen Jakab Zoltán főhadnagy ellen, mikor az állásunkkal szemben levő kozák ágyúk egyszerre elkezdtek köpködni. Egyik srapnel közel jött, port és rögöket vágott oda. Elemér barátunk sebtiben abbahagyta a vitát és már a rókalyukból kiáltotta: – Írjátok fel a robbert! Aztán mi is levonultunk, míg a kis kozák ágyúk kiugatták magukat. T. i. éppilyen volt a hangjuk.
A front kezdett élénkülni. Sejtettük, nem messze vagyunk már tőle, hogy valami fog történni. Májusban 10 napra megint a lovakhoz vezényeltek, Fluck, atyja halála miatt, szabadságra ment. Ott volt vendégem Andrássy Géza kegyelmes, mint szkv. őrnagy, ki az összes gazdasági munkák felügyelője volt. Amint már jóval előzőleg említettem, igen kedves ember volt, a vendégséget rögtön azzal viszonozta, hogy Lembergből, ami jó és finom akadt, étkezdénknek küldte. Nálam, egy fokost látva, megkérdezte, nem-e kaphatna egyet. Neki ajándékoztam, s másnap egy gyönyörű tárcával lepett meg.
Fluck szabadsága letelvén, visszakerültem az állásba. Akkor már nagyon élénk ágyútűz járta. Az orosz állásokban ugyan nem volt nagyobb mozgás észlelhető, úgyhogy békén szemlélhettem az állások között levő konyhakertemet, mely kezdett már szépen prosperálni, nem is sejtve, hogy nem én fogom gyümölcseit leszedni. Lassan elérkeztünk a júliusba, de ekkor már határozott feszültség volt a levegőben és mindannyiunkban. Nem látogattuk egymást olyan sűrűn, mint azelőtt, mindenki maradt a maga frontszakaszán. Volt egy gramofonunk is. Azt némelykor jókedvemben levittem az előőrshöz este, leültem vele a drótkerítés elé és eljátszottam egy pár pesti slágert. Az oroszok rögtön abbahagyták a lövöldözést, sőt, amikor befejeztem, még engedtek annyi időt, hogy az árokba mászhassak és csak azután kezdték újra.
Június 4-én, reggel 5 órakor arra ébredtem, hogy az orosz tüzérség lő. Ez nem lett volna szokatlan, csak az tűnt fel, hogy a tüzelés egyre erősbödik, egyre hevesebb lesz. Készenlétbe helyeztem frontszakaszomat, de e délelőtt nem történt semmi. Délben korán megebédelünk, közben a gránátok mind sűrűbben potyognak és kapom előőrsömtől a jelentést, hogy az orosz lassan nyomul előre. Alarm az egész fronton, minden ember a helyén. A mi ágyúink is megszólalnak, most már világosan látszik az előkészített orosz támadás, tüzérségük erősít, a gránáteső veri állásainkat. Embereim hidegvérrel állják, tüzelnek fegyverrel és géppuskával. Szkosza tartalékos zászlósomat eltemeti egy gránát, kiássák. Jakab Zoltán főhadnagy, Trautmann, Kiss Elemér, a többiek, a legénységgel vállvetve tüzelnek és buzdítják vitéz 8-asainkat. Én az állásban őrmesteremmel, Orosszal figyelem egy jó helyről a harcot, mikor egyszerre elkiáltja magát Orosz: — Kapitány úr! A hátunkban az oroszok! — Hátranézek, hát pont a hátunkban egy orosz rajvonal közeledik.
Támadásra induló orosz gyalogság Luck környékén 1916-ban
(Forrás: fishki.net)
Állásom ugyanis félkörben volt, a mellettünk következő ruthének egyszerűen elszaladtak a frontból és így a szárnyaim és a hátam védtelen maradt. Végtelen düh fogott el a gyávaság miatt, látva, hogy a mi ellenállásunk hiábavaló volt. Hirtelen megszállottam hozzám közel álló huszárjaimmal egy árkot az állásaim mögött, mely összekötő árok volt a parancsnokság és köztem. Próbáltam oldalam és hátam védeni, de bizony túlnyomó erővel jöttek és frontszakaszom nagy része fogságba jutott, így Trautmann, Szkossza és legényeim is, akik holmimat próbálták menteni. Még próbáltuk magunkat páran tartani, de már minden oldalról özönlöttek felénk az oroszok. Visszaszorítottak egy hátrább lévő állásba, ahol erősítést kaptunk. Első vonalunk mögött másfél km-re állt meg az orosz támadás, ha bizony siralmas volt a látvány, mikor összeszedtük az embereket. Négy századunkból maradt talán 120 ember, a többi megsebesült, elesett, fogságba került.
Huszár elesett bajtársa sírjánál
(Forrás: warspot.ru)
Nagyon, nagyon szomorú, deprimáló volt ez a vereség szomszédaink gyávasága miatt. Nekem még külön pechem is volt, ami ugyan kicsi a nagy veszteséghez, de megemlítem, mert nagyon bosszantott bennünket. Előző este érkezett meg egy kiváló bor- és likőrküldemény Pestről, de én kiadtam, a rendelkezést, hogy csak másnap kezdjük meg. Sajnos, mi már nem jutottunk hozzá. Képzelem, hogy az oroszok hogyan örültek a zsákmánynak. Este még egy elveszettnek hitt ember szökött vissza hozzánk, Gyárfás zászlós, aki mint annak idején írtam — egy 30 és felestől vagy 20 splittert kapott. Ezúttal bajnétszúrással oldalában — már elfogva — visszalógott hozzánk lövészárkunknak tekervényes útján.
Másnap a 43-as gyalogezred váltott föl bennünket és én parancsot kaptam a vegyesdandár maradékával mint a Csécsy-dandárnak tartaléka 1.500 lépésre az állás mögött Szapanovnál készenlétben lenni. Rendeztem a századokat és beszédet intéztem hozzájuk, hogy bosszuljuk meg elesett és elfogott embereinket. Lelkes tisztjeim és embereim megfogadták ezt. Tisztjeim ekkor Jakab Zoltán, Sztepán Ferenc, Deák Gyurka géppuskás zászlós, a kis Szappanos és a dragonyosoktól két snájdig tiszt voltak.
A kis Szappanost bizonyára ismerte mindenki Kecskeméten. Három Szappanos testvér volt, mind a három nálunk, nyolcasoknál szolgált, ő akkor délelőtt érkezett hozzám. Kedves, fiatal, mosolygós gyerek volt, nem sejtettük, hogy oly hamar elveszítjük.
Szappanos Andor hadapród tiszthelyettes. Hősi halált halt 1916.június 7-én. Testét 1926-ban hazaszállították (Forrás: id. Szappanos István: Életem története)
Június 5-én volt délelőtt. Előző egész nap, éjjel és ezen a napon is szakadatlanul bömböltek az orosz ágyúk. A Csécsy-dandár jobbszárnya a 43. gyalogezredet kapta erősítésül, de bizony nehéz helyzete volt, mert folyton támadtak az oroszok, kattogtak a géppuskák és erős gyalogsági tűz hullámzott. Az én csoportomban Kiss Elemér tartalékos főhadnagy lett segédtisztem, azt hiszem, őt is sokan ismerik Kecskeméten, szintén kiválóan állta meg itt a helyét, pedig nemrég jött hozzánk és még nem sokat látott eddig a háborúból. Ott feküdtünk egy kis domb mögött, takarásban. A nagy harci zajban ráértünk még enni is, végre egy kicsit jól is lakhattunk előző nap óta és feszülten vártuk az eseményeket. Az állást előttünk látni nem lehetett, csak a gránátokat láttuk robbanni. Szép búzaföldön hevertünk és egy beszélgetésnek lettem a fültanúja, melynek következtében azóta kissé babonás vagyok. Ugyanis a kis Szappanos hadapródjelölt egy csomó búzavirágot szedett és sapkája mellé tűzte. Jakab Zoltán főhadnagy figyelmeztette, hogy ne tegye ezt, mert bajt hoz. Kis barátunk nevetve hárította el a figyelmeztetést. Hogy mi lett a vége, nemsokára meglátjuk.
Délután 4 óra lehetett, telefonparancsot kaptam, hogy a Csécsy-dandár és a 43-as gyalogezred közt betörtek, azonnal ellentámadással kiűzni. Nem sokat gondolkoztam, rendeztem csapatom, a szuronyokat feltűzettem és rohamlépésben indultunk a muszka betörés felé. Mikor fölugrottunk, Kiss Elemér barátom önkéntelenül felhajtotta kabátja gallérját, abban a hitben, hogy az eső esik. Pedig »csak« a golyók verték a fákat. A súlyos helyzet ellenére el kellett magamat nevetni ezen az önkéntelen mozdulaton. Mialatt előre vonultunk, egy csomó sebesültünk és halottunk lett, így szegény kis Szappanost is itt érte el a halálos golyó, sapkája mellett a búzavirágokkal. Embereim halálmegvetéssel, puskalövés nélkül vetették magukat az oroszokra és kivertük őket a betörés helyéről. Rögtön berendezkedtünk és vártuk az újbóli támadást.
Szappanos Gyula (1899–1925), a 8. huszárezred zászlósa
(Forrás: id. Szappanos István: Életem története)
Következő rész: „A dicsérő okiratot aztán rátűzhettük a fölöslegesen elesett bajtársaink sírjára”
Összes rész: Forster Frigyes huszár ezredes visszaemlékezése
