Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója – 22. rész
Kemény doktorék csapata 1918. október 8-án végre eléri Aleppót, aminek mindenki nagyon örül. A betegek kórházba kerülhetnek, ám a legtöbben csupán azért, hogy ott hunyják le örökre a szemüket. A naplóíró keserű szavakkal emlékezik meg azokról a társaikról, aki eddig „a háborúnak mindig csak az előnyeit élvezték”: a hírhedt osztrák–magyar hadtápállomás tisztjeiről, akiknek a fejére olvassa, micsoda bűnöket követtek el elsősorban saját katonáik ellen. A doktornak még Liman von Sanders tábornok leányairól is gondoskodnia kell. A visszavonulás kulcskérdése továbbra is a hiányzó mozdony…
Megérkezés Aleppóba
Két kegyetlen éjszakán s egy nappalon át érkezett meg fával fűtött vonatunk [1918.] október 8-án de. Aleppóba. Mintha csak hazánkba érkeztünk volna, úgy örültünk, hogy végre itt vagyunk. Mindenki biztonságban érzi magát. Pedig csak Konst[antinápoly]. 1469 km-re van ide, s hol van még oda Magyarország! Az alföldi rónák még Aleppó mögött kb. 2500 km távolban terülnek el valahol, mikor és hogyan érkezünk meg mi oda! Egyáltalában megérkezünk?! De most nem is gondolunk ezekre.
Aleppó, pályaudvar a XX. század elején (Forrás: https://www.facebook.com/Olympia.Rest/photos/pcb.630404277030623/630403627030688/)
Első dolgunk a vagonokból való kirakodás. Nagy büszkeséggel rakjuk ki megmentett négy kis modern ágyúnkat, megmaradt apró lovainkat. Hanem minden fénynek van árnyéka is. A derült arcokra homály borult, amikor látják, hogy egyik hatalmas teherautót megtöltöttem a kórházba szállítandó csontváz kinézésű bajtársainkkal. Ahogy kiemeltük őket a vagonokból, ahogy a forró nap rájuk sütött, látni lehetett már, hogy jó páran sohsem látják meg többé hazájukat, családjukat. Ők nem kérdezték, hogy hol vagyunk, csak kiaszott arcukkal, ködös tekintettel bámultak fel a tiszta kék égboltra. Megható volt, amikor azon katonánkat emeltük le, aki már a Rückzug második napján annyira rosszul volt, hogy lóra kellett ültetni. Mennyit bajlódtam én ezzel a sivatagban! Még a lovon sem volt képes ülni, állandóan két oldalról kellett támogatni. Damaskusban nem akart visszamaradni, utánunk vánszorgott. Homstól idáig folyton injekciókkal tartottam benne a lelket. Most apatikusan, üvegesedő szemekkel néz mereven az égre. Kolbe állatorvost, Schauf fhd-ot is éppen a végső pillanatokban adtuk le a kórházba. Kolbéban saját magán kívül senki nem bízik. Hogy a hiányzó kautiót összehozza, jött le Palesztinába, szép menyasszonya fényképét többször mutatta. Ha most a bécsi leány látná, hogy milyen áldozatot hozott eddig is őérte ez a derék és tudós fiú.
Még szomorúbb látvány az, ami a vagonok körül történik. A török askerek lemásztak már onnan s elszéledtek, hogy eladják még megmaradt ruhadarabjaikat élelemért. A legtöbbjének nincs már semmi eladni valója, ezek mennek a városba koldulni. Most 4-5 ember mászik fel a vagonok tetejére, ugyanannyi pedig lent marad, kezükben ponyvát tartanak s úgy feszítik ki, mint az égő ház mellett a tűzoltók szokták, hogy a bent rekedtek az égő ház ablakából beleugorhassanak. Itt is az történik. Emberi alakokat ejtenek bele a fent levők a lenti ponyvába. Egyik a másik után zuhanik le. A török orvos mindegyiket megnézi, aztán a vágányokon kívül egy rakásra hordják őket. A nagy khalifák utódjainak, a török szultánnak katonái ezek a hullák, akik a hideg éjszakát felváltó forró reggelt már nem érték meg, hanem egyszerűen éhen haltak. Akiket az alagutak, a vasúti drótok lekaszáltak, azokat társaik még az úton ledobálták a sínek mellé, de akiket az éhhalál, a teljes kimerülés ölt meg, azokkal tovább utaztak idáig. A végtelen nagy birodalom különböző zugaiból összeterelt katonák egymást sem ismerik, itt sem kutatja senki, hogy ki volt. Hány hosszú éven át fogják őket odahaza hiába várni! Mert a szent háború ki volt hirdetve, a vallás védelmében estek el, s így rájuk a Korán szerint az igazhívők legnagyobb földön túli jutalma, a 7 gyönyörű feleség vár, azokkal szemben, akik közönséges módon haltak meg, s így csak 4 feleséget juttat nekik Allah, aki mindenkit érdeme szerint jutalmaz.
Bemegyünk az állomáshoz közel lévő házakba. Mindenki fedél alá kerül. Összetalálkozunk ismerősökkel. Egész sereg k.u.k. tiszt van itt. A sok Hinterlandhős mind ideszaladt össze. Sohasem látott elegáns urak. Itt van a hírhedt k.u.k. „Nebenetappe in Syrien” is. Itt vannak azok, akik az Amman felé vezető úton mentek s élve kerültek ki a repülőbombák özönéből, itt van a mi trainünk maradványa, persze csomagok, felszerelés és lovak nélkül. És ami a fő, itt van nagy hősünk Pfeffer aktív fhd. is.
Másnap reggelre a kórházban 6 halottunk van, a következő napon pedig egyszerre 17 k.u.k. katonánk fekszik kiterítve. 39 embert szállítottunk s azokból 23 már örökre lehunyta a szemét. Első volt köztük az a szerencsétlen társunk, akivel, mint említettem, annyi bajunk volt. Már a kivagonírozás alkalmával haldoklott. De nem csak nálunk van ez így. A németek itteni kórháza is ontotta a hullákat. Egész kis temető támadt egyik napról a másikra. Az igazhívők mellett alusszák örök álmukat katonáink, a hitetlen gyaurok, akik bár a törökkel egy célért harcoltak, azonban a másvilági jutalmat már mégsem egyformán mérik ki számukra. De azért itt békésen megférnek egymás mellett.
Miért haltak meg ezek az emberek? A német próbaboncolás beigazolta azt, amit úgyis mind tudtunk. Először is kínzott, tönkretett bennünket a tropikus klíma, aztán igen sokan megkapták a tropikus maláriát, ezt a legkínosabban gyötrő, elcsigázó, elsősorban a vért elpusztító betegséget, ezekhez járult a hiányos táplálkozás, ami különben úgy az ázsiai, mint az európai minden frontoknak a fő baja volt. Mindezekre következett a vázolt, de hűen le nem írható sivatagbeli szenvedések, nélkülözések sorozata, amelyben a főszerepet a vízhiány játszotta. Ennyi szenvedések tetejébe sokaknál kiütött a vérhas. A régesrég elgyöngült szervezet minden ellenállását elvesztette. A palaszürkésen sápadt belek, a vízhiány, a maláriás vér miatt rosszul táplált szövetek felszívóképessége a minimumra szállt alá. Hiába vette már be itt Aleppóban az elgyötört test a tejet, stb., hiábavaló volt a csőrével való próbálkozás. A belek mindent felszívódás nélkül kiengedtek. Mindezekkel saját hibánkon kívül elkéstünk. Különben az itteni kórházak is már minden gyógyszerüket rég elküldték Konst[antinápoly]. felé. Csak éppen a legszükségesebb dolgok kis hányada maradt itt. Hanem ez csak az első napok szomorú eredménye. Hányan fogják még társaikat követni. És aki most meg is ússza, azért egész életében nyögni fogja, életét mindenkorra elkeseríti a magával hurcolt tropikus malária.
Meg kell itt emlékeznünk még röviden azokról, akik a háborúnak mindig csak az előnyeit élvezték. Akár az életbiztosításról, akár a jó élelmezésről, akár pedig a jutalmazásokról, kitüntetésekről volt szó, mindig ugyanazok habzsolták le minden jónak, minden győzelemnek a krémjét. Kik voltak ezek? A vezérkariak s a hozzájuk beosztott kisebb konjunktúrázó személyek. Mindenütt el lehet mondani azt az obligát megállapítást, hogy ti. minden testületben akadnak, akik miatt a többség nem kritizálható. A vezérkarnál ez nem áll, ha pedig állana, akkor fordítva áll; vagyis az egyesek dicsősége nem menti a többséget.
A Nebenetappe bűnei (k.u.k.)
Már a bevezetésben említettem a hírhedt „Nebenetappe”-t. Mindenféle összeköttetések révén lejött Damaskusba. Hatásköre egyenlő volt a nullával. A németek tiltakoztak ellene. Célja állítólag barakkok építése, az élelmezés rendezése stb. lett volna. Az itt levő k.u.k. csapatokhoz semmi közük nem volt, csak az élelmezésbe akartak befolyni úgy, hogy sok holmit összevásároltak s abból akartak a csapatoknak kiutalni. A mi nyakunkba is akartak sózni, de mi olcsóbban vettük meg a kereskedőktől, mint ahogy tőlük kaptuk volna. Typikus példája volt a híres gyufa ügy. Még Kospoliban rengeteg gyufát vettek 1 piasterért s a csapatoknak 5 piasterért adták el.
Korabeli levelezőlapok a k.u.k. Nebenetappe in Syrien bélyegzőjével
(Forrás: https://www.burda-auction.com/en/public-auction-48/show/2777/philately-europe-austria-philatelic-domains-fp-_-others/)
Ezerötszáz üveg pezsgőt, rengeteg egyéb hasonló holmit hoztak le magukkal. Mint említettem méregdrágán lovakat, kocsit vettek, autókat tartottak stb. De ez még hagyján. Amikor szept. 20-án megtörtént a nazarethi vereség, ahogy ezt a Nebenetappe hírül vette, kapkodásával, alarmjaival a legnagyobb pánikot idézte elő s aztán felülve a hiób híreknek, rengeteg kincstári dolgot hátrahagyva Damaskusból vonaton menekült el majdnem egy héttel előbb, mint mi, a rückzugoló k.u.k. és német csapatok oda beérkeztünk (okt. 1-én reggel).
Bűnök
Ezen idő előtti menekülés okozta a legnagyobb zavart és anyagi veszteséget. Homstól kezdve mindenki, akivel csak találkoztunk, a Nebenetappet okolta azért, hogy mindent hátra hagyva olyan korán elmenekültek Damaskusból. Most itt vannak Aleppóban. Egyik házat foglalták le. Megérkezésünk napján este ostentative nagy vacsorát csaptak, aztán elkezdték az ivást. Egész éjjel folyt a bor, a pezsgős üvegek s mi, akik halálra fáradtan némi kis helyhez jutottunk, egész éjjel nem tudtunk miattuk aludni. Az ordinari viselkedéstől, trágár szavak ordítozásától, zenétől volt hangos az éjszaka s reggelre tökrészeg volt a társaság. Így ment ez a következő nap is. Mindenki róluk beszélt, minden k.u.k. tiszt kerülte őket, akik a k.u.k. csapatoknál a sakál szerepét játszották itt. Látták a kórházba szállított haldokló társainkat, tudták, hogy úgy nálunk, a németeknél tömegesen haltak meg a kimerüléstől az emberek, mialatt ők itt a közvagyont dorbézolták s botrányos viselkedésükkel meggyalázták hősi halottaink emlékét. Volt pedig a feje ennek a társaságnak GstabsMjr. Samanek Artstäbler Hpt. Friedrich, a saját „Levanténer”-nek csúfolt prov. Fhd. (a „levantiner” és a „levantinerin” a legsértőbb kifejezés, férfinál a homoszexualitástól a csaló kereskedőig, az uzsorásig; nőknél pedig a züllés legalsó fokát szokták ezekkel a kifejezésekkel illetni.) Ezen kívül egy magyar gh. fhd. (egy hét múlva útközben megütötte a guta s szörnyethalt, a jó társaság s a sok alkohol vitte el). Állandó részeges partnere volt a társaságnak egy Haschke nevű res. tüzérhptm, aki szavaiban nagy katona volt ugyan, de a világháborút végig Hinterlandposztban töltötte. Szolgáljon még tanulságul, hogy a fentiek mindegyikének mellén fityegett már a német vaskereszt s a török félhold kitüntetés. Ezzel szemben közülünk egy sem kapott eddig, pedig egyesek régen itt vannak, s hozzá még kint a fronton. Különben az egész Nebenet[appe] vagonokba csomagolva várja az indulást.
Külön meg kell emlékeznünk Pfeffer fhd-unkról, aki – mint tudjuk – a sivatagokban Damaskustól délnyugatra azon ürügy alatt hagyott el bennünket épp a legkritikusabb pillanatokban, hogy előre menvén, Damaskusban mire mi odaérünk, élelmet szerez a számunkra. Amikor azonban mi is elértük a várost, neki már híre-hamva sem volt, éppúgy nem volt nyoma Homsnál sem. Most azonban ő is itt van. Damaskusban megijedvén egy iramban menekült a Nebenetappe-val Aleppóig s itt élte világát. Mint tudjuk, ő volt a Batterie „krémje”, az aktívok dísze, a „snejdig Pfeffer”, ahogy ezekkel a címekkel még Kragujevácban feldíszítette őt az említett Genistäbler Friedrich Hpt. Már akkor gyanús volt köztük a nagy barátság, amely különben a közös lumpolásokon nyugodott. Ő volt az, aki azt proponálta a sivatag kellő közepében, hogy a magukkal tehetetlen katonáinkat bízzuk sorsukra, adjuk át őket a sakáloknak, hogy így az ágyúkat megmenthessük, amit aztán ő kitüntetésben kamatoztatott volna. Ő meglépett, az ágyúkat mi nélküle is megmentettük, az embereket sem hagytuk el. De egyben mégis elénk került. Ami példátlan eset, önmagát adta be török kitüntetésre s már hordja is, bár jogtalanul.
Még a Jordán partján addig járt ugyanis a derék, becsületes Asim bég nyakára, amíg az beígérte neki, de erről írása nincs, hős Asim bégünk vérét padig azóta, mint tudjuk, régen beitta a sivatag homokja.
Dr. Kemény Gyula ezt a hírt rosszul tudta: Asim Gündüz tábornok (1880–1970), aki 1918-ban alezredesként a török 48. hadosztály parancsnoka volt, túlélte a háborút. 1918. október 2-án ugyan brit hadifogságba esett később azonban komoly katonai karriert futott be.
Ugyancsak itt találkoztunk azon társainkkal is, akiktől szept. 21-én éjfélben váltunk el, a train zászlóssal s X medikussal. Erősen védekeznek, amiért az egész traint minden felszereléssel, a mi holmijainkkal együtt elvesztették. Állítólag a cseh zászlós adta ki a jelszót, hogy meneküljön, aki tud. Nehéz azonban innen Aleppóból az ott lent Ammannál történt eseteket elbírálni. Hiába, drága az élet, s azt megmenteni próbálni szinte emberi kötelesség. Hanem, mint minden train elfogásánál, a dologban itt is az ominózus kassza játssza a főszerepet. Mielőtt a traint elhagyták s futni kezdtek, olvasatlanul felosztották maguk közt a rengeteg török fontot, egész halommal vett magához a cseh Fähnrich tiszti legénye is, aki aztán vonatra ült valahol, s ma is viszi a fontokat, egy más része a pénznek a kapkodásban „szétszóródott”, egy másik részét meg itt leadták a Batterie Kmdónak. Minden fronton minden kassza elvesztés így folyt le az 5 évi háborúban. Elszámolni nem lehetett, „magyarázat” volt és lesz mindig, az elvesztők ellen bizonyítani nem lehet.
Hisz néha éppen az egész kasszát „viszi el” az ellenség. Még ilyen esetek a legjobbak. Tény, hogy minden kassza elvesztésnél az állam súlyos pénzeket veszít. De hát, Istenem mennyi emberéletet oltanak ki fölösleges Unternehmungok révén, kitüntetések elnyerése céljából. A hullák száma jelentve lesz, egyébre az embereket illetőleg nem is kíváncsi a vezetőség. Sőt, a hullák és sebesülések „száma” szabja meg mindig a támadás komolyságát s az érte járó kitüntetés nagyságát. Mint minden kassza elvesztésnél, jelen esetben is felveszik a jegyzőkönyveket s ezzel örökre le van az ügy zárva. Mert az, aki a kasszát elveszti, felosztja, eldobja stb. így is, úgyis gyanúba kerül, ha egyetlen fillért sem tulajdonított el, akkor is. A háborús kasszák ügyére legjobb sárga leplet borítani.
Kospoliból a k.u.k. kmdótól az a rendelet érkezett ide, hogy miután a k.u.k. tüzérségből egyedül a mi Batt[erie]ink mentette meg az ágyút, tehát az összes k.u.k. Mörser, Haubitz és a mi Gebirgs-ütegeink lovaiból és legénységéből ki kell annyi embert és lovat választani, amennyire a mi ütegünknek szüksége van, a többi ember pedig Kospoli-ba irányítandó. Sohsem hittük, hogy a mi kis ágyúink ekkora fontosságra tesznek szert. Ha a mi kis ütegünk nem volna, akkor a kospoli k.u.k. kmdo létjogosultságával mi lenne!
Osztrák–magyar hegyiágyú és kezelőszemélyezete még Palesztinában
(Dr. Kemény Gyula hagyatékából Kemény Szilárd jóvoltából)
Délelőtt folyamán felállanak a 3. Batt[erie] emberi és állati maradékai s nekem kell az embereket kiválogatni. Elképzelhető, hogy megint micsoda hóhérmunka ez. Kijelölni, hogy ki meneküljön tovább vonaton Európa felé és kik maradjanak itt utóvédharcokra, mert a Bat[erie]nak állítólag ez lesz a feladata. Mindenféle huzavonával elintézem. Hányan áldottak, de hányan átkoztak érte. Már ez a hivatás hátránya, akárcsak az ítélő bíróé. Ami a legérdekesebb, tiszt egyszerre annyi van, hogy nem is lehetett őket elhelyezni. Tudja az ég, hogy honnan kerültek ide. A Batt. Kmdot átvette Édler nevű fhd., ki zászlós volt Bilekben, amikor én már neki ugyanott ezredorvosa voltam (913-ban). Ő és Schöffer tart. hadn. az egyedüliek a Batt[erie]ban, akik velem együtt lent voltak a Jordán partján. A többi tiszt mind új. Hozzácsatlakozott a Batt[erie]hez a mi jó öreg Friedrich Hpt-unk (nem a „Nebenetappe”-beli!) mint 5ik kerék s azonkívül egy borvirágos orrú őrnagy, hasonló öreg bácsi, aki mint „inspizier Stabsoffiz” szerepelt Paleszt[iná]ban. A légynek sem ártott soha, még kevésbé az ellenségnek. Ő lett a Batt[erie] 9ik kereke. Így lett a 3 ütegből egy üteg azon rendelkezéssel, hogy Adana tájára menjen, s ott legyen a török csapatok segítségére, ha az angolok esetleges partraszállást kísérelnének meg. Orvosok ketten voltunk, én s egy Stibök nevű főorvos, aki akárcsak az idegenlégió tagjai, állandóan alkoholban fürdött. Évek óta van itt lent Arabiában, orvosilag nem foglalkozott semmivel.
A vázolt viszonyok miatt átadtam helyemet neki, s inkább elvállaltam az összeállítandó betegvonat orvosi ellátását, amelyen 120 beteg, azonkívül az új üteghez be nem osztott tisztek, legénység, civilek stb. fognak majd utazni. Így váltunk ki az új ütegből hárman: Schauf és Kolbe, akik kritikus napjaikat élik a kórházban, és én meg a nagyszámú legénység, akik közül 3 nap alatt már 23 derék fiú az aleppói igazhívők temetője mellett alussza örök álmát messze-messze idegenben.
Még egy megbízatást kaptam: Liman v. S[anders] két lányát viszi egy porosz őrnagy s egy fhd. Kosp.-ba. Mindkettő beteg, egyik súlyos maláriás, orvosilag ezek a leányok is az én gondjaimra lesznek az úton bízva.
Az előzőkben láttuk már, hogy micsoda eszeveszett tülekedés folyt a vagonokért Homsban, hogyan leste az izgatott tömeg az induló vonatokat. De mi volt a homsi állomás környéke az aleppóihoz képest! Az egész Jordán-front, aztán a nazarethi, hajfai seregek, akik a hinduk-ghurkák, lázadó arabok, angol repülők rohamait túlélték, azok mind-mind Aleppóba voltak kénytelenek jönni. De mindez csekélység ahhoz képest, ami ember, állat, ágyú, munitio, sebesültek, menekülő civilek az Eufrat[esz]–Tigris tájáról, szóval a Mezopotamien frontról ideözönlöttek. Aleppóban ágazik el Ázsia egyetlen vasúti vonala, egyrészt délnek Jeruzsálem–Mekka felé, másrészt keletnek Mezopotámiába. Így mindenki fogalmat alkothat az itteni chaoszról. Az állomás környéke hemzseg az óriási ember, állat, teve, ágyúk, kocsik áradatától. A felszerelési tárgyakat – ágyúk, lovak, munitio stb. – egy-kettőre viszik tovább, csak a csapatok maradnak, mert szig[orú] rendelet parancsolja, hogy a felszerelési tárgyak azonnal továbbítandók, a csapatok pedig gyűjtendők. Állítólag Limán v. S. a Taurus tövében fel akarja venni a harcot az előnyomuló angol–arab csapatokkal.
A mi ütegünk is bent van már a vagonokban, itt áll egész sereg vonat telerakva felszerelési dolgokkal, itt áll egy kórházvonat, itt áll az én ú.n. „beteg” vonatom. Csak mozdony nincs.
Következő rész: „Sok baj van a Liman lányokkal…”
Összes rész: Dr. Kemény Gyula ezredorvos palesztinai naplója
